Délmagyarország, 1966. november (56. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-27 / 280. szám

r »• .11. Jugoszlávia nemzeti ünnepére STFTTNF.R BÉLA KŐFARAGÓK TM" ár nem térhetett ki előle, nem mehetett át a másik oldalra, még csak azt sem tehette meg. hogy futólagosan üdvözölje és tovasd essen. Csempei, volt igazgató ugyanis a kezét nyújtotta feléje, azt a kezet, amely elbocsátó levelét aláirta. Csempei most is mosolygott. De most nem gúnyos volt ez a mosoly, mint régen, és hangja sem volt bántó, amikor megszólalt: — Hogy van, hogy ram. kedves Monostori? Mit feleljen erre? Mondja azt, hogy mit törődik vele? Elkeserítette az életét, igazságtalanul kínozta fegyelmikkel, és most, évek múlva úgy érdeklődik, mintha szívén viselné sorsát. Legjobb lenne azt válaszolni neki, hogy ^köszönöm, én jól vagyok, maga pedig pukkadjon meg". De nem akarta bántani Csempeit, mert nemrég véletlenül hallotta., hogy őt is menesztették, és azóta állítólag nem tud elhelyezkedni, ö viszont sokkal jobb állásban van, mint amilyet akkoriban Kényelmetlen találkozás töltött be Csempeinéi. Monostori jó eniber volt, nem vitte rá a szíve, hogy most kárörvendően megkérdezze: mi újság a Papírcsiszolónál, és ezzel zavarba hozza ezt a ronda Csempeit. És gyáva is volt... Mindig gyáva volt. Ezért így válaszolt: — Köszönöm Jól. Kínos szünet következett: Csempei biztosan szeretné megtudni, hogy én tudom-e? — villant át Monostori agyán a gondolat. Azután eldöntötte: úgy tesz, mintha nem tudná. A volt igazgató megkérdezte: — Találkozott a régiekkel ? Most meg kellene mondani. „Igen. hallottam, hogy kirúgták!" De mivel jó és gyáva ember volt, azt hazudta. hogy nem találkozott senkivel. Csempei tovább érdeklődött: — Most hol dolgozik? — Az Egyenesítenél — válaszolta Monostori. — Igen? Milyen hely az Egyenesítő? — kérdezte érdeklődéssel Csempei. — Kitűnő! Remekül érzem ott magam. Nagyon szeretnek. Most is kéthetes jutalomüdülést kaptam. Holnap jár le a szabadságom. — Nem csodálom, olyan kitűnő munkaerő, mint maga ... Helyes is, hogy nagyon megbecsülik. Meg is érdemli. Monostori arca kivörösödött a felháborodástól . Csem pei még gúnyolódik vele? Vele, aki kíméletből nem használja lcí a lehetőségeket. és nem vágja a szemébe: „örülök, hogy kipenderítették!" C;empei olajat öntött a tűzre: — Én magát, kedves barátom, mindig nagyra becsültem. De tudja, a körülmények ... Monostori elképedt ennyi cinizmus hallatára. Ez már sok volt. Gyávasága úgy eltűnt, mintha szél fújta volna el. Élesen kérdezte: — Micsoda körülmények, ha szabad kérdeznem? — Hát tudja, fúrták magát. Most már hős volt Ráordított Csempei re: — Talán nem beszélne többesszámban! Engem maga fúrt! Magánál undokabbat még nem hordott hátán a föld! — De, kedves kartársam, én... Monostori bátran félbeszakította: — Nem vagyunk kartársak! Én most főelőadó vagyok, maga pedig tudtommal pillanatnyilag munka nélkül van! Jó napot! Csempei a fejét csóválta: — Igazán sajnálom, hogy ilyen felhevült állapotban van. Na. viszontlátásra holnapután. Monostori rosszat sejtett: — Holnapután? — Igen . .. Szerdán délelőtt tíz órakor, iktatnak be az Egyenesítenél az