Délmagyarország, 1967. június (57. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

Veress Miklós versei Nyári rondó Hullámzó zöld örvénylő sarga füvek levelek hűvös lángok kék és piros repeszszilankok: a szürke házakat rakásra dönti a színek robbanása S megvadulva járja a táncot hullámzó zöld örvénylő sarga Vadcsollánok szökkennek szárba lapu pipacsok pitypang mákok Autók s tévék fölött virágok es gyomok hajlanak a nyárba: hullámzó zöld örvénylő sarga Szombat / Szombat van Este Nyugalom Könyvek rádió Es gitár Csupán a szomszéd tűzfalon sikolt egy hoacin-madar vagy csak az induló vonat vag-y csak a gyárkémény-idö Hajadban kezem elakad mint felhőkben a repülő Elföd a hullámzó hideg Az estének is vége Mini talpfak közé szorult kövek szürkéllnék lélegzeteink Hajadban kezem elakad Neszez a mész a rossz falon Csörren a kés de megriad Szombat van Csend van Nyugalom '1 Hemmert János festményé a III. Délalföldi tárlat anyagából: Este az olajkulnál Idegenek az idegeneket könnyen felismeri a város nem beszédükről nem ts ruhájuk után őket körüllobogjak az ismeretlenség apró tüzei rajtuk a másfajta közösség furcsa illata érzik a lányok ilyenkor a szebbik ruhaba öltöznek és idegen szoknyákat lesnek a férfiak is az idegeneket gyorsan felismerik a házak megilletődött kapualjak hallgatják az otthontalanság zajos dallamait az idegenek megállnak a szobrok előtt a templomok előcsarnokában a folyót nézik az embereket es nem értik a város lelket mely éjszakántként megteliti az otthonokat hűvös és csöndes melegével UAROStAW JWASZKIEWICZ V

an Breughelnek egv Ikarusz cimű festménye. Ha rápillantunk, egv parasztot látunk, amint a földjét szántja. egv pásztor őrzi a nyájat. a halász éppen most emeli ki evezörúdját a vízből, és a háttérben álmosan szendereg a város. A tenger hullámain kibontott vitorlákkal halad egy hajó. fedélzetén kereskedők vitatkoznak. Egyszóval a mindennapi élet gondjaiba, foglalatossagaiba merült embereket láthatjuk csupán és Ikaruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint előmered a habokból és néhány tollat szérszórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zseniálisan megalkotott szárnyakból. Egy pillanattal azelőtt zuhant, a tengerbe Ikarusz, ez a fenegyerek, aki — a görög legenda szerint — szarnyakat erősített a hátára, és olyan magasra szállt, nak az emberek. hiszik, hogy mindent el lehet érni velük, pedig a boldogságot nem ez hozza meg. nem a rafináltság. Az artatlanság! De azt ma már lassan mind eltapossa ez a sok gep, ami van, kerem. Más kéne ide, más... Ahogyan sötétedett, úgy kezdtek el távolodni egymástól az emberek; közéjük szorult a sűrűsödő cigarettafüst es a leheletek szaga, s a nagyobb társaságokat is párokra szaggatta. A tikkadt szemek elvizesedtek, könny futotta el őket a füsttől, az italtól, meg az emlékezéstől: milyen szép volt, amikor meg köszörűsök csiszorgasara ebredtek. nem pech" a berögződött szokás keltette őket. Józsi, a csapos, tűnődve nezegette a vendégeit, oda sem figyelt a kezére munka közben, A legyek laposan röpültek a sör 1 evei teli tálca felett, meg-megrriartóztak benne, azulán reszegen. fuldokolva himbálóztak a korsokban és a mcsogatóviz tetején. Mar mindenki hangosan beszélt, rmntha szapora lihegésüket akarnak a zajba fojtani. Székén imbolyogva társalgott a nagy darab és a táskasszemű keszeg ember is, nem tudtak dűlőre jutni afölött, hogy terem-e kávé Peruban, s ha terem, fáról vagy cserjéről szedik-e le vajon? — Hát te nem olvastad Jókait? — ráncolta arcét csodálkozva . a keszeg — Megírta pedig! Peruban, cserlékről szüretelik. Punktum . . . Józsikám