Délmagyarország, 1966. május (56. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-15 / 114. szám

|iní szoRort. fevfegy Gyárin! most is hatkor serltent Valamennyi ideig fülelt, odacsoIszogott az ablakhoz, kémlel' te az időjárást, aztán teát tett fel a gázrezsóra, magának és leányának, Zsoltnak pedig tejet. A konyhában mosdott. a csap alatt. Nem szeretett reggel bemenni a fürdőszobába, lányáék meghallják a víz zubogását a túlsó szobában, reggel pedig valóságos jstenlustái, nem, nem. inkább a konyhában mosdlk. macskamód. Majd este Mindjárt köznapi, fakult áncugot vett fel. s mire elkészült, a reggeli is. Megivott gyorsan egy csésze teát üres kenyérrel, aztán bekopogott a fiatalokhoz. ..Akkor hát megyek, fiam. kapálni" mondta, és mint. aki menekedik, ki 1 ábu.1Jhegveze11. A kapa a folyosó sarkán varta. kendőbe kötötten; kezébe fogta. s gyors léptekkel kocogott az állomásra. Amint kikerült az utcára, egyszerre minden visszaváltozott megszokottá. A kapun belül náluk másik világ van. Ez a ház egy háromszáz holdas, városlakó ügyvédé volt, s egy ilyen, évtizedeket tanyán töltő parasztasszony hogyan érezze magát a parkettás szobában, cserénkályha langyos melegében? Pedig megszokja az ember, 6 azlán tanúsítja, már nem is álmodik a földes szobával, nem is emlékszik egyszer sem szombat ebéd után a hajdani mázolásokra, amikor marhaganéval feltörölte a szoba-konyha földjét. Észéire sem jut. Természetesen, n-na' Csak idekint, az utcán. itt veszi körül a tegnap. A régi házak körülfogják, akár réglátott öreg rokonok. A vonat is olyan öreg. Ftittyöngetve viszi a lány korába. A pedagógusok földje kint van a község határán. A lehető legmesszibb „Kimegyek, fiam. megkapálom én. Minek az a kiadás?" A lánva nevetett. „Anya, mért nem nvuahatsz a kényelemben?" Kényelem! Hol itt a kényelem'' — akarta mondani. Azért nem szólt. Mos. főz. takarít, tüzel gyerekeire. Mindkettő tanít. Mármint Honka. a leánya s Zsolt, a veje, igen. Tiba Zsolt akinek baltenyerét tönkretette egy repesz 44-ben. Szombaton ha segítenek. Nem a kényelemből menekedik. Csak hogy valami váítozas legyen életében. Meg aztán látni akarja hatvan évesen is leánycwkodása helyét. Azon a tájékon adták ki most a pedagógus illetményföldeket. Legalább kapai még egyszer a régi földön. Más a tájék, mégha megmaradtak ls or. utak. A Hatöles. a Kondorost a Betyár dűlő. A tanyák kikoptak. Ezen a tengeri földön is. ahol most állt valamikor tanya volt De csak a szomszéd tanya éldegél még. És az is hogy! „Istenem" gondolta özvegv Gyúriné. „de öszszement. öregék tanyája is."* Inkább nem nézett oda. hanem csak fürgén járatta kapáját, s arra gondolt, ha most délre néznék, ezt és ezt a tanyát látnám, ha kelet felé fordulnék, meglátnám édesapám tanyáját az öreg Árendás-tanyát. És ez a játszadozás olyan érdeaes volt észre sem vette az. idő és a sorok futását. Közben elképzel gette. melyik tanyában kit lelne most, ha bemenne. Csupa olyan ember. asszony kei ült eléje, vált megszól ithatóvá előtte, akiket negyven-ötven esztendeje nem látott És csodálatosképp nem sajgott most. hogv az esze közben tudta: ez a lányeimbora rég elköltözött már Földvárra, azt a legényt is. aki kedves leánypajtásával járt vasárnaponként a korzón, régen megemésztette már Volhinia homokja, emezt, pedig öreg szekeresként Kolomea alatt nyelte el egy robbanás lovastól. Mindez inkább álom volt, s az volt az igazi, valóban létező özvegy VARGA Gyürinénak, hogy ezek mind itt vannak, kiáltásnyira tőle, csak egyszer kellene felegyenesedni, csak