Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-22 / 19. szám

ÚJ VERSEK SIMONIT IMRE Ifjúkor Levéltöredék ifjúkori barátomhoz ... és arra emlékszel, hogy akkör még a telihold mindig ott. állt az égen és mindig elérhető közelségben és hogy a vers nem volt költött remény: ott fészkelt még mindnyájunk tenyerén és emlékszel ákkór még égtől földig ért a jóság és földtől égig terjedt a válóság s haza szabadság szerélem mily mennyéi volt s milyen földközei és arra emlékszel még. hogy milyen angyali tisztaságú vágyak fektették hanyatt minden ágyát akkör még az ifjúkor... persze lehet hogy az is semmi volt de mit tehetsz möndd ha mindennek hitted s mondd mi maradt annak akit már ebből a semmiből is kisemmiztek. G. STABÓ LASELÖ Udvar, vasárnap dél ben A macskaköveken megbotlott az idő — a szétszórt almacsutkán megcsúszott s ittrekedt..'. Egy szemetesvödörböl patkány oson elő, visítva hajkurásszák ünneplős gyerekek. Két málló sárga fal és kitirt barna ajtók néznek farkasszemet — konyhákban tűz lobog, villámok csapnak onnan, ősanyákig kanyargók, amikor veszekednek a szomszédasszonyok. Most béke mindenütt. A fér) is végre megjött — bajsza sörös. A kandúr már húst szagol, nyivákol — s lengnek a száradó ruhák, mint tarka kendők egy sohsem induló vonatnak ablakából. MOLDVÁT GYÖZÖ Az emberség dicsérefe (Wasszermann Gyulához, kl Ausch-witzböl szabadulván Tokaj öregjeit Istápolja.) AJffkfteti visszasírod. meggyötört asszonyod, akikben keresgéled pernyeként elszállt gyermeked akikben ódon házad s éden kerted cserepe, tulipánja születik újjá minden este: csak böszme bábok, szélütött szilfatörzsek, fénytelen égről komorulnak, ráncos héjjal, s mihaszna karjukat pálcaként tördelik. Ily sebre, jajra terítvén gyógybálzsamot, oly kormos éjbe csöppentve tűzpirost, letted meg útját őszi békességnek, módját a farkas-vágytól tisztulásnak, t hogy megtaláltad, s hogy lehűtötted lázadó, sajgó szivedet, már tiéd öröme a dombról letekintő anyás körteágnak, és « harag, gyűlölet habjainak múltán kerted alján is üde forrásvíz csordogál, amibe bátran ejtheti orrát a görbe kos! szép reggélen há • rom szál muzsikus ballagott a hegy falusi állomás fölé. Az este, hogy megjöttek, szekérrel hozták be őket, de reggel, a lakodalom uián senki sem törődött velük. Kozma bácsi, aki Hozatta őket, valahol aludt. Kozmáné a konyhát rakta rendbe, a fiatalok már régen eltűntek. így hát megindultak gyalog. A prímás és a kontrás, kézükben lóbálva a hegedűt, könnyen haladtak, de Balator Jancsi, vállán a nagybőgővel, csak botladozva. Szidta is őket, hogy ne siessenek annyira, van idő. a vonat csak egy óra múlva fut be. Jancsi nevezetes tagja volt a bandának. Kis fekete ember, kurta lábakkal és némi pocakkal. Ö volt a banda humoristája. Azt csinálta, amit a dzsessznél a dobos, ő is úgy hajladozott jobbra-balra, vagy magasba tartotta a vönót és hirtelen lecsapott, közben jókorát rikkantva. Azt is megtette, hogy leguggolt, a nagybőgőt a térdére fektette és úgy játszott tovább. A banda taa.iai együtt nevettek a publikummal, mert Jancsi azért az összhangot nem rontotta el és soha hamis hangot nem fogott. A lakodalomban is neki volt a legnagyobb sikere. A menyasszony rózsát dugott a gomblyukába, a vőlegény szivart a szájába. Kozma bácsi megrendelte nála a ..Nagybercsényimiklóst", hogy játssza el szólóban, A többiek majd szétdurrantak a2 elfojtott röhögéstől, ahogv Jancsi letudta a nótát. Az is jórészt az ő érdeme volt, hogy a megbeszélt háromszáz forint fizetséget Kozma még egy százassal megtoldotta. így aztán elégedetlen, Jókedvűen, egy kissé maguk is kapatosan igyekeztek az állomás felé, ami alig félórányira volt a falutól. Vasárnap reggel volt. Mindenki ott volt a lakodalmon és most mindenki aludt. A határ széltében, üres, csak a tehéncsorria fehérlett az úttól jobbra, a kiserdő szélén. Annak nincs