Délmagyarország, 1966. július (56. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-17 / 168. szám

í ÖKRÖS LÁSZLÓI A rózsák holnapra elhervadnak — Gyönyörű vagy — mondta Wesit affektálva-suttoRva a lány. — Gyönyörűséges. A fiú nevetett — Istenem! Ha az ostyám lehertnSI — suttogta tovább a lány. A fiú még jobban nevetett — Ne vacakolj. — De igenis gyönyörű. Elviselhetetlenül saéa Kicsi Simca — mondta a lány. A kék Simca ott állt a 6zinház mellett közvetlenül a járdánál. A közönség már régen kivonult az épületből; ketten voltak a szűk kis utcában. A szeptember végi nap erősen sütött; a fiú kigombolta az ingét és meglazította a nyakkendőjét — Na. gyerünk. — Vári mér. — mondta a lány. — Megnézem ezt az édest Ott Aüt n kocsi ri<*t és mereve* bámult a csillogó műszerfaira. — Nagyon gyönyörű vagy: A Feketének is pont ilyén van. — Ki az a Fekete? Akrt mutattam neked a scsfnháatoan. — Ja. az a kövér, öreg pasas — mondta a fiú és türelmetlenkedett hogy induljanak. — Emiatt a vacak £imca méait szakadt félbe a fejtegetésem. — Nem vacak — mondta a láror és tovább nézte a kocsi belsejét — Én mindenesetre folytatom — állt a fiú is az autó mellé, s nem törődve azzal hogy a lány nem figyel rá. feübevülten magyarózott — Megállapítottuk tehát hogy a disszonancia a kor Kzéoeégeszménvének, ideáljának lényege. Ha nincs diszszonencia. nincs szépség se. — Nem tudom — mondta a lány és tovább nézegette a kék Simca Nem érdekel — Pedig ez a dolog lényege. A disszonancia: ellentétes erők egysége. — Ml köze enrvek a modern hajviselethez? — kérdezte szórakozottan a lány. — Mi köze? — kiáltott fel színpadias fáidalommal a fiú és magasra emelte a jobb kezét mintha egy régi operában áriát énekeit volna. — Hogy-hogy md köze? Abból amit eddig elmondtam, ex egészen nyilvánvaló. A nő biológiai természete, hogy úgy mondtam, léte szerint hosszú hajú. Ha ezt a hosszú hatat rövidre vágjuk, a nő biológiai lényegével szembenálló erőt érvényesítünk. Vagyis dtszszonanciát hozunk létre. Ugyanez a helyzet ha a biológiailag rövid hajú férfi hosszú hajat növeszt — Na és.? I

— így kapaaríódnt a hatvktetet a kor szépségesaményébez, sőt Így olvasható kl magyarázható belőle — Mondd, te most viccelsz? — kérdezte kedvetlenül a lány. Ellépett a kocsi mellől és lassú léptekkei elindult a szűk, napfényes utcán a tér felé — Viccelek? — A fiú hangjában megint ugyanaz a színpadias tájdalom érződött, mtnt ae előbb. —• Elmondom neked ttt a század legjelentősebb esztétikai fel fedezését s te viccnek tartod Elédrakom a szívem, s te rátaposol. Nézd. itt a szívem! — kiáltott fel, s hirtelen előrenyújtotta a kezét ós mereven tartotta. Látta, hogy nagy. piros szíve ott dobog a nyitott tenyéren; felül lángol, ahil csöpög belőle a vér a szák kis utca pkakos kövezetére. — Nézd De a lány nem látta a tenyérre rátett szívet. — Ne bohóckodj — mondta bedve-flentTL — Unom a hülyeségeidet A fiú hirtelen elkomolyodott. — MI bajod? — Unlak. Unom a humorodat ax állandó bohóckodást a folytonos kedéiyeskedést Komolyságra, erőre, biztonságra lenne szükségem. — Ilyen fiatalon? — próbált még egyszer humorizálni a fiú. — Hagyj — mondta a lány. — Nem érted. hogy unom? — Nem — mondta a fid — Zongorahangversenyről megyünk haza. vasárnap délelőtt van. ragyogóan aüt az ősaá nap. nem lehetetlen, hogy ez az utolsó ilven vasárnap az