Délmagyarország, 1967. február (57. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-19 / 43. szám

nrcius 24-én délután kettő és három óra között Csurgóék háza előtt egy részeg motoros fölhajtott • jardara, és a ház előtt labdázó gyerekek közül a kiseb­bet. a négyéves Katit a falnak nyomta. Az eszméletlen kislányt a körzetorvos azonnal kórházba szállíttatta, ahol megallapitották, hogy súlyos agysérülést szenvedett, álla­pota válságos. Csurgó István a késő esti vonattal hazautazott, mert rokonuk nem volt a városban, meg különben is készre ígért két eipötalpalást, amit a reggeli órakban be kellett fejeznie. A körzetorvos kilenc óra tájt betelefonált a kór­házba, de semmi biztatót nem mondtak neki. mert csak azokat a vigasztaló semmiségeket ismételte, amiket a re­ménytelen esetekben szokott. Viszont, az. iskolaigazgató délután amúgyis a városba készült, megígérte, hogy Csur­gónét maga mellé veszi. Délelőtt — Csurgó István alig tette le a kisuvickolt,, megújított cipőket — beállított két civil úriember. — Csurgó Itsván? — Az vagyok. Egyikük mutatta az igazolványt. — Tessék — hökkent meg a foltozó suszter, s gyor­san széket húzott elő a konyhábol. — A maga lánya bizonvos Csurgó Katalin? — kér­dezte az egyik szigorú homlokráncolással. — Az... volt — szaladt ki Csurgó száján, de annyira meghökkent ettől a múlt időtől, hogy egész belefehére­dett. — Volt? — kapta el a szót a ránros homlokú — Nem tudom kérem — válaszolt nagyon csöndesen — reggel még élt. — Vele történt a baleset? — Vele. Elütötték. — Kicsoda? — szegezték neki a kérdést, dr olyan hegyesen. mintha legalábbis ő maga fejszével rontott vol­na a saját gyerekének. — Gidai Sándor. — Bejelentette? — Nem. Kts sóhajtás. A ránros homlokú hátrább tolja fején a kalapot. Most a második húzódott előbbre, kisebb hang­ja volt mint a társanak. de minden szónak nyomatékot adott egy kis szünettel, amit sokféleképpen lehetett érteni. — Azt tud ja,... hogy ebben a dologban ... benne van ... a szülői felelőtlenség. — Nem hiszem kérem — rázta a fejét Csurgó. — A gyerekek a járdán ugráltak. — Labdával? — vágott közbe a szigorúbb. — Avval. — Felügyelet volt? — Minek lett. volna • Járdán? — Az mindegy. Es ha a labda kigurul a kocslútra? — De nem gurult — Idebentröl látta? — Nem láttam. De a nagvobbik gyerek... — Gyerek, gyerek. Beijed, aztán ossze-visszahazudn­tfk A meggondoltabb föláll. — Szóval ... ha jelenteni akarja ... magát is terheli a felelősség... Érti ugve? — Aztán megenyhülten hozzá­tette. — Hát az adó? Fizetgeti rendesen? — A számlákat — zavarodott meg Csurgó István — az asszony tartja rendben ö meg átszaladt az igazgtóék­hoz, ígérték neki ... — Hagvia csak — legyintett a ráncos homlokú jóin­du'attnl. — Maid legközelebb Nem olyan sürgős. Elmentek. Csurgó István csak annyit ertett. hogy a lánya halálán kívül másfé'e veszedelem is leselkedik ra­juk. De hogy mi lenne az. tulajdonképpen, s hogy ezek a:: urak mit akartak tóle tgyálta'án? Iparos embernél adót emlegetni semmi jot nem jelenthet, Estefelé — az igazgatnék kocsija még nem hozta vissza Csurgónét — beállított maga Gidai Sándor. A rossz kis műhely tele lett a nagv darab emberre!, hogy Csurgó szinte lélegzethez se jutott tőle. — A kislány? — kérdezte, s kcszonés helyett sapká­jához. érintette a kezét. Cstireó váltat vont, — Nem tudom. — Hogy nem tudja? — A feleségem meg odavan. — Baj. baj — mondta részvéttel. Csurgót elöntötte a meleg. — Mit akar tőlünk. Gidai úr? — Tudja. Csurgó bátyám... — Gida leült a délelőtt­ről kintfelejtett székre. — Nagyon szeretném, ha egyez­ségre jutnánk egymással. — Nincs nekünk egyezkedni