Délmagyarország, 1966. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

A KÖLTÉSZET NAPJA Köszöntö Irta: Simon István Kossuth-díjas költő Harmadízben rendezzük meg az Idén a költészet napját., melynek időpontja — április 11-e — József Attila születésnapja is egyben. Az egyezés nem véletlen; fölfoghatjuk jelképes értelemben in. hiszen hatvanegy esztendővel ezelőtt nemcsak a világirodalom majdani kimagasló lírikusa látta meg a napvilágot, hanem nagyszerű életműve, a magyar szocialista költészet első, s mindmáig legnagyobb teljesítménye is. A halála óta eltelt több mint negyed század alatt nemzedékek nevelkedtek versein, s költészete lenyűgöző hatásának igen nagy része volt abban, hogy szél® olvasórétegek fordultak az efmúlt években az élő magyar líra felé. Hogy ország® figyelem és érdeklődés kiséri költőink munkásságát, s eljutottunk a hajdan nem la álmodott 1® hetóséghez: ország® ünneplést szentelhetünk a költészetnek. .Alig van az élő világirodalomban példa, mely hasonló lehetne a miénkhez. Nagy nemzeti irodalmakon belül a líra — a kiadások példányszámait tekintve — m®sze mögötte marad a regénynek például, s élő lírikusok művei hazánkénál többszörös lélekszámú országokban aüg fogynak ezer-ezerötszáz példányban. Igaz, hét évszázad® nagy költészetünk történelmi és társadalmi funkciót töltött be, s nemcsak kísérője, hanem jelentős tényezője volt a nemzeti haladásnak. Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila — s mily bőség® listát s® rol hatnánk még nagy n® vekből — politikai történelemnek is kimagasló alakja. Hatásuk a nemzeti tudat formálásában, a mindenkori leghaladóbb világnézet népbeplántálásában szinte fölmérhetetlen. Ezzel is magyarázhatjuk a költészet megkülönböztetett helyzetét hazánkban, mégha az isk® Ián kívüli, tehát az általár.® olvasói népszerűségének ideje lassan is jött el. De eljött! Épp az utóbbi néhány évben lehetünk tanúi az örvendetes fejlődésnek, a hirtelen népszerűségnek, mely elsősorban is a verseskötetek példányszámának megtízszerezódésében mutatkozott meg. Külön öröm, hogy az érdeklődés, a megkülönböztetett figy® lem épp a m®t alakuló, vajúdó, új szocialista lírát, s vele élő költőinket tisztelte meg. Talán ez se véletlen, hiszen a legintimebb irodalmi műfajt, mint amilyen a vers, általában az értők, az érdeklődók szűkebb rétegén kívül nagyobb olvasótömegek csak a legjobb értelemben közérdekű, társadalmi indíttatású és problematikájú tartalmáért keresik és olvassák. A múltban — a két háború között például — j® lentős, sót nagy költői életművek maradtak épp azért hatástalanok, mert nem juthattak el az olvasókhoz. Hogy mennyire nem a közönségben. hanem az ország akkori társadalmi helyzetében volt a hiba, mutatja az is, hogy napjainkban ezek az életművek ugyancsak a szél® olvasói érdeklődés középpontjába kerültek. Mondhatnánk, v® lük indult el a fölvirágzás. Tóth Árpád. Juhász Gyula ösRzegyújtött költeményeit. négy-öt évvel ezelőtt egyszerre harminc-negyvenezer példányban kapkodták el. Aztán Szabó Lőrinc két kiadáaa fogyott el nagy példányszámban hetek alatt. Nem ls szólva József Attila úgyszólván csak csillagászati számokkal kifejezh® tő egyre újabb kiadásairól. Napjainkban