Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

! Stephen Leacock HOGYAN LEHET egymillió dollárt keresni? DÉR ISTVÁN LEVÉL ANNAK, AKI ELMENT SZEGEDI KÖLTÖK VERESS MIKLÓS Esővel áldó hogy' tudhatnád most zápor zeng az éjben hid fütyörész csillogó üt szalad tócsa dagad szemergő lámpafényben esengő esők mossák arcomat hogy' tudhatnád itt fenyvek s nyurga nyírek táncolnak mo6t csipkés tornyok körül szép mellükön kisejlik nyíl a kéreg szoknyájuk széllel fényesen terül hogy' tudhatnád e táj e ritka festmény miért maradt az őszben ily meleg hogy illatával dombok s kanyargó ösvény színével telnek erdők és egek hogy* tudhatnád miért hoztam szerelmed nyírek közé magammal távoli ikonok és nehéz arany keresztek alatt esőkkel áldani hogy* tudhatnád érted zeng most a zápor téged dicsér ha fény hull hang szakad talán majd ezer év távolából megérted gyönyörű voltodat hogy' tudhatnád kezed a fények ága szelíd szemed folyók mélyébe néz eső suhog zizzen hajlik a szára csillog az út és karcsú hid fütyörész POLNER ZOLTÁN Napjaim elégiája Nincs más élet csak a megmásíthatatlan hétköznapok s országot teremtő törvényük. Hazám, két nemzedéked szivem körül s tanító szavamon holtak vére is átüt. Két nemzedéked: egyik halálig vérrel védett zászló, a történelem hitvallása. Másik kozmikus dómot emel, hogy álmát felvésse az úr csillagos homlokára. Azok apáim nekem. Sereglő, néma szegénylegények nyomorúságos pusztákról. Ezek sárkányölő fiaim s arcuk özönében forradalmas örömöm lángol. Sem perben, sem rokonságban velük én nem vagyok és soha ellenükre nem is voltam mégis arcomat tagadnám le ha nem róluk vallanék csak minden betűben, [szóban. Szavaim igazát csak értük mondom el most már mig ők asszonyom és gyerekem [védik. Nincs más élet, csak nehéz hétköznapok az emberiség közelgő, nagy ünnepéig. Gyakran van milliomosokkal dolgom. Tetszenek nekem. Tetszik a külsejük, az életmódjuk, s főleg az a sok remek étel, amit megesznek. Különösen az tetszik, ahogy öltözködnek: azok a pompásan élre vasalt nadrágok, a fehér ingek, az aranyláncaik meg a monogramos pecsétgyűrűik, amivel a csekkjeiket lepecsételik. Becsületemre, roppant aranyos emberek. Ha este hat és hét között bekukkantunk valamelyik klubjukba, esztétikai gyönyört, okoz a látványuk is. Ha véletlenül egy kis por tapadt a mandzsettájukra, mindenfelöl hozzájuk rohannak, hogy lekeféljék. És.milyen boldogan teszik! Én is szívesen leporolnám őket, de még a felhabzsolt remek falatoknál is jobban csodálom észbeli képességüket. Egyenesen rendkívüli. Meg kell figyelni, hogy miképpen olvasnak. Állandóan olvasnak. A nap bármely szakában nézünk be a klubjukba: légalább hármat-négyet olvasásba merülve találunk. Hogy mit olvasnak? Az ember azt hinné, hogy az, aki délelőtt tizenegytől háromig kemény munkát fejtett ki az irodájában (mindössze másfél órás röpke pihenővel,^ hogy közben megebédeljen), a fáradságtól valósággal összetörve hagyja el munkahelyét. Dehogyis! Ennyi irodai munkaóra után még elegendő energiájuk van ahhoz, hogy beüljenek a karosszékbe és átlapozzák a Sketchet, a Police Gazette-t vagy a Pink Upöt, • és épp oly jól megértik a vicceket, akárcsak te vagy én. Gyönyörűséggel sétálgatok közöttük, és el-elkapok valamit beszélgetésükből. Íme, egy milliomos, aki egy másik milliomosnak ezt kiáltja oda: „Másfél milliót ajánlottam fel neki. egy centtel sem többet. Elfogadja? Jó. Nem fogadja el? Így is jó." Szerettem volna megkérdezni: hogyhogy, másfél milő néha még szentül hitte, hogy egyszer nagy színésznő lesz és mindenkinek. aki öt bántotta kinevette, buta