Délmagyarország, 1966. november (56. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-13 / 268. szám

Fenéket Judit A szabddság ®l¥©szt#s® Németh Ferenc Fiam, aki hatéves koráig csodagyerek volt, vagy legalábbis „szellemileg kiválóan fejlett", „átlagon felüli képességű" és így tovább, szeptember óta birkózik az első osztállyal. S a többi atlagon felüli kisgyerekkel, az agyoncsodált Péterkékkel, Katikákkal együtt, róla is kiderült, hogy pocsékul ír és rosszul oldja meg a számtanpéldáit. Típushibák ezek, majd minden első osztályossal előfordulnak, de azért mindegyik szülő külön megsínyli, hogy az ő csodagyereke is olyan, mint a többi. A napokban egyik mamatársam panaszolta, hogy mióta a kislánya iskolába jár, rincs egy nyugodt napja, lidérces álmok kínozzák, am© lyeknek egy végzetesen, javíthatatlanul buta Zsuzsika a hőse, aki soha nem tanul meg írni, olvasni, szégyene marad a családnak. Megnyugodva ismertem saját neur© tikus álmaimra, ideges rögeszméimre. amelyek — úgy látszik — épp olyan típushibái a csodagyerekek szüleinek. mint a széthúzott m betű és a rosszul megoldott számtanpélda a csodagyerekeknek. Csakhogy én — egykori pedagógus létemre — nemcsak konstatálom saját típushibáimat, hanem szégyellem is magam miattuk. Szégyellem a tanévkezdet, az ünnepélyes évnyitó óta. Az örökegyforma iskolai ünnepélyt ebben az évben éppen a harmadik féle minőségben éltem át. Az első — az tartott a legtovább — a diák részvétele volt. Unatkozva hallgattam a diri beszédét, s közben uj arcokat fürkésztem a tanárok között, nyári anekdotákon vihogtam osztálytársaimmal, titkokat sugdostam barátnőm fülébe, kicsit szomorú voltam és nagyon-nagyon izgatott. Néhány évig aztán tanárként megpróbáltam az asztal túlsó feléről szemlélni a világot. A direktor beszédében a testületre leselkedő veszedelmeket szimatoltam, valahol kispekulált álmódszerek és statisztikák veszélyét, „vajon mit találtak ki megint" kíváncsisággal vártam a rám kedvezőtlen intézkedések kidobolását. Kollégáimtól sokkal inkább tartottam. semhogy sugdosódtam volna velük, elvégre „sose lehet tudni". A gyéreitekkel .... a gyerekekkel majdnem úgy vártam a találkozást, mint ők velünk, a szülőkre pedig bizalmatlanul sandítottam, ök voltak a szeszélyes. kiismerhetetlen ellenfél, aki váratlan okvetetlenkedéssel zavarja majd a munkánkat. Hanem most. az idén szeptemberben utolért a hóhért ár örreg. jobb karja lecsüng, piszkos tornacipőben, alul trágyás, foszlott, valaha finom szövet nadrágban, vászoningben áll, all, a festő felkel. F,lvégre házigazda, mindég respektálta az ilyesmit Kezet fognak. Az oreg nézi a képet, aztán a dombot, nevet. Kis sikoltások nyaklanak a röhejbe. — Hajjá — mondja — nem terem itt semmi. Magának meg termett egy képet. Sokáig tart ez. végre abbamarad. Letörli könnyeit, engedelmet kér. — Már ez is megérte, hogy íelkí© lód jak. A festő összehúzza szemöldökét, tudja. hogy ki volt Gyuri bácsi. Kupec. Nagy rabtartó. Most egyedül van. ezzel a dombbal meg a falubeli házzal, amiben ket család is lakik, kedve ellenére. Nem ltpeút be a szövetkezetbe, a nagy legelobérlet megszűnt, megszűnt a kupeckedés. maradt a ház, meg a köves domb. Ha belép a dombbal. beveszik. Értett az allatokhoz, ezt mindenki tudja, az új és legújabb főállaltenvésztök is, de Gyuri bácsi csak nevet, vállát vonogatja, semmi közöm ezekhez, mondja, él egyedül, templomba se jár. azelőtt se tette. Egy hete van a faluban a festő, sok