Délmagyarország, 1967. február (57. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-26 / 49. szám

Márky Imre versei Önarckép Egy áldott puszta álmodó ölén Csókot dobáltam csillogó egekbe ... Lelkem hárfáját tündér hangszerelte: A delibáb varázsa hullt fölém ... ...Viharzó éjben vad szekér robog: Vig nota pattog és bús vér palakzik ... Meglaktam hetykén én is azt a lakzit. Fölöttem is cserdültek ostorok ... A háborúból, frontról visszatérve A féltett fészek állt sértetlenül. De csókom, álmom révült harcra, vérre .., Bilincses bajból váltsd már meg magad: Nem földön jár, 'ki felhőkkel repül — S ez égi húr rögök közt elszakad. Zúzott szárnnyal is... Egy keskeny mezsgye tétován kígyózik: Meddő mezőkbe torkolló jövőm ... (Valóság-vásznas álmokat szövőn A régi ház űz új illúziókig.) Tétlen lobogtam, töprengőn loholtam; ' Nyögtem keservet, nyeltem könnyeket... A büszke kobzom nótát pengetett: Dús dija csillant néha egy mosolyban. Remény, ifjúság, harcok már mögöttem — Sok gond-villám se bírt ronccsá aszalni. Egy-egy szivárványt szívbe tündököltem .1 Könnyű lemérni tiszta számadásom: Tettem maroknyi, tervem meg kazalnyi. De zúzott szárnnyal ls magasba vágyom. •-j-a sokszor sokan jJ mondják ugyanazt, akkor az végű' js. va­lahogy beivódik a köztudat­ba. Ez történt a hirhedt „Sze­gedi gondolat" legendájával is. Városunkat a két világhá­ború között makacs követke­zetességgel nevezték az el­lenforradalom bölcsőjének, és Szegedet sokáig íg.v is tar­tották számon. Ám a legenda hallgatott arról, hogy ezt a bölcsőt a gyűlölet vette kö­rül, és már a szülésnél is francia szuronyok bábáskod­tak: nélkülük itt az ellen­forradalom szörnye aligha erőszakolhatta volna magái világra. Nem szükséges ecsetel­nünk, hogy elhatalmasodásá­val milyen tragikus eszten­dők következtek. Azonban a legkomorabb időkben is volt egv másik Magyarország, és volt egy másik Szeged is, amely dacolni tudott a fe­héi-terrorval, és az üldözések, a lefojtott szellemi légkör ellenére is forrongod, erjedt, és emberfeletti erőfeszítések­kel munkálta a jövendőt Nem kétséges, hogy a sze­gedi fiatalok nagy jelentő­ségű mozgalma is, ebből az ellenállásból és elszánásból sariadt ki. Csaplár Ferenc irodalomtörténész érdeme, hogy végre színvonalas könyv összegezi céljaikat és törekvéseiket. Mi volt ez a mozgalom? A szerző erre az egyszerű­nek hangzó, de a valóságban összetett, bonyolult, szerte­ágazó problémaköröket érin­tő kérdésre, szerény kutató­hoz illő filológus hűséggel, a kort és mozgalmat egyaránt jellemző tények és adatok felgyűitésével és elemzésével ad választ. A Szegedi Fiatalok Művé­szeti Kollégiuma 1930 őszén 1.5 taggal alakult és 1938-ban szüntette meg működését. Még egy évtizedre sem ter­jedt a munkája. F,z azonban csak látszólag rövid idő, mert feszültségekkel telített, szokatlanul zsúfolt korszak volt ez: a gazdasági válság és a tömegnyomor, a fasiz­mus előretörésének, és a népfrontpolitika kialakulásá­nak ide.ie. Lefojtott izzásban es forrongásban volt minden: a megoldatlan társadalmi nemzeti problémák tömény­telen mennyiségben és vész­terhesen jelentkeztek. Az ország pedig sodrodott a há­horü felé. Ez időre már az ellenforradalom szociális de­magógiája is teljesen zsák­utcába jutott és különösen azok az értelmiségiek akik­nek korábban még voltak Illúzióik, mnat mindennek hatására elveik újrafogal­mazására, és új utak keresé­sére kényszerűitek. Csaplár meggyőzően elem­zi, hogy ez a robbanásig fe­szült társadalmi és szellemi nyugtalanság, az állásfoglalás kényszere, felelősségtudat tenniakarás és az