Délmagyarország, 1966. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-20 / 43. szám

m A 3-ik öt percben S még tovább gyorsulnak a munka elöli menekülés kavargó képei. íme! Négy óra után országosan sorra kigyúlnak házak, házsorok egyforma sokaságában az egyforma villanyok. Egyforma ajtók nyilnak egyforma hazatérések előtt s mindent átleng a köd meg a szürkület színtelen-egyformasága. De hát az emberek sokfélék maradtak továbbra is, ahogy elrohannak, lefelé dübörögve a napi közhasznú munka lépcsőházaiból. Bár a könyvek is egyformák, amikor meghirdetik az emberi tudat lassú, de törvényszerűen következő átalakulását Kovács Miklós VEZÉRCIKK Este bekapcsoljátok a rádiót, meghallgatjátok a híreket, az esti krónikát vagy a tévé híradóit végignézitek, s ha fáradtak vagytok, egy kattintás, vége, mondjátok „mára elég s a világ, mely érzékszerveitekben áradt, nem küldi tovább üzenetét. De valami, tudom, mégsem, mégsem hagy nyugton benneteket, mert nem kapcsolható ki az emberi szívből, idegekből, ami fenyeget. S ha reggel újságot vesztek, s munka előtt elolvassátok vagy munka után, bármi is érdekel benneteket, bármit kerestek, nem hihetem, hogy a . ' Ikiabáló címeken átfutnátok csupán, lehetetlen, hogy naponta ne keresné meg egy szó agysejtjeitek rekeszeit, ne fészkelődne józan álmodozásaitok réseibe egy szó, ami vádol és elkeserít. Lehetetlen, hogy a képes lapokban a sztárfotók mellett ne időznétek a [háború újabb és újabb képei felett, lehetetlen, hogy a szívetekig ne hasítana a fájdalom, a gyűlölet, a rettenet. Lehetetlen, hogy értelmeteknek rejtve maradna, titokban, mikor felgyújtott viskók égre csapó tüzeit fényképezik színes magazinokban, s hogy a fehér kötésben, véres pólyában a kisfiú-portré, címe: „A háború arca", ne idézné emlékezetetekbe a Heitekét, kik hasonlítanak arra a gyerekarcra. Lehetetlen, hogy ne követnétek tovább gyerekeit a tűzből az áron át menekítő [riadt anyát, ne hallanátok, a velőkig fájva, a gázban fuldoklók hörgését, sikolyát, hogy ne éreznétek magatokat a feldúlt kis hajlékok között, ne küldené rezgéseiben intéseit nektek tízezer kilométerről is a rengő anyaföld, hogy ne tudnátok, milyen közel vannak azért hozzátok, testvéreim, kik a [világot tartjátok a vállatokon, a városok szétrobbantott házsorai, kórházai, a felperzselt föld, ahol most [minden csupa rom. Lehetetlen, hogy ne tudnátok: — mégse, mégse vagytok tehetetlenek, s nem tehetetlenek ők sem. mert a rabszolgaság mindennél elviselhetetlenebb, de tehetetlenek a cápa-formájú, U. S. AIR FORCE feliratú gép-szörny [Phántomokban a biztosított bérgyilkosok gazdáikkal, kiknek intésére a földön bomba robban, kik homlokukon iszonyú bűnök letörölhetetlen bélyegét viselik, s naponta élesztik vigyázó szívetekben a gyűlölet védő reflexeit. TORKOS ILDIKÖ LEGELÉSZŐ IGASLÖ Pontosan ötvenöt percet várakoztam, míg behívtak. — Milyen ügyben? - kérdezte az igazgató. Helyet foglaltam a Icényelmes fotelben és ma gyarázni kezdtem: — Egy esztergályos dolgozik a részlegemnél. Pankraskin. Nem tudom, mit csináljak vele. Küldjem el, vagy hagyjuk itt és neveljük meg? Esetleg prémiumot adhatnék neki? Ez ügyben jöttem tanácsot