ad.iál még kettővel — nezett hátra, a pulthoz. — Iszunk meg egyet a keresztelőjére — bökött a nagy darab felé. — Nagyon reg volt az cimbora' — szólt a koma és lógatta a fejét egy darabig, hogy pihenjek egy kicsit. A keszeg a csaposra nevetett. — Ezt meg se kereszteltek — mondta. — Kannibál' A nagydarab felemelle a fejét és furcsán a keszegre nézett. A keszeg előredőlve megveregette barátja vállát es csak nevetett tovább. Azután hirtelen, mintha tarkón vágták volna, elkomolyodott és megkerdezte: — Hát Emilé Zolát olvastál-e? — így mondta: Emilé. A koma bután nézett rá és elvigyorodott. — De Dumast csak olvastad?! Aki a Kaméliá.s hoigyet írta! Az jó könyv peoig. Csak az a baj. hogy olyan rossz a vege De addig jó, egv olyan nőről szól, akit tartanak... aki nem dolgozik, hanem férfiak adnak pénzt. neki. Kurva-féle. Na. dehát ha nem olvastad, akkor igyunk inkább. Telkeit és elugyeskedett a sörért. A nagydarabnak felderült az arca. — A medvékre — emelte meg a poharát vihogva. Ittak. — így van ez kérem — mondta a nyugdíjas úgy tíz óra felé. — Ahogy mondom. Nem lenne akkor rohanás meg kíméletlenség, ha mindenki betartaná, amit a biblia mond! Csak boldogság lenne, kérem. A jogász megrázta a fejét, s csak ezt hajtogatta: — Nekem gyűlölet kell ... Már nem igazította örökösen a haját. Szemét mereven az asztal lapjára szegezte és senki sem tudhatta, hogy mi jar a fejeben — Mert a valias az azt mondja, nogy a szeretet cselekszik. — Gyűlölet kell... — Aki hisz. az olyan boldog tud ienni, mintha kosárból dobálhatná a forintokat. kérem. — Gyűlölöm az ellenséget! ... — Már ne haragudjon, de a múltban a jogszolgáltatás sem a boldog jövőt szolgálta mindig. Legyünk kerem tárgyilagosak. — Gvüiolöm ezeket! — Na ió, hát így nem lehet beszélgetni kérem — mondta sértődötten a nyugdíjas, s öntudatosan, aránylag egyforma léptekkel elindult az ajtó felé. A nagydarab és a keszeg •* feltámogatták egymást, barátságosan és boldogan nevetgélve. azután elköszönve a csapostól és sok más vendégtől, elhagyták a kocsmát. Közledett a záróra, s a forróság is kínzóvá vált a helvisegoen. a jogász magában- motyogott, gyötrődött míg ki nem ürült, a terem. Amikor magára maradt, felriadt a nagy csendben és odament a pulthoz. Cgy nézett ki. mintha ordítani akarna torkaszakadtából. Kínlódva emelte szemét a csaposra, s kinyitotta a száját. — Ugye" ronda ez az élet? — kérdezte dülöngélve, nagyon haikan. — Ugye nagyon ronda? A csapos egyszerű mozdulattá! széttárta karját, azután to\abb mosva a poharak karimáját, ezt felelte: — Nekem nincs fantáziám. A jogász tétován bólintott. azután végigsimított ezüstös haján és megfordult. A csapos pedig sietve végezte tovább a munkáját, hoey rrunel hamarabb hazamehessen ... hogy majdnem elérte a napot. Ám ekkor a Nap sugarai megolvasztották a szárny tollait összetartó viaszt, és az ifjú alázuhant. Megtörtént a tragédia. Ikarusz eppen most merült a tengerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt, sem a vitorláson utazó kereskedők, sem az égre bámuló juhasz — csupán a költő, vagy a festő látta halálát, és megörökítve tovabbadta az utókornak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahanyszor felidezem magamban életem egyik epizódját 1942, vagy talán 1943 júniusából. Szép nyári este volt, a Nap éppen lenyugodott Varsó lelett és a vöröses sugarak szeszélyes arn.vékokat vetettek a romos hazakra. Hullámzó tómeg lepte el az utcakat, a jármüvek sürü sorokban haladtak, és az élénk forgalom láttán egy pillanatra azt kepzelhette az ember, hogy szabad t árosban él. De csak egy pillanatra . . A Trebacka es a