új iaga'ma VASÁRNAP! KÖNYVSZEMLE A Szegedi FicsSalok Kollégiuma Csaplár Ferenc tanulmánya hajtotta s ösztözönte a sze­gedi fiatalokat is. Munkájuk kezdetén az agrársettlement mozgalom hagyományait folytatták. Igaz, nem-teljesen függetlenül a fn'jelrnelettől. Szabó Dezső gondolalrend­szerétől és a középosztály társadalomformáló, vezetö­szerepének illúziójától; falu és a tanyavilág kulturális és szociális gondjaival kezdtek foglalkozni. Ám. aki közel megy a tűzhöz maga is meg­pörkölődik. Kiszállásaik so­rán elkerülheletlenül talál­kozniok kellett az élet vas­kos realitásával. Megdöbben­ve fedezték fel a koldus Ma­gyarországot, és a szörnyű társadalmi igazságtalanságok, az itt rekedt, középkor lát­tán, maglik is radikalízálód­tak. Mindehhez járult az a tény is. hogy kapcsolatba ke­rültek a szegedi munkásmoz­galommal, és ennek követ­keztében az újabb szociális élmények és a marxizmus hatása, kiszélesítette látókö­rüket: megszabadította őket a fajelmélet s a mitikus pa­rasztszemlélet. bilincseitől. Ezt az átalakulást és fejlő­dést munkájuk egész sora jelzi. Természetesen összetett, bonyolult és ellentmondásos folyamat, volt. ez. Csaplár munkájával arra vállalko­zott, hogy az európai és ha­zai hasonló törekvések köl­csönhatására is ügyelve, mértéktartással rekonstruál­ja. dokumentálja és jelle­mezze ezt a fejlődést. Művé­ben különösen az esemé­nyeknek és a tényeknek a hü krónikása. A legapróbb jelenségek is érdeklik, de ezt nem a pozitivisták hi­degségével halmozza össze, hanem leplezetlen tisztelet­tel. A tárgya, a szegedi fia­talok erőfeszítéseinek csodá­lata, munkáinak értéke, őt is magával ragadja és köny­vének sorain lépten, nyomon átüt az együttérzés melege. Kétségtelen rokonszenves ez a magatartás. Azonban veszélyei is vannak; s ezeket nem minden esetben tudta elkerülni a szerző sem. A té­nyek tisztelete olykor meg­akadályozza abban, hogy a kevésbé jelentós és jellemző eseményeket megszűrje. Sok citátuma gondolatilag nem mindig gazdagítja, ellenke­zőleg feleslegesen terheli, s nehézkessé teszi különben jól szerkesztett, tömorrefo­gott művét. De ennél még zavaróbb az, hogy elnézónek és engedékenynek tűnik olyankor is, amikor az elvi következetesség szellemében bírálatra lenne szükség. Ezt nem pusztán az utókor igényli, hanem a lörlénelmi hűség követeli meg. Mert e mozgalom igazi erőfeszíté­sei, valós jelentősége csak akkor érthető s mérhető, ha azokat a bonyolult ideológiai összetevőket is ellemezzük, amelyek előrelendítették, vagv visszafogták. Köztudo­mású, ha többféle ideológiai konglomerátumrol van szó, mint a szegedi fiatalok ese­tében is, akkor ebben az együttesben, az ellentétesek kölcsönösen gyengítik egy­mást. De bonyolítja a hely­zetet még az is, hogy egyedi esetekben mindez más és másképpen realizálódott. Voltak, akik a polgári radi­kalizmus hatókörében mo­zogtak, mások a répiesek balszámyára sodródtak, né­hányan pedig eljutottak a marxizmusig és a munkás­mozgalom vállalásáig. De (gy sem merevedett állóvá a kép, mert a tapasztalatok, az élet­tel való bátor szembenézés, belső termékeny viták hatá­sára, dinamikussá vált, és ezért soraikban állandósult a mozgás s az átrendeződés. Elismerem, mindezt törté­nelmi hűséggel felmérni és elemezni, hatalmas vállalko­zás, és talán túlzás követel­ményként állítani Csaplár szerényebb igényű munkájá­val szembe. Azonban mind­ennek lehetőségét maga a szerző teremtette meg, csak némely esetben az elvi elem­zés következetességétől g mélységétől visszatartotta magát.. Meggyőződésem, hogy ez a mozgalom valós törté­nelmi