valónk. Se beszélni va­lónk. — Hát éppen ... — Gidai cigarettacsomagot húzott elő Csurgó felé kínálta. — Úgy gondolom, magának se hiánvzik hogy irle-odHCitálják mindenféle hivatalokba, utána niee lön a felelősségrevonás, tudja hogv van ez, mit kerestek a gyerekek az utcán felügyelet nélkül, lab­dával ráadásul. Csurgó lassan érteni kezdte ezt a beszélgetést. Ezt la meg a délelőttit is. — Mert azt csak sejti. Csurgó bátyám, hogv maga se viszi »! szárazon, ha nagy oor keveredik a dolog körül. — Gidai úr elütötte a gvereket — tartotta magát Csurgó, dr már belülről Ijedten fülelt a saját kemenv hnngiá-a Itt volt ez s bátyámozás. Gidai egykorú vele. mér inkább idősebb lehet egv-két évvel. Eddig ha szólt hozzá: — No Csurgó, mi lesz. a cipőkkel — sose tett a neve után semmiféle bátyámét — Elütöttem? csóválta a fejét Gidai, és leereszkedő jóindulattal nezett a suszterra. — Ahogy vesszük. — Nem vehetjük másképp —No. no... — emelgette a mutató ujját. — Nein olyan biztos. Tava'v a faluban nagyon beszéltek egy furcsa histó­riát. A község hatarában elütöttek egy motoros embert. Az autó — ketten is felismerték Gidai Skodáját — meg­állt kicsivel odább, s kiszállt belőle nem Gidai Sándor, hanem valami egyenruhás férfi. Magasrangú méghozzá. Odament a motoroshoz, aki akkor szedte össze magát az ijedtségből. Szót váltottak — senki se hallotta —. a moto­ros aztán gyalog tolta a motort a szerelőig, s hiába kér­dezgették, hol szerezte a masina ezeket a csúnya mát­fo'tnkat? Nem is tudodott ki később se a dolog. Arról Picg beszélni se érdemes, hogy takarodtak a falubeliek az útról, ha Gidai motorozáshoz készülődólt. Mindenki Ismerte a mániáját, bolondul hajlott motorral, autóval ewformán De azért egyszer se írták fel gyorshajtásért. Hanem a városból több fele rangos ember járt hozzá bort kóstolni, pálinkát, pusztítani. Nagy hazat vitt Gidai Sán­dor. rossz nyelvek szerint feleséget is azért tartott, hogv legyen, aki főz. süt ennyi vendégre. Meg vadászni is ki­járt a városiakkal, s ha elkaptak egy-egy nyulat, nála jártak a végire még az nap éjszaka. Gidainérol leginkább azt tudták, hogy kifogástalanul érti a vadhús készítését, fővárosi szakácsok tanonckodhatnának nála. Most. mindez nagy össze-visszaságban fordult meg Csurgó István fejében, s egyszerre izzadni kezdett a sok rendetien gondolattól. — Szó'-a), Csurgó bátyám — csapott a térdére Gidai Sándor — én a békesség híve vagyok. Nem tudom magá­nak milyen a természte. dé én valahogy nem szeretnem, ha köztünk kitörne a háborúskodás. Mégiscsak földik va­gyunk meg iparosok mind a ketten. Mit járassa rajtunk a nyelvét mindenféle pletykás vénasszony? Hát azért úgv gondoltam, vállalom a magam részit. A kórházi költség­gel ne vergődjön, azt én elintézem. Legalább ezzel is könnyítek a sorsukon. Maga pedig — úgyse segítene vele — nem veri nagydobra az ügyünket. Ennyi az egész. Rendőrök, tanácsi emberek ne üssék az orrokat a mi dol­gunkba, nem igaz? Csurgóban megingott a büszkeség. Ez a Gidai hatal­mas ember, többször bebizonyította. A tavalyi motoros se az. első eltussolt ügye volt. nem is az utolsó. Ha bajba kerül, majd kimossak a jóbarátok. Hanem őt. Csurgó Sán­dort eláshatják egész életére. A kórház viszi a pénzt, mintha kilopnák a bukszájából. Hát minden az ő baja legven? — Maid meggondolom — nyögte ki nehezen. — A fe­leségem sincs itthon... De azért Gidai tudta, hogy ennek a dolognak a vé­gire jár, nyugodtan ihat egyet a nagv ijedtségre. A meg­szeppent kis suszter kétszev is meggondolja, hogy kikezd­jen vele. Meg is gondolta Egv hónap múlva pedig, mikor Ka­tikát olyan szédülős-kótyagnsan kiengedték