Délmagyarország, 1967. június (57. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-04 / 130. szám

M" SZABÓ IVAN LANY KÜSZ JENŐ Húszé ev Szitál az eső. Április. Szellő motoz a fákon. S ma, húsz év távlatából is Apám alakját látom. Citálom végső szavait, melyet, mielőtt elment; rámtestált — hátha alakít magához méltót: Embert. hNe hajts gerincet senkinek. Járj egyenes derékkal. Zengj, mint a végtelen sínek, t légy kemény, mint az érc[fali..." Szitál az eső. Április. Akkor már benne égett a Kór, mely véle végülis orvul s kegyetlen végzett. Kemény volt Apám jelleme, mint egy presbiter isten ... De ... nem is vitte semmire, mint ahogy én se vittem ... Kevélynek tartották — noha csak ember-voltát védte, ha nem hajtott térdet soha, s túl döngó volt a lépte. Szitál az eső. Április. Milyen kurta az élet: húsz év múlva tán engem is ugyanígy — felidéznek?!... JURIJ NAGIBIN AZ OLLO •indenről a napsugár tehetett Vékonyka volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, megsimogatta a narancsszínű redőket, könnyedén szétömlött az asztali lámpa üvegbúráján és a púderesdoboz tetején. Beleakadt egy pohárba és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró, de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt megtöltött elefántokkal és zsiráfokkal. Az elefántok teáskannákra hasonlítottak, a zsiráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk Azután Moszkvics kocsikat pingált. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen a gáz- . tűzhellyel akart játszani — noha szigorúan megtiltották — amikor a napsugár csomó új ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megremegett ... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát. Lemászott a díványról és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenyerét, a sugár kiszökött. Üjból meg akarta fogni, de megint csak nem sikerült. Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amit nem lehet megérinteni, vajon kemény-e vagy puha? Az olló azonban már egészen más. Mitya lecsapott rá. Milyen furcsa, ho© eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat. Megragadta és széles mozdulattal szétnyitotta, majd megpróbálta összecsattintani. Az olló eleinte makacskodott, de aztán kellemetlen csikorgással összezárult. Mítva még észbe se kaphatott, amikor az olló már lensárga hajából is lenviszszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem merte elhinni azt, ami történt. Aztán eltöltötte a felfedezés öröme. Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelenként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdatta, amint ő akarta, megfésülte, amint ő akarta. Még gondolni sem lehetett arra, ho© ez meváltozzék. Amikor Mitya e©szer ú© próbálta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elől. az orra meg hátul volt — akkora hadd-el-hadd kerekedett! És amikor az ingből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal. ha mégegyszer előfordul. És a haja! Ho© utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majdnem a szemöldökéig ér! De ennek vége! Mitya levágott elölről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcSik helyén nagy háromszögalakú homlokrész tűnt elő, magas domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés. a halántékán pedig majdnem fekete. Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt meg vele. Mikor a homlokzatán megjelent egy vércsepp, akkor is csak épp, hogy megremegett a szájaszéle, ö már egészen más Mitya, és maga is érezte, ho© teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem fél semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknőben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, befedték deszkával, a deszkára meg mindenféle lim-lomot raktak: e© régi bőrkarosszéket, meg háromlábú támiátlan széket, s koffereket. A falhoz mosóteknő támaszkodott, amely fevegetöen kongott, valahányszor hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzködött az „éjszakai látogató", aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában és néha leül a székre és mereven bámulja Mityát Amint azonban Mitya sírástól felébredve anya meggyújtja a villanyt, az „éjszakai látogató" csodálatos ü©ességgel felölti a kisfiú székére hajtogatott ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ö ingét és nadrágját... Mitya most előreszegezte az ollót és kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikoro©a ütődött neki a teknőnek. Az mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya — tudják, ho© én valaki más va©ok ... me©áltoztam... A fény beömlött a kamrába és minden olyan volt, aho© azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Csak az „éjszakai látogatónak" sikerült most is elbújnia. Valami mocorgott a teknőt fedő deszkán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól, s mintha hátsó lábára állva mellső lábával megfenyegette volna Mityát. — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezdte az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az e©ik bőrönd alá. — Sersicc! — kiálltott rá Mitya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót. És minden, ami a kamrában volt, e©szerre kicsi lett. Csak a poros, szürke pókháló lengett Mitya felé fenyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No várj csak, te löttyedt porron©. Nesze! te pók! És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott a falról, és szürke testévei rátapadt az ollóra, ami na© csörrenéssel leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Vart egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan lábujjhe©-en lépkedve vissza merészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta, — És semmitől se ijedek meg! Este, amikor anya megjött, Mitya elmesélte. milyen nehéz napot élt át. — Tudod, Anyu — mondta elgondolkozva — a kamrában nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem. kisfiam — felelte anya — a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítása laki fekszik, részeg. Aktatáskája a földön, benne iratok, magatói nyílt ki, vagy valaki már kirabolta? Valamit tenni kellene, senki se törődik ezzel az emberrel. Lehet, hogy elküldték egy tárgyalásra, utána beivott a csárdában, most itt hever. Legyek donganak vörös, izzadt arca felett. Szétnéz, beavatkozzon? Szokatlan lenne ez, sohasem elegyedett zűrös ügyekbe. Csendesen élt, s csak azt kívánta, hogy öt se zavarják. Kósza gondolatok kavarogtak agyában, végül lehajolt, megrázta a fiatalember karját. Sokáig rázta, a padokról néhányan odanéztek, de csak e© pillanatra, nem érdekelte őket. Kovács megfogta az orrát, megcsavarta. A fiatalember felnyögött, megmozdult, felült. — Vegye fel a táskáját, nyitva hever a földön. Ne aludjon itt. Otthagyta, de visszanézett a hídlábtól, megint viszafcküdt az ipse, táskáját keblére ölelte. A gyerekek kergetőztek, rá se néztek. Megszokták. Fiatalok mentek el mellette, összebújva, hónuk alatt jegyzetfüzetek. Menet közben csókolóztak. Látta az elgörbített szeméttartót, az ügyetlen, rozoga birkacsárdát, a veszekedő, unottan játszó gyerekeket, a halasbódét a sorbanállókkal a részeget a poros porondot, aztán a szoborra nézett. A szobor levett kalappal állt, bronz haián feketén fénylett a nap. Aztán elnézett a fák fölé. Nem tudta volna szavakba foglalni érzéseit. Mi lent vagyunk, itt, a teren, benne vag.vunk az életben, egyelőre még kicsit összevisza, pénz és öröm összekeveredik, de a fák zöldek, frissek és felettük a levegő mindég friss, egyszer lehatol a tiszta jóság és önzetlen rend ide a poros porondra is, és mindenüvé, szerte a városban, minden ember mellébe. Nagy dolog az élet, igy megvívni, a költő is levett kalappal áll, és is levenném, de sűrű a ha jam, ezért ilyenkor már nem hordok kalapot. Valahogy így ütött volna ki a monológja, ha próbálta volna érzéseit és