mindent tud Gyuri bácsiról is. Mübort csinál, meg elhorciják neki az aljaemberek este a hullott almát, szilvát, barackot, meggyet. Ebből pálinka lesz. Az is igaz. hogy megfizet, mást nem is tehet, hisren fékehetetlen. Büntetik, újrakezdi. Ha ez nem volna, hogv valahol a házban pénzt dugjon el, akkor összecsuklana. Sokat beszélnek róla. fele se igaz a beszédnek, unalombal kicifrázzak. Nem olyan nagy 1© akasztó végzet. Szülő lettem. Én lettem a kiismerhetetlen, szeszélyes elleniéi, én háborogtam már látatlanban a gyerekemet ért igazságtalanságokon, és estem kétségbe a még meg sern szerzett négyesen, és én vártam el a pedagógustól, hogy Lacika legyen neki az egyetlen. a legkedvesebb valamennyi Lacika közül. Semmivel se voltam különb, megértőbb, szolidárisaöb, mint hajdani tanítványaim szülei. Legfeljebb azzal a kis bűntudattal, amit azóta is szüntelenül érzek saját jóvátehetetlen szülőségem miatt. Mert ebben az időszakban rá kellett ébrednem, hogy nemcsak a fiam nem csodagyerek, de én se vagyok csodamama. Kettős illúziótól fosztott meg tehát az iskola, s az illúziók elvesztését nehezen heveri ki az ember. És mégis, mennyivel kevesebbet vesztettem én, mint a fiam, akitől közös erővel elvettük legnagyobb kincsét, a szabadságát. Mert Lacika mit sem sejt róla, hogy immár nem csodagyerek többé, és az sem érdekli, hogy az anyja csak olyan közönséges átlagmama, akiből tizenkettő egy tucat. De annál határozottabban érzi, tudja, naponta a szemünkre hányja, hegy elvesztette a szabadságát. A szabadságát, ami nyugodt lustálkodás volt reggel és zavartalan focizás délután, meg egv kis időhúzás este a tv előtt és villanyvonat volt és katonázás és hemokjáték meg rollerozás, s ebben a játékkal kibélelt szabadságban még jól is esett az a kis óvoda biztosította kötöttség, ami megintesak újabb játékok forrása volt. Bizony nehéz lesz megffkJfc-" ÍLőJ'W^ leAnyportré győzni róla. hogy a betű. ami egyelőre konokul ellenáll megismerő szándékának, s amit a fegyelem napi nyolc órás vonalrendszere fog közre, kárpótolja majd mindezért. S nehéz lesz megtanulnia, hogy a felnőtté váló ember természetes állapota a függetlenség hiánya, hogy az ABC minden betűjéért odaad valamit önmagából, s mire elér az Y-ig, már perfekt társadalmi lény lesz, rendelkezik az álszentség, a másokat és önmagát ámító hazudni tudás képességével, már tudja, hogy mit kell tennie és mondania és mit nem kell mondania, hogy előnyösebb színben tűnjék fel a nála följebb állók előtt, tud titkot tartani és mást gondolni. hallgatni, mikor beszélni diktálná a naiv becsület, egyszóval tud viselkedni, így hívják ezt a társadalmi illemtanban. Csakhogy meszsze még az Y. Lacika egy© lőre nem tud viselkedni. Nem és nem akar vasárnap délelőtt bábszínházba menni, mert. az iskolában gyülekeznek. és a bábuk játékáért sorbanállással, ismét fegyelemmel kell fizetnie, és sír, szabotálja az öltözködést, hogy elvesszük az egyetlen vasárnapját ie. Nem mond le könnyen a szabadságáról. Harcol érte. Naponta feleseléssel, sírással védi q jussát, azt a látszólag elemi jogot hogy akkor egyen, amikor éhes, akkor menjen WC-re, ha szükségét érzi. Mi felnőttek természetesen tudjuk, hogy hiába harcol. De azért — ne vessenek meg érte a pedagógusok — én tisztelem a szufláját. Tisztelem benne azt a dühös erőt, amivel megnehezití a dolgunkat. És jó lenne néha kölcsönkérni az erejéből. Jó lenne néha. ha a felnőttek elkapnák elsöosztályos gy© rekeiktől