Délmagyarország, 1966. június (56. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-19 / 144. szám

n BÉZSO FERENC KENDERVAGÖ KILÁTÓ, 1966 Új szovjet novellák Kéf évvel ezelőtt, 1964ben jelent meg a Magvető kiadásában először ezzel a címmel egy sikeres, a szovjet prózai „új hullám"-ot bemutató válogatás. Most a jelenlegi kötet ennek az előbbinek a folytatása: újabb és frissebb összeállítás. 21 szovjet író, 21 novelláját tartalmazza ez a gyűjtemény, amelyben már a szerzők névsora is — a rangos és ismert Pausztovszkijtól a kezdő és ismeretlen Horenstejnig — érdeklődést keltő. Közöttük olyan, már nálunk is várakozással kísért, elismert prózaírók találhatók, rrant Nagibin, Tyendrjakov, Akszjonov, Zaligin, Kazakov és Glagyilin. Az antológiáknak már természete a sokféleség és a színvonalbeli egyenetlenség. Ebben nem kivétel a Kilátó, 1966 cimű gyűjtemény sem. Az Elbert János és Lénárt Éva válogatásában és szerkesztésében készült kötet elbeszéléseinek témája és művészi értéke igen változatos. Találhatunk közöttük gyengébb írásokat és több, a maga nemében jó, de inkább hagyományos szemléletű novellát is, amelyek jobbára csak helyzetképet, idillikus felszíni rajzot adnak. A kötet legérdekesebb alkotásaira viszont a fiatalabb szovjet prózairó-nemzedék drámaian kiélező módszere és újszerű valóságlátása jellemző. A szovjet prózának, az ötvenes évek végén s a hatvanas években kirajzó friss nemzedékének újdonsága elsősorban szemléletbeli. A valóság megragadásában és Kockás Sándor vasárnapi könyvszemléje ábrázolásában hoztak űj felfogást és friss értelmezést. Vállalkozásukra jól illene a szocialista korszerűség találó jelzője. Húszén közös szemléleti alapjuk az a XX. konrgesszus nyomán kiteljesedő dialektikus társadalomszemlélet. amely az alakuló űj társadalmat is teljes mélységében, és bonyolult fejlődésében fogja fel, elemzi. Ez a differenciáltabb írói szemlélet hozott megújulást az újabb szovjet prózában. Természetes és érthető, hogy a szovjet írókat még ma is állandóan foglalkoztatja a második világháború élményvilága. De újdonság a témakörön belül a front mögötti, hátországi epizódok hitelesen reális megörökítése. Nem véletlen, ho©- ez elsősorban a legfiatalabb íróMagam ls rágyújtottam és megpróbáltam a motoros helyébe képzelni magam. Vajon az alatt az egyetlen pillanat alatt, míg a motor nyergéből az országút betonjára csapódott, mint éjszakai bogarak az autó szélvédőjére, tényleg eszébe jutott egész eddigi élete? Tudta-e, hogy meghal? Nem, a motoros nem gondolhatott a halálra. Bizonyára az egyensúly kereste, a lehetőséget, ho©- az ütés minél kisebb, az élet minél biztosabb legyen. Tudatosan tette-e. va© tudatlanul? Az most teljesen mindé©. De védekezett a halál ellen, mert bízott az erejében. Ho© most a halál győzött? Odafordultam útitársamhoz: — Kár volt ennyire felizgatnod magad. Igazad, vam, a halál mindig borzasztó, mert mélyek bennük a gyökerek... — Mire gondolsz? — nézett rám ©anakodva, ho© Vajon nem gúnyolódni akarok-e. — Mire? Nehéz volna ezt pontosan megmagyarázni. Évezredeken keresztül azzal vigasztalták az embereket az érthetetlen halál miatt, ho© majd a túlvilágon... A menyországban ... Allah paradicsomában... A nirvánában... Szóval, érted... Nos. mi magabiztosan beszélünk a természeti törvényekről, a halál elkövetkezésének objektív szükségességérői... Mi nem hiszünk a túlvilágban. De legbelül bennünk is félvetődik a kérdés: hát szülétek, meghalok és ennyi az egész? Mondom, mélyek a gyökerek. Az embernek sokat kell változnia emberségben is. Na és természetesen a megértésben is, szembenézzen azzal az egyetlen percccl, ami a halál után jön ... Azaz, ami már el sem jön ... Nehéz? Rettenetesen ... De szembe kell nézni, mert az ember törvénye: az élet — Jó, ezt én is tudom... Nem szeretem, ha előadásokat tartanak nekem az idealizmus elleni harc