gondolatait szavakba öltöztetni. De Kovács csak egy pillanatig volt ilyen állapotban, fejét még mindég a mellette álló fára emelve, amikor a gyér lombok közül leszólt e© vékony fiúhang: — Ne féljen bácsi, nem esek le. — Bánom is én — morogta bosszúsan, hogy megzavarták, de valójában nem haragudott senkire. örömmel vette szemügyre a hídfeljáró új betonlépcsőit, ezt is megcsinálták. Kényelmesen, de éber szemmel lépkedett, ma mintha kinyílott volna benne valami. Itt a múzeum, lépcsőin ülnek a diákok, melegednek, tanulnak, fecsegnek. A szökőkút még nem működik, vascsőhál,ózata a betonmedencében hever. Leül Móra szobránál. ezt Tóni bácsi csinálta, még régen, ismeri Tónit. Nézegeti Mórát, majd a búzás parasztra siklik tekintete. Elégedetten nézegeti, és helyesli azt is, hogy két német lány leül a talpazatra, egy szőke fiú fényképezi őket. Aztán szétnéz. Itt is vannak mamák, gyerekek, de r.incs lárma, sietség, tiszta a gyep. színesek a virágok, valami szép ünnepélyesseg rezeg a tiszta levegőben. Megrezzen, olyan erővel tűnik szemébe a látvány. Mégegyszer végigjártatja szemét a padon ülőkön, nem, nem tévedett. A mieink ülnek itt, dolgozó emberek, és gyerekeik, ruhájuk nem szebb, nem drágább, mint a másik parkban. A gyerekek is olyanok, s mégis ... A Múzeumra pillant, ez a tekintélyes épület tenné? Onnan sugárzik ki a felhalmozott kincsek tisztító ereje? Vagy a gyep szépsége, az utak tisztasága? Mindez együttvéve. Eszébe jutott egy kifejezés, amit annyiszor hallott, s csak most fogta fel való értelmét: a környezet nevelő hatása. Egy kisfiú szalad át előtte, de mire anyjához ér, aki nézi az alvó öcsit a kocsiban, már lépésbe vált, illedelmesen ül le a padra, szeme csillog, min": aki egy másik világból jött, ahol sok érdekeset, nem jót, izgalmasat lehetett látni, hallani, és csinálni. Kovács megismeri, ez mászott fel a fára. Most már biztos a dolgában. A környezetnek nevelő hatása van. Hazaindul, úgy érzi, hogy erről valahol beszélni kellene. Mennyi érdekes dolog van itt, alaposan szemügyre kell venni. Nagy a város, nem lesznek unalmasak a sétái. Áthalad a parkon, páran rápillantanak, egy fehérfejű, alacsony emberke, hatvanon jóval túl, nem érdekes. Senki sem tudja, mit forgat magában, egy öreg. nem tudni kicsoda. Mindenki magában éli világát, néha Közöl belőle egy keveset, ami nem sértő, nem okoz bajt, legtöbbször köznapi dolgokat, a ruháról, az ennivalóról, sportról, szerelemről. De ami egészen az övé, azt magában hordozza. senki sem pillanthat elég melyen belé. FETR.I FERENC Csak te ne hagyj el Jaj, hadd, hogy mindhalálig igy rejtekezzem benned állig ifjúságom, gyönyörű tavaszi ruhám, hogy minden csodád akár, a láva szemembe úgy csapódjon fényt szikrázva, mint ez a délután, hogy igy fekhessek ámuldozva hanyatt a földön, s hogy hibátlan eged fölöttem be ne omoljon, de ne törjön. út nehéz sarában, fák sudár sorában ifjúságom, te zabolátlan táltos-csikó, csak te ne hagyj el, hadd nevelhessek holtomig virágot, hadd válthassam meg a világot hetednapra a te óriás sziveddel! Igen és nem A kétarcú Janus Tévedés ne essék, itt most nem a római istenről van szó, aki reggel kinyitja és este bezárja az eg kapuit és akit éppen ezért két arccal ábrázoltak, hanem a magyar és az egész világ színházi életének, közelebbről azonban a szegedi színhaznak kettős arcáról. Az e©ik a kasszasiker felé fordul, a másik az irodalmi érték felé. Az e©ik csak szórakoztatni akar, legtöbbször olcsó eszközökkel, igénytelenül, de bizonyos mesterségbeli tudással, rutinnal, a másik igenyes szándékkal el akar gondolkoztatni, irodalmi színvonalra, újszerűségre törekszik, de nem eléggé hatásos, élvezetes formában. Az egyik a közönség legszélesebb körének érdeklődésére támaszthat igényt, a másik csak kevés literátus embert tud lekötni. Az e©ik telt házak mellett fut szériában, a másik félházak mellett csak bérlettel. Jól van ez így? Így kell