Délmagyarország, 1967. február (57. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
Donáíxy Kálmán Érte!em-riae!ó! 0, az a teremtő Értelem! fel tudta mérni fönn az űrt, s az atommagot megmerte lenn, s lényt, kit p planéta szült, ma mar a mindenségbe küld. s nem tűr zavart tudásban, ismeretben, s még a káoszban is rendet teremt, mert minden kuszától rögtön visszarebbeti, de fényt vetít mély sötét tengerekben, és mindenütt, hol csak sejtés dereng, mert eleme a tiszta Fény, s a Rend, és sugara, mely Idön-Téren áthat, már meghódított minden anyagot, s fölszabadít roppant energiakat, s birtokba vette magát a Magot, így csodái száma már töméntelen, csak azt, kit átka oly keservesen vert, végre már az emberben az Embert mért nem szabadítod föl hát Értelem! Még sok lázadód, lásd, lélekszakadva, vad táncrohamban, mint bőszült bolond, Szépsegek istenét is megtagadva csak az Arany Borjú körül tolong. Hát mit ér a Rend, mellyel az Anyagban alkottál annyi csillogó csodát, ha e Föld adta ősi dús javakban Osztó Vékád azoknak adod át, ' kiknek csak szava éles, agya tompa, kit mégis aranycsengés dekorál, s mint ordasoknak bent a nagy vadonba. „Ki bírja, marja!" náluk a morál. Hiába, hogy sok művedért csodállak, mindenség-járó szárnyas Értelem, ha zsákmány-harcban, lásd mégis csak állat lesz, ki tiporja azt, ki védtelen. Mindnyájunknak egyformán anyja Földünk, hát mért több mindig a kenyértelen? s hogy marakodva koncon, annyit öltünk, hogy tűrted ezt el, büszke Értelem! Ez asztalnál jóllakna mind a vendég, de gaz sáfárok mérték javait, i kik kisemmizték mindig azt, ki gyengebb, t pusztába vesztek szelíd szavaid. Mért kell, az ember csak Káint kövessen? Vedd el dorongját, féltő Értelem. S a földre, hogy dús áldozatja fessen, csak búzát, rizst, de Láng-Magot ne vessen! mert akkor sorsa már reménytelen. Időnk méhében egy világ vajúdik, — se Nagy Szülés csak legyen vértelen! — hát fogd kezünk, s vezess a tiszta útig, füsttelen fáklyás, fényes Értelem! Szeberényi Lphel: A || Jg | & N apokig járkált a pök a fejem fölött, mint valami holdbéli lépegető. A fehér falon járkált, mely ferdén hajol az ágyam fölé. Kékesen dereng a ferde fal fölöttem, az én égboltom. A pók köröz rajta. Idegesítő, szorongató. mint egy hidegháború: ki tudja. mikor válik meleggé. Mikor eloltom a lámpám, nem látom a pókot. Várom, feszengő, készenléti állapotban. míg éberségem elernyed, s elnyom az álom. Ki bírja tartósan a feszült idegállapotot? S a pók bizonnyal erre vár, erre az elernyedésre, erre a figyelemkihagyásra. Az éj leple alatt majd aláereszkedik ejtőernyőjén a paplandombok közé a paplanvölgyekbe. Köröz a *pok fölöttem, kiszemeli a mélyben arcom városát. Arcom épületei: orrom, szemem, szám a kiszolgáltatottságtól borzongnak. Kerek a pók, tányérakna. hosszú pálcalábai kosarasan tapogatják az égboltot, kémholdak antennái. A pók veszedelmes dologgal játszik: hálót készít. Ügy gondolja, e veszélyes holmi egyedül reá ártalmatlan, a titok birtokosára. Biztos a dolgában, hogy büntetlenül élhet vele. Teljesen nyugodt afelől, hogy senki és semmi meg nem zavarhatja játékalt. A hálóba vetett biztos tudat 9Z övé. A hálóba, melyet akár a világ fölé teríthet. S annyi áldozatbogár vergődik a láthatatlanságig álcázott szövevényben, amennyit akar, győzze vérüket csapolni. Csapdája nincs? De igen. A kör önmagába tér. Egy reggel kifogtam. A pók kalandját zsákmányával. A parányi áldozat hosszú lábainak kosarában vergődött. Akkora volt az aldozat. mint egy gombostűfej. A pók számos lába: iszonytató toronydaruk, melyek útra készülő ballisztikus gömböt tartanak: a pók fenekétlen bendőjét. Figyeltem az áldozat kitörési kísérleteit. Szurkoltam neki. Makacsul ragaszkodott az életéhez. El-eljutott a pók lábaihoz, melyek körbefogták, miként egy fogolytábor kerítésoszlopai. Sose jutott túl a lábakon. Azok nyugodtan, biztosan álltak a helyükön, s némi söprögető