Délmagyarország, 1966. március (56. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-22 / 68. szám

A tanácsköztársaság ünnepén nmtmuMttmuiiuiiinuMiiiiiuminHiwmimiMiiiuiii^ Koszorúzás! ünnepségek Budapesten és Szegeden A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 47. évfordulója alkalmából hétfőn koszorúzási ünnepséget tartottak a Kerepesi temetőben, a munkásmozgalom nagy halottainak emlékművénél. A Himnusz hangjai után a Magyar Szocialista Munkáspárt koszorúját Somogyi MiklÓ6, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, dr. Orbán László, a Központi Bizottság tagja, a KB osztályvezetője és Hunya István, a MEDOSZ elnöke, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány koszorúját dr. Nezvál Ferenc igazságügyminiszter és Veres József munkaügyi miniszter, a budapesti pártbizottság koszorúját Szépvölgyi Zoltán, a pártbizottság titkára és Oravecz Béla. a pártbizottság tagja helyezte el az emlékmű talapzatán. Megkoszorúzták az emlékművet a szakszervezetek, a KISZ, a Fővárosi Tanács képviselői, a dicsőséges 133 napra emlékezve elhelyezték virágaikat az emlékműnél a budapesti gyárak. üzemek és intézmények, valamint a főváros lakosainak képviselői is. A kegyeletes ünnepség az Internacionálé hangjaival ért véget. A Magyar Szocialista Munkáspárt Szeged városi bizottsága, a szegedi megyei jogú városi tanács és n Hazafias Népfront Szeged városi bizottsága tegnap, március 21-én délelőtt 10 órakor az 1919-es első magyar proletárforradalom 47. évfordulóján koszorúzási ünnepséget rendezett Szegeden, a Tanácsköztársaság emlékművénél. Az emlékmű előtt honvédségi díszszázad tisztelgett és több száz főnyi ünneplő közönség gyűlt össze. A szegedi munkásőrség eenekara eljátszotta a Himnuszt. majd a megyei és a városi pártbizottság, a megyei jogú városi tanács, a fegyveres erők, a tömegszervezetek, a szakszervezetek szegedi szakmaközi bizottsága és a munkásmozgalom veteránjainak képviselői koszorúkat helyeztek el az emlékmű talapzatára. A koszorúzási ünnepség az Interrvacionáléval ért véget. Nincs szebb annál, ha a fehér hajú öregek s a barna hajú fiatalok megértik egymást, nincs szebb, ha idős és fiatal kommunisták ülnek egymás mellett, s beszélnek életükről, munkásságukról. Tegnap, a számunkra oly nagyszerű tanácsköztársaság megszületésének 47. évfordulóján négy helyen is találkoztak Szegeden a régi harcosok a mai fiatalokkal: a Csongrád megyei Építőipari Vállalatnál, a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalatnál, a Csongrád megyei Vendéglátóipari Vállalatnál a KISZ-isták hívtak vendégül veteránokat, az Üttörőházban pedig a kispajtások. Néhány szó a hősi múltból Ilyen élettörténetet csak lélegzet visszafojtva lehet hallgatni: — Tizenhat éves koromban vittek el katonának — meséli az építővállalat KISZ-klubjában Kiss Károly elvtárs. — Később megszöktem, lecsuktak, az 1918-as őszirózsás forradalom szabadított ki. Részt vettem a Tanácsköztársaság harcaiban, azután Németországba, Franciaországba kerültem, végül Spanyolországba. 