Délmagyarország, 1967. április (57. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
M ostanában kerülöm a Bullás tanyát. A Gurgásháton túlra tekintve egészen más a legelő, mint ennek előtte volt. Nagy terjedelmű szántást húztak bele, pedig ott is csak taraekot ereszt a meddő parlag. Magas, izmos oszlopok hosszant meg valósággal két részre szabják, fönn áramerőt hoznak-visznek a drótok. A tavaszi gvöp is elsoványodott, csak foltokban adja a régit. A használaton kívüli, rozzant, csordakút mögött a domb végébe vetett honvédsiron orgona feslik virágba. Regi sír ez. Kostyán az utolsó magvar királyi csordás hantolta el a névtelen honvedet, azóta itt pihen. Leginkább az eg madarai adnak hírt neki madárnyelven a világ dolgairól. Bullás György tanyája is olyan vedlett-fáradt, hogy álig áll már egybe. A kertet betarjagolta a vad bozót, a léckerítés meg itt-ott billegve-bólogat a korhadt riglifán. Az udvaron nincsen jószág, keskenyre taposott csapás visz 8 szükséghelyre, meg a felsőútra. Mogorván köszöntöttem a gang ajtóban Bullás Gvörgi~ot. Félvállról fogadta és nem csodálkozott, pedig hat esztendeje nem léptem be a pitvarba. Hellyel sem kínált, csak nézett és talán nem ismert. — Régen találkoztunk, Bullás bátyám. — Rég biz'a! Mustráltuk egymást.. Én azt vizsgáltam, hogy milyen semmivé nvűvődik az ember, összenyomják a fölébe rakódó esztendők. Olyan erejű csordás volt Bullás, hogv a községi bikát is szarvon fogta volna, ha ügv adja a helyzet. Mégsem ezért volt bikás-Bullás a ragasztott neve. Azt beszélték, hogy tizenhét feleség szökött meg mellöle. Olyan nagy vérű pusztai ember volt. hogy az asszonyok egymagukban alkonyat után nem igen fordultak meg a Gurgásháton. — Megismer? — Vélekszök. Vélekszök. — Én vagyok Kerék András fia. a Lajos. — Ügy, ugy, a kovácsmestör fia. — Az. Látom, hogy fölcsillant szemebozontja alól. aztán mindjárt beljebb terelt hogy üljünk le a konyhában. Homályos, egészségtelenül büdös helyiség ez. összeégett dobkályha. kecskelábú asztal, hokedli meg két fejőszék, az ajtóval szemben priccs. elnyűtt suba darabokkal. — Mi járatban errefelé, Lajos fiam? — dörmögi öreg Bullas. — Nézelődök, nézelődök, meg aztán jó hírt is hoztam. — Jól van. — Régen jártam errefelé. SIKLÓS JÁN0S Nem mondott semmit. Ült a fejőszéken. görbén, úgy már, hogv mi az ebéd. — Lejárok a Gurgáshátra. Másszor mög a kúthon. Végigballagok a dkordajáráson. A kályhacső mögé mutatott. Arra néztem, ott lógott erős vaskampón a régi kancsika. Nem mertem visszafordulni. szégveltem magam, féltem, hogy meglátja a kipotvogott könnyeket. Elképzeltem az öreg csordást kancsikával a vállán, rongvos, piszkos pufajkában. ahogyan ballag a régi járáson. Tereli a gulyát, mellette futkosnak a kutyák és néha belesikkant a csöndességbe. uszítja a gyorslábú Bogárt. Ügy, mint régen. Előtte jár az üres semmi, emlékeket hajt kancsikával és úgy érzi, újra a régi bikás-Bullás. — Rossz a levegő itten — mondom. Tompán koppant a szó, de Bullás nem hallotta. — Nehéz itten a levegő — kezdem újra. :— Nem a' — Beteg vagyok én. valami nem jól'van. Elveszítem a talajt a lábam alól. Félek, hogy egyszer ma.id elesek az utcán. — Legény vagy még Lajos. — Elkopott legény. — Nem panaszkodhatol. Úgy hallottam régebben, hogy vitted valamire. — Igaz. Mérnökféle lettem. Igv akarta anyám. Szidnak Itthon a többiek, hogy elpártoltam a földtől. — Kis zsíros kenyeret akarsz-e? — F,béd Után vagyok. — Rég