mozdulatot téve, mindig visszaterelték a halálraítéltet. És az még mindig nem adta fel. Nem fogadta el a reménytelent. Magam röstelkedtem a nagy és hatalmas pók helyett, együtt éreztem áldozatával, a parányival. Pók volt az is, pókocska, a pókok 'nagy családjából. Egy másik rasszhoz tartozott: a kistestűekhez, melyeknek hasa nem nagyobb egy sovány pontnál, s végtagjaik fölöttébb kurták és cingárak. majdnem jelentéktelenek és színezetükben is mutatnak eltérést. Hanem, odanézzetek! Sikerült? A pókocska kitört a lábak zord oszlopai közül. Gombos tűf ej nyi fekete pont, nyargal tova a fehér falon. A nagy pók ezt engedné? Hogy nem mozdul utána, egy lábát se mozdítja. Hagyja futni? A nagy pók biztos a • dolgában, fölösleges mozdulnia, örömünk korai volt. A kicsi pók visszafordul. Arasznyi utat, ha tett. Visszatér végzete kosarába. Visszahúzta a nagy pók, a hatalmas. Zsinóron tartja, ahogy mi a csirkét és engedi bóklászni kicsit. A körön belül — melynek a zsinór a sugara — járhat-kelhet. A zsinór rándulása figyelmezteti, meddig ér a szabadsága. Üjrá meg újra engedi arasznyi utakra. Ejnye, de sűrűk lettek ezek az utak. Jobban odafigyeltem, s nem mindennapi élményben volt részem, mely fonákjára fordította kommentárjaim építményét. Ocsúdásom azzal kezdődött, hogy a pókocska gyanúsan sokat szaladgált kosárból ki, kosárba be. Mi több, körbe járta sorra a darulábaljat, elmatatott velük. Majd tova futott, s megint vissza, a következő lábhoz. Nem hittem a szememnek. Megmozdult és kifeszült az első toronydaruláb. Mint amit a padlóhoz szegeztek. Aztán vele szemben a másik — a falhoz tapasztva. Aztán sorba behajlott a többi térdben — láthatatlan gúzsba. Aztán azok is behajtottak, amelyek előbb kifeszíttettek —, a rögzités végett. Aztán nem volt tovább. A gombostűfejnyi pókocska felült a ballisztikus gömb tetejére, s az zsugorodott, zsugorodott, leengedett, mint egy kiszúrt hólyag. A nagy pókot telhetetlensége meszszire vitte a maga házatájától. önhittsége félrerúgott minden óvatosságot. Ugyanolyan hálóba lépett, amilyeneket ő készít, s amire — úgy hitte — csak ő képes. De mégsem egészen olyan volt e háló. Szövevényében eltért attól, amit ő ismert. Maga volt a dzsungel, kenyérfákkai és kókuszpálmákkal, melyeket befutnak a kusza és erős liánok, és más alattomos kúszónövények. Beléjük gabalyodik a pókláb és nincs menekvés. A pókocska, a gombostűfejnyi, kinek itt a hazája, s a pálmafák tetejében lakik, ördöngösen bánik a liánnal. A nagy pók nem olvasta Gullivert, hogyan járt Liliputban. tm ess* mozgó jégtáblák1 úsztak lefelé. De már nem lehetett habozni, mert a távoli őrszem puskalövéssel jelezte, hogy szökevényeket látott A katonák rendetlen futásban közeledtek. Mintegy negyven méternyire jutottak a partmenti szilárd jégen, s Csala ott felkapva az ijedelemtől alélt leányt, átugrott vele a közelükbe jutott úszó jégtáblára. Hirtelen megszédült mert a szabadon mozgó tábla teljes erővel nekivágódott a parti jégnek és az ütközéstől forogni kezdett. Ez volt a szerencséjük, mert estükben belesüppedtek a hóba, s a feléjük tóduló jégrétegek természetes védőbástyát alkottak a part felé. A parton álló katonák elrettentek a látszólagos öngyilkosságnak ettől a módjától. Ijedten nézték a jégszörnyetegek torlódását, aztán megadták a búcsúzót a halálba menekült szökevényeknek. Nyolc fegyver dörrent egyszerre, és a golyók pattogva fúródtak a jégtáblákba. Csala magára roskadni érezte az egész világot A lövést még hallotta, de aztán eltompultak az érzékei, szempillái lecsukódtak, kezében tartotta Henriette puha csuklóját azután elvesztette az eszméletét Mikor eszmélni kezdett, égető fájdalmat érzett a lábában, és jéghideg levegő csapkodta az arcát. Egyedül volt. Aki nemrég még mellette volt, szomorú sorsának osztályosa, élete reménye, a kis francia lány nem volt sehol. A jégtábla éppen kettőjük között szakadt szét, és az ádáz folyam