idén. > te komolyságot biztonságot. erőt vársz tőlem. — Nemcsak mostan ról van szó. Te mindig ezt csinálod Elintézted az áthelyezése met? — Nem tudtam. — Na látod. Ez van. Mindig ez van. — Hogyan intéztem volna el? Milyen befolyása van egy zenetanárnak? — Ismered a tanácselnököt. Te tanítod a fiát hegedülni. Az elnök azt hiszi, művész lecsz a fiából, 'hogy az ő gyerekénél nagyobb tehetség nincs ebben az országban A fiáért mindenit megtenne. — Beszéltem vele. Azt mondta, nem lehet — IV tv ezzel megelégedtél, mást nem csináltál. Itt a bal. — Mit tehettem volna? — Nem tudom. Ki kellett volna találnod. Értsd meg. néni bírom már. fizikailag nem bírom ezt a mindennapos kijárást Reggel ötkor kelni, másfél érát vonatozni aztán tanítani egv kis falusi iskolában. s végül hol délután, hol késő este, ismét másfél órás utazás után. hazaérni De azt se bírom, amát ehelyett választhatok. Mariadjak ott tanítás után egy nyirkos, hideg földes szobában, s kabátban üldögélve javítgassam a gverokék füzeteit és csak szombatonként jöjjek haza? Más ninos. Halálosan fáradt vagyok már. — Légy türelmes. —. Meddig? Harmadik éve csinálom. Most már elfáradtam. Olyan iszonyúan nagy valami lenne ezek után bekerülnöm ide, a városba? — Még egy ideig fgy kell élned. — így kell? Mondd, tudod te egyáltalán. hogyan lehet élni. ha nő az ember? Itt van például ez a Féketéné. Megnézted te azt a nőt a színházban? Minden ruhadarabja külföldi. Ráadásul nem is dolgozik. — Ki az a Fekete? — Már mondtam, Akinek az a kék Simcája van. Most válik a feleségétől. — És mégis együtt járnak koncertre? — Mert az asszony még nem tudja. — És te honnan tudod? — Egy fogorvosról mindent tudnak a beteged. — Te te a betege vagy? — Én is. Kiértek a Séma. A hangversenyről kitóduló közönség mintha itt megtorpant volna. Ügy látszott, senki sem siet haza; az emberek lassan sétáltak és beszélgettek a tér hatalmas platánjai alatt — Bocsánat egy pillanatra —• mondta a fiú. Néhány hosszú lépéssel a sarki virágosbódéhoz lépett és egy perc múlva három hosszúszárú, égővörös rózsával tért vissza, Meghajolva nyújtatta át a lánynak. — Gyönyörűek, mi? — Köszönöm — mondta a tenry. — Gmkngyan gyönyörűek. De holnapra elhervadnak. — Igen. sajnos, a rózsák flyemrit — Holnapra mindig elhervadnak. — Tudod, máért vettem? — kérdezte a fid. — És miért éppen három szálat? — Miért? — csodálkozott a lány és érdeklődve mosolygott — Van valami jelentősége? — Óriási Jelentősége van. Elfelejtetted? Három éve ismertelek meg. Hangversenyről Jöttünk akkor is és te megkérdezted tőlem, mit játszott ráadásként a zongorista. A lány mosolygott. — Igen. leszólítottalak. Most már bevallhatom. a számot ismertem. A kérdés ürügy veit Már előtte kinéztelek magamnak. — Igen? Ezt nem te tudtam. Mindenesetre megjegyezzük. — Bocsásd meg. hogy efieleitettem — mondta a lány. — Nagyon fáradt vagyok. — Nem tesz semmit — mondta a fiú. — Különben sem egy történelmi évfordulót akarok ünneoelni. — Hanem? Még ml van? — kérdezte kíváncsian mosolyogva a lány. —- Meg akarom kérni a kezed. — A fiú erősen megszorította a lány karját — Aranyos rogy — mosolygott szomorúan a lány. — Köszönöm. Hányszor kérted már meg a kezem? — Most negyedszer, •- És én mit mondtam? — Mindig ugyanazt Hogy ntnes értelme. Hogv ezután az én albérletembe Járj ki a faluba? Minek ezt csinálni? — De