eljutottunk odáig, hogy viszonylag még fiatal alkotók kötetei is tíz-tizenkétezer példányban elfogynak és újabb kiadásukat sürgeti az érdeklődés, Ezért, öröm a költészet napja mindazoknak, akik hazánk szellemi életének emelkedését figyelhetik közelebbről is, elsősorban új, szocialista irodalmunk fejlődését. Nagv irodalom csak nagy olvasóközönséggel nevelkedhet. örök igazság ez, s bízvást mondhatjuk, ami a magyar líra jövőjét illeti, nem kell félnünk — értő. szerető, széles olvasótábor bábáskodik máris mellette. Az • sok tíz- és tízezer vereolvasó, aki nemcsak azzal fejezi ki szimpátiáját a líra iránt hogy asztalára teszi a verseskönyveket, hanem azzal is, hogy országos ünnepséggel hívja föl rá azok figyelmét ls, akik még elkerülték eddig a magyar líra kincsesházát NÉMETH FERENC Kelrh Károly plakátja BARABÁS ÉVA Csend Immár a békétlen nyár után az ősz nyugalmat leheli felém. Azon, hogy visszajössz már nem tűnődöm. A tűnt időkön nem búsongok. Bár álmos fejed nem nyomja a vánkost, úgy érzem, hogy rám most a nagy világban dúló hangzavarban belülérlelt nyugalom borult. Csak az érlelés volt kusza, bonyolult. A barnult levelű fák, ha szitáló esőben rámkőszőnnek, nyomát sem látják ma már a könnynek. — Csak az esőnek, — SZEGEDI LASZEÖ Szimbólumokkal Szimbólumokkal van Kedves, tele életünk napja, éje, reggele .'.'. Egy hallgatagon figyelő madár, egy táj, amely keretbe zárva áll, egy tapsi, amely fülét hegyezi, s egy váza: ime, társa már neki! Emlék-füzérek vigyáznak reánk — marcona őr egy árva szál gyufánk, kis városok a határok között, Tiszánk partja, amelyre Nap tűzött, jelek beszéde, betűk szép jele — a múlt, jelen, s jövőnk ígérete','-'. Jelkép két ujjam, mely feléd mutat, dereng egy hajnal, üdvös álmot ad, sok kedves könyved fehér lapjain szépség pihen és elkerül a kín, a népdalokban zengő szerelem — a jelképek őriznek meg nekem! Emlékeim — fonjátok körbe öt mint délkörök a tengert, hegytetőt, s mlg forog ez a felhős földgolyó — legyen reátok emlékezni jó...! , ugyan én még szóba se mertem állni lánnyal, de Ilyesmiről már sokat olvastam. — És különben is — folytatta Oraveez —, nem vagyok hozzá elég öreg. Meg aztán én futballista akarok lenni, és ezen ő csak nevet. Szomorú volt, látszott, hogy igazán szereim®. Nem szóltam, de irigyeltem. Magam elé képzeltem Olgát, és össz®zorult a szívem az irigységtől. — Ha ezért kinevet — mondtam eltökélten. — ne is törődj vele. Egyszerűen fütyülni kell rá. — Erre megbántódott, s hazáig egy szót sem szólt hozzám. A következő héten Oraveez nem került be a csapatba, én pedig majdnem elájultam, mikor Béla bácsi közölte, hogy center l®zek. Lámpalázamban folytonosan elbújtam a védők mögött,' nehogy valamiképp labdát kapjak. Tiszta alibi volt. Rmit ®ináltam. De a második félidőben véletlenül rúgtam egy gólt. Rettenetes potyagólt, a kapus keze körött gurult be, és azzal l:0-ra nyertünk. — Látod Oraveez — mondta Béla bácsi az öltözőben —, te sem vagy pótolhatatlan, fiam. Oraveez a következő vasárnap Olgát is kihozta a meccsünkre. A partvonal mellett üldögéltek egy padon, ás az egész csapat Olgát bámulta. — Ez igen! — mondogatta Rajda, és a haját simogatta. — Ennek az Oravecznek marha mázlija vant — Ronda liba — suttogta a vörös Grosszmann. aki ha R pályára lépett, fanatikussá vált. és dühös tekintettel méregetett bennünket. Gyenge csapat ellen játszottunk, de hajtottunk, hagy a nyelvünk is kilógott. Félidőben mór 5:0-ra vezettünk, és az ötből hármat én lőttem. A fiúk minden labdái ne. kem adtak, s ha csak halvány sejtelmem van a középesatárságról, akár tucatnyit is rúghattam volna. 