hullámai elragadták mentőangyalát. Amikor végre a folyam sodra a bal part felé vetette a jégtáblákat, Csala egyik tábláról a másikra ugrálva, végre szilárd földre jutott. Csángó faluba jutott, de bizalmatlanul fogadták, féltek a szökevénytől, nem fogadták be sehol sem. Kétnapi fáradt vánszorgás után betért az első magános házba, mely útjába akadt. Nem bánta már. akármi lesz a sorsa. Abban a házban egy rőt szakállú, különös ember fogadta az udvaron. — Uram, az előbb ezt a szót hallottam öntől, hogy Istenem! Én szeretem a magyarokat... Csalából Zákány Kiderült, hogy a különös ember lengyel menekült, aki a magyar szabadságharcban is részt vett. Hamar tisztába jöttek egymással, és azontúl a lengyel barátjának, társának, testvérének tekintette a vendeget. Pozdnitzkynek hívták, aki kereskedő lévén, gyakorta utaztatta embereit a szomszédos országokba. Útlevelet szerzett Csalának. hogy Magyarországba utazhassák. Egyik román emberét beküldte a bakui prefektushoz, hogy a saját nevére váltson útlevelet gyapjűküldemény kísérése céljából. A jámbor románt Stepan Zakanuznak hivták. és Csala most, ezzel az útlevéllel és névvel indult útnak. — Csak legalább valami értelmesebb névhez jutottam volna — jegyezte meg búsan, mikor megkapta a hazatérés zálogát. — Egyet se búsúl.iunk azon — úgymond az élelmes lengyel. — Ugye. minden jó magyar név ipszilonnal végződik? Na hát. Az utolsó u betűnek a második lábához egyszerűen farkat ragasztunk, és olyan takaros magyar nevünk lesz, hogy öröm lesz olvasni. Mindjárt, bele is mártotta a kalamust a tintába, és megtette a kiigazítást. — Ad.ia csak azt a tollat, bajtárs — mondta Józsi —, hadd tegyem oda én is a kezem vonását. Azzal két jókora vesszőt húzott az a betűk fölé. Igv lett Stepan Zakanu — Zákány István. Van a szegedi határban egy Zákány nevű, tanyai kerület; éppen jól illik ez a név a szegedi magyarra. Garibaldi tisztjeként Négy évig rejtőzött otthon Zákány István. Húga, Csala Anna rejtegette. Végigpróbált minden mesterséget, de leginkább paraszt volt a szegedi tanyákon. Csak akkor fogta el megint a nyugtalanság, amikor hírét vette, hogy Garibaldi magyar harcosokat kér az olasz szabadságharc megsegítésére. Hajtotta a nyugtalanság, és nekiindult gyalog a hosszú útnak. Olaszul már jól beszélt, hiszen Veronában szolgált évekig, oda is talált a tetthelyre, és huszárszázadban nyert lovastiszti rangot. Zákány Istvánt úgy ismerték meg az olaszok, mint kiváló vakmerő katonát, aki sa.iat kezdeményezésből mindig az élen haladt az ellenség felé. De az olasz szabadságharc nem tartott sokáig, Solferino után váratlanul beköszöntött a béke. Zákány azonban tovább harcolt. Mikor hírét vette, hogy Amerikában sok magyar szabadságharcos küzd nemes célokért, égö vágy fogta el, hogy ő is ott kúzdhessen a népek felszabadításáért. Lincoln magyarjai között így került' Zákány István Amerikába, éppen a nagy erőmérkőzés kitörése elótt, amikor Észak a Dél ellen harcba indult a rabszolgaság intézményének eltörlése érdekében. Teljes három évet töltött Zákány az Egyesült Államok hadseregében. Voltak ott bőven magyarok, a 48-as szabadságharcban hősiesen helytálló fiatalok, akik Lincoln Ábrahám gyújtó szózatára álltak fegyverbe. Zákány minden valószínűség szerint a szintén szegedi származású Stahel Gyula brigadéros parancsnoksága alatt szolgált, aki az elnök egyik legkedveltebb bizalmas tábornoka volt. Amikor 1863-ban a híres gettysburgi ütközet véglegesen eldöntötte a háború sorsát, már látni lehetett, hogy a harc nem-tarthat soká; a lázadók fővezére, Lee tábornok hatvanezer emberével letette a fegyvert. Zákány 1863-ban értesült róla. hogy a szomszédos Mexikó szabadságharca súlyos válságba került. Ez a hír elég volt arra, hogy Zákány István, a vérbeli szabadsághős, megtalálja a a új küzdelmek színterét. Mexikó hőse San Franciscóból indult el. és Mexikó határán találkozott a déli állam szabadságáért