igazgatói tisztségbe. És elment. Palásti László — Ugye, milyen neveletlenek, az ember nem merülhet el. — Vannak ilyenek. — Az én hajam is ilyen rövidre stuccolt, szőke, mint az orvosé. — Majd megtekintem a világoson. — Az a Csaj, izé hölgy nem jól csinálta: a férfit nem kell erőltetni. — Jó, de most figyeljen. — Csak ha megfoghatom a kezét... Koszönöm, igazán kegyes hozzám. Szerencsére az eszes asszony megoldotta az öngyújtó konfliktust. A tenyere izzadni kezdett, ahogv a vékony ujjacskákat szorította. Kellemetlen érzés. Váltani kéne, a blúza alá. Próbálta, nem sikerült. A fülét közelítette szájával, elhúzódott. — Legyen rendesebb, micsoda kamasz tempó! Ez hatott. Meg sem mozdult a film végéig. Mégse látott belőle semmit: mereven félre fordította fejét, hogy a félhomályban felfedje szomszédja arcát. De azt eltakarta a vastagon leomló haj. — Add ide legalább a mogyorót. — Vedd ki a zsebemből, s fogd a pofád. Fine után pedig lépj le. A daxli még rángatta a pórázt, á vonat ablakaból integetett a hősnő, amikor emez észrevétlen felláti átnyúlt az ernyőért és tenyerében hagyta körmei helyét. — Áz istenit, mit képzel! A dús haj rajzolta sziluett után loholt, a ruhatáron, az előtéren át. ki az esőbe. A villamos mögött felbukkant, amint az ernyőt nyitotta. — Miért b '?—>tt hoppon, hiszen ott nem így viselkedett? — Ugyan, mit akar kisfiú, talán csak nem képzelte? — Ki a kisfiú? Ne bántson! Hiszen még a hajam sem nézte meg. — Nem érek rá, sietnem kell — Egy kávéra csupán ... — Iszom otthon. — Hívjon meg, elkísérem. — Itt lakom a második házban. — Annál jobb, engedje meg. Koncz Gábor vagyok. Az esőt öntötték. A nő csak észrevétlen pillanatig habozott. Nevetve válaszolt: — Jöjjön hát. Egy feketére. Koncz Gabi. Hiszen én is -.Gabi vagyok. Csak így szimplán. Gabi. Itt ls vagyunk. Földszint kettő. Nem egyetemi hallgató véletlenül? Beléptek. Nyert. Igen így kell ezt. Fő a biztos fellépés. Hát nem várta meg Jutka. az ő baja. Lett más. Más? Szentisten, micsoda fekete démon ez a nö most a világoson. De kár, hogy Kari nem láthatta. Az most megeszi az összes mogyorói. Míg ö? — Vesse le a kabátját, ne bámészkodjon. Így. na. jöjjön, ez a konyha, erre megyünk a szobába. Megsimogatta a fiú szőke haját, mintha a filmre emlékezne. Benyitott, aztán nevetve szólt előre: — Sándor, hagyd abba öt percre. Ez a fiú Koncz Gabi. tartotta az ernyőt a szélben. Beszélgessetek, míg főzök egy feketét. Kecsesen kilibegett, de előbb a könyvespolcon. úgy, hogv a férje jól láthatta, fejjel lefelé fordítóit egy kötetet, ahogy néhány már volt ts ott. — A hetedik! Ugye Sándor, a hetedik? — Hogyan? Ja. persze, a hetedik. De hiszen mi ismerjük egymást. Foglaljon helyet. A kollokviumon beszédesebb volt. Ugye jelesre sikerült? LAZAK MERKQVIC5 1 Egyedül a csillagok alatt A szabadkai szerző a Suboticke Novine szerkesztője, i Huki.it' clmQ f oly óim volt főszeikesztoje. október-doa-, fcbltö. Több verseskötete jelent meg. köztük a Ket pólus ke«ti cúrű. amelyből az alábbi vers való. Lsz.ir Merkivirs a jugo&zlavíai magyar írok müveinek erjlk legismertebb szert—horvát nyelvű fordítója. Régóta tudom, egyedül vagyok a csillagok