azért aranyos fiú vagv — mondta a lány. — Különben nem értélek benneteket Ml van veletek, férfiakkal? Mindenki engem akar feleségül venni? — A Fekete is megkérte a kezed? — kérdezte gyorsan a fiú. — Igen — mondta a lány. *—> Megkérte. Egy ideig hallgattak. — noAzámész? kérdezte aztán a fiú. — Ügy érted —' a lány lassan beszélt, megnyomta a szavakat —, hogy eladom-e neki magam? A fiú hallgatott, — Nem adom él — mondta a lány. — Nem megyék hozzá. De azért tudd meg. ha hozzámennék, nem kellene naponta hajnali ötkor kelnem, és iszonyú se* pénzem lenne. ' — És ez téged vonzana? Ez az ölet? Téged. aki az első voltál a főiskolán és a fiúkat is lepipáltad? Hagynád veszni az eszed, a tudásod, a tehetséged? Hagynád a könyved? — Á könyvem? Úristen, hol van az már? — sóhajtott a lány. Gyerekség az egészFélig kész. Néha, esténként, amikor holtfáradtan hazaérek és előveszem, lapozgatom a teleírt oldalakat, maid megszakad a szívem. Csinálni akarom. írni akarom, de nem megy. Üres a fejem. Tudom, hogy sohasem lesz belőle semmi. Talán nem is érdekel. Most már csak élni szeretnék. — Tehát mégis hozzámégy? A lány nevetett. — Csacsi vagy. Ne félj. nem megyek hozzá. Csak nagyon unom ígv az életem. — Átmeneti állapot —: mondta a fiú. — Átmeneti? Három éve tart. Közben hazaértek. A lány a téren lakolt egy öreg ház második emeletén. A kapuban megálltak. — Mennem kell — mondta a lánv. Megcsókolta a fiú arcát. — Nem megyek hozzá. A fiú nézte a lányt ahogyan sietett az Ismerős, mély kapualjban. Utána akart kiáltani, hogy vigyázzon a virágokra. De eszébe jutott, amit a lány mondott hogy a rózsák holnapra úgyis elhervadnak, s bizonytalanul intett csak. A lánv ezt már nem láthatta. Befordult a lépcsőházba és eltűnt a fiú szemei elől. VTNKLER LASZLÖ ODÜSSZEUSZ HAZATÉRÉSE ÚJ VERSEK SZEPESI ATTTLA J. A. utolsó arca A magány, a kitaszítottság. a vakhit, a sohase-fény — az ostoba ájtatosság karmait vágta belém. Az ájtatos ostobaság dédelgetett tövises szíván. Ez a föld. ez a pelyva-ország így forrt hozzám, igy lett az enyém! Kitárta őrző karjait felém — mert az volt, nem vad SfcfH. Es mint. akit a fény megvakít, és mint akit még köt a föld, így étiem a lét pálvsait: szegény és gazdag átka dühödt fegyverként csendült szivemen. Így lettem újmódi Dózsa György. Bár vastrón, vaskorona helyett rám szavak átka-nyOa sújt. Itt, hol szegénynek nagyok ostora, éhség kegyelme mindig fcfjut, vét, hol a pompázó* soha nem tértok « fényre kaput — a költő felcsukló szava itt nem lehetett hazug. Mim« arc, mttlU szándék, millió tett érett szavamon, míg az istennel-magányos ég felszakadozott keleten, nyugaton, s kiteljesedett r szép korbál egy tündöklő hatalom: az életem ívét-lendületét majd megőrző forradalom? » a kutya te az álban hisStög elnyúlva hosszast, mint a fadarab. Távol motorzaj, tompa ritmusok, « a csendben, metyben lomb ahg susog, némán gunnyasztnak mind a madarak. A tikkadt rétek záporért epednek, a forró föld te szomjában reped meg, s aratók fémek kinn a nap alatt Csontos, kemény, napbarnított* arcok, s egy ritmus hajtja mindnek derekát, dús kalász dől, s a búza szára harsog, hogy kaszájuk a rendbe belevág. De föntebb ring egy roppant búzatábla, i mintha a táj óceánná válna, arany hullám fodrozza szűniklesL S nem fölhevült egy délibábos ólma? Mert rajta mintha lomha gálya szállna 11, Kombájn