egyszer. Nem tette. Nem is merte. Csakhát a nap vakmeleget adott. Meleg volt ez a fakult özvegyi fekete is. A szokatlan mozgás is. Inni támadt kedve, aztán már szomjazott. Nyelve szinte szájpadlásához tapadt. Fel kellett egyenesednie És akkor kétszer is megbillent a láthatár körötte. Aztán helyreállt. És ellátott, el, el. végtelen messzire. Még a község fehér tornya is ide sütött tucatnvi kilométerről. Hova foszlott az a világ, hová? — A szomja volt csak reális. |e kellett menr.ie az öreg tanyába. öreg Gáborékhoz. Távoli rokonok voltak valamikor az öregek és Árendások. Élt valalva egv közös dédszülő. bizonyos Püski Sára néni. Ügy várta, bizonyos régi emlékek nyomán, öblös kutyahang fogadja. Volt is ott kutya, elterülve heverészett a hűvösön, az eperfa alatt. Épp hogy ráemelte a szemét, nem is vakkantott Az illem úgy hozná, hangosan kellene köszönni. Vajon van idehaza egyáltalán valaki? Odament a kúthoz. nagyon ismerős volt. a régi vasvályú miatt. Ez tehát kibírta. Húzta a vedret, nehéz volt dögnehéz. Azért a csap csak más. Ügy ivott ahogy az emberek, áthajolt a kút felett s csorgatta vissza a vizet, abból kortyolt vigyázva. Édes víz volt. szokatlan. Jó hideg. Amikor aztán felnézett tükörképéből. akkor ott állt mellette öreg Gábor, hatvannyolc évesen. Erős volt barna. A házigazda szólt elsőnek. — Hát itt jársz, Árendás Zsófi? — Itt, Gábor. Kapálom a pedagógus tengerit.. Nézték egymást szó nélkül. — Hallottam, hogy a komám uram elköltözött. — Nyugodjon békével, már egy ^ztendeje. 4 — Akkoir magad vagy. Zsófi. — Magam. Gábor. De itt a lányom., a fiam pedig Pesten. — Segítenek? — Segítenek. Mind a kettő. — Ládd, én meg itt. Most már hóttig itt. De.-., kerülj mar bejjebb, Zsófi. Etuska bent van, fél éve nem kelt fel az ágyból. Ahogy ment bejjebb, a virágos kert kapujánál jutott az eszébe. Az a beszéd. Akkoir még tele volt ez a kert virággal. Most muhar, kóró, ásatlan ágyak. Ahogy ide belépett, fülében feltámadt annak a másik öreg Gábornak a hangja. Annak a réginek. „Hallod-e Zsófi, valaki érdeklődik utánad." — „Mit ugratsz te engem?!" — „Az a katona, láttad velem. Az kérdezte, ki vagy te. Mondtam neki, Árendás Péter legidősebb lánya." — „Érdekel is engem akármilyen katona, Mit xzelexkedsz'" — „Legyél vasárnap a korzón, Zsófi. Még itthon lesz. Aztán megy vissza a frontra." Igv volt. És most sötét van bent, hiába süt Itt a nap. Kriptasötét. bányameleg. A sarokból női hang csapódik. Etuskaé. Aki nem is lát jól, felkelni se bír. — Egy kis mézestésztát akart nekem kavarni. Ha már Itt vagy, Zsófi, keverd már meg — mondta öreg Gábor, és kezébe adta a kék lábast. És csak nézte, nézte, hogyan jár kezében a keverőkanál. özvegy Gyúriné pedig nem mert még egyszer a tésztára pillantani. Ügy erezte, nyomban rosszul lesz, ha meglátja a tésztán vonagló légytetemeket. Etuska nem látta a temérdek legyet a mézen, öreg Gábort pedig nem érdekelte. Mindegyre csak Árendás Zsófit nézte. — Ügyes kezed van, Zsófi. Ki is süthetnéd ezt a tésztát. — Nem érkezek én, Gábor. — A föld az vár. Zsófi, megvár. Szeretnék enni a készítményedből. Egy esztendeje magam csinálok, te. mindent. Mosok, főzök, sütök, hizlalok. És járok fogatosnak. Ez maradt az életemből. — Miért nem költöztök be a városba? — Ebből a jó tanyából? Ilyen erővel? Még nem adnak nyugdíjat. Zsófi! Etuska pedig nem viszi soká. És... — Dehogynem. Fel kél ő még. és.:. — Mondanék én tenéked valamit, Zsófi. Ide jöhetnél, Zsófi, mihozzánk. Énhozzám. Vezetnéd a háztartást, s én rád íratnám a tanyát. — Megbolondultál