libának nevezte, megmutatja, hogy ki is ő tulajdonképpen. Színdarabokat. kezdett olvasni, elhatározta, hogy megtanul néhány nagy szerepet, felkeresi az igazgatót, megkéri, hogy hallgassa meg és akkor ő megmutathatja, hogy mit tud. Ez is csak egy hétig tartott nála, mert nem tudott tanulni, nem volt türelme a tanuláshoz. Észrevette azt is, hogy ha meg is tanul egy szakaszt, hamar elfelejti. Megint csöng a telefon, megy, felveszi, beleszól. — Azonnal hívom. Az ajtóból int fejével a lánynak. A lány rögtön felugrik, siet ki. — Kösz. mami. Sokáig beszél a telefonba. Az aszszony nézi, figyeli szája mozgását. — Jó hír? — kérdezi kedvesen a lánytól. — A — mondja afektálva a lány — a Jenő hívott fel, tudja mami. az a szélesvállú, bajszos. — Csinos. — Mit érek vele. Ostoba fajankó. Telefonál, hogy elutazott a felesége és menjek fel. mert beszélni akar velem. Hát jöjjön le, vagy váljon el és akkor felmegyek. — Igaz, igaz — bólogat az aszszony. — Csakhogy nem akar válni, mert orvosnő a felesége és sokat keres. Ez is olyan lett, mint a többi, pedig egy félévvel ezelőtt amikor megismertem, hetekig ügv turbékolt a fülembe. mint egy galamb. — Addig... — mondta az aszszony és nem vette le tekintetét a lány ideges arcáról. — A — legyint a lány — még aztán is. Azt hazudta, hogy csak együtt lakik a feleségével, de nem él vele. Hát akkor meg minek laknak együtt. Cseréljék el a lakást... A ruhatárosnő bólogat. — Ilyenek mind — legyint — ismerem őket. Engem is így hitegettek akkor ... amikor fiatal voltam. Én meg buta voltam és hittem. Aztán már nem hittem, de késő volt. És most itt vagyok... A lány mélázva tekint maga elé. — Szóba se állok vele többé. Hozzá megyek ahhoz, aki először az utamba akad... öt meg egye meg a penész, engem nem érdekel — megigazítja a haját, kecses léptekkel visszamegy a helyére. Leül, körülnéz. Szontyolodottan, mert nincs kit a hálójába csalogatni. A ruhatárosnő a pult mellett áll. Vendég jön, msolyog, elveszi a kabátot. — Maj utólag — mondja s eltolja a két forintosat. — Ez a szabály. — Tudom, azért ezt tegye el mami, pénzt sohasem szabad visszautasítani — tolja vissza a vendég, ösz haját simogatja, körülnéz, aztán ismét a ruha tárosnőhöz fordul. — Ki az a kicsike, az ablaknál? A ruhatárosnő arra tekint. — Vendég. A férfi mosolyog. Zsebébe nyúl, kivesz egy húszast, az asszony keze alá dugja. A ruhatárosnő összefogja a pénzt. — Elég gyakran itt látom. — Asszony? — Nem, nem. — Hogy hívják? — Irénke. Szóljak neki? — Meghivnánm egy pohár konyakra. — A mögötte levó asztalnál tessék ülni... A többi az én gondom ... A férfi bólint, lassú léptekkel megy az asztal felé. A ruhatárosnő meg, amikor a lány felé tekint, int neki. A lány lassú mozdulattal feláll, kisétál. — Mi van mamika? — Jó hír. Mögötte az az úr érdeklődött, meghívta egy pohár konyakra... — Melyik? Az az ősz? Kicsit öreg. — De jól tartja magát. Fess és látszik, hogy gazdag .... Ki tudja . . Ne szalassza el a szerencséjét... A lány fintorog. — Legatabb egy kicsit fiatalabb lenne... De legalább bosszút állok a Jenőn ... Magadon fiam. gondolja a ruhatárosnó, de nem szól, csak mosolyog. — A szerencse.'