Délmagyarország, 1967. április (57. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-03 / 79. szám

ÚJ VERSEK VTH.AR BÉLA Önarckép, 1945 Most kezdünk el majd élni... — agóíottatn meghatott hangon az asszonyomnak, t amint hajnalodott, holtakra emlékeztem, akik e pillanat szomjával szálltak sirba, s feküsznek föld alatt. Mi megmaradtunk —mondtam. Szemembe könny szökött, szivembe csend, merengés, majd láng és rom között mar új izét éreztem az elfeledt szavaknak: jövő, ember, igazság... — zsendültek, felfakadtak, így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel. Ha elfelejtenelek, nyelvem apadjon el. Motyónkk al, hazaié lé, húztam a ta ligát: kislányom a nyakamban, zászlómon a világ. KASSA! FERENC Szabadság Mindennapi kenyeremmé lettél, aki áradó könnyű vetés voltál, hajadban harmat hűse lengeti. Mindennapi italommá lettél, a(et a mámor maga voltál áttetsző kristály-mozdulataidbéü szomjasait kortyoltam nevedet Reám derültél friss fehér kenyérként, háromszázhatvanöt karéjra szeli az év pengéje mosolyod. Reám derültél forrás-enyhetégként ki vízesésként hulltál ram zuhogva, arcod az éj fekete csermelyében állandó csillagképre változott KI megváltásként felragyogtál, és áj időnek voltál kezdete, feifoghatóvi lettél, mint a tér. Távoli kéklő esűcsokat mutattál, hol együtt lakik felhő, hegy, zene, i hozzám lettél nagyon hasonlatos, kihez magamtól menekültem én. A sejtjeim ben lettél otthonos, anyag ölében csillag és csoda. ka megszoknálak, legyél idegen! A csillagok közt ilyen ottHotiw, a kinek te lettél &z otthona. Ha elvágyódnék, lé&y mag* • vú&y, etem ifiim IcSzi verzó végtelen! ILLYÉS GYULA MIT REJT JUHÁSZ GYULA? megemeR* n mozdulatlan kezét aztán elengedte. Az öregember karja visszahullt a szalmara. Fen hatra hőkölt Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sir, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti es bámulja a pajta falát. Lassan megfordult és kiment. Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett, a lába. Tele volt. csillaggal az ée A tiszt ismét az ajtö előtt átlt. cigarettázott., es türelmetlenül vizsgálgatta az eget. — Talán szólni kellene neki —, gondolta Feri. De nem ment oda hozzá. — Ekkor a tiszt, felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre. durranása csak egy pillanat múlva hallatszott. Aztán még egy rakéta, meg még egy. Es hirtelen lövöldözés támadt, rakéták. lövedékek szálltak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utana meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyét és belesorozott a levegőbe. Feri döbbenten nezte a zenebonát., nem értette. De a tiszt most. észrevette öt. Odaugrott hozzá, felkapta, megpörgette, s közben egyre kiáltozott, vidaman, nevetett, a többiek meg egyre lövöldöztek. Ekkor jött meg anva. Kenvaret hozott a kosaraban, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Ferikeml... Feri vegre a földön volt. dühödten ráncigált* helvre a ruhazatát. Odament az anyjához és elvette tőié a kosarat. — A háború — lihegte anya — azt mondjak. Magyarországon vége a háborúnak. — Vege? — kérdezte Feri, de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a hazba. — Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó. — Mama! — lelkendezett anya —, hát látja! Feri ott. állt az asztalnál, kivette a kosárból a kenyeret. Jól sütött, kenyér volt, a sarkánál kis gyürke, ropogós. Letörte, harapott, belőle. Anya csapdosta a kezeit, sírt és nevetett, és hajtogatta: — Hát vége. látja, marna! Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafűzért, némári mo7.gott a szája. Aztán azt mondta: — Az én János fiamat. a te férjedet, Róza, a te édesapádat, Ferike, vezéreld haza Jézusom . . . — Meghalt az ukrán pajtában — mondta csendesen Feri. Senki sem hallgatott, rá. Feri visszaült a riikó szélére. rágcsálta a gyürkét. — Az az öregember. Meghajt. Anva ránézett, de nem értette a fiát. — Hát vége, vege. es hazajön apad! — mondogatta sírva A raketak fenye bevilágított a konyhaablakon. V allomassal kezdem, róstellkedés* sel. Ifjan magam is azok közé tartoztam. akik Juhász Gj-ulát csak másodvonalú költőként tanultak meg tisztelni. Iga?.: olvan első vonal mögött, mint Ady, Babits! Bár hát az ó neve elé a kortársai legalább még tíz nevet odatettek. Halknak marasztalták el. szürkének. Költőnek ismertetett el, kétségtelenül, hiteles költőnek. De hát — s ez volt, ami mind hátrább s hátrább nyomta — mégis vidéki költő volt: proutnciális; annak is a legkullogójából: Tisza-parti. szegedi, azon boldogtalankodó, hogy magyar; búsmagyar, a lelkibetegségig! Éppen a túltarka színeknek, csattogó villámlásoknak abbén a húsz-harminc esztendejében, amikor már-már az egyházatyák is a moderntől fölfelé ették a művészetet, amikor a börtönöket is avantgarde stílusban tervezték. S egyszerre csak emelkedni kezdett a tápai lesajnált. Nem hangosan, nem a kritika valamiféle csatája közben, hanem — költői lényéhez illően — olyan halkan, hogy a penitenciatevő újabb bűntudatot kap. Juhász Gyulát nem a műértők igazságtevése, hanem a versértők közösségi, valamiféle helyes nemzeti tudata emelte az Ady-nemzedek négy-öt legkülönbja közé. Bizonvos, hogy a szonáta érvényesülésnek törvénye a rézkürtök megrsitulása. De hát ez a szonáta kezdettől foítttt szépen kihallott abból a nemcsak kürttel és cintányérral gazdag zeneműből, ami a századelő magyar lírai együttese. Miért csak most nvfltak meg a főlek arra. hogy évtizedek óta a mi irodalmunkban is benne zeng az a fájófinom dallam, amely Gérard de Nerval szerint néha annak, aki érti. többet ér, akár egész Mozart. Rossini. Weber? Gérard de Nerval és Juhász Gyula: alig van két rokonabb alkatú, sorsú, hangú és jövőjű költő. Mellőzöttség, MAGTAR LÁSZLÖ Csütörtökön lesz Juhász Gyula halálának 30 evforduloja. A költészetét szeretök péntekén este 7 órafccr a róla elnevezett művelődési házban irodalmi esten idézik a szegedi költő emléket Az ünnepségre a rárosi tanács művelődésügyi osztálya a Somogyi Könyvtár szerkesztésében ízléses műsorfüzetet ad ki a költő írásaiból és róla szóló írásokból válogatott szemelvényekkel és bibliográfiai tájékoztatóval. Ebben jelenik meg Illyés Gyula Kossuth-díjas írónak, költőnek alábbi vallomása költőelödjeröl. nyomor, elboruló tudat, öngyilkosság: ezek Nerval állomásai. Aztán egyszerre bámulatos beérkezes. Alig vágják le Párizs nyomornegyedében egy utcai lámpáról a csaknem meztelenre nincstelenedet* költő testét: zsenije máris emelkedni kezdett, egyenesen Baudelaire és Rimbaud közé. Különösen egyszerűségéről derült ki, hogy azok a légies ábrándok, sejtelmes hiedelmek a korszak igazi valóságát, tapogatták. Hogy költőjük — a harsány romantikusok közt oly csöndes — meszsze megelőzte a szimbolistákat: meg valójában még a század intuícióra épült filozófiáját is; Bergson előtt megjelenítette a déjá uu-t Mi fog kiderülni Juhász Gyuláról? Mit rejt az 6 egyszerűsége? A szints csak hanghordozással kifejezett, naivnak bélyegzett bánata? Abban a szonettsorozatban, melyet — ott Szeged es Tápé közt — a francia forradalom nagy dátumáról írt? Mi lappang ebben a költészetben, helyesebben: mi sugárzik ki beiőle, talán épp a jövő igazságainak sejditéseivel? Az. minttia • vers célja nem is a költészet volna. Nem az ékes csilingelés. a rejtett hasonulások kivillámoltatása, az eszmék légies piruettjei. Hanem valami távolibb, Magának a költőnek a megjelenítése? De hisz 6 épp ezektől a piruettektől „költő"! Hát pusztán egy halandó, egy igazibb ember — közelünkbe hozása? De milyen emberé? Mert ki is a mi emberünk? A mi korszakunké? Zavarba ejtő, mert nem egy ra a példa, hogy előfutárainkat apáink, nagyapáink sorában kell kutatnunk. Van mivel könnyíteni a penitenciát. A Hárfa megjelenésekor én írtam tanulmányt a Nyupnfban — a lap fennállása óta tán az első terjedelmeset — Juhász Gyula költészetéről. Meg kell mondanom, nem a magam jószántából. Babits Mihálynak szándékában volt, hogy a Baumgarten-díjazottaknak első csoportjába besorozza Juhász Gyulát, neki szinte kamaszkori barátját fiatal — Holnapos — költőtársát. De ezt elő kellett készíteni. Mintegy megindokolni, hogv Juhász Gyula — nem csak baráti alapon jut egyévi gondtalanabb élethez. Ennek következtében ismerhettem meg személyesen Juhász Gyulát, azt hiszem, magán a díjkiosztást követő kis ünnepen. Félrehúzódva ült egv sarki pamlagon: fekete szem. fekete szakáll, fekete zsakett, mind csillogó. mind ápolatlanul. Maga Babits vezetett oda, s ültetett a magánvos mellé; miután bemutatott elsősorban, mint a Nyupat-beli tanulmány szerzőjét. Juhász Gyula akkor már rég a Vatatonság börtönében szenvedett: képtelen volt szót kibocsátani. De a kézfogásomat nem engedte el, de azzal a bemutatkozási parolával maga melle vont s kezemet a kezében tartotta, sötét tekintetével a tekintetemet kereste így ültünk igen sokáig — egv szomszédos terem cigánymuzsikájának foszlányaiban — kortársak, feloldhatatlanuL Apám, rendőröm, istenem Szilveszter éjszakája. December puha hokucsmat nyomott Tisza Lajos bronz-fejébe, de meleg hósubaba bugyolálta az alatta görnyedő kubikos meztelen kővállát is. A kopár platánok alatt vastag, puha hószőnyeg borította a téli éjszakába szunnyadt korzó aszfaltját, amely eppen úgy elrongyolódott a háborús evekben, mint a fölötte vagy körülötte tenfergő maradék-népek. A város fölött a csend terpeszkedett. pedig Szilveszter éjszakája volt, amikor egyébkent vígan és zajosan szokás búcsúzkodni a kivénült esztendőtől és fogadni az ujat. Hátha hoz valami jobbat is. hátha megállítja a gyilkos inflációt és lefogja végre a fehér különítményesek véres kezét. Az öreg Takarék felől kisebb társaság közeledett, egészen fiatal vagy kevésbé fiatal újságírók, a szegedi redakciók népe. közrefogva Juhász Gyulát. a szakállas költőt. Valamelyik felsővárosi kiskocsmából kerekedtek föl, ahol olcsó és hitvány sillerrel bűvölték a makacskodó hangulatot. Annál a park-tükörnél lépkedtek éppen, amelynek közepéből Széchényi István fehér márványalakja emelkedik ki. amikor a városháza kőcsipkés tornyaban rázendített a harang az éjfél jelzesére. A költő megállt. Mozdulatlanul várta meg a tizenkettedik harangütést, akkor leemelte fekete kalapját, arcát a csillagtalan ég felé emelve áhítatos hangon megszólalt: — A mi urunk. Jézus Krisztus születésének ezerkilencszázhuszonharmadik, és a mi nagy költőnk. Petőfi Sándor születésének századik évfordulója érkezett el. A többiek is lekapták kalapjukat és nézték a szoborrá merevedett költőt. akinek fekete szakállkeretes sápadt arcán a közeli ívlámpa lilás fénye játszott és szikrázó gyémánttá csókolta a szeméből kigördülő könnycseppet. Az elnémult harang zengése néhánv pillanatig még hullámzott az éjszakában. aztán elhalt a puha csöndbe. — Petőfi Sándor... — sóhajtotta valaki, maid kivált a társaság egyik tagja, a legfiatalabb é« legnyargább s hosszú lábaival fellépett, a korzó sarkában álló vasoszlop sima fedőlapjára. A kis társaság levett kalappal állt meg az. oszlop előtt és annak tetejéből a nyurga fiú zengő hangján már szólt is a vers: Egy gondolat bánt engemet. . . Szólt a vers. dördüllek az. isék. szinte ártüzesitették a télbe dermedi éjszakát. ... Ott essem el en, A harc meze fen, Ott folyjon az tffui vér ki szivem[bül... Mórt közeledő léptek és éles sarkantyúpengés disszonáns hangja zavarta meg az áhítatot. De a vers felülkerekedett. .. . Fújó paripék Száguldjanak a kivívott diadalra .. Két katonatiszt közeledett sebesen. Csákójuk mellett, peckesen rezgett a pulykatoll. A vasoszlop közelében pillanatra megálltak, aztán még sebesebben haladtak tovább Az utolsó sor büszkén, diadalmasan, legyőzhetetlenül