jelentőségét rangjá­ban is növelte volna. Ennek elmaradása viszont*nemcsak hiányérzetet ébreszt, .hanem adatokban, tényekben na­gyon alapos, ismeretanyag­ban gazdag mű. a vézlatoe­ság benyomását is kelti. Értékeléssel és a következ­tetések levonásaval feltűnő­en fukarkodik a szerző. Erre utal a két. lapnyi terjedelmű záró fejezet is. Az, igaz vi­szont, hogy a mú egésze többszörösen sugallja ezeket. Például fel sem veti Csaplár, miért vált ez a mozgalom történelmi jelentőségűvé? Miért tudott kiemelkedni a provincializmus lehúzó szorí­tásából? Miért nem került a hasonló vidéki törekvések elhamvadt sorsára? De köz­vetve mégis válaszol. És a tanulság, különösen vidéken alkotó értelmiségiek számara, ma sem lehet közömbös. A szegedi fiatalok, Radnóti Miklós, Hont Ferenc. Ortu­tay Gyula, Tolnai Gábor te a többiek a marxizmustól ösztönözve, égve tem csen lát­tak, a magyar társadalom létfontosságú kérdéseit, te európai szinten, történelmi távlatokban Igyekeztek fel­vetni. Ugyanakkor volt te­hetségük te bátorságuk »• élet ösztönzésére, tévedései­ket belátni, nézeteiket korri­gálni és korszerű új megol­dásokat keresni. A Szegedi Fiatalok Művé­szeti Kollégiuma megérdem­li, hogy az utókor azámon­tartsa munkáját, mert ez a mozgalom nemzeti történel­münk legsötétebb korában előremutató értékeket ter­mett, te ha ellentmondáso­san, botlásokkal is, de a szocialista jelenünket készí­tette elő Csapiárnak az Aka­démiai Kiadónál megjelen) könyve ezért, említett hibái ellenére is, nemcsak m iro­dalomtörténet te vároetmli pozitív szellemi törekvései­nek feltárása, hanem a kö­zelmúlt teljesebb megisme­rése szempontiéból is figyel, met érdemlő mű. KRAJKÓ ANDRÁS Unsz Jenő Megbánás Dorombol, mint a lomb, az éj, csapong az emlék vak rnadarként. — Lelógó szarnya földig ér, vergödig erdők szélinél, s elém terül, mint szörnyű árnyék. Majd égbe szédül, tolla szél, ijedve rebben szét a nyár, — ugye, ha most választanál, már mindent másképp kezdenél, múltam, te égbe hullt madár ... BERKEC'Z ÉVA HÍDÉPÍTÉS Siklón Jnnoe: Együttérzés Korán sötétedett. Vastag januári hófelhők álltak a tető fölött. Mozdulatlan ajtók, romos, törmelekes kupacok fogtak körbe a kis udvart. Néha fénycső va villant mesz­sziről' a magasba, a dörrenés elmaradt. Az ikerház utca­frontján a fölnyuló fal néhány üzlethelyiséget őrzött. A haz belső részei leszakadtak a földre. Lucskos szürke hó borította be a romokat — a lépések nyomán —, nyálkás latyak csirsegett az udvar keramit kockáin. — Jó a csönd — mondta Rigó András a tizedes, aki önkényesen Vette ki az obsitot Esztergom alatt. Arcunkba hűvös szél csapódott, összefogtam maga­mon a salat és közben Rigóra neztem. Ingnyaka szejjel­hajtva. kiskabátja begombol a t.lan. Szűkre szabott civil gú­nyáját rájn fazonirozták, a tizedes húsz kilóval többet nyom. — jobb volna már otthon — toldottam én is a gon­dolathoz. Újra hallgattunk és néztük a szürke semmit. Itt elünk második hónapja egy kamrában. Örültünk, hogy Józó István kunágotai földi befogadott ide. Először en ér­keztem a behívóval ide. utánam két het.re Rigó kereket­oldó leszereléssel, papír nélkül. Most már utáljuk a kam­rát, a piszkos konyhát, meg a rideg rendetlen szobát, Mindennap sötétebb, sivárabb lesz ez a hajlék. A vicelakások mind ilyen redvesek? — kérdeztem a tapasztaltabb Rigót. — Honnan tudjam én? Biztos úgy van az, hogy po­csék mesterséghez pocsék lakás jár. — Levegőztök még? — tipegett ki a konyhából Ilon­ka néni. — Tudja » fene... legjobb lenne elaludni örökre — motyogtam, hogy mondjak valamit. — Megint a szomorúság. Pedig