Krakowskie Przedmiescie sarkán álltain a villamos megállóban. a csilingelő villamosok szinte fáradtan vánszorogtak a hatalmas embertömeg súlya alatt: a várakozók megrohanták a kocsikat, mindenki haza akart érni a kijárási tilalom órája előtt, A villám®, amire váriam, sokéig nem jött, s éppen amikor befutott, meggondoltam magam. Egyszercsak jólesett ott lennem a tömegben, amely magabafogadott, öntudatlanul, tudomást sem véve rólam. Előttem Adam Mickiewicz szobra magasodott, körülötte virágok nyíltak, merészen illatozva. A kocsik csikorogva fordultak be a karmeliták templománál, az újságárusok hang®an kiabálták a címeket. Ekkor hirtelen felfigyeltem egy kisfiúra, aki a Bednarska utca felől jött. Vigyazatlanul kilépett egy mozgó villám® mögül, fel a járdaszigetre, maid a kocsiknak háttal állva olvasni kezdett. Tatán tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. A homlokába szemtelenkedő fürtöt időről időre hátrasimította, de közben le sem vette szemét, a könyvről. Bizonyára épp ekkor kapta kölcsön barátjától, vagy valamilyen titkos könyvtárból és képtelen volt kivárni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgalmas utca kellős közepén tudni akarta, miről szól. Egy másik könyv csücske kikandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mindkét, kezével, szeme rátapadt a sorokra. Ügy látszott, észre sem veszi a lökdösődő tömeget. a zaj®an tovahaladó járműveket, megszűnt körülötte a világ. Azután mégis elindult. hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalommal szentelje magát a műnek. Elindult lefelé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi elé. Élesen csikorogtak a fékek. s a kocsi megállt, ügyesen kikerülve a fiút, a Trebacka sarkán. Borzadva vettem észre, hogy a Gestapo autója volt. Kicsapódtak az ajtók és két szürkezubbonyos, halálfejes sisakot viselő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordítozott a fiúra, a másik széles mozdulatokkal és gúny® fölénnyel tessekelte be a kocsiba. Ma is látom a fiatal gyerek megrettent arcát, azt a gyerekes mosolyt, amellyel tiltakozni próbált, s mintha azt mondaná, többé nem teszem. Védekezően és magyarazkodóan a könyvre mutatott, hogy csupán az okozta elővigyázatlanságát —, de a magyarázat Itt nem segített. Az egyik szürkéi uhás a papírjait kérte, kikapta a kezebői a személyi igazolványát. a másik pedig durva mozdulattal belökte a kocsiba és már csaptak is az ajtót. Felberregett a motor és az autó hamarosan eltűnt a Szucha körút, a varsói Gestapo-főhadiszállas irányába. Körülnéztem, s az együttérzés jeléit kerestem az arcokon. És azt kellett tapasztalnom. hogy senki sem látta. mi történt. Hiszen gyorsan és varatlanul jött, mint a villám, és mindenkit elfoglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt. s azt vitattak, melyik villamossal utazhatnának célszerűbben: egy térfi tüzet kért a másiktól. a fal tövében pedig egy öregasszony ült a kosara mellett és egyre csak ismételgette. kántálva, mint valami buddhista imádságot: „Citromot, citromot, finom citromot tessék..." Mickiewicz nyugodtan állt magas talapzatán, a virágok hódítóan illatoztak, s a talevelek meg-meglebbentek az esti fuvallattól. A fiatalember eltűnése mit sem jelentelt az embereknek, egyedül én vettem észre Ikarusz halalát. Még sokáig ott maradtam, s néztem, ahogy lassan gyérül a tómeg. Tudtam, a fiú soha többé nem fog visszatérni. Elképzeltem az ottho-, nát, a szüleit, azt. hogy édesanyja talán éppen most főzi a vacsoráját és sohasem fogja megtudni, hogyan pusztult el a fia. M