az ellenállás k© ménységét, ha nem hagynák olyan könnyen megfosztani magukat egyeniségük erejéjétöl, ha nem mondanának le az első egzisztenciális buktatónál a gondolat, a véleménynyilvánítás szabadságáról, ha nem kopnának olyan okos, olyan unalmasan okos egyformára. Dehát — és ez ellen nincs apelláta — mi csak felnőttek vagyunk. Régen, bizony régen voltunk elsőosztályosok. gény Gyuri bácsi, tekintete vizenyős, vonszolja magat, már ott áll a képpel egyvonalban, a festő mellett, aki megkínálja cigarettával. Dohányoznak. A festő kérdi: — Hány hold ez a domb? — Ez? Csak hat. Ha úgy alakul, házat építek ide. Mindég volt itt ház. — És alakul valahogy? Az öreg nevet, legyint. — Csak úgy mondom, tudja, nem lesz itt már semmi. Ügy kaptam adósságba Kátaytól. Az volt itt a birt© kos. Rajtam maradt, — Hallom bevették volna, maga miatt. — Hát. Nem is lát sehol itt jó gulyát. Nézze azokat lent. ott hizlaltam a nagy fehér ökröket. Bonyhádifajta, r.em való ide. Meg velük kell lenni. Mindég. Éjjel-nappali a gulyás, nem ilyen motorbiciklista. — fin nem értek ehhez. De miért ne legyen a gulyásnak motorja? Nem élhet örökké az ökrök között. — Hát látja, ezért nem jó. ha van motorja. A gulyás éljen örökké az állatokkal. Hetente megkapja, ami kell neki. télen bejöhet a faluba. Nyolc órában nem lehet. Nem pallérmunka ez. Ezt nem akarják érteni. — Felnevet. — Pedig értik, éppen ezért, ragaszkodnak a nyolc órához. Ha a munkás ennyit dolgozik, akkor ök is csak eny. nyit. Meg aztán nem az övék. Hiába mondják, hogy az, övék. el nem adhatja. Nem az övé. Hát jobb a motorbicikli. Nagv bölcsességek és nagy marhaságok keveredtek Gyuri bácsi szavaiban. Ő volt az élet, aki ide felslattyogott, és elmondta álláspontját. A festő csak hallgatta, gondolkozott. Sokféle érvet tudott volna előhozni, de úgy gondolta, minek? Csak úgy a semmibe beszéltek tovább, a köves dombon. Ojra az öreget igazgatta a képen., egyenesre húzta a karját. Béna ember a köbén, már kezd megdermedni, kövéválni. Belemerült a munkába. Az öreg szótlanul nézte. Nem lehet mindég festeni, abba is kell hagyni egy kicsit. Mindketten járatták eszüket a csönd alatt, más más utakon kószáltak. — Olvas. Gvuri bácsi. Űjságot, könyveket? Jó szórakozás. — Kajja. nekem sose jutott idő szórakozásra. Ki lát el engem? Ma is uborkát szedtem, a malacnak főztem valamit. Sose értem rá olvasni. — Nem úgy értettem. Ha már eladta az uborkát, utana leül egy jó helyre. és olvas. Látja a távoli országokat, embereket. Érdekes dolog olvasni. — Olyan életem van nekem, hogy semmiféle könyv nem különb. Odébbslattyog, füvet tépdes, nehezen megy ez, beledugja a zsebeibe. Összes zsebeit teletömi fűvel, még megnézi a képet. — Ráfestett. Eléggé hitványul nézek ki. Nevet, rohamszerűen. Rohama van, csuklik is. Elmegv, el, újra beleáll az. ösvénybe derékig. A festő utánapillant. majd összehúzott pillákkal nézi a képet, gyorsan dolgozik a figurán. Mire az öreg belebukik a kivesző tőkék ösvényébe s a festő újra odapillant. üres a domb vonala. A kövek szélmarta ábrázattal hevernek a nagy ég alatt Vándorló láng Te vagy az első asszony, Eva, én vagyok az első ember, Ádám — a társra találás paradicsomába lépünk a technika teremtményei közt. Utunkra antennafák hajolnak, elektromos liánok tekerednek a statika bozótjaiból, szukagyú gépállatok szűkölnek körülöttünk, egünket láthatatlan hangok és zsinór nélkül repülő sárkányok geometrikus pályái ívelik át. Ebben a