jegyében porrt éjszaka, lassan ötszáz kilométeres utazás után... Akkor megrázott ennek a szerencsétlennek a sorsa — fészkelődött útitársam és behunyta a szemét, jelezve, bogv aludni kíván. Pedig beszélgetni nem akart... A város fényei, mint. szentjánosbogárkák a nyári éjszakában. úgy villództak elő a távolból. A gépkocsivezető nagyot sóhajtott... — Na végre... Alaposan elfáradtam — majd hirtelen felszisszent. — Hű, a mindenségit! — Mi baj? — kérdeztem önkéntelenül is előredőlve az ülésen. — A fene a feledékeny fejem ... Nem vettem semmit a ©ereknek ... Pedig felébred, ha hajnalban is jövök ... Csuda kölyök ... Tisztára rám hasonlít. . Szakasztott éri vagyok — mondta büszkén, aztán újból megcsóválta a fejét, mert hogyan is tudott ennyire feledékeny lenni.., nemzedék tagjainak sikerül, akik közvetlenül még ©erekként élték át a majmár történelemmé vált időket. Így például A tornyocskás ház című elbeszélésében Frídrich Horenstejnnetk va© Az ajtó című novellában Viktor Konyeckijnek. A tornyocskás ház e© kisfiúról szól, aki beteg édesanyjával zsúfolt, háborús vonaton utazik. Az egyik állomáson leszállítják őket, mert az anyát kórházba viszik, ahol rövidesen meghal. A kisfiú távol otthonától, egy idegen városban magára marad, majd újra vonatra száll. Horenstejn egyszerű tárgyilagossággal ábrázolja mindezt: a szenvedések fojtogató légkörét s a háborús vonatok, utazások kis drámáit, nyugtalanító érdekellentéteit. Még megrázóbb és művészi szűkszavúságában ls erőteljesebb Az ajtó című novella. Konyeckij maga is iskoláskorban élte meg Leningrád háborús körülzárásának nyomasztó élményeit, mint novellájának hőse, a kom6zomolista lányka. Az elbeszélésben a cselekmény kevés, miként az éhező-fázó városban is nehezen pislákol az élet. A kislány különös — e©-szerre ©ermeki és felnőttes — monológjai adnak felfokozott művészi atmoszférát a novellának. A péküzlet előtt e© kiéhezett fiú elragadja a kenyerét, valaki levélhordásra hívja és enyvet ad enni neki. Aztán széthordja a leveleket a közeli bérházakba s két szerelmes levéllel e© ajtó elé érkezik. Kinyitja az ajtót, de a lakás helyén csak feneketlen mélységet talál: e© bomba nyomát. A lányka „állt, erősen fogta a felnyitott ajtót, amely idáig vezette őt. Széthordtam minden levelet — gondolta —, ós nem haiok meg soha". Más szovjet novellisták frissebb, időben hozzánk közelebb álló történeteket ragadtak meg. Különösen elevenek, érdekesek az erkölcsi és magatartásbeli konfliktusoknak drámaian élező, ráébresztő analízisei. E novellák szenvedélyesen kérdeznek és eddig ritkán ábrázolt problémákra villantanak fényt. Ezekben az írásokban nem az élet na©, ünnepi témái dominálnak, hanem az e©szerű, hétköznapi kis esetek. S bennük egy-egy törés, belső válság nyomán mélyebben érzékelhetjük a mai szovjet ember gondjait, vívódásait és törekvéseit új felismer esekre. W JÁNOS '2 x CO Esthomály telepedett a határra, sötét üregbe vésztek a kis házak. Messziről fölvillódzó fénypontok csillantak ide a konyha, vagy istálló ablakból. Elsimult a gyerekzsivaj a körpályán. Duruzsolassal iparkodtak hazafelé, a csöndbe húzódó mezőről. Megálltam a határút végén, a dombos lejtő szélén. Leheveredtem a friss tavaszi paréjba, mint béres időmben a nap végén. Mennyire átkoztam Tollait, a gazdát, amiért én még annyi fi©elmet sem kapok, mint egy elóhasi koca. Vizmarta, szélszitta kezem, lábam úgy megrepedezett már a télelőn, ho© csontig hasított a fájás. Tollai gazdám meg biztatott, első a kötelesség, a dologból élünk, nem a sóhajból. Akkor én a repedt kezeimet, lábaimat tekintettem a legfájdalmasabb szerencsétlenségnek. Megkáromoltam apámat is, ho© nem tekint rám éven által, nem látja, ho© mennyire szenvedek. Csak megszánna, ha látna í© hajnaltól késő estéig, a Jószágok körül. Itt vártam estenként Hevertem a paréjhan és fogalmaztam, hogy mit mondok