úszik a szőke tengerem MARKT IMRB Irigyem nincs• Bolond, kl tán MgyH E gondredózte, ktgydmarta sorsot, Mely akkor ls fújt, hogyha nem S mely tiszta tűzből kormot ad. DONASZY KALMAN Július ff • if i^m n I -- - - — - - a • ^ • ff j>< fLd MM 11 igge-iA nsnce, meri b/xwxj, a, a sazi Ki dajkái kincset, szebbet ée nogpobbafft A hűség, jóság és szépség TOQXfOQtűSt Borús fejemre büszke glóriát, a noaeg i/ntgyit nstvesem t-w-ogja. Egyik leányom jóságot csorogt, Másik leányom szépséget Mint olvadt réz, a fény gőzölve csurran, s vibrálva rezg tu ájult táj fölött. Az izzó porban még a gyík se surran, Fényét nem foftja már Idők homokja, Izét nem rontják bánatok, s borok, Sugárzó bája iüt majd sért árnyig. Kamjén István Orvosság Pultz Balázs felkelt Mászkált az alatt, majd kiment az utcára, s a kaput csendesen becsukta. A csillagok, mint egy helyben vergődő aranymadarak vibráltak az égen és a hold félkaréja sunnyogva nézett, mintha kacsingatna, vagy álmosan pislogna, s kérdezgetné Balázst: „öcsémuram, kit ker«5 kigyelmet az utcán?" Váltogatva, hol az egyik, hol a másik tenyerét tette jobbfelöl ábrázatára. Az a nyavalyás fog nem hagyta nyugton, anynyina fájt! Az ördög vinné el! A nyelve hasogatott Fájt már a foga többször, de ilyen veszettül még soha ... Legalább akadna otthon egy kis itóka! De mig volt néhány liter, mindig jött valaki — és kínálni kellett Sára néni, n felesége, akinek az idő fehérre festette a haját zsörtölődött is a pitarban: — Meglátod, ha nem lesz pájinkád, nem lesz vendég ... — Nem a fészkes fenét — legyintett ilyenkor az öreg Pultz. Különösen Csefcmő Gábor szokott oda, amíg italt érzett... Már korán reggel megzörgette a kaput. — Biztos Csekmő komád van itt már megint — hallom, zörget. — Azt hittem, még alszol édes komám — kiáltotta, mikor meglátta Balázs ábrázatát az eresz alatt. — Egészségedre az éjszakai nyugodalmat — koavflot, és mint ste teugJ luái a JÉtelj tartott a pite- INA Belépett. Rögvest közölte óhaját: most bizony jólesne egy kte pájteúoű Sára néninek lett igaza. Azóta ha aN na vetődik ta, csak a kerítésen köszön be: — JŐ napot komaasszony.. t Sáina néni nem szól, legyint, mintha mondaná: „Eregyj a fenébe... Ugye nem jösz be, mert elfogyott". De jó volna matt abból a jófajta kisüstiből féldecit, vagy ha tetszik, egy decit szájban tartani. Zsibbassza azt a nyomorult fogat... Elfáradt a mászkál ásban, újra lefeküdt, de a fog nem hagyta pihenni. Nyögött, nyöszörgött Sára néni hiába kérdezgette: „Mi bajod Balázs?" — hümmögött, nem szólt. Hogy szólhatott volna, hiszen a nyelve a fogán volt... Mondhatják, hogy akinek a foga fájj tartsa rajta a nyelvét! — nem ér az semmit Sára néni sót, korpát melegített az sem használt... Legalább az a Péter nyitna korábban. Olyan hosszúnak tűnt az éjszaka, mintha öt nőtt volna egybe... Nem bírta tovább, újra felöltözött — csendesen hagyta el az udvart, pihenjen a felesége, reggel hozzák az unokákat egész nap lesz kivel bajlódnia. Odaért a földművesszövetkezet kocamajához. Ügy tűnt, mintha nyitva volna az ajtó. De keresztvas is volt rajta, s azon irgalmatlan nagy lakat. Nem lehet bemenni!... dehogy lehet... Fene ette volna meg. még mindig nincs itt. Letelepedett a lépcsőre. Várt, mint valamikor Kollár bácsi, a harangozó. An6 OCt-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1068. július 17.