volt az. Nincsen más, csak zsír móg kenyér. Kár volt mondani áz ' ebédet. Bullás tán nem is tudja tűnt. mintha megrokkant volna az egyik válla, összehúztam a szememcsíkját és figyeltem — megesküdnék —, hogy ez nem a nagyerejű bikás-Bullás. — Fordultam egyet a pusztán. Halott itt minden — adom fel a szót, hogy ne üljek némán. Üjra csak hallgat. — Pusztulásra ítéltettünk — mondja nagysokára. Szép nagy gulyák járták a legelőt pitymalattól-naplementig. Lovas, gyalogos csordások térültek a legelő széleken. ismerős kutyák terelték a jószágot. A város széléről az esti szürkületben zsákokkal óvakodtunk száraz tehéntrágváért. jobb tüzelő volt az, mint a zsír. Férfiak jöttek nx=-g a suttyó legények, asszonyféle nem reszkírozott, mivel bikás-Bullás szándékát nem tudhatta senki. Ez a tanya akkor is az övé volt. Nagv redves gyümölcsfákat tartott. a kertnek hasított darab másik felében meg kukoricát. más évben krumplit tett. Két-három malacát kihizlalta télre, aztán behúzódott ide a soros asszonnyal. Nem igen járt a községbe, városba csak ha nagyon muszáj rolt. Ha valaki idevetődött télidőben, a csordás gavallérosan megtraktálta. Így illett ez. — A pusztulás helvén, új is keletkezik —»>' mondom, hogy keréknyomba kerüljünk. — Nem mindég és nem mindönbe. — Mindég biz' a. — Hát. fiam. itt már nem támad úi élet. Pedig éppen olyan jó legelő ez, mint régebben. Csak gondot kéne vetni rá üjra. Olvan gondot, mint a gazdák. — Van gulva? — Aha, gulya... Még a tizede sincsen. Ezöknek nem igen köll. — Hát asszony van-e? — fordítok a témán. Hallgat bikás-Bullás. én meg újra nem kérdezem SoHanem a jó hír. Még elfelejtem. Figyelt rám. de nem kérdezett. — Itt vinnénk el egv főútvonalat, aztán az olajkutakhoz erről nyílnának a mellékutak Láttam a tekintetén, nem érti meg mit mondok. — Megvennénk a tanyát. Szép áron megvennénk. Azért a pénzért kapna egy takaros házat a községben, vagy a város szélén. — Hogyan csak? Az én tanyámat? — kapta el a szó értelmét. — Ütban van ez a tanya. — Kinek az útjába? Éreztem, hogy most. rosszra viszem a beszélgetést. — Segíteni akarnék magán Gyyra bátyám Emberek közé menne, a saját házába. Maradna is valami pénzecskéje. Kicsit fölruházkodna, telne jobban a kosztra is. Még asszony is kerülne talán haza. — Utat a legelőn? — Azt. Haszterős utat. — A legelőn? — Hát errefelé van az, olaj! Sokáig nézett rám, mintha most latna először, aztán csöndesen mondta: — Pusztulásra ítéltettünk, a biblia is igy mondja. — A régi helyébe új kerül. — Pusztulásra ítéltettünk. Erőködve fölemelkedett a fejőszékröl. nehéz járással ment kifelé a gangra. Görbe hátát, a falnak támasztotta azután nézte a Gurgáshát gyöpös oldalát. Utána lépkedtem én is. kimentem az udvarra. Körbejártam a porlos-dudvás füvön, nézegettem a tanyát. Húztam vizet a bedűlt kútból, a lyukas vödrön visszacsugrott a szürke víz a kútba. összedűl ez az épület. Egy vihar magára borítja. kára aztán szól. úgy mintha először magában mérlegelte Nézze csak elhullajtotta már a tarka cserepeket volna a szavakat. — Magam vagyok. Lajos Fiam. Egyedül. — Nincsen senkije? — Magam maradtam, úgv mint az ujjam. — Miből él? — Kétszázhatvan pénzt kapok. — Az bizony vékony kis támasz. Az éhen háláshoz sok, B létfenntartáshoz kevés. Hiába. Nehezen akarunk összemelegedni. Talán már azt ls sokallja, amit eddig mondott. Negyven esztendeje ismerem. de előttem még gvöngéséget nem tanúsított. — Hát a régi