kérni... Ahelyett, hogy a kérdést lényegében megoldotta volna, csodálkozott: — Ki az a Pankraskin? Nem ismerek semmiféle Pankraskint! Nélküle is éppen elég a dolgom ... Döntsék el maguk! Ingerülten hagytam el a szobát, és tiltakozásom jeléül becsaptam magam mögött az ajtót. Másnap 1 óra és 56 percet vártam. — No, mi baj? — húzta össze szemöldökét a direktor. — Újabb probléma merült fel. Egy feliratos tábla lóg az Izemben. Csaknem öt áve. Teljesen beporosodott, el se lehet olvasni a szöveget... Fogalmam sincs, mit Nyilván azt várta, hogy behízelgően vihogni fogok a szellemeskedésén. Látva azonban fagyos te. kintetcm, kimutatta igazi bürokrata arcát: K. Akinysim Megtanítottam csináljunk vele. Távolítsuk el? Vagy lemoshatjuk? Avagy tán új feliratot akasszunk a helyére? Az igazgató hallgatott. Bizonyára, a megfelelő megoldáson törte a fejét. De semmi okos nem juthatott az eszébe, mert eképpen válaszolt: — Téves címhez fordult! Menjen inkább az archeológusokhoz. Ha a táblájuk történelmi érték, akkor ők majd restaurálják és múzeumba szállítják. Maga pedig társadalmi munkában idegenvezetést vállalhat ott... — Menjen vissza a munkahelyére és ne lopja a drága időmet! 'Kijöttem és a csikket tüntetően a hamutartó mellé dobtam. De sajnos hamarosan ismét betértem hozzá. Meg kellett beszélni, mivel rögzítsük az ajtókilincseket: szögekkel, csavarokkal vagy ragasztóval? Most már -3 óra és 17 percet vártam. Természetesen idegeskedtem és aggódtam a termelés menetéért. Azt tanácsolták, ne menjek be az igazgatóhoz, mert, az egyébként is semmirekellőnek tart engem. Nem hittem nekik és bátran benyitottam. Amikor megpillantott, felpattant a helyéről és az arca piros pipaccsá változott. Meglepetésemben elfelejtettem, milyen ügyben ls érkeztem. Gépiesen böktem ki: — Mi a véleménye, dolgozhatok részlegvezetőként? Vagy nyújtsam be az elbocsátási kérelmemet? Avagy maradhatok a nyugdíjig? — Adja be a felmondólevelét, de minél gyorsabban! Kábultan hagytam el a szobát. Az igazgató eddig kis semmiségekben sem hídott dönteni, ködös magyarázatokkal ütötte el a dolgokat, most meg milyen határozott! Mégse jártam hiába hozzá: megtanítottam a problémák gyors megoldására. (Fordította: Szénási Mária) A példázat negyedórája fT| Az 1-ső öt percben Mír.t amikor az elakadt kép a vászonra dermed. Az építkezésen a tégla megállt a kőműves kezében Az ásó mozdulatlanná fagyott a kubikos kezében. A daru fáradhatatlanul ide-oda lengő karja is megállt. A kártológépek és a szövőgépek elcsöndesedtek. Az esztergapadon megszakadt a fém-forgácsok cikázó zúgása. Az írógépek kilökték magukból a megkezdett ügyiratot. De még a kávéfőzögépek fortyogása is elhallgatott. S mi több! Megállt hirtelen a gallyakat cibáló szél A nap pedig egyszerűen leült egy háztető túloldalán I 21 A 2-ik öt percben Szívet-elszorító >z. a különös rezzenéstelen csönd. ff* P*pp Lajo* Am a kőműves gyorsan visszaveti máris kezéből a téglát. A kubikosok üresen húzzák ki a földből a lenyomott ásót. A darus vad sietséggel kászálódik ki tenyérnyi fülkéjéből. A szövőnők, kártolómunkások rohannak az öltözőbe. Hivatalnokok futás közben rántják föl magukra a kabátot. Lihegve nyargal