Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

' Ü rp-s L £8R§ j? 38 Mm If Wj íw mmmm flSt* W&rry.W:.. ÍjSflrSKs1 % GERZSON PAL rr LEANYPORTRÉ Őstermelő Éppen a Nobel-dijat veszem át a svéd királytól. Csengetnelc A díszes oklevél már a kezemben, most nyújtaná a pénzt Hiába nyúlok. mert újabb csengetés és vége az álomnak. Nézem az órát: negyedhat. Ki lehet az? Kapkodok a köpeny, a papucs után, rohanok ajtót nyitni. — Friss tejfölt tessék! Idős asszony 61! az ajtóm előtt, frissen, pirosan. Korát tisztelve nem válaszolok, becsapom az ajtót. Még félúton sem vagyok az előszobában, ismét megszólal a csengő. Nyitom az ajtót A néni: — Túró ls van ... — Sajt, tojás 6emmi nem kell... Az alvásnak persze vége, csak forgolódom az ágyban. Vége a napomnak. A következő hajnalon ismét berreg a csengő. Átfordulok a másik oldalamra. BRR! Ez nem csengő, sziréna! — Nem kell tejföl — kiáltom az előszobában. Üjabb csengetés. — Túró sem! Egy hétig minden hajnalban megismétlődik az eset Leszereltem a csengőt. A néni dörömböl, úgvhogv a következő éjszaka le sem fekszem, virrasztok hajnalig, alig várom, hogy jöjjön, legyek túl rajta. A néni időben jelentkezik, s már mondom is: tejföl, sem kell. túró sem kell" ... Aludni kell, be az ágyba. Alszom este hatig. Egy hét múlva táviratot kapok munkahelyemről : igazolatlan mulasztás miatt elbocsátottak. Ez így nem mehet tovább — mondogatom — de kiutat nem látok. És ekkor jön az ötlet. Veszek egy kartonlapot, és tussal gyönyörű betűkkel ráírom: ŐSTERMELŐ ITT TŰRŐ, TEJFÖL KAPHATÓ! Kiszö-gezem, s azzal a boldog tudattal alszom el, hogy most már jöhet a néni. Nyugodtan lefekszem, elalszom, horkolok, itt a svéd király, átveszem a Nobel-díjat, nyújtja a pénzt, csupa svéd koronát... Csöngetnek. Ijedten nyitom az ajtót. Egy fiatalasszony a baloldali szomszédból. — Mi történt? — kérdezem rémülten. — Vennék egy kis tejfölt... ha friss. Benedek B. István A

hideg megállt az udvarokon és hóareával a földet nézte. A . felhők vastagon, nehézkesen úsztak észak felé és ónos szürkeségükben komorabbak voltak, mint nyáron a legfeketébb viharfelhő. A verebek. cinkék, sármányok ki tudja hová bújlak, csak a varjak kerengtek alacsonyan és rekedten károgtak az éjszaka elé. Mert késő délutánra járt már. A jószág álmosan kérődzött a homályos istállóban, s az ember megállt, amikor betette az istállóajtót és felnézett az égre. — Hó lesz — gondolta Berta Jancsi —, hó. Megette a fene a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak annyit mondott: alighanem valami idő készül. — Reggelig még megfordulhat — mondta az asszony. — Persze — bólintott Jancsi —» persze. Rozál nem tudott mit válaszolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával, és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát igy van. — A tehenet el kell adni. — Igazságod van — bólintott Jancsi —. csak az idő engedje. — Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt. — Van oiyan is — mondta csendesen Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnalfelé fütyörészni kezdett a szél. Nyikorgatta a kútágast, csapkodta a kiskertajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett. Csak érezni. Jancsi előhúzta a szánkót, szénát készített, befogta a lovat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és csak akkor bődült el, amikor a kötéllel a rakoncához kötötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az istállóajtónak. a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg tehén volt és tudta, amit tudott. A szobában égett a kis lámpa és megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földhöz verte. — Hát én mennék. Rozál kócosan és ellenségesen nézett rá az ágyból. — Ebben az időben? — Ebben. — Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad ... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asszonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenközben lenyelte a fölös indulatokat, megfordult és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbencssel elaludt. Felült a szánra és Csákó alig tudott lépést tartani, amikor elindultak. De mire a falu végére értek, meglassúdott a szán. mért a nyitott mezőkről szembe fúj a szél. a jegenyék suhogva birkóztak a felhőkkel, s a hópor sziszegve nyargalt az utakon. Fele»te István De azért a vásárba szerencsésen odaértek. Akkor már elállt a szél, kisütött a nap és Jancsi lecihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágaskodott benne, és olyan árat mondott a vevőnek, hogy maga is sokallta. — Sok lesz — mondta a vevő —, sok. Abból még engedni kell... Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és kevés marha. Nono! Nem is volt bolondság eljönni... — Ne erőt essük! Majd jön a Makkos. Az majd megadja. — Adja, nem adja? — Mondtam már. Nem erőszak ... A vevő észrevette, hogy egy idősebb parasztember nagyon nézegeti a tehenet. Nézegette és olyanformán biccentett Jancsi felé, mint akinek tetszik a Csákó. Még megveszi... — Hát nem enged? — Nem; A vevő ollót vett ki a zsebéből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a pénzt és egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, akik elől megvette a tehenet. — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett közelebb —, a lányomnak adtam ezt a tehetnet egy éve, hogy férjhez ment — Kezet fogott Jancsival. — Hogy vagytok, fiam? A vevő mérgesen megrántotta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája után ... Ez kora délelőtt történt amikor még alig tiporták le a vásártér havát, de a lacikonyhán már sistergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor. — Az áldomást én fizetem — mondta Jancsi ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort is. Mivel pedig mindkettőt szerette — amint később kiderült — nagyon szerette —, ott ültek még délután kettőkor is. Jancsi közben ellépett, ostornyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, de azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek haza. — És elpanaszolta^ mennyi baj van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltatna — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja is ilyen volt. — Hát engem sem ugráltat! A kend lánya és ha kend is igazat ad, tudom már, hogyan térítsem észre — és az ostornyélre nézett. — Még egy féllitert, asszonyság! Akkor váltak el nagy barátságosan; amikor a nap vörös arca a határról nézett végig a hómezőkön, s a varjak, mint az éjszaka baromfiai, elültek már a vásártér nyárfáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu határába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostornyéllel verem meg — és ezzel a gondolattal fordult be az udvarra is. — Ki se jön elém. Hát asszony ez? A lovat bevezette, a pokrócokat bedobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta, az új ostornyéllel kezében bement a házba. Kicsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fehér abrosz, gőzölgő tál, puha kenyér; s a búbos mellett várakozó melegséggel Rozál. Még a piros réklit is felvette, azt az ismerőset mátkaságuk idejéből... Jancsi hosszan verte le lábáról a havat. A nagykendő rojtjai sután himbálóztak kezében és az asszony úgy ölelte át, majd feldöntötte. — Nem érdemlem meg! Igazán nem — és könnyeivel összemaszatolta Jancsi arcát. — Ne bolondozz, na — szabadkozott Jancsi. — Hát várj egy