alatt — megtanítottak erre az ózok! De elfelejtem néha már óket, es úgy remiik, alkonyi bíbor Díszíti maganyos lépteimet, az ösvénytelen szétszórtakat, Egyetlen életem. Csendben csobog a magány a világ szétszórt tárgyaiból... O, már régen megtanultam egyedül járni a csillagok alatt... Messze a csillagos verőfény, messze, messzebb, mint az elérhetetlen, Es tudom: te is rejted, akár a szempillák, ha a szembogár sugara Széttörik a fájdalom sötét kristályán. (Morajló, távoli tenger!) Es a sötéten át: a mutatók egyben, mint szemeden a kezek. O, éj, sötét — a fájdalom kristályán széttört a szembogár sugara... Köd, csak ez a decemberi köd, melyből a vér virágai fakadnak, es a magukba fúlt részegek üvöltésének őrülete... Ha majd hajnalban az állomások vak vágányairól elindul az első Vonat a vágyak váltóin, hidd el. te sem Elsz majd világosság nélkül. A Nap is néha véresen, fájdalmasan kel föl. Szomorúan ballagok a csillagok értelmetlenül szétszórt sátra alatt: Az éj aljasan vállamra vetette a csendet. O, éj. sötét, hisz téged is elűztek erről a világról, Gyilokkal, átokkal, táruló lánggal, amely lángra felelget. 0, éj, sötét, hisz téged is, engem is elűztek erről a világról... O, éj, szeretett éj, én már regen megtanultam egyedül járni a csillagok alatt... Dér Zsltán fordítása jAN KOS A hallgatag ember A fiatal szabadkai szerző a Rukovet című folyóirat szerkesztőségének titkára. Első novelláSKötetét nemrégiben jelentette meg a Bagdala könyvkiadó Ebből a Bűvölet című -íovellá, kötetből közöljük az eredeti tehetségű irő egyik Jellegzetes novelláját. A mellette ülő ember összeegyeztette óráját az autóbusz indulási idejével. A2 autóbuszban egy másik férfi is ült és állandóan kifelé nézett az ablakon. Ö nem hitte azt, amit hallott, nem hitt a sírhanttal kapcsolatban semmit és talán még a menetrendnek sem hitt. Megkérdezte: — Mennyit késünk? S ez volt minden, amit az ember mondott. Az asszony felé fordult, a mellette ilö pedig megmagyarázta: — E szerint tizenhárom percet. Most öt óra negyvenöt perc. Tizenegy órára keltene odaérnünk. Ha így haladunk, nem Tünk oda soha. önnek is van ott valaki hozzátartozója eltemetve? — érdeklődött az asszony, miközben megigazította kendőjét. . A sarokban ülő ember gondolkozott: Iliért keres mindenki sírhantot?... Vajon Mária az ég veled van?... Mitől tündökölsz annyira?... — Sírhant? Valószínű! — mondja a mellette levő. — Kevésen múlott, hogy engem is majdnem ott temettek el. Szerencsém volt. Nem kellene beavatkozni. Veszélyes! mi lenne velem nélküled?..." — Igen. Mindannyiunknak szerencséje volt, akik életben maradtunk azon a napon. — mondta az özvegy. — És magának kije veszett oda? — érdeklődött a mellette ülő embertől. — Senkim. — Akkor miért megy a síremlék felnyitására? — Van ott egv emlékezetes sírhant.. — Nem jól értettem önt? — Azt a sírhantot én készítettem. — Kinek? — Azt. én is szeretném tudni. ... Hol lehetsz? Milyen vagy?... Megtépázva ... Ez nem te vagy Mária! Ez lehetetlen... Hová tűntél Mária... — Hogy történt? — kérdezte kíváncsian. — Elbújtam a bozótban egv ház mellett 1 folyónál. Tudja, hogy merre van? — Igen. — Valami rendkívüli