1936ot irtunk akkor, s egész Európa az Ibériai-félszigetre figyelt. Mindent megpróbáltak ellenünk, mint manapság a vietnami nép elII félbeszakított vers... Zeng, kér, követel a forradalmi vers hangja, majd forró érzelembe fullad a Hági Étterem magyar szobájában. A szavaló özv. Dáni Jánosné, a mártírhalált halt szegedi kommunista Dáni János felesége. A mély átéléssel elmondott verset pillanatnyi csend követi, majd felzúg a taps. A Csongrád megyei Vendéglátóipari Vállalat KISZ-fiataljai úgy érzik, mintha ők is ott lettek volna a dicső 1919-es forradalomban. Mint keskeny patak, úgy indult az ismerkedés, beszélgetés, és az idő múlásával folyammá áradt. Először Agócsi János elvtárs emlékezett a Magyar Tanácsköztársaság eredménnyel és küzdelemmel teli 133 napjára. Személyes élmények elevenedtek meg. Megdöbbenés ült az arcokon, amikor az idős kommunista a tanácsköztársaság bukását követő fehér terror rémtetteiről beszélt özv. Dáni Jánosné szavait szintén élénk érdeklődéssel figyelték a fiatalok. Az illegális pártmunka szépségeiről, izgalmairól beszélt: az éjszakákról, amikor a napi 12 órai munka után fáradtságot nem érezve, háztól házig, saroktól sarokig lopakodva ragasztották a röplapokat, hirdették a forradalom igazságát; a munkásotthoni estéktől, ahol együtt énekeltek, szalvaltak, terveztek a munkásfiatalok. A KISZ-istáknak szinte hihetetlennek tűnt, hogy Magyarországon olyan világ is volt valaha, amikor a munkásfiatalok minden megmozdulását figyelték a rendőrök, s nem egyszer leállították az egész rendezvényt, az éppen pergő vers közepén. A veteránok meséltek a fiataloknak arról is, hogy az üzemekben milyen kegyetlen fegyelmet követelt a gyártulajdonos, s ha vaJ laki vétett, azt rögtön elbocsátották. Tehette, hiszen több száz munkás várt munkára a kapun kívül. A bensőséges hangulatú találkozó végén Molnár Imre, a Vendéglátóipari Vállalat KISZ-titkára reményét fejezte ki, hogy ezt az első találkozást több hasonló követi majd. H. M. len az amerikai imperialisták. Csak az a különbség, hogy ma már a szocializmus erői legyőzhetetlenek. Az idős kommunisták jól isimerik egymást, Kiss Károly, Nyitrai Antal, Gyólai István, Csűri Mihály: sok hősi tettben forrtak össze. Emlékszel? — kérdezik gyakran egymástól. Igen, hogyne! — Az építőszakszervezet házában, a moistani Juhász Gyula utcában szervezkedtünk, persze illegálisan — ragad ki egy részletet a múltból Gyólai István elvtárs is. — Politikai tüntetéseket szerveztünk, sztrájkokat. Tudjátok mennyit dolgoztak akkor az építőmunkások? Ha volt munka: tizenkét, tizennégy órát naponta. S tudjátok, mi volt az az ínségmunka? Havonta hat napért 9 pengő bér! A szegedi építőmunkások az évszázad hajnala óta a haladás élvonalában küzdöttek. Hősi múltjuk ezen a találkozón most csak néhány szóval kelhetett életre: a nagyszerű harcok nagyszerű epizódjai. Valamennyi KISZ-es, a mai építőmunkások nevében szólt Horváth Gyula, a vállalat KISZ-bizottságának titkára a beszélgetés befejeztével: — Köszönjük elvtársak, hogy eijötték. ígérjük, hogy erőnk szerint igyekszünk méltó örököseikké válni! Két nemzedék beszélget Az asztalnál két nemzedék ül együtt. Közöttük egy egész emberöltő, mégis ugyanazok vágyaik, gondolataik, céljaik. Jól megértik egymást. — Drótkefével, bicskával, a legegyszerűbb szerszámokkal hoztuk újból működésbe ezt a gyárat a felszabadulás után. Jóformán valamirevaló felszerelésünk sem maradt, mégis 50 géppel indult meg a termelés. Az embereket nem kellett hívni, jöttek maguktól, ahogy elhallgattak a fegyverek. Az élet nekünk mindig a munkát jelentette — mondja Nitsinger Gyula, az újszegedi szövőgyár régi, veterán munkása. Kiss Ferencné, Szilágyi János, Kerekes Ferenc is a régi emlékeket