te, Gábor. Hogy mondhatsz ilyen balgaságokat, te! A feleséeed előtt. — Nem hallja. Megrestült a hallása is. Különben is — inkább megjött az eszem, Zsófi. Tudod, akkor is tetszettél te nekem, amikor bemutattalak Gyűri Imrének. De attól a perctől fogvást te rám se néztél. Pedig én idehaza voltam. Imre még két esztendeig oda. És én el is vettelek volna. Hiába mondta az öreg öreg, hogy négy hold hozománya van csak annak az Árendás-lánynak, mit akarsz vele. Rám hagyták ezt a tanyát meg húsz So&íai. Eftg lett volna: ííerí mos! B3ÍI érek vele? Gyere ide. Zsófi, nem bánod meg, hallod. Én még ... emberszámban is elmegyek, megmondhatom neked :.. A szégyentelen! Hatvannyolc esztendős^ és nem sül ki a szeme. Ilyeneket, mer mondani egy özvegynek. Mikor tele van léggyel, disznóólszaggal, setétséggel. Etuska ágyszagával. Levágta a tálat szeles mozdulataval felborítva még a léggyel teli mézesbödönt is. Csak ki innét ki. ki. Kapálni, aztán haza. Vissza a vonattal, arra jó a retúrjegy. Az a vonat előre viszi rrvajd. haza. Ide viszont nincs retúr. Csúszóban volt a nap, amikor felegyenesedett. Valami száraz gallyra rákötött egy piros rongydarabot s kitűzte az első kapálatlan maradt tengerisor elejére. Aztán kocogott, kocogott,, kezébe fogván a cipőt mert mezítláb csak gyorsabban érkezett Szerencséjére elérte a vonatot Haza, haza. Mindegy az, hová. az ügyvédi házba, mindegy. A kapát éppen csak belül tette a kapun. Sietett. tovább, mindjárt kereste Lopóczkit a görögkeleti egyház harangozóját. Otthon lelte, vonókéssel farigcsált valami keményfát. — Jaj, Lopóczki szomszéd, elvállalja-e a lányomék pedagógus tengerijét kapálni? — szakadt ki belőle, akár a katekizmus. — Kínt van a Hatöles-dűlöben. Ahol egy kis gallyon veres szalagot fű a szél, onnét kéne kapálni. Az öreg Gábor tanyája mellett. Egynapi kapálnivaló. Megfizetem én becsülettel, szomszéd. Van nékem pénzem, küldi nekem a fiam minden hónapban. Tudja, sehogy sem érkezek. Tovább pedig nem várhat az az áldott kapálás. p^gyan mért ls árulná el hogy nincs a» a pénz. amiért ö még egyszer oda kinjenne. Nem rák ő, hogy hátramenjen. És hogy Lopóczki csak bólogatott, beleegyezve mindenbe. teljességgel megkönnyebbedett. Még a fáradtság is elfüstölt csontjaiból, úgy kopogott hazafelé. Otthon lesz. odahaza. és tanárnő lánya azóta biztosan melegíti már a bojlerben a vizet. Hogy a mama megfúrod jön Fürdőkádban. Még a fenyőhabot se sajnálja tőle. MÁRKY IMRE Hedvig lányom emlékkönyvébe írtam Majd minden élet vergődő reménység: Tüskés párnán is selymet álmodik ... A biztos ösvényt lépteid ne vétsék, Lidércek csalnak álnok álmokig. A legtöbb élet bús és zord valóság, Könnyet szivárog baljós fellege ... Amerre nyílnak nyajas, csacska rózsák Mosolygó szirmuk utad lepje be. Csak néhány élet csillogó szivárvány, Kékelló égen színharmónia Az életem most fájdalmas dicsőség: Rímek kincsén vett koldus költemény.'. Legyen tiéd a boldogság, a bőség És mindaz, mikre balgán törtem én. Anyád szivére zsongott drága sejtés: Dajkálta zsenge, bimbós életed... z Rabul ne ejtsen szűkkeblű felejtés. Anyád szerelme hűn tömjénezett. Van még egy élet, nincs hibája máknyi; Húgom, becézett féltő gond között... Ne játssz bújócskát egymagádban, árván: "a m'átanultál nyomdokába hágni: Szívnek szabad lesz szívhez szólnia. Szerenyseg: verted, Josag: köntösöd. Be ritka élet szánt, szentelt ekével: Kövér barazda s dús mag oly kevés ... Pacsirta zengjen szád víg énekével — S ne vérezzen ki vércse-szenvedés. Az életem tán elprédált tehetség: Villámmal