történt. A házból jgy ember futott ki, karján a kislánnyal. A kicsi vérzett. Várakoztam. Utána nem jelentkezett senki. A part felöl újabb lövések hallatszottak. Nem maradt más hátra. mint hogy elrejtőzzem. Bent csend honolt. Mintha nem lett volna ott senki: az előszobában félhomály, a konyhában terített asztal, leeresztett redőnyök a szobában. Villanyt gyújtottam Szerteszórt könyvek, fölborított fotöjök. három bekeretezett golyó — a földön szétszórt kártya ... \ padlön . .. — A padlón? — Jobb ha nem ... — Mondja. — Ha nagyon akarja. — Valami rettenetes? — Hát.. . — Mi volt a padlón? — Ruha... — Ruha? — Igen. Ezt lattam meg először Odamentem. Képzeljen el egy asszonyarcot, ' "tonabákar.csok nyomával és némi rúzsul. ... aztán az orvos: elvérzett. Vérátöv 1 lesztés kellene. Ez a lánya? — Igen! Majd én adok vért. Az orvos: De ön is megsebesült. — Nem veszítettem sok vért. Biztos vagyok abban, hogy a kórházban nincs elég vér. , Az orvos: Feküdjön le... — Szörnyű — mondta az asszony. — A folyó mellett temettem el. Az egészben az a szokatlan: Vártam, hogy az ember majd visszatér. De még masnap se jött. Többé nem tért vissza. — Járt ott ön máskor is? — Igen, öt év után. Azóta abban a házban élek. A sarokban ülő ember csak nézett kifele az ablakon:... Lányka ring a kalászok csiíc'sán... Lebeg! mindig kerestelek. Mária. Hol rejtőztél eddig? Utói kell. hogy érjelek!... Az autóbusz a hegyszoroson haladt át Óvatosan kanyargott a csúcs felé. mint kígyók a kövek között. A hegyi templomból halottas menet indult. Az asszony odaszólt a mellette ülőnek — Kisérnek valakit. És mint a visszhang: siratta a megkövesedett harangszó a magaslatokat átszövő csendet. — Lehet, hogy megölték — mondta az asszony. — Nem hiszem. — Semmit sem tudott meg róla? — Azok. akik ismerték, azt mondjak valahol a tengerparton él. — Nem értem, miért nem tért vissza? Azt mondja, hogy az ő felesége volt. — Furcsa ember lehetett: bezárta a feleségét. ... Ne menj ki, Mária, A városban zavargások vannak. Itt mindened megvan Ncm kellene kimenned... — Bezárta? —, csodálkozott a nö. — Goromba fráter! Azt hiszem, tudom, miért nem jött vissza. A leányának tudnic kellene, hol van az édesanyja sirja. ... Igaza van. Kellene. Csak ön ezt nem érti... A nó mellett ülő ember folytatta: — Mondom, hogy mindez igen furcsa Nem értem, miért nem tért vissza. Hát semmi kegyelettel nincs iránta? ... Igen Tartozom neki egy sirhanttal... csak nem volt időm: a kórházból internáltak bennünket ... Nem mehettem viszsza ... Később pedig már volt kihez mennem ... És mi történt a kislánnyal? — Mondtam már. Azon a napon elvitte az apja és többé nem tértek vissza. Máriának ez súlyos veszteség. — Ki az a Mária? — A feleségem. — Kit temetett akkor el? — Nem tudom. Mária és én arra gondolunk. hogv egv környékbeli asszony, aki ott bújt el a lövöldözések elöl... Az autóbusz megállt. — Tizenöt percig maradunk. — szólt a jegykezelő. A sarokban ülő ember lement az autóbuszról. Átfogja kislányát és megkérdezte a jegykezelőt: — Mikor indul innen dutóbusz? ... Viszsza szertnénk menni. Keceli Katalin fordítása Vasarnac, 1966. november27. DÉL-MAGYARORSZÁG