idézi fel. — Harminc évvel ezelőtt Megfelelő választék, elegendő készletek A TÜZÉP tájékoztatója az új tüzelőárak bevezetéséről és az utalványakcióról mindennap fiáker hoesta át Szegedről a „tekintetes" igazgatóságot, a gépek között azonban mezítláb álltak a munkásnők. S ez jelentette nekünk azokat a „régi szép időket"! A KISZ-isták, válaszul mai életükről, munkájukról beszélnek. Arról, hogy szocialista brigádokban dolgoznak, modern gépek mellett. S arrói, hogy azoknak is köszönhetik ezt a jelent, akik most is segítő, okos szóval jöttek el hozzájuk. Mire kifogyott a kérdés Piroska Mária, Szőnyi Orsolya, Seffer Magdolna és a többi KISZ-fiatalból, este lett. A veteránok nevében Nitsinger Gyula elvtárs így búcsúzott: — Nagyon örülünk, hogy eljöhettünk és saját szemünkkel láthattuk, hogy nem voft hiábavaló a mi életünk, küzdelmünk. Azt a munkát, amit eEkezdtünk, a fiatalok becsülettel folytatják. M. L Előzetes közlésekből ismeretes, hogy a Minisztertanács ár- és bérintézkedésekről hozott határozata kapcsán ez év április l-től emelkedik a szilárd tüzeiőféleségek ára. Alig egy héttel bevezetés előtt információt kértünk Fabula Jánostól. a TÜZÉP szegedi igazgatójától. Elmondotta, hogy az egyértelmű határozat semminemű alaptalan feltételezésre nem adhat okot. Igaz, hogy a hivatalos közlés óta megnőtt a forgalom, erre azonban számítottak és felkészültek, így a telepek zökkenőmentesen ki tudták elégíteni a fogyasztói igényeket. Állandóan nagy készlettel rendelkeznek mintegy tizenkétfajta szénféleségből (hazai és külföldi brikettek, barnaszenek és lignitek), egyes minőségekből, mint a berenbei darabos szén. nincs ugyan számottevő készlét. de a rendszeres beérkezés ebből lehetővé tette és teszii az igények kielégítését Igen kedvelt még az oroszlányi diószén, amely a berenteivel azonos kalóriájú, továbbá a hatezer kalóriájú hazai gyártású hidasi kőszénbrikett, amely ugyanolyan áron vásárolható jelenleg, mint a lengyel szén. Fontos tudnivalók a vásárlóknak, hogy a tüzelőkészletek rendezése és leltározása miatt az új árak bevezetése előtt utoljára március 26-án, szombaton fogdnak el megrendeléseket. Március 28 és április 1 között már csupán az előzőleg megrendelt tüzelőanyagot szállítják a fogyasztókhoz. Ez alatt az idő alatt is lehet azonban szenet vásárolni, de csakis a kisebb tételek árusítására kijelölt boltokban. Az új árakat április l-től alkalmazzák. Ettől az időponttól természetesen szintén elí'ogadnak nagyobb mennyiségre szóló megrendeléseket. Ugyancsak ekkor indul az idei SZOT utalvány-akció. amelyre üzemi és hivatali dolgozók, nyugdíjasok az eddig is érvényben volt fizetési kedvezmények mellett — vagyis hathavi törlesztésre — vásárolhatnak tüzelőt Az egységárak emelkedése folytán ezeknek az utalványoknak a keretösszege is váLtozik. Az eddigi 480 forint vásárlásra jogosító utalvány helyett 600 forintig, a 700 forintos (koksz és tűzifa vételre alkalmas) helyett 880.50 forintig, a nyugdíjasok 390 forintos utalványa helyett pedig 504 forintig érvényes utalványok kerülnek forgalomba. Ezek kiosztását március 24-én kezdik a munkahelyeken. Az akció ezentúl is április l-től szeptember 30-ig tart, de fontos, hogy a későbbi torlódások elkerülése végett az utalványokat a rajtuk feltüntetett időpontig beváltsák a vásárlók. A tüzelőanyagok ezentúl is a megszokott választékban vásárolhatók,' a megrendelőirodákon, az AKÖV és a Móra Ferenc Tsz az ismert feltételek mellett fogadja el a szállítási igényeket. NE SZEPET, HANEM IGAZAT H