az agotaiak kurázsis legenyek — mondta az egyforma szöveget. Józó István derék ember volt otthon. Földnélküli nap­szamos fele. Egyszer orvost kerített valami nagy urnák, akinek rosszul lett a felesege a hintóban, Ágota alatt. Annyira ügyes volt Jozó István, hogy a nagy úr azt mondta neki, ha kedve van, fölviszi Pestre a házába, viccállásba. Meséltek akkor a faluban Józó István szeren­cséjét Irt is néha levelet, aztán csak irigyelték. Levelez­te a rokonságot de soha nem jött vissza la fogamba ágo­tára. Ugy hallottam akkoriban, hogy lan mert elhalt két kis gyereke, aztán már nem is iett több, Ilonka néni mindig elvetelt Így járta a történet a harmincas evek elején. Most a bajban azért szépen fogadtak minket. Iga­zan, nagyon szépen. — Járjunk egyet — unszoltam Rigót. —Alighanem ezek is unnak minket — seppegett a tizedes a konyhaajtó körül matató asszonyra utalva. — Én is unom őket, pedig jól vagyunk velük. Kimentünk az utcára, az ikerház faláig. A sérült haz űzlethelyisegei olyan sötéten ásítoztak, mint oldalra ásott temetési sírok. A ház végén lakaira zárt üzletajtó volt, papír es könyvkereskedés. Épen maradt. — Nem fosztották ki — bökdöstem cipóm orrával a feszes vasajtót. — A német nem szereti az olvasást. Az csak paran­csolni tud — bölcselkedett Rigó. — A tolvajok se igen írnak, olvasnak. Visszasétáltunk, szótlanul. A hazajutáson rágódtam. Ket. nap múlva túljut rajtunk a front, aztán nékit agunk gyalog. — Gyalázatos egy nép a pesti — kezdte a tizedes. — Közöttük is van derék ember. — Ügy viselkedtek a fronton, mintha ök találták vol­na föl... — Hagyjad már ... Falusinak furcsa igaz, de jól van, ahogy van. Üjra kifogyott a téma. Befejeztük a azeliozkodest. A konyhában elköszöntünk a háziaktól. Józó István utánunk szolt — Hé András, alighanem visszamegyünk Agatara! — Nacsak. Tan idehoztuk a falunk szagát? — Nem igen lesz itten mán Pest. — Segítünk az utazáshoz — mondta Rigó. Józó István nem szólt többet, csak nézte a kezefejét. Mindig a kezefejét nezte. Átmentünk a nagy szobán, be a kamrába. Nem vetkőztünk, jobb ruhástól, biztosabb igy. Nem volt mit beszélni, néztük a sötétséget.. Ilonka néni bejött a nagyszobaba. megkerdezte, hogy alszunk-e? — Nem — jelezte ébrenlétünket a tizedes. — Ennétek egy kis húst? — Majd holnap — utasítottam el, mivel a gyomrom összerándult a hús emlitésere. — Ha nem akartok. — Alszunk inkább. Ilonka néni kicsoszogott a konyhába, behúztuk a re­teszt. — Hazasegítjük őket, látom mennyire oda vannak — mondom a tizedesnek. — A/1 se tudod, van-e hazád; hogvan igerhetnél. — Valamit, csak tudnánk. Hat. hete múlt. hogy a nya­kukon vagyok. Ezt nem lehet isten neveben. — Küldünk majd egy hízott disznót egyszer — okos­kodott Rigó. — Tegyük el magunkat holnapra — ajánlottam, mi­re a tizedes a falnak fordult. Nem fogott az álom. A sötétben anyám arcát láttam, megvilágította a kemence. Éppen 'fűtött, öcsém a .János meg a lehennek vitt szárat. Apámat nem láttam. Pedig elképzeltem az irtáson, fejszével, kötéllel, meg fűrésszel.. . de a tekintetét nem bírtam elfogni. Álmomban meg, hogy újra otthon voltam, az utcasarkon beszélgettünk a lám­pa alatt. Meleg este volt, leálltak a cséplőgépek, a banda elment az átjárón túlra, a közös szállásra. Kacska Kiss Pista, a suszter fia azt leikelte, hogy majd beáll repülő­gépsofőrnek. Ügy szeli a levegőt, mint a fecske. Haza is száll majd a repülőjén, aztán leereszkedik a falu végénél a tarlóra. Odamegy majd mindenki, meg a tanító úr is. 6 0£L-MAGrÁRORiiÁ6 Vakarna a. 1961. február 24.

Next

/
Thumbnails
Contents