lakodalom, nincs vasárnap, azt ki kell hajtani. A gulyás, Szepsi Lajos bácsi, ámbár ő is ott volt éjfélig a lakodalmon, tudta kötelességét, és kora reggel kihajtotta az állatokat a legelőre. A három muzsikus vígan taposta a port, csak Jancsi törölgette mind sűrűbben a homlokát. De azért ő is velük nevetett, ahogy az elBALAXSSANDOR múlt éjszakát kifigurázták. Széles jókedvük béharsogta a környéket. Az erdő visszaverte hangjukat, A tehenek fölemelték a fejükét éS az útra bámészkodtak. De Rudi. a bika, nem elégedett meg a bámészkodással. Rudi ma rosszkedvűen ébredt. Morgott, mikor kihajtották az istállóból és végigdörmögte az utat a legelőig. Hatalmas, piros állat volt. kiállításokon díjat nyert példány. Ha' mérges volt, messzi el kellett kerülni. Tudta ezt a gulyás és ilyenkor nem hajkurászta, még csak nem ts szólt rá. hagyta, hogy kifújja magát, hogy magában bandukoljon jóval a gulya után. Idővel persze megnyugodott volna, de a hárem muzsikus lármája felbőszítette. Felállt, nagyot bömbölt és ff*; megindult a hangos társaság felé. Fejét leszegve dühösen rohant. Lajos bácsi nagyot kiáltott: — Rudi, hé! — de úgyis tudta, hogy hiába, ezért kezét a szájához emelve, a vidám muzsikusok felé ordította: — Sza-ladjatok! Azok az első pillanatban nem értették, miről van szó, de mikor meglátták a feléjük rohanó fenevadat, mindjárt megértették. Futásnak eredtek. A prímás és a kontrás mint a nyúl, de Jancsi a nagybőgővel lemaradt tőlük. Kiabált, hogy várják meg, de azok nem akarták hallani és vágtattak, ahogy Csak tudták. Jancsi látta, hallotta közeledni a bikát — mit csináljon? Hajitsa el a nagybőgőt? Azt nem lehet, ezt még az apjától, nagyapjától örökölte, ilyen jó nagybőgő nincs több. ezt nem lehet elhajítani. Szaladt hát, amennyire tudott, de a másik kettő már bekanyarodott az állomás felé vezető gyalogűtra, ő maradt egyedül Rudinak prédául. Nézte, hol van egy bokor, ami mögött megbújhatna, egy fa, amire félmászhatna, de sehol sommi és a bika egyre közeledik, már hallani a fújtatását, ahogy a föld dübörög alatta — veged van, Bakator Jancsi, nincs, aki megállítsa ezt a vad barmot, eltipor ez téged nagybőgőddel együtt! Mikor már alig volt húsz lépésre tőle. Jancsi kifulladt, megállt és lekapva válláról a nagybőgőt, elkezdte rajta húzni a „Nagybercsényimiklóst". Miként Lehel a kürtjétől, ő a bőgőjétől búcsúzott? Vagy a veszedelem váltotta kl belőle ezt a reflexet? Nem lehessen tudni. De tény és való, hogy Jancsi maga elé állította hangszerét és teljés erővel belevágott. Rudit meghökkentette ez a furcsa, idegen mély hang, amely mintha egy másik bika torkából szakadt volna ki. Megállt a négy cölöplábán, bömbölése morgásba ment át. Jancsi húzta irgalmatlanul, közben segítségért kiabált. A nóta és Jancsi jajgatása, úgy látszik. Rudi fülében szép harmóniába olvadt és láthatólag megnyugtatta. Hátsó lábaira ereszkedett, véres szemeit Jancsira függesztve figyelt. Rudi elábrándozását Jancsi kedvező alkalomnak tekintette a menekülésre. A nagybőgőt vállára vetve szaladni kezdett. De Rudi felugrott. bömbölve utánavetette magát. Jancsi nem jutott messzire, a bika megint csak húsz lépésnyire járt tőle és Jancsinak nem volt más választása. mint az előbbi receptet,. Reszkető ujjakkal belevágott a húrba, de ezúttal a busán szóló „Keeskemétinagyhafangot" adta elő, Rudi megállt és fújtatva figyelte a különös mély hangot. Szépsi Lajos bácsi arról már lemondott, hogv Rudit akár ő, akár a kutyája jobb belátásra birja és Jancsi szorongatásától eltérítse. Mást kell itt csinálni. A pásztorgyereket ugyan befuttatta a faluba, hogv jöjjenek azonnal. és Domonyi, aki vadászember volt. hozzon puskát is. mert hátha Rudit agvon kell lőni, ha nem akarják, hogy emberhalál legyen. De amíg azok fel kaszálódnak és ideérnek, addig Rudi agyontiporja ezt a szerencsétlent, aki mér a vonót is alig