azudj nagyokat, csak szép legyen! — e keserű szavakkal próbálta magát biztatni egy tekintélyes tapasztalattal bíró társadalmi munkás, mert gyakran úgy látta: ezt várják tőle azok, akik „fáznak" a szépítetlen igazság kimondásától, pláne, ha az kellemetlen számukra. Az ilyeneknek — mondotta egy kis lemondással — nem a realitás kell, hanem a mese. Valóban: némelyek mindent elhisznek, ami kedvezőnek ígérkezik számukra, a tetszetős csomagolású hazugság valamiféle vágyakat, illúziókat kelt bennük. Ezért olykor inkább készpénznek veszik a nyugati rádióadók halandzsáját a „szabad világ korlátlan lehetőségeiről", mint a magyar sajtó híreit, amelyek feltárják a kapitalizmus visszatartó lényegét. Ezért szimpatikusabb néha a „szoros norma" miatt siránkozó „melós", mint az igazgató, aki kénytelen közölni, hogy a laza munkafegyelem miatt elmarad a prémiumosztás. Ezért hallgatják egyesek szívesebben akár a legközönségesebb destruktív pletykát is, mint azt az előadást, ahol arról van szó, hogy dolgozzunk egy kicsit jobban. Ezért adnak hitelt itt is, ott is inkább a társasház gyors felépítését ígérő magánszervezőnek, mint a tanácsnak, amely — vállalva az esetleges népszerűtlenséget — becsületesen megmondja, hogy egyelőre nincs kivitelező kapacitás. Az ilyen jelenségek azonban nem szeghetik kedvét annak, aki az emberek nevelését választotta hivatásul. Azt szoktuk mondani, hogy az értetlen beszédektől még biztosan halad előre a szocializmus karavánja, s néhány ezer akadékoskodótól szükségtelen félteni az életet reálisan értékelő milliókat. Igen ám, csakhogy az oppozíciósok rendszerint feltűnően hangosak, gátlástalanok és sok zűrzavart okozhatnak a jelen pártfogóinak körében. Nem egyszer — persze jóhiszeműen — még párttagok is így aggodalmaskodnak: „Csakugyan, minek is. avatkozunk mi az emberek életébe! Legyünk objektívebbek, olvasson, hallgasson, beszéljen mindenki amit akar, de aztán ki-ki vállalja a következményeit annak, amit csinál". Világos, hogy ez a nézet idegen a kommunistáktól — tipikus kispolgári felfogást tükröz. Az rejlik mögötte, hogy ne bíráljuk a Vietnamban garázdálkodó Egyesült Államokat, mondjunk le a tömegek politikai és esztétikai neveléséről, hagyjuk Szeged eszperantista központ Vasárnap országos értekezletet tartottak Kecskeméten az eszperantista pedagógusok. Pechan Alfonz, az Országos Vizsgabizottság elnöke, ismertette az oktatási reform keretében 1966-ban érvénybe lépő új, korszerű vizsgaszabályzatot, amelyet a hazai és a szocialista országokbei i tapasztalatok figyelembevételével dolgoztak ki. Székely Imre. a Magyar Eszperantó Szövetség Szegedi Pedagógus Csoportjának titkára és Rátkai Árpád, a MESZ Csongrád megyei bizottságának titkára a Szegeden évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Pedagógus Eszperantó Szeminárium továbbfejlesztésével kapcsolatos kérdéseket ismertette. A szegedi szeminárium az eszperantó szakos tanárképzés országos központja lett, sőt Jozef Toczinsky, az UEA (Eszperantó Világszövetség) lengyel képviselője nemrég kifejtette azt az álláspontját, hogy ezt az intézményt alkalmasnak találja arra, hogy az európai népi demokratikus országokban az eszperantó nyelvű pedagógusképzés és továbbképzés bázisa legyen. 