röpült utánuk: .. .A hősöket egy közös sírnak adják. Kik, érted haltak, szent világsza[badság!... A fiatalember éppen lelépett a vasoszlopról, amikor a Kárász utca felől futólépésben két rendőr érkezett a tetthelyre. — Ki szavalt itt valami világszabadsagról?! — dördült az egyik. Juhász Gyula eléje ugrott, olyan közel. hogy szinte érte a mellét, lgv kiáltotta az arcába: — Ki szavalt, a világszabadsagról? Hát — Petőfi Sándor! A rendőr zavartan hátrált és mentegetődzött: két. tiszt ur szalajtotta őket ide azzal, hogy itt valami kommunista szónoklás történik. Aztán öszszeütötte a bokáját, és szalutált. — Bocsánatot kérek — mondta halkan és társával együtt szép csöndesen tovább ment. Az az év Petőfi esztendeje volt. Legalább is ebben a maréknyi, állandóan együtt, darvadozó szegedi társaságban szívvel, lélekkel az övé. Róla folyt, a szó a Tisza partján. Ónozó Poldi csárdájában. Tóni bácsi nagykörúti vendéglőjében, az alsóvárosi Gödörben, sőt még Körmendy Mátyás ipartestületi elnök, és abban az időben még keményen kuruckodó ellenzéki polgár rókusi hajlékában is, amikor jégtörő Mátyás napjának előestéién kapa-kaszakerülő barátait meginvitálta egy kis névnapi poharazgatásra (Csak a később következő esztendőkben vedlett kormánypártivá a derék asztalosmester, miután hitbizománnyal js felérő kérném seprő-kerülettel, majd képviselői mandátummal puhították meg világnézetét.) A bor tüzes volt, a hozzávaló korcsolya testhezálló, a vendéglátás szíves, magyaros. szögedies. A fehér abrosz fölött, röpködő szavak ls egyre tüzesebbek. egyre többször hangzott el Kossuth apánk neve és sűrűn emelkedtek a poharak a turini remete arckepe felé. amely a falról ügyelt Szegednek nepere. mint nemzete buszkesegere. Petőfi szellemének külön megidézésére nem volt szükség, hiszen ez jelenvaló volt mindenütt, ahol késői utóda, Juhász Gyula lelkesedett érte. Talán kicsit több ls volt a bor a kelleténél, mert a figyelmes házigazda gondosan ügyelt, rá. hogy soha se legyen üres pohár az asztalon. Jósai éjfél után Terescsényi Gyurka az öreg Szegedi Napló színes tollú papirpusztítója odasúgta nyurga kollégájának, hogv ideje lenne indulni es szelíd erőszakkal hazakísérni a költőt, akiben már nagy lánggal lobog a hit és a lelkesedés. Meg is indultak a havas Kossuth 'Laios sugárúton közrefogva a költőt. Nótáztak ls szelíden, óreg kuruc dalok búsongó melódiával keltek igencsak reménytelen birokra. Így értek a Széchenyi térre, a varosháza elé. amelynek kapujában, a sarokba húzódva egy álmos rendőr ügvelt az éjszakára. A költő itt hirtelen kiszakította magát tarsai közül, a rendőrhöz futott és vizsgáztatni kezdte, mint egykor a szakolcai nebulókat a magyar irodalomból. — Ismered-e Petőfi Sándort? — Ejnye, az áldóját, mit figuráznák itt velem — fakadt ki indulatosan a rendőr. Juhász Gyula fülét a „figura" szó üthette meg. A rendőr arcába meredt. aztán vagy tíz lepésnrire elfutott tőle. — Petőfi figura! Petőfi figura! Egy magyar rendőr figurának meri mondani Petőfi Sándort! Barátai nagyon nehezen tudták megnyugtatni, hogy az ártatlan rendőr nem Petőfit, nevezte figurának. Aztán indultak hármasban tovább, keresztül a téren, a főposta felé. amelynek gyalogjárdáját magas hókupac választotta el a kocsiúttól Meg akkor .is méltatlankodott. A hókupar mögül váratlanul egy barátságos bariton csendült föl. — Juhász tanár úr. Juhász tanár úr. nagvon későre jár már, ideje lenne hazamenni. Kél rendőr állt meg a hótorlasz mögött, egv testesebb es egy soványabb. A testesebbé volt. a bariton. A költő hirtelen elnémult, meglátta a rendőrt, valósággal átugrott a magas hóhegyen, odafutott hozzá, átölelte. — Hát ismersz? — Hogyne ismerném Juhász tanár urat. a nagv költőt. — Apám. rendöröm. istenem! kiáltotta Adyt, a másik váteszt variálva es könnyes arcát a durva rendőrkópönyeghez szorította. Bettó. mi. április 2, OÉL-MAGfAHOHSAAd 7