kicsit, legalább amíg ezt az ostornyelet a sarokba támasztom. DÁVID SZAMOJLOV TELEIM Minden telemnek volt neve. Az egyiket Natáliának Hívtam, rejtelmes fénye áradt, Kékkel, hideggel volt tele. És volt egy telem Jelena, Katerínát követte Márfa, Sok hosszú tél szívembe zárva, — Majd az eszem hagytam oda. És forró napok köde kél, Mintha gyapjú, prém, toll takarna.. És a mostani telem Anna, És ily szép nem volt még a tél. BEDÉ ANNA fordítása — Milyen dolgokról' — Egészen prózai, földi pletykák. — Ott kellett volna elintéznie, nem itt a Pokolban. — Ön ott sértett meg engem. — Én? — Igen. ön! Pontosan ön. Mivel, ha szabadna tudnom? — Azt mondta rám. hogy én ..klinikai eset" vagyok. Emiatt nem nyertem el a Félig Szellemi Hivatal vezetését. — Ja igen, valóban volt ilyesmi. De az qly mindegy most már, hiszen régen betakarta az idő. — Takarta a nyavalyát! Ezért most felel! Érti ezt? — Ne heveskedjen, önt mindig nagyon sajnáltam. — Tartsa meg magának a sajnálatát. — Bár engem sajnálna valaki, akkor nem kínozna ennyire az egyedüllét gondolata és érzése. — Ne térjünk el a tárgvtól! — Persze, persze, ön egészen más természetű ember. A filozófus csöndesen magyarázni kezdett: — Kedves Komoly, ön nagy jövőnek indult. Fölküzdötte magát egy tekintélyes szellemi magaslatra. Sok mindent meglátott és megértett a Hivatal bonyolult minden-.'l éjéből. Ez elegendő is lett volna a vezetéshez. — Megfúrtak? — Nem. Ön azon ritkaságok közé tartozott, akii nem fúrtak. — Hát akkor? — Figyeljen, örült a tudásának. Még töbhet akart elsajátítani ebből a tudományból. Ez már nehezebben ment, nemcsak akarattól, hanem személyi, szellemi kvalitástól, adottságtól is függött. — Na és? — Észrevétlenül, lassan-lassan megindult önnél egy láthatatlan, azután már látható folyamat, amely katasztrófába sodorta. — Nem értem. — A fenét, legalább önmagát ne csalja tovább. Én nem bánom, szédítse a körnvezetét ahogyan akarja, de önmagát ne. Ennél nincsen borzasztóbb! Elnézte a filozófus a megdöbbent, értelmes vonásokat, amelyek belesenyved iék a hevítő folyadék okozta rezignációba. Szép, ápolt, jól öltözött, művelt fő, és itt ül, mint az élö-halott. A filozófus néhány másodpercnyi szünet után tovább folytatta: — ön aranyásó volt, s azután a Félig Szellemi Hivatal tudományainak tanulásához kezdett. Ez az életváltás nagy belső gyötrelmekkel, vívódással járt. Kiszabadulni egy „ősi" életformából, és keresni egy másikat, amely míg nincsen meg, minden cgves embert próbára tett. önt is. Az újabb momentum azonban nem ez — mert ez általános — inkább az ön csalódása: csalódott az újban. S ezt fél bevallani önmaga előtt. Fölállított, egy délibábos hipotézist (nem egyedül), és azt akarta elérni egyéni életében is. A hipotézis jó volt, mert valóra vált, de ön tovább hajszolt egy megfoghatatlan délibábot. Nevezhetjük illúziónak is. Belül már régen ére2te. hogy üres kergetőzés körébe jutott. De félt szembenézni a kialakult helyzettel. Pedig éneikül nircsen megújhodás. Semmilyen fejlődés. Holott a társadalom az egyes ember változásaitól változik. — Hogy miket zagyvál Itt összevissza. — Talán, ha a legközelebbiéhez, a családjához fordult volna. — Ne..., kérem,.., ne... — Lehet, hogy akaratukon kívül sem tudtak volna segíteni. Vagy nincsen őszinte légkör, amelyben kitáiulkozhat az egyén? Tudja, hogy ügy sem kaphat enyhítő írt. Ezért úgy élnek, mint összezárt idegenek; szenvednek, közben társtalanul, társ után kutatnak, zaklatottan, idegőrlőén. Ki tehet róla? Senki. Az érzelmeket nem patikamérlegen mérik, és nem lombikban készítik. Hatásukat még most sem érzékeljük elég jól. — Jaj, fejezze be! — Borzasztó úgv élni egy közösségben, hogy