gazdák? Tsz-ben vannak, segíthetnének. — A magamfajtája, öregebbje igen csak hullik. Nincsen semmi. El is felejtötték a Gurgáshátat. mög a Bullást is. •— Mit csinál itten egész nap Gyura bátyám? Rámnézett az öreg csordás mustrált de nem szólt. — Megváltás ez — folytattam —, újra csak emberek közé kerül. Látja a Kostyán is megtalálta a számítását. — Ügy is van, az öregek otthonában. Magamban már bántam, hogy előhozakodtam az útépítéssel. — Még apám csinálta ezt a tanyát. Innen temettük. Anyámat en nem ösmertem. Rámmaradt aztán igy. — Kiszolgálta az idejét. — A nagy háború eleje óta az enyim — folytatta a magáét. Hűvös szél kerekedett, megsuhintotta a friss tavaszi füvet. Elköszönök — gondoltam — és többet nem jövök ide. Félszívvel indultam útnak, nem akartam látni ezt a pusztát, bikás-Bullás tanyáját. Én is itt vágtáztam a kutyákkal. Kifelé nézett a régi csordajárásra. Megreszkedt fehér lovakkal és a tágas legelő természetes szabadságérzéboroslája, meg a bajusza. Küszködött nagyon. Kézefejét sét ma is őrzöm. Pusztul a legelő, nem viharzik a gulya, végighúzta a szeme alatt. Nem szólt. Én is hallgattam, amikor jön a nyári orkán, és nem delel a csordakútnál. Csöndességben ültünk ,és annyira mehetnékem támadt, amikor Bullás György tanyája fölött cikázik a rekkenő hogy legszívesebben szó nélkül kiszaladtam volna a füstös hőség. Innen nem kiált már — tudja isten mindig hánva! ..liujt stlr m ,11 ú c.ris • ví ová77a konyhából. dik — Bullásné: „Vigyázzatok hé, gyünnek a gazdák!" ga, ne nek Az igazgató aláirta az aklát. Csömöri átvette. majd előbb az íróasztalnál hajolt meg, azután az ajtónál. Később Kisteleki, a. helyettes igazgató lépett a szobába. — Milyen ember ez a Csömöri? — kérdezte tőle az igazgató. — Kitűnő munkaerőnek látszik, amennyire egy hét alatt megfigyelhettem. de van egv nagy hibája: túlságosan szolgálatkész, alázatos, szervilis. Észrevettem. Meg kell nevelni. Kínos, hogy mennyit hajlong. Megpróbálok vele okosan beszélni. Az igazgató helyettese még aznap elővette Csömö-tt Arra biztatta, hogy legyen magabiztosabb, önérzetesebb. — Igyekezni fogok, tisztelettel — hangzott az alázatos válasz. — Ne tisztelettel igyekezzen. Mamint, megfigyeltem, jól dolgozik, érezze magát annyira alárendelt— Köszönettel megfogadom a tanácsát — mondta és mélyen meghajolt. A helyettes a kabátja után nyúlt. Csömöri nyomban odaugrott, kikapta Kisteleki kezéből, és fel akarta adni. Szinte közelharc fejlődött ki közöttük, amíg Kisteleki végre egyedül vehette fel kabátját. Értse meg Csömöri kartárs, manapság már nem segítik fel a helyettesekre a kabátot! Ez megalázó! — Igenis — válaszolta Csömöri, és újból tiszteletteljesen meghajolva, szélesre tárta ki a fejcsóválva távozó Kisteleki előtt az ajtót. Egv hét múlva az igazgató megkérdezte helyetteset: — Na. hogy haladsz Csömöri nevelésével ? — Nehezen. Annyi eredményt elértem hosv nam tizenöt-husz „tisztelettel" mar nyolc-tízre csökkent. Csak így tovább. Nevelés dolga az egész! Éttől kezdve Kisteleki majd minden nap beszélgetett Csömörivel, aki lassan-lassan kezdett, Ipszokni alázafosságáról. Igaz, még elég gyakran megfeledkezett magáról, és ha n volt a telefonnál, amikor valakit a készülékhez kértek, kicsúszott a száján: — Igenis, küldöm tisztelettel. Egyszer kifakadt a csoportvezetője: — Te engem ne tisztelettel kérj a telefonhoz! Megértetted? — Megértettem, Balogh kartárs, kérem szépen — hangzott a