7:0-ra nyertünk, s a fiúk, hogy Oraveczet b®szantsák, a vállukon vittek le. Oraveez mellett a fekete hajú kis csitri kedvesen m®olygott. — Maga rúgta azt az öt gólt? — kérdezte tőlem, és nekem melegem támadt, és zavaromban csak annyit tudtam hebegni: — Igen, kezicsókolom ... — Aranylába van a fiúnak — mondta Rajda. és udvariasan lefújt egy pihécskét a lány blúzáról. — Oraveez se rossz, kérem, de hát ő speciel — mutatott rám — egy v&kte&gos futballzseni. A lány jókedvűen csicsergett, a fiúk pedig szünet nélkül engem dicsértek. — Tetszett látni azt a harmadik gólt? Tanítani kéne a főiskolán... Kissé elpirultam, mert a harmadik gól tulajdonképpen úgy ®ett, hogy a labda iszonyatosan fejbe vágott, leültem a földre, és álmomban se gondoltam volna, hogy az a szerencsétlen kapus beereszti. Olga egyre kedvesebben nézett rám, és azt mondta: — Ugye, maga is elkísér engem? — Ez csak természetes — felelte barátságosan Rajda, és hátba váglott. Hármasban sétáltunk hazafelé. Olga, Oraveez meg én. Oraveez mogorván hallgatott, a földre nézve kavicsokat I rugdalt. Olga egyfolytában fecsegett, és azt mondta, hogy a futball érdek®, de azért a mozi a legérdekesebb a világon. Beültünk a vendéglőbe, sört Ittunk. — Nem tegeződhetnénk? — kérdezte Olga, mire nagy f zavaromban csak azt tudtam kinyögni: — Persze... — Jaj, de modortalan vagy! — kacagott rám. — Hát illik egy nőnek olyat mondani, hogy persze? A srácok ott ültek a terasz végében egy asztalnál, és pukkadoztak 8 nevetéstől. Olga szüntelenül locsogott, én egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. — Pardon, én most egy percre eltávozom — mondtam szemérmesen, és az éttermen keresztül meglógtam. Másnap Oraveez feljött hozzánk, és elhőgte magát. — Szakított — hüppögte. — Azt mondta, nem akar látni többé ... és hogy te is egy huligán vagy ... és az összes futballista az ... Hetekig vigasztalhatatlan volt, de aztán két gólt rúgott valamelyik meccsen, és összeszedte magát. Sajn®, ősazel ismét szereim® lett, ezúttal egy szőkébe, akit Emókének hívtak, és erre megint kivágták a csapatból. Nekem akkor már eltörött a lábam, nem lehettem helyette középcsatár, s egyébként is, végleg befejeztem futball-karrieremet. Azóta híres futballista lett. A kapusok rémeként szokták emlegetni, de olykor hetekig csak ábrándozgat a pályán. A közönség Ilyenkor azt üvölti: trehány, meg álomszuszék, de én tudom, hogy Oraveez m®t éppen szerelmes, és nem szabad őt bántani, Mi közöm hozzá? Amikor a rizsföldön dolgoztam elfelejtettem elképzelni milyen lehet: víz alá bukni a helikopter elől, nádszálon lélegezni sötétedésig, amíg a fegyveresek a gátakon futva átkutatják a kummogó országot óvatosságból időnként és mellesleg sorozatot lőve a rizsbe gránátot dobva a csatornába — a rizs