egyedül, társtalannak érzi magát benne az ember. Persze én önt és körülményeit nem ismerem egészen pontosan. — Hagvia abba! Nagvon kérem, hagyja abba! — kérlelte Komoly a filozófust. — Várjon egy pillanatig! Megadóan, riadtan várta a súlyosodó mondatokat. — A Hivatalban ön jó főtisztviselő. Többre vágyott. Ez is a délibáb-kergetéshez tartozik. Nem talált kivezető utat a saját maga vágta kátyúból, a hevítő folyadékban keresett menedéket, mert erre volt — öröklött — hajlama is. Gyenge idegekkel és karakterrel, összekuszálódott lelkivilággal ez a halálba vezető dűlök közül a legbiztosabb. A hevítő folyadék hatására annyira szabadokká válnak a ga'lások, hogy ön többé nem ura cselekedeteinek: rabolhat, ölhet, koldulhat anélkül. hogy tudná, mit tesz. A sérült belső Ilyenkor kiömlik; dühvel, délibábbal, keserűséggel és még sok mindennel. — Elég! Elég volt! — önre igy hat a hevítő folyadék. — Valóban — vigyorog alázatos-bambán. — Ön beteg ember. Pihenésre szoruló, nagyon gondos ápolásra. — Tudja mit? ön azmt mégis piszok! — Köszönöm. Eszméletlen most is. Távozzék! Komoly szőtfogadött. és elment. A filozófus megtörölte verítékes arcát. — Még a pokolban sincs nyugta a filozófusnak — méltatlankodott újra a milliomos. Most már nem figyeltem az asztal körül ülőket, csak a filozófust néztem. Keskeny. sápadt, fáradt arcú. izmos férfi, hanyag mozdulataival és öltözékével inkább lusta rakodómunkásra hasonlít. Csak amikor megszólal, csöndesen és szépen, akkor derül ki, hogy miért ülnek ott körülötte. Nem igaz. hogy egyedül van. Ebben téved. Azon tűnődtem, hogyan lehetne átülni oda. az asztalukhoz. Tolakodás nélkül beszélgetésbe elegyedni velük. Féltem, hoay a többiek sorsára jutok. Nem mertem kezdoményezni. Közben kicsapódott a kétszárnvas ajtó, feketeruhás férfi állt a küszöböp, cs nagy gramafontölcsér formájú csövet emeit szájához. — Mélyen tisztelt hölgvelm és uraim. A Pokol vezetője megrendülten tudatja önökkel, hogy Komoly úr. a Pokol lakája, tiltás ellenére elindult rakétáján. Letért pályáiéról, és egy fuló csillagot kiütött útjából, a tejút sarkan belerohant egy tejcsarnokba, és fölnyársalta Plútó egyik fiát, és önmagát is darabokra törte. Becsukódtak az ajtószárnyak. A lármás, zűrzavaros hangulat nem tért. vissza.. Mély, fekete, csöndes szomorúság telepedett a félelmetes márványfalak közé. A filozófus egészen halkan jegyezte meg asztaltársai előtt: — Szerencsétlen sorsú ember. Mit őrlődött ez. amíg ide jutott. Nem bírtam a hallgatást, átszóltam asztalukhoz. — A Pokol is oka. Nyomban éreztem, hogy rettenetesen ostobán viselkedtem. — Csak nem újévi tanmesét akar mondani felnőtteknek? — vágott a filozófus késes nyelve. Fölnéztem. Előttem az asztaloknál meglett emberek sírtak. Fájdalmukat őszintének éreztem. (Sajnos, mi mindig későn sírunk.) A terem lechomályosabb sarkában megjelent Ámor. Telt. csinos lányok vették körül. Arcuk piros volt, nem viaszos gyűrűjükben Ámor moccanni sem tudott. Fess, erős testükkel elzártak minden utat. Szivárványos tüllkcndöiük körbe lengett, mint látható pára. ök azok; felismertem a Grandpier „demokratikus párducait". Hogyan kerülhettek ide ezek a szépséges istenek? Minderre csak egy villanásnyi idő jutott, mert olyan nevetségesnek éreztem magam a filozófus előtt, hogy óvatosan elkezdtem ódalogni a szárnyas ajtók irányába. — Maradjon, kis barátom. Jöiiön és beszélgessünk — invitált asztalához a filozófus. — Köszönöm a szíves meghívást, majd máskor — válaszoltam illedelmesen. Jobbnak láttam légképp kioldalogni a Pokolból. Visszajutni a Földre, friss levegőre. dolgaik után siető emberek közé. Vasárnap, 1967. január 8. DÉL-MAGYARORSZÁG 7