.. ki tudja mikor szegődik az emberhez ... — Jól van mami... nem feledkezem meg magáról, ha... Megy vissza, leül, hátranéz, lustán, hosszan, aztán bólint, a férfi feláll, odamegy az asztalához. A ruhatárosnő figyeli őket. — Ez is elveszett, ez a lány — legyint. — De mit bánom én. Engem is így adtak el. Biztosan így, azok a vén-dögök, az az aranyfogú kövér a Savoyban. az kezdte, emlékszem. Fülében zúgás, mintha a tenger morajlana. — Még lakást is szerzett, egyszer, amikor... Tompa ütést érzett. A szíve körül, mintha elvágták volna az ereket. Szemhéja lefelé csúszott, szemgolyója felfelé keresett valamit a szürkés sárga plafonon. Lába lassan megingott, ujjai mereven hajlottak befelé, görcs húzta össze. Csúszott lefelé, aztán tompán a kis pult mögött elterült. Negyed óra műlva a telefoncsöngetésre megint a főnök sietett ki. — Mi ez már megint, miért nem Veszi fel a kagylót? — sziszegi. Körülpillant. — Hová a fenébe ment megint? Kirúgom. Felkapja a telefont: — Halló, igen ... Tiszteletem, nem, még nem láttam. Igenis. Kattan a kagyló. Ekkor veszi észre a pult mögött idétlenül elterült aszszonyt. — Mit csinál itt? — rúgja meg talpát Az öregasszony nem mozdul. Odaugrik mellé. — Az istenfáját — sziszeg mérgesen. Felkapja a telefont, tárcsázik: — Halló, mentő. Itt a Berlin főpincére, igen, a ruhatárosnőnk rosszul lett, összeesett... Igen. Azonnal, ha lehet, és feltűnés nélkül. BehúzZók a föggönyt egy pillanatra, hogy ne lássák, amikor kisietnek a halott asszonnyal. Nem vette észre senki. Eltűnt nyomtalanul, észrevétlenül. Másnap már egy másik asszony ült a helyen. Csak a törzsvendégek vették észre, hogy„ idegen, de ők sem kérdeztek semmit, i liót? Mondja csak még egyszer. Ajánlja fel nekem, úgy, hogy ha akarom, jó, ha nem akarom, akkor is jó. Próbáljon ki legalább egyszer, nem fog bennem csalódni. Én nem hátrálok meg. Vagy tudja mit? Legyen egymillió, és csapjunk egymás markába. Nehogy azt képzeljék, uraim,1 hogy ezek az emberek érdek nélkül osztogatják a pénzüket. Tévednek. Bizony, hogy náluk a legnagyobb összegek sem számítanak. Százezer dollár vagy ennél is több — számukra egyetlen tollvonás. S milyerj gonddal számolgatják az aprópénzt! Fogalmuk sincs, és nem is lehet, amíg nem ismerik őket, hogy mennyire odavannak másfél vagy egynegyed centért. A múlt este a klubban örömmel meséitek ketten, hogy a búza ára emelkedett, és ók alig félóra alatt négy centet nyertek, örömükben tízenhat ember számára rendeltek vacsorát. Nem értem. Gyakran a két cent kétszeresét fizették nekem cgy-egv cikkemért, s mégsem jutott eszembe, hogy bankettet rendezzek belőle. Egyszer az egyik azt mondja: — Hívjuk fel New Yorkot, és ajánljunk fel neki egynegyed centet. — Nagy Isten! Hogy valaki megengedje magának azt a luxust, hogy éjnek idején felhívja New Yorkot, ezt a sokmilliós világvárost azért, hogy egynegyed centet ajánljon fel neki! Azt hiszik talán, hogy New York kijött a sodrából emiatt? Nem, uraim, ellenkezőleg, elfogadta azt a vacak egynegyed centet. Kétségkívül így dolgozik a nagytőke, én azonban nem értem ezt az egészet. Megpróbáltam felhívni Chicagót, és felajánlottam másfél centet. Majd felhívtam Hamilton Ontariót, és ajánlatomat fél dollárra emeltem. A telefonkezelő azt mondta, hogy elment az eszem. Bevallom, hosszú időn át tanulmányoztam a milliomosok módszereit. Arra gondoltam, hogy hasznára lehetek azoknak, akik úgy akarnak megélni, hogy ne kelljen dolgozniuk. Sokan ugyanis túl későn jönnek rá arra az igazságra, hogy bár tudták volna fiatal korukban azt. amit most tudnak, mert akkor ahelyett, hogy azok lennének, amik, azokká váltak volna, amivénem sikerült lenniük. Hasonlóképpen nagyon kevés fiatal töpreng azon, hogy ha azt tudná, amit nem tud, később az lehetne, amivé nem lesz. De ilyenkor már késó a megbánás. Én a magam részéről öszszegyűjtöttem néhány információt a milliomosok módszereiről. Egy dologról meg vagyok győződve: minden fiatal embernek, aki elhatározta, hogy egymillió dollárt gyűjt