edzett, rontó fergeteg ... Te ne felejtsd, de mások hadd felejtsék: Kenyérgondok közt álmot kergetek. Az életed majd annyi fény derengje. Tűnd,erek álmán mennyi fény lehet; Emeljen égig csillagos szerencse. Örök tavaszban érj meg vén telet. Szomjas vágyadra harmat permetezzen, Bűvös csodákra gyúljon kék szemed — S füröszd meg egykor csók. [s könnytengerekben E bölcs nótát, e dőre éneket. (hxtacc mHfliBii — Hányadik féldeclt iszod? — bökte meg a kantinban a cigánylány Kecskés Tóni vállát. — Mi közöd hozzá? — nézett fel megnyúlt arcával. — Annyit iszok, amennyi fáj. A tüzet el kell oltani. Tudod, nagy tűz, sok viz. — Fizessél egv szódát — így a lány. — A haverodnak viszed? — Igon. A szódát iieki. A bort magamnak. Nem bírtuk tovább hallgatni ezt a dumát és Dollárral — akit azért hívtunk így, mert nemrégen tért haza. és ha élményeiről beszél, mindig igv fejezte be: „Ott. öcsikém, a dollár az isten ..." — arrébb mentünk egy íöröshordóhoz. — Elmegyek és idehozom — mondta Dollár indulatosan. — Hagyd — fogtam le a kezét. — Már dehogy is hagyom — rázta le a kezem. — Szobatársunk vagy nem? Inkább nekünk fizessen, mint annak a cigány mohának — mondta és röhögött. Később hárman álltunk a söröshordó körül. — Nekem semmi nem sikerül az életben — kesergett Tóni. — Ha kalapos lennék, biztos fej nélkül születnének a gyerekek. Ráhagytuk. Nem vigasztaltuk. Elvégezte ezt helyettünk nz ital. Ittunk. Mikor letettük a félig kiürült söröskorsókat a hordóra, Tóni agyongyötört tenyerét mutatta felénk: — Valahol hallottam, hogy egy zongoraművésznek vagy hegedűsnek gipszből lemásolták a kezét, mert az különleges volt. Hát a miénk milyen? — kérdezte hadaró beszédével. — Nem különleges? Apám. amíg élt, dolgozott. Itt a bányában. Tudjátok, milyen volt a keze? — nézett fel ránk. — Azl kellett, volna gipszbe önteni. A munka mellett néha még hegedült is. Máig sem értem, hogyan tudta úgy mozgatni azokat az eldurvult ujjait. Én is megpróbálkoztam a hegedűvel, de nem ment. Pedig én nem is dolgozom annyit. . . • — Ezért vettél szájharmonikát? — kérdette nevetve Dollár. — Hülyék — mondta minden, harag nélkül Tóni. — Mit tudtok ti rólam? Semmit. Semmit... Ahhoz értetek, hogy kiröhögjétek az embert. Pedig t.i is járhattok még így — emelte fel figyelmeztetően az ujját. összenéztünk Dollárral és komolyra kényszeritettük az ábrázatunkat. De Tóni most már nem szólalt meg egy darabig. Csak ivott. Tempósan, rendszeresen. Rumot, egy féldecit, rá meg egy korsó sört. Biztos recept, ha valaki be akar rúgni. „Nagy tűz, sok viz" — motyogta időnként maga elé. A szesz minket is elnyomott kissé. Gondolataim lustán és halványan derengtek fejemben. Valóban. Együtt lakunk a munkásszálláson Tónival, és semmit, sem tudunk róla. Csak att, hogy nős és családja is van. De miért él itt akkor? — Igen — dünnyögtem magam elé, és Tóni korsójához koccintottam a poharamat. — Itt élsz velünk, amikor aszszonvod. otthonod van. Miért? Tóni meglepetten nézett fel. Eldobta a cigarettát, és bakancsával széttiporta az olajos padlón. Ivott előbb egy kortyot és csak azután mondta: — Mert kizárt áz asszony. Erted? — markolta meg inellemen a kabátot. — Mert kizárt a lakásból az asszony. Azt kiabálta át az ajtódeszkán, hogy részeges emberrel ő nem él együtt. Pedig akkor csak néha ittam a cimborákkal. Hazaadtam a pénz javát. Berendeztük a lakást, amit én kaptam a munkám után. Üj ruhákat, i.s vettünk, malacot is hizlaltunk. Ha egy kicsit ittam, mindjárt cirkuszolt. Elment az esze a jóléttől, mert amíg el nem