tudja tartani. Ha egyszer kiejti a kezéből és nem tudja tovább bűvölni Rudit. vége van. Mást kell itt csinálni. Hirtelen éézbe kapott. Gyorsan kihajtotta a csordából Rózsit, a szép plrós-tarka tehenet. A pásztor tisztes távolságban maradt a bikától, de Rózsi egy cseppet sem félt tőle. Odaballagott hozzá, fejét odadörzsölte Rudi mogorva homlokához. Rudi bömbölt egy kurtát, de Rózsi attól sem ijedt meg. hanem tovább is ott legyeskedett körülötte. Rudi nem tudott mindjárt dönteni Jancsi és Rózsi köÉrdi Sándor rajzai zött. hol az egyikre, hol a másikra emelte busa fejét, de végül mégis Rózsi után indult ... Lajos bácsi rákiáltott Jancsira: — No most szedd a lábad! Jancsinak nem kellett sök biztatás. Szaladt, rohant, amennyi maradék ereiéből még tellett. A nagv-bőgő kegyetlenül verte az oldalát. De nem baj. Ott volt már az állomás és még beérte a nyolcórai vonatot. len-nyáron a sarkon fordult meg, és ment vissza a parton, ahonnan látta a sleppeket, amik megint másféle gondolatokat sugalltak. Most is elhaladt az italbolt előtt, a párás, mocskos ablakok idegen világot, hirdettek, rápillantott, majd futólag ránézett egy gyerekre, vékony ruhában, nagykabát nélkül várakozott az ajtónál. A vívómester megállt, arcába nézett a gyerek okos szemeiben bizalom fénylett majd kópé fény gyulladt ki, szája kicsit csúfondárosan görbült. „Vén szivar" — gondolta a vívómester, ismerte ezt a mosolyt nem bánta, egyenletes léptekkel tovább indult, belül mosolygott — „szegény kis srác, az apját várja" — gondolta, és lenézett a folyóra, ahol a szürke, hömpölygő víz hátán két parthoz kötött slepp allt. alaposan lemerülve. Egv ember állt az első slepn orréban és felfelé nézett.. Ekkor hallotta, hogy az italbolt ajtaja kivágódik, valakit erővel kilöklek., a valaki szörnyen káromkodik, alaposan, kiadósan, alföldi, ocsmány módra, aztán hallotta a gyerek sikítását. "Megfordult, balkezéből áttette botját a jobba es Várt. A gyerek az úttestre repült, elnyúlt, mintha nem is elne. Az ember zihálva bámulta. nem tántorgott testes, erős férfi volt. kék zubbonyban, vattás nadrágban, bakancsosam Lelépett a gyerekhez, kifeszítette ujjait, melyek görcsösen markoltak egy halom gyűrött pénzt, amit az előbb sebtében kirántott a zubbony oldalzsebéből. Nem egyszer megtette. Megtette, mert muszáj volt. Néha sikerült eltűnni, sokszor nem. Most kábultan feküdi, a hideg, sáros aszfalton, gyomra émelygett. feje dobként dübörgött, és keserves bánattal érezte, hogy ujjai szétmá'lhak. nincs pénz. nincs, és álig rándult meg, mikor-az ember belerúgott, A vívómester állt, erőlködve próbálLa megérteni a dolgot. Ügy látszik, a gyerek lopott, lopott? Honnan tudta, hogv lopott? Nem, ezt nem tudta, talán sejtette — a gyerek megrándult a rúgásra, nem kelt fel, feküdt, mint a rongy. Szemügyre vette az embert, az visszalépett a járdára, szétnyitotta markát, és kábulton próbálta megszámolni, mennyi a pénze. Aztán nekiindult, de ott állt egy magas öreg, aki nézte. Ingerülten bámult, az arcába, nem volt szándékában megbántani, de valahogy kifordult belőle a gyűlölet. Kopott, megvetően, pontosan ráköpött a vívómester cipőjére. Groteszk látvány volt, ahogy az öreg hátraugrott, alapállásba, botját kinyújtotta, kitört, és a bot fekete cumlvége csattant a másik homlokán. A zubbonyos csadala1 os könnyűséggel bukott'hanyatt, a vívómester a gyerekhez Tépett, felemelte, karjába vette, a gyerek lélegzett, ettől megnyugodott. Csuklója pokolian sajgott, talán eltörte az izületet. A gyerek mindent tudott, kábul tában is világosan látta apját a földön, látta az öreg szivar botját előre szökni, de nem érzett semmi örömet. Szeretett, volna elszaladni, de nem volt ereje. A vívómester tovább vitte, ment. egyenletesen. a a verek feje vállára billent, érezte az öreg bőrének tiszta szagát. — Engedjen le — kérte az öreget hirtelen