a kórházból, Gidai 'egyenlítette ki a számlát, A kislány nem lett ren­des többet. Feküdt kelt. elszokott a beszédtől, összeró­kézta az ágyat, maga alá vizelt. Az orvos nyugtatta őket, hogy még javulhat. Jó esztendő telt el, mikor Csurgó Istvánnak idézőt hozott a postás. Csak annyit olvasott ki belőle, hogy neki szól, s hogy minder. kétséget, kizáróan az ügyészségen akarnak tőle valamit. Semmi másra nem gondolhatott, csak arra, hogy ellene megy a játék. Az a két nyomozó azóta se ment ki a fejéből. Bemártottak. Szentül hitte, Katika dolgában érkezett el a felelősségrevonás órája. Csakhogy nem az szorul, aki a hurkol érdemli, hanem ő, ó issza itt a feketelevest., ahogy egész életében neki csak a gondból, veszódségből jutott ki. Mindenfélére elkészült, Ügy búcsúzkodott otthon, mint aki nem egyhamar jöhet vissza. Aztán fekete ruhában, ünneplő kalapban bevonatozott a városba. Valami gépíró­nő féle vette ót tőle a papírt, s bekiáltott egy nyitott aj­tón: — Itt van az egyik tanú a Gidai-ügyben. Szemüveges, idősebb férfi kérdezgette. Rövid, vilá­gos kérdések követték egymást, könnyű volt felel­ni rájuk. Mikor történt, hol történt, hogy történt. Csurgó mondta volna, hogy ö így meg úgy nem vigyázhatta min­den lépésüket, de az asszony kiszólt a gyerekekre nem egyszer, és azt senki se kívánhatja el egy keze után éli iparos embertől, hogy a járdán labdázó gyerekeit pásztor­kodja. mert a járdán ugve. a saját házuk előtt, azt hinné az ember, biztonságban vannak, meg eféle. A szemüve­gest azonban láthatóan nevn érdekelte a magyarázkodás, s végül idegesen rá is szólt Csurgóra. — Mit védekezik? Nem maga itt a vádlott, hanem Gidai Sándor. — Gidai? — hökkent meg Csurgó, s hitetlenkedve te­kerte a nyakát, — Csak nem az én lányom miatt? — Azért is — legyintett a szemüveges — meg még vagy tíz másik dologért. A maga ügye csak úgy véletlenül esapedott hozzá. De ne búsuljon, anélkül is összejön neki egy-két éves ülnivalója. M agyar László Bukás BERKI VIOLA KIOSZK ANPRASST LAJOS Munkásőrök Az aszfalt dübörög. A város dübörög. A Földgömb dübörög. A Kozmosz dübörög. Az Egység felvonul, az Egység ünnepel: (ott látom őket is, kik már nem jöttek eV) kék tömb, mint vert-acél, napfényben villogó, árad, mint tengerár, izzik, mint tűzgolyói — „De szép így ez a had, együtt!" — „S külön, (külön?" — „Nézd életrajzukat: szemükben, mellükön!" En hallom, mit dübörög e tízéves menet (s látom, jó kézben látom próbált fegyveremet); — „Vérünk vörös, hitünk is az, szivünk is az. Kezünk e fegyvert szorítja most s a szerszám velünk dalol, ha menetünk megindul s mint kéklő sziklafal a zúgó, szennyes árnak gátként feszül a mellünk! (— Nézd e gárdát: viharban cserzett arcukról a múltat, jelent s jövőt, — jövőnket — látod együtt: négy nemzedéknyi sorsot!) S mig az űrben műbolygok úsznak: harcok szünetében (mint ősi álmot) felhúzzuk a tornyot, mely egyetlen lesz, s egyetlen a jelszó világnyi-csúcsán, lángcsóvás: „Szabadság!" Lépj hát velünk, s tekints előre bátran: még harc a sorsunk — s győzelmünk odább van!"... Az aszfalt dübörög. A város dübörög. A Földgömb dübörög. A Kozmosz dübörög. Az Egység felvonult, Az Egység ünnepelt. S ott láttam őket is, kik nem jöhettek el. 1967. febr. 17. harmincezerért A kisvasúti állomásépület emele­ti lakasában. ahol életem igen je­'entős ével peregtek le — az utolsó* elemi iskolai és az első gimnáziumi évek — az előszoba falán, vékony, sötét rámában, egy kép knmorlott. Különös kép. művészi értéke talán a semminél is kevesebb Kezdetleges nyomdatechnikával sokszorosított egyszerű, egyszínű kórajz. Sok ké­pet láttam azóta, világhírű