majd, ha elébem állít Valaho©an igy gondoltam: „Jó, ho© eljött ide apám. Ügy vártam és tudtam is magamban, hogy egyszer ügvis csak eljön, megnéz engemet Lássa csak, itt a kezem, meg a lábam. Nem gyógyultak meg az őszi sebek, mindég fáj. Genyedzik egész nyáron, kimarja a disznószar. Bekötöm néha rongyokkal, ad a gazdaasszony, de aztan igen nagyon követel is érte. Vigyen el mégis innen. Vigyen máshová, ahol meggyógyul a kezem meg a lábam.'1 Apam nem jött Soha nem jött. Pedig üzentem neki a fenyes csillagokkal. Olyan szépen vibrálva villóztak fölöttem, hidegen fölényes biztosan, ho© ©amolitó barátaimmá fogadtam őket. Estenkent mindig kiválasztottam egyet és u© izentem. Írni nemigen tudtam, de az w hiabadolog lett volna, mivel nem ismertem apam címét. Még tízesztendős alig múltam, hogy útra eresztett s akkor én a legboldogabb gyerek voltam. Elszabadultam otthonrol, ahol nem fordult meg a nyugodalom soha. Nem tudom, miért volt az ű©, de valahogyan nem szívelte apamat anyám. Apám favágó volt, anyám paprikahasító. Eljárlak munkára mindketten. Nagyon akartam, hogy szeressék e©mast, ügy éljenek, mint a többi emberek, meg asszonyok. Hiaba vegezkölödtem el otthon a ház körül. segitkeztem a kisebbek rendbentartásában, csak nem használt. Ha apám ivott egy pohár bort. anyám nekitámadt: — Rohadjon ki a gyomrod, man megént ittál. — Csak egy pohárral, a többiekkel. — Egy pohárral... hogy döglenel mán el innen. — Elhallgass, te átok. — Kusgka, te pocsok disznó. — Még igy beszélsz velem? Ilyenkor mentünk ki a hajlékból, tereltem a kisebbeket, mivel tudtam, ho© most majd verik egymást. Alltunk a ház mögött, vártunk apánkra. Mindig ó szólított bennünket. Arcát lemosta a lavórban, de azután is vékony vércsikok erezték. Gyorsan bebújtunk és magunkra húztuk a takarót Vacogva imádkoztam, ho© a jó isten békítse meg anyámat, apámat hogy ne legyen ilyen baj a házon. Hiába imádkoztam. Jókedvűen érkezett apám, mivel kicsit jobban keresett, hozott süteményt anyámnak meg szép babos kendőt Olyan szélesen nevetett örömmel tette az asztalra, anyámnak nyújtotta szépen a főkötőt. Tiszta lelke ott ült szomorú barna szemében. Talán nem is várt az jó szót örült hogy valami szepet tehet, kis boldogságot hozhat. Egy mosolyra, e© villanasnyi derűre vágyott. Mélyről jövő meleg pillantásra, amelyben az együvé tartozás erzese fölcsillan. Anyám nem vette el a babos kendőt, unszolta neki többször is. — Vidd a szajhádnak. A veres Pirinek — sziszegte rá. Apám kendőt tartó karja lehanyatlott Örömös arcára merevedett valamilyen kérdő, riadt kifejezés. — Mán ho© beszélsz i©. Giza. — Ne add a szépet.! Azt hiszed, nem tudom, hogy fele keresetedet a szajhanál hagyod Most is ott jártál! — Elég legyen! — csattant apám hangja. — Ne ordíts, te ron©, mindjárt leköplek. — Róóóngv ... ééén ? — Te utolsó, te nyomorék favágó! Utállak. Gyűlöllek! Mentünk kifelé, mivel tudtuk, ho© most majd verik egymást Mindig apámat néztem azután, ösztönösen éreztem, ho© na©on kínlódhat, tűr, mint egy türelmes állat. Annyira akartam volna segíteni rajta, hogy e©szer elébe álltam: — Apám. menjünk el innen. Ü© félek a veszekedésektől. Rámnézett. Érdekesen, hosszan. Simogatta. a fejemet simogatta és amint föltekintettem. láttam, ho© némán sír. Magamban elhatároztam, ho© többet ilyen beszédet nem mondok. I garr I bes: Azt követő éven, őszön aztán ő hozakodott elő. Szepen elmagyarázta, ho© majd most jó világ érkezik ránk. Elmegyünk valamennyien otthonról, olyan helyre, ahol adnak meleg ruhát, szépen bánnak velünk, elegedettek leszünk az életünkkel. December elején, egy hideg reggelen összepakolt bennünket. Anyáktól elköszöntünk, megcsókoltuk arcát, kezét, s ó ment a hasifóba. Apánk bevitt a városra, s ott egy na© sárga kapus épületben már várták is az érkezésünket. Karácsonykor ajándékokat kaptunk és volt sütemény, karácsonyfa, énekeltünk, örültünk. Januárban