rendre dől, mintha learatnák és kifordult, fekete vérű békák potyognak a lábszárvédős bakancsok elé. No persze olykor a víz színére emelkedik egy kinyíló test is — mint a virág, lassan és szemérmesen kitárja felszaggatott szemérmetlenségét és újra elmerül a halálos csendben. Amikor a rizsföldön dolgoztam elfelejtettem elképzelni milyen lehet: az égből nézni az ágaskodó rizst, gépkarabéllyal félni a gáton — kaszám előtt a zizegő szár lefeküdt s ha béka sikoltott tőle megborzongtam az undorító állat kinja miatt is — ha búvó ember bukkan kaszám elé elhajítottam volna kiáltva: milyen átok hajtott utamba képmásom, hogy akaratlan kiontsam vérem vérét, mint a bűnre kárhoztatott ödipusz! Amikor a rizsföldön dolgoztam elfelejtettem elképzelni milyen lehet: nemcsak a rizs aratását vállalni, hanem az aratók aratását is. Hogyan lehet bérért vállalkozni erre, vagy hatalmi parancs ellen megtagadni, hogyan lehet mindig embernek maradni és minek az emberen hatalmaskodni: egyáltalán még sok mindent nem képzeltem — végül tisztáznom kell a szorongás ellen. Mert régi újságokat böngésztem szórakozva és fegyvert fogott rám a háború mosolyogva: „Európában nem lehet háború! A r ietek a vérontás megszüntetéséért bombavetőket küldtek Spanyolországba'' — Olaszország csapatokat küld, mert nem akarják békés úton kielégíteni igényeit Afrikában" — „Német csapatok szálltak partra Norvégiában, hogy biztosítsák semlegességét" —, „Németország erélyesen figyelmeztette Svájcot, ne szegje meg semlegességét a területe fölé szállt nemet repülőgépek lelövésével". Szemérmes betörő elnézést kérő mosollyal a békét megvédeni jött ráfogott pisztollyal — Inkább békésen élnék a BÉKE szót elfeledve, mert ha kimondom, mindjárt a HABORO jut eszembe. Nem ezért a szóért aggódom én kiáltva, mint a lelkipásztor az üdvöt prédikálva, hanem csupán azért, kinek képmását hordom s ha nem félteném másban, magamban is kioltom, mert aki őt nem félti, nem is fél meggyalázni, annak a tiprás mámor, annak Jöhet akarmi: előbb csak szalmabábon, aztán az állatokkal kísérletezgettek növekvő bizalommal, utána tengeren túl tartottak néhány próbát (kevésbé feltűnő még a kültelki gyilkosság) kis szomszédokon később (a kockázat is kisebb) korláttalan hatalmuk hitében erősödtek, aztán végiggyalázták váratlan Európát: az erőst addig verték, míg hitte már, hogy gyenge, a bátrat gyötörték, mlg megrezzent minden zajra, a humanistát törték, hogy megalázza társát, a szüzet kényszerítik, hogy mutogassa testét, az embert, hogy üvöltsön, harapjon, mint az állat •— nem gyilkoltak: gyárilag termelték a hullakat — nem érthetem a bűntudatlan gyilkosokat — milyen lehet elképzelni kényszerítenek a rizsföldön dolgozókat, a helikopterek elől bujdosókat, o nádszálon lélegzőket, az embereket. Amikor a rizsföldön dolgoztam békésen kéklett a napos ég, ha láthatatlan zümmögés barázdálta, szemem fél tenyérrel beárnyékolva bámultam félelem nélkül ácsorogva, vagy kiültem a gátra, néztem, hogy dörögvs vagy kiültem a gátra, néztem, hogy dörögvs száll mellettem a növényvédő repülőgép fehér fátylát húzva a nyugodt vizekre. Ezért kényszerítenek Emlékeim kényszerítenek Vasárnap. 1966, április 10. OEL-MAGYARORSZÁQ 7