remek­művek egész seregét, nagv mesterek eredeti alkotásait, tárlatok, kiállítá­sok kincstömegét, megrázó hatású művészi kompozíciókat, a velencei képtár, a bécsi Kunsthistorische Mu­seum. a leningrádi Ermitage csudá­it. Sokszor telt csordultig a lelkem áhítatos gyönyörűséggel. De azért so­ha. egyetlen képnek sem volt olyan mély, megrázó hatása rám. mint an­nak az olcsó reprodukciónak. Ha lec­ke után nyargalva iparkodtam lefelé a játékos udvarba, a kis előszobán mindig lábujjhegyen osontam át. Az a kép kápolnává mngasztosította az e'őszobát. Sokszor álldogáltam előtte és kerekre nyílt szemmel bámultam rá. Borzongva betűzgettem feliratait. Gverekszívem rajongással és gyűlölet­tel telt meg ilyenkor. Rajongással a magvar szabadságharc hősei és vér­tanúi, olthatatlan gyűlölettel hóhéraik iránt. Alkotója igen sok apróbb és na­gyobb mezőre osztotta a képet. Min­den mezőben külön kép: egy-egy vé­res jelenet a magyar históriából. Amint Caraffa. vagy Haynau pribék­jei az oltár előtt szúrják szíven a sza­badságért imádkozó papot. Amint a fehér kabátos-osztrák katonák szuro­nyos négyszögének közepén véresre botoznak egv honleányt. Amint a bu­dai Vermezőn fejét veszik Martino­vics apátnak és társainak. Amint sor­tűz oltja ki a pesti Újépület udvarán Battyhvánv Lajos életét. A hátborzon­gató kisebb képek véres koszorúba ölelték a középsőt, a legszörnyübbet. Kilenc bitófa sorakozik az aradi vár udvarán. A távolabhiakat már szent szimbólummá avatta az osztrák c.sá­*"'.ár vérbosszúja, az előtér bitófái még áldozatukra " várnak. Oldalt, rozoga szekéren a súlyosan sebesült Damja­nich tábornok, térde között mankó­val. Öt szerettem a legjobban, talán azért, mert amikor rákerült a sor — így mesélte apám — dörgő hangon mordult a hurokkal ügyetlenkedő osztrák hóhérra: — Vigyázz n szakállamra! A vértanú-koszorú alsó résziének kö­zepén. külön keretbe foglalt szöveg. VaJami ajánlás-féle. Apám Aradon született, a tizenhá­rom vértanú városában, mindössze tizennégy évvel a szabadságharc hős tábornokainak kivégzése után. Ami­kor nyiladozni kezdett az értelme, még elevenen élhetett, a város falai között a közvetlen élmény, október 8 örökké lázító emléke. Apiától pedig, aki nemzetőre volt a szabadságharc­nak. a tündérmeséknél is szebb me­séket hallhatott a vörössapkásokról, tsaszesről. Piskiröl. Kápolnáról. És Világos sincs messze Aradtól ... Persze, hogy tüzes negyvennyolcas volt ha'áláis. már amennyire mint ál­lamvasút! alkalmazott lehetett, Utálta azokat, akik a hatvanhetes kiegyezés után kiárusították a márciusi eszmé­ket és lojális hódolattal borultak a leefőhh aradi hóhér, ..a mi jó öreg királyunk" I. Ferenc József trónusá­nak zsámolyára. Sokra persze nem vitte a vasúti rangl-ürán. jHő előtt nvugdílba kergették. Ez azonban már magánügy. A lényeg az a szemlélet és szellem, amely odahza. az állomás­főnöki lakás apró szobáiban uralko­dott az első világháborút megelőző esztendőkben. Ezeket a gyerekkori emlékeket pe­dig az keltette életre bennem, hogy az ország most is vá'asztósra készül, akárcsak ötvenhét esztendővel ezelőtt, 191 D-ben. A kis falu. amelynek állo­másán rendetlenkedtem tízéves ko­romban. R kiskundorozsma—kisteleki választókerülethez tartozott. Arrafelé majd mindig véres dolog volt a kén­viselőválasztás. Sűrű volt azon a tá­jon a mélyen tisztelt választónolcá­iok vére. a kortesháborúk forgatagá­ban könnyen marokba akadt a csiz­maszárban lapuló konyhakés, és igen hatékony • argumentumnak bizonyult néha a fokos, az ólmosbot -s. Soha­sem •olt könnyű dolga annak a koe­6 OtL-MAGYAHORSiAi Vasárnap, IMI. február 1%

Next

/
Thumbnails
Contents