mindenki eszpresszók, mozik, randevúk felé s kalapdobálásban, szoknyák emelgetésében leli örömét a szél. A nap pedig táncolva lépdel tovább a háztető túloldaláról. itatták, be kellett tehát mennem a verandára, ahol hasas bödönökben állt a közeli csárdától hozott ártézi viz. Nem láttam senkit. Azon morfondíroztam, hogyan tudnám megtölteni a korsót anélkül, hogy sarat csinálnék, mikor Sári hangját hallottam a konyhából. — Majd én segítek, jó? Nagyot lökóoött a mellemben valami. S mire megszólalhattam \olna. Sári már oda is guggolt mellém, és a korsót félrebillentve tartotta, hogy teletölthessem. Miközben én is megdöntöttem a hatalmas edényt, Sári sudár nyakára esett a pillantásom. Iszonyú melegem lett tóle. Aztán alighanem kihagyott egy cseppet az eszem, mert mihelyt megbuggyant a korsó, előrebuktam és szabályosan beleharaptam kivágott blúza fölött a vállába. Sárit ez annyira váratlanul érte. hogy elvesztette az egyensúlyát. Persze rögtön talpra szökkent és lángoló arccal, szinte fuldokolva támadt nekem. — Pfuj... állat. Hogy... hogy merészelt...? Takarodjék, maga ronda állat, maga . . . maga ... nyomorult... Számoltam valami ilyesfélével, de a nyomorult szó késszurásként nyilait belém. Már a számon tolongott az önérzetes gorombaság, amikor a jól megpúpozott szemeteslapátra esett a tekintetem. Nehéz bakancsommal akkorát rúgtam bele, hogy az egész veranda teleszóródott krumplihéjjal meg pernyével. Aztán gyorsan kiléptem az udvarra és eliszkoltam a vízzel. Három napig egy zabszemet nem lehetett volna az ülepembe préselni. Azzal foglalkoztam, hogy mit mondok majd otthon, ha kiadják az utamat. Három öcsém, az egyik kicsi, a másik pici, még csak pusztította a kenyeret, máról holnapra élt a család, mert apám már három éve betegen nvomta az ágyat. Bérest kereső gazda nem akadt minden harangszóra, s anyám azzal bocsátott útnak, hogy becsüljem meg magam, ne három nap legyen egy esztendő. Szörnyen bántam tehát a dolgot, mert három nap helyett három hét is eltelt ugyan, de alighanem fuccs a becsületemnek. Ha csak tehettem, messze elkerültem a tanyaházat, nehogy Sári szeme elé kerüljek. Csináltam én mindení'élét. még azt is, amit nem kellett, étkezésnél meg egy-kettőre bekapkodtam, amit elébem raktak, hogy szabadulhassak' kifelé. De nem lett semmi baj. Már-már valami büszkeségféle lábadozott bennem, hogy lám, én már meg is csókoltam a gazda lányát, ez a két mamlasz meg közelébe se mer kerülni. Egy délelőtt szénát rakosgattam a takarmányosban, amikor Sári hangját hallottam odakintről. — Illéske, küldd már be Imrét, légy olyan jó. Igazán nekünk is segíthetne néha. nemcsak nektek. — Hé — szólt be az idősebb gazdalegény —, ugorj csak. a konyhán akarnak valamit. Levágtam a vasvillát, és egy kis szorongással baktattam át a házba. Sári nevetősen fogadott, amin ugyancsak meglepődtem. Két kosarat tartott a kezében. Az egyiket kedveskedve karomra fűzte és hízelgősen duruzsolta: — Ugye, segít nekem? Meg kellene néznünk, hová tojnak a tyúkok. Még mindig durcáskodik? Mennyei muzsika volt ez a fülemnek, de csapdát sejtettem. Elhatároztam, hogy vigyázok magamra, még egyszer nem ugrok be neki. Ha eddig nem lett semmi