burjánzó természetben járkálunk beleszületve, mint minden első emberpár a beláthatatlan történelmű és tárgyú világban. Lényünkkel minden rokon itt. létezésünk ellensége is testünkből, eszméjükből sarjasztja gomba-arcát. Nem az ember hiánya, nem is az ellenséges természet zárt össze bennünket a közös sors-burokba, hol iker-nemzés véletleneként jelen van a magát újrateremtő emberiség páros egésze. Minden létezik s az egyenlet adott, de magában csak tört szám a teremtmény, s a művelethez a természet egészet helyettesít be csupán. Itt a titok. Nincs más kulcs a történet kezdetéhez, ami az előtt volt végtelen lehetőség: válaszd ki magadból a világban hiányzó arcot és én megjelenek néked. Te vagy az első asszony, Éva. s én vagyok az első ember, Ádám, a társratalálásban elszórva virág-öltözetünk, hogy összefonódjunk az önmagát szerető Élet iker-alakjaivá alakulva. Ugyanaz a hang szól, mint a növényben, amikor illattá és színné őrjíti mozdíthatatlan testét a tavasz. Mint az erdők illanó vadjaiban, ha szélbe tárt torkuk borzongatja a hivő üvöltés. De iker-ösünk kilépett a virágok földbe gyökerezett őrjöngő tavaszából s kinőtte az elsöfü és avar közt kerengő állatok négy évszakát. Ugyanaz a hang szól, de mélyebb közelségben a törvény rejtelmeihez. Kinyúlik a kéz, hogy leemelje a leplet s megjelenik szerelme formája a test. Gyönyörűségünk kielégíthetetlen vágya a lényegre tör s szerelme tárgyát leli. De mit is tehetnénk mi, a tárgyias világ szükséglete szerint álcázott gyermekei? Ez a megunhatatlan: az örök keresés bennünk s míg a végső törvény kihámozását játsszuk, a játékban a törvény ismét testet ölt — ktfoszthatatlanul tár és támaszt új titkot testünk s lelkünk sztriptíze egymás előtt. FÉRFI: Az elérhetetlent tapintom benned s szomjúságom kútját elrejti tested, de kereshetném nélküled a pusztán — délibáb maradna a lényeg tisztán! Nö: Testemben a végtelent őrzöm, ezért magam teljesnek érzem, de nélküled megfoghatatlan; mit kezdjek vele nő-alakban? .4 törvény lemezteleníthető, de nem választható szét a lét tárgyaitól: bennük a mozdulat. Nem hagyhatjuk el a jegenyék borzongását, az akácok alatt szuszogó kis falut. Nem hagyhatjuk el a szőlődombokat, sem a völgyben kanyargó folyócskát. Többé el nem ereszthetjük az országutak mentén kísérő szederfák görcsös kezét. Szelíden s aggodalommal követ nagyanyánk mosolya. Meglibbenti még álla alatt a kendőt az örök szél, mely dombokat épít és völgyeket vés a táj arcába s fújdogál a csillagok között. Lehet vízözön, új parira sodorja a magvat, új földet szárít Ádám és Eva talpa alá. Nem az a hang az ember szerelme, amely fellobog a bokron s üvöltésre tárja a torkot a táj és a négy évszak határai közt. Lesz ősz hajunk és ráncos arcunk, gyönyörűm, be nem csaphatjuk a törvényt, te meg én, bújócska-játék, hol mindig egymásra találunk, szólít az a hang, őrizni az ember örömét. Lehet új föld, új csillag alattunk majd másféle növényzet másfajta levegő, még testünk is változtathatjuk előre kiszámítva, mint ma távoli utazásra előre kiválasztott ruhát, útravalót: Bennünk a végtelen lehetőség, csak egy nem változhat sohasem a változó égöv alatt, a géppé nevelt állatok közül a gépből nevelt állátok közé, a technika dzsungelébe és azon túl a nevesincs tájra lépve is te leszel az első asszony, Éva, én leszek az első ember, Adóm: ott is megjelenik az első pár, ki téged továbbvisz, emberiség. Vasárnap. 1986. november 13. DÉL-MAGYARORSZÁG 7