1966-ra eredetileg 250—300 pedagógus fogadására folytak az előkészületek, azonban tömeges és csoportos jelentkezések történtek már eddig is Magyarországról, NDK-ból, Lengyelországból és Bulgáriából. Egyéni jelentkezések vannak más országokból, Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából tó. garázdálkodni a szélhámosságot, a demagógiát, vagyis tartsuk tiszteletben az állítólagos „népakaratot". Talán mondani sem kell, hogy a népakaratnak ehhez semmi köze. Csak azért mernek rá hivatkozni egyesek, mert amíg a nép csendes szorgalommal végzi a dolgát, itt is, ott is rábólint valaki a népszerűség mezében tetszelgő hazugságra, s ezt a véletlen jelenséget általánosítják. A

kommunisták jellemző vonása, hogy akkor is az igazságot mondják, ha az pillanatnyilag nem tetszik kivétel nélkül mindenkinek. A párt szakított a hízelgő ígérgetések politikájával és a lakosság többségének érettségére, józan ítélőképességére támaszkodva bátran nyilvánosságra hozza nemcsak a béremelésekről szóló intézkedéseket, hanem az országos gondokat megszüntetni hivatott határozatokat is. Ilyenkor természetesen rögtön porondra lépnek a régi platformon álló gúnyolódok, legyintgetők, izgatók abból a meggondolásból kiindulva, hogy az ellenzékies jópofáskodással esetleg jobban belophatják magukat az emberek bizalmába. Mi tagadás, olykor sikerül is nekik, legtöbb esetben azonban meglepetés éri őket. Szabadjon ezt egy példával illusztrálni. Az egyik társadalmi klubban két férfi beszélgetett. Az egyik — bizony még ilyenek is élnek közöttünk — azt mondotta:: „Mondja, miközünk nekünk ehhez a vietnami cirkuszhoz. Nekünk sincs mit enni, mégis, egyebet sem olvashat az ember, minthogy így segítsük őket, meg úgy segítsük. Hát ott van a Szovjetunió, adjon neki az, ha akar". A másik, aki hallgatja, nyilván nem akart hinni a fülének. Olyan megrökönyödéssel nézett fel a beszélőre, mintha dúvad támadt volna rá, majd határozottan így válaszolt: „Mondja, ember maga? Egy kis nép önvédelmi harcát cirkusznak nevezi, mirólunk úgy beszél, mintha koldusok lennénk, a világ szabadságszerető népeit önzetlenül támogató Szovjetunióról lényegében azt állítja, hogy közömbös a hős Vietnam iránt, a kannibalizmuson is túltevő Amerikai Egyesült Államokról pedig egy elítélő szava sincs. Na, tűnjön el gyorsan a közelemből, amíg szépen van ... T

alán érvekre lett volna inkább szükség? Ebben az esetben semmiképpen. A meggyőzésnek csak a dolgokat helytelenül látó, rosszul tájékozott emberek között van helye, a cinizmust és a gonoszságot felháborodva vissza kell utasítani. Sajnos, nem mindig vannak kommunisták ott, ahol kellene, és ha varrnak is, megesik, hogy szó nélkül hagyják a rágalmakat. Mi történt volna az említett példánál is, ha véletlenül nincs, aki visszautasítsa? Lehet, hogy néhányan megértően rábólintanak, hiszen úgyis felfogható a kijelentés, hogy az a magyar nép érdekében hangzott el, hiszen milyen szép és jó is lenne, ha csak saját magunkkal kellene törődnünk. Nézőpont kérdése az egész, ugye? De aki „bedől" az ilyen nyomorúságos felfogásnak, az aligha nevezhető az igazság és a humanizmus bajnokának. A hiszékenység melegágya a tudatlanság, ami azonban nem örökéletű. Az elmúlt húsz esztendő alatt kiirtottuk a gyökereit, s elhatározott szándékunk a hajtásait is lenyesegetni... F. NAGY ISTVÁN Kedd, 1966. március 28. DÉL-MAGYARORSZÁG 3