harcba szállt Jaurez köztársasági elnök táborával. Azonnal felajánlotta szolgálatait. Jaurez baratságosan kezet nyújtott a daliás katonának. — őrnagy úr, szíveskedjék átvenni 3. gyalogezredünk, vezetését, addig is, míg a lovasságnál önt megillető helyét elfoglalhatja. — Köszönöm, elnök úr! Ez a beszélgetés nyitotta meg Zákány harci dicsőségének hosszú, igazi sorozatát. Az északi tavak vidékén táborozott a köztársasági hadsereg, mikor átvette csapa. tainak vezényletét. Magyarok is voltak benne szép számmal, mintegy ötven-hatvanan; egy hajdúsági emigrált, Bán Mihály főhadnagy lett a hadsegéde és leghűségeset' embere. Jaurez aggodalmasnak találta, hogy harcosai I nemzet fiaiból kerültek ki. Hogyan lehessen közöttük kcsolatot teremteni, ha nincs közös hazájuk, még az a föi . sem az ő hazájuk, amin állnak, és amelybe egykor majd pihenni térnek? Zákány beleszólt a vitába. — De kár is, hogy nincsen itt több magyarom! Mert az én fiaim aztán tudnak harcolni. — Odaát is vannak magyarok — vetette közbe egy őszbe csavarodott hajú ezredes. — Ügy hallom, egesz hadsereget toboroznak belőlük Miksa császár számára. Zákány megörült ennek a hirnek. Az esti tábortűz mellett összetoboroztatta a magyar legénységet. Beszédet intézett hozzájuk, az édes hazai nyelven, kiemelve, hogv mindenkinek van szabad hazája, csak a magyarnak nincs; ha ezt a háborút nem nyerik meg. nincs hova menekülniök. — Tehát fiúk — kiáltotta feléjük érces hangon — tudjátok, hogy miről van szó! Harcoljatok, mint ahogvai otthon szoktatok! A próbált harcosok összenéztek, és ajkukon megzendült a drága hazai dallam... Zengett a bús dal a néma éjszakában, és mintha onnan túlról, az ellenség táborából visszhangként érkezett volna a válasz: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt..." És másnap, a szürkület ködében, egy teljes század császári lovas szökött át a felkelőkhöz: magyarok voltak azok is. Aznap este. győzelmes harc után, az elnök ezredesi rangra emelte Zákányt, és kinevezte az első repülő lovashadosztály parancsnokává. Kommunisztikus nézetei Mikor a mexikói szabadságharc az ausztriai házból származott Miksa császár clfogatásával véget ért, perének hadbírósági tárgyalása alkalmával Zákány István nagy beszédében így jellemezte az akkori politikai helyzetet: — Uraim, a császárságok korszaka lejárt, és én, mint a tengeren túl vívott szabadságharcok egyik részese, a nagy kommunista elvek diadalát hirdetem önöknek. A világot immár sugárzó tisztaságú fényözön hatja át, mely lángra lobbantja a szíveket és velőket. Ezt a lángot hiába oltják vérrel az emberiség nagy zsarnokai, az felcsap az égig, és beragyogja a legkoldusabb lélek éjszakáját is. Azt hirdeti. hogy egy ember nem lehet milliók életének, boldogságának ura és korlátlan parancsolója! A császárság eszméje érett gyümölcs, mely le fog hullani oda, ahonnan feltámadott: a köznapiság porába! Miksa császár kivégzése után a mexikói szabadságharc hamarosan véget ért. Zákány a háborút tábornoki rangban fejezte be. és miután a mexikói hadsereg lovassági főfelügyelő.ieként a reábízott szervezési munkát sikerrel elvégezte, birtokot vásárolt Sianolában, megházasodott. és azontúl békés polgári életet élt. Halál a tragikus és megdöbbentő módon következett be: 1883-ban négv felbérelt gyilkos orozva lelőtte A bűntény sokáig maradt felderítetlen, csak tizenegy év elmúltával kerültek rendőrkézre a tettesek. Négy testvér követte el az org.vilkosságot: politikai bosszúból: 250 dollár vérdíiért. A magyarországi lapok is megemlékeztek az esetről. Imre: az egykori hős. akiről 1904-ben regényt írtam, a történelmi adatok egyszerű felsorolásának hűvös megvilágításában. Ember vn't: küzdött és szenvedett: volt része dicsőségben, boldogságban. Halála, bár tragikus volt, vértanúiává tette annak az ügynek, melyért élete javát l» adta. Hősi halál a hősi élet után. Vasárnap, 1967. február 5. DEL-MAGYARORSZAG 7