válasz. Kisteleki lassan boldogult Csömörivel. Hónapokkal később az igazgató megkérdezte helyettesét: — Na, mi a helyzet Csömörivel? — Állandóan foglalkozom a nevelésével. — És? — Mély tisztelettel meg kell Peked mondanom, kérlek alázattal, hogy véglegesen nem lehet ót megnevelni... Palásti László (Nem engedték szedni a száraz tehéntrágyát. Azt mondták, elpusztítjuk a legelőt.) — Elballagok. Rám esteledik — mondom az udvarra ténfergő öreg csordásnak. — Mondjad csak aztán Kerék Lajos, biztosan ügy építik. ide következik az a flaszteros űt? — Biztosan. — A legelón által? — Ügy. — Nem lehetne a csatomaszélen. avval a kis kerülővel? — Hohó. hát az tíz kilométernél is nagyobb kerülő. — Kisebb az. — Igaz én nem mértem, de nézze végig, itt visz az egyenes út. Ott vannak a tornyok, a Cirok-tanyák fölött. — Ott. — Jót ajánlok én. Szerencséje van. — Szerinted fiam, egészen jól járok — felelte csöndesen, gúnyosan. — Gondolkozzon Gyura bátyám, majd a hét vegén e!tövünk. — Többen? Az útépítő mérnökkel. — Mikor? — Pénteken, vagy szombaton. Furcsán figyelt rám. talán azt várta, hogy még mendök valamit. Belenyugvó lemondással zartuk le eat a besaálgetést. — Hát, jól van Lajos fiam. Flkös-zöntem Bullás Györgytől, az öreg csordástól Megölelgettem. megsimogattam, mert tudtam, hogy én nem jövök ide többé. Úgy voltam, kiküldőm a földmérőkét, házbecslőket. Szombaton dél körül kerestek a földmérők házbecaüsöfe. Közölték velem, hogy az. öreg csordás fölakasztotta magát. — Hogyan? — kérdeztem ügyetlenül. — A kancsikájára. A gangon, az üres pallatgerendár*. Nehéz a levegő a szobában. Szédültem. Megfogtam aa íróasztal szélét. — Nyissátok ki az ablakot. — Ugye milyen marha vagy. hiába mondjuk, hogz ne dolgozz ennyit. Ki az isten fizeti meg. ha fölfordulsz? — öreg Bullást legyőzte a puszta. A körülöttem állók ijedten néztek rám. azt hitték a levegővel egvült fogyott el az e-zem. Azt csak én tudtam, hogv a Gurgáshát erősebb volt még most ie. mint bikasBullás, az öreg csordás. Évmilliók óla mindig nehéz volt legyőzni a reg Gorgáshátakat. — motyogtam. Megdöbbent tekintettel néztek rám. TAKÁCS TIBOR Két festmény Károlyi Ernő képei alá Velence Velencében a hidakat szerettem, a csatornák fölött átívelőket. — Te a vizet szereted, lehetetlen rajzukat fested, a csatorna-zöldet. En. a házaknak helyi, különös mór-stílussal megkevert gótikáját. — Teneked mindez szín: sárga, vörös, újratervezed a házak ruháját. — A márvánverkélyre nőt képzelek, ki hűtlen. s akit Goldoni talált ki. — Teneked forma: rend, egyenesek, arány, ezt lehet erkélyeden látni. — De mégis, szeretem képeidet, az összefogott rendet, hiszen bennem, ha el is mosódnának a színek, te újra oldod őket a szememben. A kis hidakat szerettem, amint vezettek, ne maradjon semmi rejtve. És igy teljes a látvány, mennyi szint, mennyi emléket kiált rám, Velencei Nápolyi panoráma Mergellina felől néztük a várost, mikor először, kint, a móló végén, honnan indultak éppen a halászok, tűnődtünk Nápoly mérhetetlenségén. A színein: a kék, s az oldott sárga és cinóber és méregzöld hatalmán. Nem volt időnk, csupán az ámulásra, e látványtól örökre megfogatván. S miként te, kollázsod festve, ragasztva, a széttörtet, az oldottat, a voltat újra idézed, — nem egy pillanatra, de minden nappal egyre mararióbbnak: Űgv kel, fel most az én szivemben Nápoly: kékből, aranyból, zöldből és sárgából. Vasárnap, 1967. április 38. DÉL-MAGYAMORSZÁt $