kalamajka, most már minek legyen. Aki „nyomorult", az húzza meg magát, amíg szépen van. Haragos arcot vágva szó nélkül lódultam előre, azt sem kérdeztem tőle, hogy melyik kazalnál kezdjük szedni azokat a tojásokat. A lány nyilván élvezte a dolgot, mert egyszercsak megszólalt. — Hová szalad? Csak nem fél egy lánytól? „Kitanult egy szuka vagy te — gondoltam. — Még az hiányzik, hogy megint elkezdj nekem kiabálni." Csak a gyep szélében gunnyasztó szalmakazlak között fékeztem le. Vegyes érzésekkel vártam rá, ő azonban megkerülte a kazlat. s hirtelen velem szemben bukkant elő. Arcán piros tűzben lobogott a jókedv, s kirobbant belőle a csilingelő nevetés. Sokáig nevetett, hátat a kazalnak támasztva aztán ernyedten lecsúszott a földre. Elkomolyodott, felállt, odajött hozzám, rámnézett, s azt mondta: — Nagyon kérem, ne haragudjon. Én nem is tudom... Szóval... Én nem úgv gondoltam ... Tiszta volt a szeme és a lehelete. Félig nyílott rózsaszín ajka nedvesen csillogott, kínálta magát. Elszomorodva fordultam el tőle, de ő pipiskedve belekapaszkodott a galléromba. Megint rá kellett néznem. Aztán belém villámlott a lesz, ahogy lesz, és csókolni kezdtem az arcát, a nyakát, szemét, száját. Tűrte. Meztelen puha karjai lassan összefonódtak a nyakam körül, és sokáig erősen szorította. Megállt felettük az idő ... Alig fél óra múlva Sári apjába ütköztem az udvaron. Hatvan esztendejére csupán galambfehér haja vallott, szálegyenes tartása és ránctalan homloka fiatalos erőt sejtetett. Komótos nyugalommal szivta hosszúszárú pipáját és tűnődve nézett valahová. Amint két moslékos vödörrel elnyargaltam mellette, mintha csak akkor jutott volna eszébe, odavetette nekem: — Hé, ne rohan-j már annyira. Megálltam készségesen. Mi az istent akarhat, gondoltam, tán csak nem látott meg bennünket? De már tudtam, hogy itt a nagy baj. Kényelmesen kieresztett még néhány füstfelleget, majd a maga vontatott módján megszólalt: — Mondd csak hé, mennyi is a te béred? — Tizenegy pengő egy hónapra — vágtam ki, s nyeltem egyet. Erre nehézkes mozdulattal belenyúlt a belső zsebébe, és elővette kopott, súlyos bőrtárcáját. — És mondd csak, hé, mióta vagy te itt? — Még nincs négy hete sem — válaszoltam, és nagyon kapart valami a torkomban. — No, akkor ehun van, és szedd össze a cókmókodat — modta kissé elfordulva, és egy ropogós százpengőst nyújtott oda nekem. Aztán minthá tovább nem is léteztem volna számára, egészen hátat fordított és az ég bodor felhőit kezdte figyelmesen nézegetni. Csak forgattam a bankót. „Irgalmas jóisten — gondoltam —, ez kilenc havi bérem. Anyám összeesik, ha meglátja." Csak aztán jutott eszembe Sári, s nagyon ríhatnékom lett egyszerre. Bevonszoltam magam a kocsiszínbe, hogy előszedjem kehes biciklimet. Mire kikacibáltam az igáskocsik meg a vetőgépek mögül, Sári ott állt az ajtóban és sírdogált. Nem bánta, hogy az apja tizenöt lépésre állt tőle. Ráborultam és segítettem neki én is. Az öreg komótosan pipázott az udvar közepén. Később lehajolt, göröngyöt keresgélt zsörtoiőzve, hogy Berci után dobhassa, mert az megint szétugrasztotta a hűvösben tollászkodó tyúksereget. Vasárnap. 1960. február 20. DÉL-MAGYARORSZÁG ?