ai napig kísért ennek a gyermeknek a tragédiája. Azoknak. akik harc közben hulltak el. tatán vigasztalást nyújthatott, hogy haláluknak értelme van. De hányan akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. Leszállt az est. a vár® aludni tért. nyugtalan, lázas álmát aludta. Hazaindultam én is. en es nem Viták Irodalmi beszélgetések során többször vita temaja a \ ita. Nem a szójáték kedvéért ismétlem az eszmecsere jelentőségét: gyakran hallható manapság, hogy „a vita árt az irodalmi-muveszeti értekeknek". „Miért nem lehet egy-egy mü vitán feletti, miért nem érdemel meg egy-egy kimagasló alkotás olyan gesztust, mely kizárja a felette való — néha nem is éppen jóindulatú — diskurzust?" De elhangzik olyan megjegyzés is, hogy az igazi sikert az hozza meg, ha vita robban ki egy mü körül. Mindenekelőtt: manapság igen kevés alkotás vált let szenvedelyes és széles körű vitát. Néhány évvel ezelőtt még heves eszmecserék folytak a Rozsdatemető szemléletének újszerűségéről, ábrázolásmódjának gyengéirőlerényeiről, Juhász Ferenc lírájáról. A Rozsdatemető vitáinak idején, vagv a Hüsz óra mejelenesekor — azokban a „percekben" — egyeseknek még úgy tűnhetett, hogy „gyengébb", vagy „kuszább'4 alkotással keli számolnunk. De már néhány hónap múltával, a viták gazdagabb kibontakozásával világ®sá vált a művészeti közélet, valamint a közönség számára is, hoey itt egv új látásmód és világkép született. A szenvedélyes eszmecserék azonnal kirobbannak, ahol valami igazi érték, újai, szokatlant, gondolatilag-műveszileg áttörő erejűt érez meg közéletünk, mert csak az igazán átütő teljesítményekre figyel fel a közvélemény, és csak az ilyen műveknek kell — paradox módon — egv bizonyos ellenállást is legyözniök. A vita tehát előre segíti a művészi törekvések újszerűségét: akár eszmei, akar művészi-formai ellenvetéseivel. Másodszor: minden uj látásmódot teremtő mü — mint például a Húsz óra. vagy a Szegénylegények — atformálja eddigi értékrendünket is. Nvilván nem az alapvető mértékegységet, de beidegzett. esetleg már túlélt iziesbeli. esztétikai normáink egy része mégis állandóan megújul. Éneikül az együttformalódó, ujraértékelesre képes rugalmasság nélkül nem tudnánk tájékozódni naDjaink művészetében, es nem is tudnánk éhezni az igazán jelent® új műveket. Ilyen átértékelődési folyamat azonban nem megy simán es harc nélkül: benne óhatatlanul is megütközik s mü és közönség, előítélet és jogos bírálat, régi izles es a jövő felől bíráló gondolati magatartás. S hogy végül is milyennek látjuk. miként fogadjuk el ezeket az új müveket — vagyis hogyan formáljuk azokat a magunk arculatára, hogyan ismerjük fel benne önmagunkat, jelenünket — az már e vitákban döl el. A viták értékfelfedező és értekeket elsajátító szerepe mögött még egy másik probléma is rejtőzik. Egy-egy jelentós alkotás sokféle művészi áramlat, sokféle Ízlésbeli norma közegébe lép be és ezeknek az áramlatoknak mindegyike másképp sajátltja ki magának az új művészi alkotás értékeit, es rajta másképp es másképp méri önmagát is. S itt éppen e sokféle közeg kívánja a vélemények cseréjét, koncepciók öntisztító hatású ütközését. Mi lehet a feladata ebben a közegben a marxista írói magatartásnak és kritikának? Egyfelől nemcsak az igazi értékek teremtésére és védelmére kell berendezikednie, hanem az értékek offenzívájára is. ami nélkül aligha képzelhető el szocialista kultúránk előrelépése. Másrészt a műveket követő vitákban értő módon kell kiemelni az esetleg legszokatlanabb művek értékéit és vitába szállni visszás, esetleg kiforratlan, vagy éppen ideológiailag bizonytalan gondolati tartalommal. <4. M. Yasarnap. 1987. Június 33. DÉL-MAGYARORSZÁG "J