vettem, semmije sem volt. Most meg a torvény is öt védi. Nem törhetem be az ajtót a saját lakásomban. Es én lakhatok a munkásszálláson, ideiglenes bejelentővel. Mert. tudjátok, minden állampolgárnak két lakása lehet. Egy állandó, meg egy ideiglenes. Hát nekem van. Kettő is van. Rekedten felnevetett, de látszott rajta, hogy inkább fájdalmában. Nevetése köhögésbe fulladt, s aztán elhallgatott. Mozdulatlanul markolta a korsó fülét, csak szapora lélegzése mutatta, hogy él, mert még a szemét is lehunyta. Szótlanul hallgattunk mi is Dollárral. De mit is mondhattunk volna? Kinek a pártjára álljunk? A bölcs tanácsokhoz túlságosan fiatalok és tapasztalatlanok voltunk. Ezért hát csak bólogattunk és ittunk. Később Tóni megszólalt, de látszott rajta, hogy már nagyon részeg: — Bezárta előttem az ajtót, pedig annyira szeretem, hogy... — Révedező szemmel ránk nézett. — Lánykorában sokat, muzsikáltam neki a szájharmonikán. Szerette. — Kis gondolkodás után még hozzátette: — Éjjeli zenél fogok neki adni — és a szeone egy villanásnyira felcsillant. Dollárból kitört a röhögés, de nyomban abbahagyta, mert megrúgtam gumicsizmája orrát. Ketten segítettük Tónit a fehérre festett vaságyra. Le is vetkőztettük. Aztá.n eloltottuk a lámpát, alváshoz készülődtünk. A sötétben, hanyatt fekve az ágyon én is elmosolyogtam magam, amikor Tóni naiv ötlete eszembe jutott. Éjjeli zene — szájharmonikával. Mire Ls jó egy szájharmonika? Ez a szegények és gyerekek, külvárosok, búcsúk, bazárok és konyhák hangszere? Még pénzkeresésre sem alkalmas, nemhogy egy asszony visszahódítására. Énekelni, táncolni sem szoktak gyenge hangjára. A szájharmonika másodrendű állampolgár a hangszerek világában. Inkább játékszer. Cirkuszban használják a zenebohóeok. Pedig sokan fújják, különösen a gyerekek, de a felnőttek közül i.s a magányosan élő. nehézkezü munkásemberek. miint Tóni is. Eszembe jutott, hogyan kéreti magát, ha már nagyon unatkozunk különösen szombaton és vasárnap. amikor magunkra maradunk a szobában és nógatjuk. hogv játsszon valamit. Ilyenkor leül a vaságy szélére, fészkelődik egy ideig, előveszi a tiszta zsebkendőbe csavart szájharmonikát, tenyeiéhez ütögeti a sípsort. aztán szájához emeli a hangszert. Nem fuj bele mindjárt, csak tartja a szája előtt, és ilyenkor a kisujja felett, a kézfején sok ráncba szalad a bőr. Még egyszer ránk néz. mintha azt ellenőrizné, komolyan akarjuk-e, aztán megszólaltatja a hangszert. Mindig szomorú nótákat fúj ki rajta. — Alszol? — szólalt meg a mellettem levő ágyon Dollár. — Nem — válaszoltam. — Te — szólított meg ismét Dollár, és hallottam, hogy felül az ágyon —, emlékszel arra. hogy tavaly, vénasszonyok nyarán az öreg orgonabokor másodszor is kivirágzott a templomkertben? Emlékszel?... — Igen — kaptam fel a fejem éa az első pillanatban nem ériettem, mit akar mondani. Azt hittem, a sör ártott meg neki. de aztán kapcsoltam. — Igen. emlékszem — válaszoltam kis idő múlva, és ezután még sokáig nem tudtam elaludni. Másnap krémest adtak az üzemi konyhán az ebédhez. Mind a hárman a kiszolgáló lánynak ajándékoztuk, Dollár kacsintott is hozzá. Később azonban Tónj szégyenkezve visszakérte az adagját. Terike felhúzott szemöldökkel csodálkozott és megvető mozdulattal két krémest is dobott vissza a tálcáról. Látszott Tónin, hogy restelli, de becsomagolta a süteményt és elment. Ebéd után elaludtam. Mire felébredtem beesteledett. Tóni az agyán ült, a széken mellette volt a kis déli csomag. — Kepzeld — ecoltam hozzá —, azt álmodtam, hogy rasárák"- uififi. "h"' ifi-