össze, szigorúan be kell tartania bizonyos megszorításokat. Ezek ugyan nem könnyűek, de nincs olyan siker, amelyet ne szenvedések árán érnénk el. Megbocsáthatatlan hibát követ el az a fiatalember, aki miután ég a vágytól, hogy egymillió dollárja legyen, azt képzeli, hogy joga van reggel fél nyolckor felkelni, kizárólag őrölt húst enni, délben hideg vizet inni, és este 10 órakor lefeküdni. Szó sincs róla. Túl sok milliomost láttam életemben ahhoz, hogy ennyit se tanultam volna tőlük. Aki milliomos akar lenni, annak sohasem szabad délelőtt 10 óra előtt felkelnie. Meg se kockáztatnának ílvesmit. Egész hitelüket cli veszítenék, ha valaki meglátná őket az utcán, mondjuk, reggel fél tízkor. Az is előítélet, hogy egy milliomos számára fontos a józanság megőrzése. Sőt, káros. Ahhoz, hogy valaki milliomos legyen, állandóan innia kell. pezsgőt vagy whiskyt szódavízzel, egész éjszaka fenn kell maradnia, és vederszámra kell nyakalnia az alkoholt. Ez kitisztítja az agyat a másnapi üzletkötésekhez. Láttam közöttük nemegyet. akinek annyira kitisztította, hogy arca oszlásnak indult kocsonyához hasonlított. Hogy a milliomosok miképp keresik a milliókat? Ez meglehetősen bonyolult probléma. Gyere például New Yorkba, mindössze öt centtel a zsebedben. Majdnem mind így kezdték. Többszörös milliomosok ismételten elmondták nekem, hogy öt cent volt a zsebükben, amikor a városba jöttek Ez biztosan nem könynyű. Én többször is megpróbáltam, egyszer majdnem sikerült. Kölcsönkértem öt centet. New Yorkba mentem, majd nagv lendülettel hazatértem. Ha nem állítottam volna be egy városszéli sörözőbe és nem ittam volna el az öt centet, most biztosan milliomos lennék. A másik eszköz «z üzlet. Persze valami nagystílű üzlet, amire még senki sem gondolt előtte. Valaki elmondta például valahol: Mexikóban egy cent sem volt a zsebében, és észrevette, hogy a helységben egyetlen villanylámpa sincs. Nyomban megmozgatott néhány embert, bevezette a villanyvilágítást, s annyi pénzt keresett, hogy lapáttal vitte haza. Egy másik New York-i ismerősöm arra ébredt egy napon, hogy egyetlen fityingje sincs. Ennok meg az jutott az eszébe, hogy New Yorknak legalább tíz emelettel magasabb házakra van szüksége. Felépített két felhőkarcolót, és abban a minutumban eladta őket. Sok milliomos kezdte azzal karrierjét, hogy hasonló egyszerű ötleteket valósított meg. Vannak persze sokkal könnyebb módszerek is, de talán roszszul teszem, ha elárulom, mert én magam szeretném azokat felhasználni. Véletlenül jöttem rá egy este a klubban. Odajön egy rohadtul gazdag vén pasas, megkérdeztem az egyik kollégáját. miképp szerzett a vén Bloggs ennyi pénzt,. — Hogy? — felelte röhögve milliomos barátom. — Egyszerűen. Elszedte a pénzt az özvegyektől és az árváktól. Az özvegyektől és az árváktól? Remek ötlet — montam magamnak, de hát ki gondolta volna, hogy az özvegyeknek és az árváknak pénzük van. — De hogy tudott ennyi pénzt kifacsarni belőlük? — kérdeztem ketelkedve. — Egyszerűen átgázolt rajtuk. Hát nem nagyszerű? Azóta sokszor gondolok a szavaira és elhatároztam, hogy ezt én is megpróbálom. Ha sikerülne elgendó számú özvegyet és árvát szereznem, hogy átgázolhassak rajtuk, milyen egyszerű lenne. De miképp tegyek szert rájuk? Azoknak az özvegyeknek, akiket ismerek, löbbsége meglehetősen viharedzett. és ellenálló. Ami pedig az árvákat illeti, nagyipari mennyiségben lenne rajuk szükség. Várok tehát, míg ők elegendő menynyiségű özvegyet és árvát „termelnek", és a többit majd meglátjuk. Marton Lili fordítás* Vasárnap, 1366. januar 30. DíL-MAGYARORSlAG 7