azután Tollai Menyhért gazda eljött értem. A kisebbek ott maradtak. A disznókhoz kerültem. Etetést tanultam, eltakarítást, meg ami jött a ház körül. Maris néném, a gazdasszony jól bánt velem. Kezdetben nem is volt panaszom. Nyugodtan teltek a hetek, itt soha nem támadt veszekedő szó. Csöndességben éltek, az éves. nagy béres csinált néha zajt, amikor sokat ivott Tollai gazda azonban sebtiben leintette. Csak őszön kezdődött a baj, hogy kirepedeztek a kezeim, lábaim, aztán nem ©ógyultak a sebek. A rákövetkező tavaszon meg az ótvar kínozott, a legyek nem hagytak. Folyton rajtam ácsingóztak. E©re elviselhetetlenebbé váltak a napok. Apámat kívántam viszontlátni. Ö© akartam, hogy jöjjön értem ée vigyen el innen. Tudtam, hogy jószívű, nem ha© el a bajban. Biztos voltam, ho© eljön majd, megérzi az én szenvedésemet. Nem kapta meg az üzeneteimet. Rosszul jártak a csillagok, nem vitték el a híradást. Jött egr finom asszony Tollai gazdáékhoz, nem tudom mit beszélhettek. Engem kétszer is behívtak. neztek rám, kérdezett is az asszony, azután másnap elvittek. Korhazba kerültem. Volt ott e© jó orvos. 0© vettem ki már az első napon, hogy kedvel engem. Gyakran beszélgetett velem, mindenféléről, már nem is emlékszem, hogyan tanított írni, olvasni. Tőle tudtam meg, ho© apám már régen meghalt. S csak érettségi után árulták el, hogy bánatában fölakasztotta magát, nem tudott megbirkózni az élettel. Nem az élet súlya nyomta agyon, a családi terhe vitte kötélre. Anyámmal többé nem találkoztam. Igaz, nem is jártam utána. Ket testvérem maradt, neha-néha meglátogatom őket. Itt fekszem a paréj között. Nevelőapám orvosnak taníttatott. Ram hagyatkozta a rendelőjét is. Agglegény volt, mégis a szive ölte meg. Nevemet nem kívánta cserélni: Andréka Mátyás vagyok, apam is az volt. Mostanában gyakran járok ide. Először a kíváncsiság vetett erre. évekkel ezelőtt. Nincsen meg a gazda tanyája. Szántó van a helyén. Ismeretlen a környék is — a határüton túl — benépesítették házakkal. Csak a dombos lejtő szele a régi. olyan parcsingos. mint annakidején, amikor arva fohászaimat küldtem a fénylő csillagoknak. Juttassák el apamnak. Most már nem adok föl hírt a magasba. Tudom, hogy nem jut el sehova. A hírek bennem kelnek szárnyra, körbejárják a fejemet és visszatérnek abba a rekeszbe, ahonnan útra kéltek. Magam va©ok életem bírája, sáfárja, győzőié és bevegzője. A gazda nem parancsol rám. Kezem, lábam már nem repedezett, csak belül támadtak rajtam láthatatlan repedések. Ügy érzem, mintha a sebes-repedezett ©erekkor megmaradt volna. Lehet. Nincsen gondom, megvan mindenem. Feleségem, gyerekeim. Megmaradt a múltam is. Tudom, ez az, amit belül cipelek, s ez nagyon nehéz. Nehezebb mint az ótvar, fájdalmasabb mint a sebes láb és kéz. Megvan apám arca. vércsíkokkal, anyám karmolta bele. Előttem hanyatlik le apám karja a babos kendővel. S itt megyünk a szürkén kéklő ég alatt apánkkal utolsó utunkra, be a sárga kapus nagy házba. Szép. márvány síremléke van idős Andréka Mátyásnak, tiszteletből és szeretetből csináltattam, hogy legalább magamat nyugtassam vele. Megmozdul mellettem a paréj. Először sündisznónak sejtem. Kutya, koslató, szimatoló kutya. — Hát te? Morog, aztán vinnyogva mellém kuporodik. — Mi a neved? Fekete juhászkutyának nézem a sötétben. — Miért- kóborolsz? Menjél haza. Talan válaszolna, s ki tudja, mit mondana. — Nincs otthonod? Kóbor jószág va©? Bár tudnék adni neki valamit. Nedves orrát az arcomhoz dörgöli; forró lehelete az orromat csavarja. — Hűséges jószág va©. Na, de menj a dolgod után. Későre jár. elindulok én is. Mellettem bandukol a kutya, zavarom, de nem tágít. Ragaszkodik hozzám, aztán nem is kergetem ' Hatha néki is hiányzik a hűséges ragaszkodás. Ki tudja ezt a kutyánál, amikor az embernél sem lehet tudni. Vasárnap, 1966. június 19. DtL-MAGYARORSZA6 7