ennek lennie? Mielőtt az elsó kérdésre válaszolnánk, nézzük meg, ho© igy volt-e ez mindig? Shakespeare drámája és színháza a maga korában egyformán szólt a nagyműveltségű és a műveletlen közönséghez és mindkettőhöz utat talált. Shakespeare színhaza nem kétarcú, hanem egyarcú. illetve egyesíti a két arcot. Drámáinak egyszerre költői és életteli nyelvezete, mely pszichológiával megalkotott jellemei, kora lényeges problémainak tükrözése, müveinek filozofikus mélységei az irodalom örökbecsű értékei közé tartoznak. Ezek az irodalmi értékek a legnagyobbfokú mesterségbeli tudassal párosulnák. A dráma és a színház a kapitalizmusban vált ketté és lépett két útra: az egyik út az üzleti- és közönségsikerhez vezetett, a másik az irodalmi értékhez, de egyben a bukáshoz, csődhöz. Az elmondottakból latjuk, hogy a színház igazi, nagy, fényes korszakában egy úton jart. A két út zsákutcába visz. Hogy továbbhaladjunk ismét egyesíteni kell azokat. Kérdés, hogyan? Erre szeretnék példát ismertetni. A Házasságról szó sem lehet című zenés vígjáték igénytelen, de mesterségbeli rutinnal megirt, mondanivaló nélküli, de szórakoztató, közönségsikert elért darab. Salamon Pál Méz a kés hegyén című történetfilozófiai problémákat feszegető, újszerű drámája nem talált utat a közönség széles rétegeihez, mert szerzője, minden tehetsége ellenére nem kezeli még tökéletes biztonsággal a drámaírás minden fortélyát. A színház művészi vezetése, dramaturg és rendező, díszlet- es jelmeztervező mindent megtett mindkét esetben a művészi szint és a siker érdekében, de egyik esetben inkább csak közönségsiker, a másikban inkább inkább csak irodalmi érték született. Hogyan lehetett volna mindkét esetben a két utat összehozni és egyszerre bizosítani a közönségsikert és a művészi színvonalat? Mindenekelőtt dramaturgiai vonalon, de rendezésileg is. A Házasságról szó sem lehet szerzőitől nagyobb igényességet kellett volna megkövettem a jellemábrázolás, stílus tekintetében és valami mondanivalót., ami az egyébként önmagukban hatásos jeleneteket összefűzi. A házasságról sok mindenfélét közölhetett volna a darab, például azt. ho© a művész nem házasságra született — igaz, hogv' a gondolat nem új. megtalálható a többek között Shau?nál is, de legalább gondolat — vagy azt, ho© a házasság, mint intézmény, megöli a szerelmet és a szenvedélyt, vagy azt. hogy ha a házastársak nem értik nieg egymást, jobb ha elválnak, va© hogy a házasság az egyéniség és szabadság feladását jelenti. Szóval sok mindent lehetett, volna kihozni a témából, de a szerzők semmit sem akartak, csak öncélúan szórakoztatni. Céljukat el is érték, de mennyivel maradandóbb hatást tudtak volna elérni, ha mesterségbeli tudásukat valami nemesebb cél érdekében használják fel. A színháznak erre kellett volna rávennie a szerzőket. Salamon Pál magas igényű darabjának színreviteléhez viszont még több segítséget nyújthatott volna a színház dramaturgiailagés a rendezésben. A dráma első részében az a gondolati elem amiért tulajdonképpen íródott, kissé elsikkadt a történelmi kavalkádban. Ezt a részt dramaturgiailag összefüggőbbé, zártabbá kellett volna tenni. A gondolati töltés és a parabola között szerve/tebbé kellett volna tenni a kapcsolatot.. Ha van darab, ahol a brechti színház tanulságait érvényesíteni lehet, a rendezésben, akkor Salamon darabja par excellenre az. Az elidegenítés klasszikus példája az. amikor a szereplők kilépnek a szerepükből, mint itt. és saját gondolataikat, érzéseiket mondják el a szerepükről. A kétféle magatartás között élesebb határokat kellett volna vonni. A történelmi viszonyok könnyebb és gyorsabb felfogását pedig feliratokkal lehetett volna elősegíteni. Janus két arcának egyszerre történő felmutatósát csak a színház valósíthatja meg, de csak akkor, ha kitartóan, céltudatosan és következetesen törekszik erre. KÁLMÁN LASZLÖ Vasárnap, 1967. június á. Dél-Magyarország 7