feléledve, mert meghallotta, hogy apja felkelt, és megindult feléjük. Az öreg rozogát lesepri a fater — gondolta, és valami gyűlotetlélét érzett az öreg iránt. Erőszakosan kiugrott kezeiből és talpraállt. De csak egy pillanatig, mert. újra rettenetesen dobolt a feie. és hátul mintha kést dugtak volna agyába. Nekidőlt a falnak. Nagyon mérges volt. az öregre, mit avatkozik bele! Aoia rárontott az öregre, de az ügyesen oldalt lépett, nem is vette észre, hogyan csinálta. Mér megint kezében volt a botja, apja újra ugróit, de a bot Vége újra a homlokán csattant, ezúttal gyengébben, mint az előbb, az ember csak megingott, és mintha kijózanodott volna. — Kitaposom a beledet, vén csirkefogó — kiáltotta, és hirtelen fordulattel oldalról sózott egyet az öreg képébe. A gyerek riadtan látta, hogy apja megint, nem talált, az Öreg újra ellépett, csuda tudja, hogv csinálta. Most egvet ugrott hátra, es.vet elére, a bot csattant szegény fater fején, és most elesett, A gyerek most már nem habozott. Öszszeszedte magát, nekiugrott az öregnek, elkapta egyik lábát és felrántotta. Az öreg beleavatkozó nem fordult fel. megfordult tengelye körül, és a forgás kicsavarta a srác kezébe' a harisnyás lábat. Vékony csont volt ez a láb — vén ganyé, szikrázott a gyerek fejében — mint, a hulla, olyan vékony, sirbavaló vén hülye, reakcios, egv tábornok, szerette volna kiszúrni a szemét. Ráhasalt az öreg lábaira, átfonta és fejét lehúzta. Apja feltápászkodott, teljesen józan volt. Homlokát, nyomkodta, tenyerével simogatta, nézte a gyereket, de nem mozdut. Az öreg lassan leengedte botját, csuklója nem hirta tovább. Készen volt. Varta hogy az ember legázolja. Nem mozdult, lábai erősek voltak, félre rúghatta volna ezt a könnyű gyerek testet, de nem tette. Várta az ember rohamát,, szemét, rászegezte és cseppet sem félt. Arra gondólt, hogy félreértik. Üjra félreértik, mint anyn.vuszor az életben. Minek avatkozott családi ügyekbe. Ven hülye vagyok, de sajnáltam a kis srácot, és azt hittem, hogy nvgnli ez az ember. Es az apja. Hallatlan. Az apa megmozdult, lenézett a gyerekre, rászólt. — Hagyd abba. hallod? Eredi haza. A gyerek felkelt, vart valamire, de nem történt semmi, nem szóltak hozza ügy látszik a fater egyedül akar lenni a vén szarossal. De azért valahogy sajnálta az öregét., ét most utalta apját, és tudta, hogy otthon megveri. Anya pedig hiába iesi a pénzt, ma sem sikerült. Eltűnt az utcából. Az öreg vívómester áttette botját balkezébe. balkézzel i.s meg lehet még próbálni, bár a bal csuklója alig mozdul. Az ember mintha elvigyorodott volna. Közel lépett és ezt mondta: — Valamikor bokszoltam. Maga fene jó vívó lehetett a maga idejében. Az öreg felocsúdott, mintha kiengedett volna benne egy tűltö'tött tortálv. és most sebesen ömlik ki ereiből a lé. Megingott. A másik karonfogta. — Na. gyerünk, elég volt. ebből, szerencse, hogv a gyerek meavszta. Tudja, ilyenkor nem tudom mit csinálok. Néha hagyom, hogy elvig) en a pénzből, de ha nagv a nyomás bennem, akkor megjárja. Mentek, a vívómester csuklóját tapogatta. nem tort el. ennek nagvon megörült. Érdeklődve hallgatta az embert. — Ne igyon, semmitsem lehet ezzel elintézni. — Tudom, ne is prédikáljon. Nincs olvan nagv baj. Az asszony a hibás. Kap elég nénzt, mi köze. hogy a többivel mit csinálok? Az örcs fáradtan pillantott a sleppekra. az az ember már nem állt a horgonynál, eltűnt, idei" hazaindulni neki is. Nagyon messzire távolodott mosi tőle ez az ember, aki nyomorúságát, meséli, igaz, vagy sem. nem. érdekli, mert jól tudja, hogv semmit sem tehet. — Vegyen egy télikabátot a fiának — mondja búcsúzóul, fellén a töltésre, egy nleieson lépked tá"oted;k nem látia. hogv p mari'- pót nt.é'-.e mrW'Vi o-vén bemegy a mellékutcába, ahol egv vénasszony kofabort mér, lent a pincében. Mindég vannak ott. Vasárnap, 1967. Január 22. DÉL-MAGYARORSZAG 7