Délmagyarország, 1965. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-28 / 281. szám

r Vasárnapi könyvszemle Próféta voltál, szivem Somogyi Tóth Sándor regénye Vannak korszakok, amikor az irodalom a társadalmi mozgás lendkereke, amikor a kívánt és sürgetett jövő figuráit, héroszait rajzolja, vetíti az olvasó elé. Türelmetlennek is nevezhetnénk ezt az irodalmat — a sző jó, pozitív értelmében —, türelmetlennek, amely az ábrázolás tényével ls programot kíván adni, mozgásra akar ösztönözni. Szép és szerencsés pillanatok ezek, amikor az író az erjedő, az embrionális újat „segítheti világra': teremthet új társadalmi, erkölcsi és esztétikai normákat egyaránt. Es vannak korszakok, amikor a társadalmi változás, a folyamat mar elért egy bizonyos fázist, amikor az alakuló újnak már kirajzolódnak markáns' körvonalai, a múltat elsöprő erényei, de a továbbhaladást gátló belső gyengéi is. Ilyenkor, a viszonylagos nyugalom állapotában kerül sor az elemzésre, a megtett út felmérésére, az új hibák és fogyatékosságok ostorozására és feltárására. A valóság csak ritka esetekben fedi az illúziókat, a jövőről alkotott legreálisabb, legracionálisabb elképzeléseket is. Cselekedni, valóra váltani mindig nehezebb, mint tervezni. Ezzel is magyarázható, hogy bizonyos megtett út után óhatatlanul fellep a tervek és a valóság szembesítése. Mondjuk azt, hogy ez történt a mi irodalmunkkal is az elmúlt 20 év alatt? A képlet természetesen nen: ilyen egyszerű. Kétségtelenül nagy utat tettünk meg a Talpalatnyi föld-tCA, a Felelet-tői vagy a Budapesti tavasz-tói a Rozsdatemetőig, a Húsz óráig vagy a Párbeszédig —, hogy csak az irodalmi „mérföldköveket" nézzük. Ma már emlék a földosztás, az államosítás, a hatalomátvétel. Emlék a történelmi esemény, a szereplők, a cselekvő személyek azonban, ma is élnek Most ért az „emberélet delére" az a korosztály, amelyik Gőz Jóskának a kortársa, amelyik 1945 után kezdett eszmélni és cselekedni. Ezt az utat, 20 évet méri fel most néhány irodalmi alkotás, szembesítve a jelent a nagyrakelendő vágyakkal. Az irodalom — a regényíró — természetesen mindig típusokban, figurákban gondolkozik. A jelenségeket, jellemvonásokat egy-egy figurában, annak mozgásában ragadja meg, konkretizálja. Egy-egy mű természetesen csak a részt adja, illetve a pars pro toto elv alapján a részben az egész illúzióját, szerencsés esetben a reális képét. Miért mondjuk el mindezt itt? Mert érzésünk szerint Somogyi Tóth Próféta voltál, szivem című — a Magvető Könyvkiadónál megjelent — regényének hőse. Szabados Gábor i6 csak megszorításokkal fogadható el tipikusnak. Létezését vitatni, tagadni nem lehet. Sajnos, nagyon sok Szabados Gáborunk kiégett, cinikussá, önzővé vált volt forradalmárunk van (ha elfogadjuk azt, hogy Szabados Gábor valóban forradalmár volt). Somogyi Tóth művészi erővel állítja elénk a figurát: Szabados Gábort, az erkölcsileg és idegileg is öszszeroppant érteimiségit, újságírót. Elhisszük neki a figurát. Ábrázolásmódja sajátos, de nem egyedülálló. A belső interieur-t, a párbeszéd „technikát" akalmazza fiktív személlyel, akit sosem látunk, sosem hallunk, csak a főhós reagálásaiból következtethetünk jelenlétére. Már maga ez a forma ls — és a keret — Szabados az idegszanatóriumban az orvos „hatására" visszaemlékezve mondja el életét — jelzi a figura — jobb szó híján „dekadens" voltát. Kétségtelenül modern jelenség, ha nem ls a szó pozitív értelmében. Szabados Gábor indulásakor része az egész társadalom mozgásának, aktív tagja ennek a mozgásnak. Minden későbbi fogyatékossága ellenére — ebben az időben még hisz és képes is konstruktíven élni, dolgozni. Somogyi Tóih csak utal erre az állapotra, mintegy jelezve, aláhúzva a kontrasztot az indulás és az „eredmény" között. És éppen itt vetődik fel a probléma, ami már nem csak irodalmi, amivel magyarázható a mű iránti fokozottabb érdeklődés. Szabados Gábor értékes ember lehetne, de elbukott, kiégett, mert gyenge. De ki felelős ezért? Csak ő maga? Az író a magánéletében mutatja ki azokat a konfliktusokat, amelyek morálisan kezdik ki, felőrlik energiáját. Nem értik meg egymást a feleségével. Krisztinával. Az ellentét éppen életszemléletükből fakad. Krisztina a lelkes indulást, a harcos hitet kéri számon Szabadostól, azt szeretné mintegy konzerválni benne — holott Szabados a sikeres, befutott újságíró, éppen a munkában nem találja meg a szépséget — a helyét. Még nagy pillanataira — palkonyai riport — is csak fanyarul mlékezik. nem tudja tovább ösztönözni. S ezért már nemcsak ő felelős. Az író sem ítéli el hősét teljesen — nem is ítélheti el. Sziporkázó intellektusa — amely le is leplezi gyengéit — helyenként még vonzóvá is • eszi. Vannak emberi pillanatai is, amikor felnyüszít benne a magány és az elesettség — például a fiával való találkozásakor. Voltaképpen — vulgáris mércével — irigyelésre méltó ember is. Mindent megkapott, amit a társadalom megadhat: szép pályát, karriert, kocsit, összkomfortot, nőket — sikert. A „büntetés", az. hogy Somogyi Tóth az idegszanatóriumba toloncolja. még enyhének is tűnne, ha a nagy emberi gyengeségeket nem ellensúlyozná éppen az említett imponáló intellektus. Somogyi Tóth az önismeret fontosságáról beszél. Ismernünk kell önmagunkat, mert enélkül nem juthatunk tovább. Hegel megfogalmazásában a tárgy ismeretét a tárgy története adja. A megtett út ismerete. Ezt kisérli meg felmérni néhány izgalmas, friss iro'nlml vállalkozás. Somogyi Tóth regénye is. Szabados Gábor figurája lassan fogalommá válik, mint a Hábetlerek, Elnök Jóskák. A jelenség megfogalmazása — még az egyedi, esetlegesé is — figyelmeztetés is. önismeretre. önvizsgálatra — és kritikára ösztönzi az egyént, de a társadalmat is. A hitet, az illúziót nem =zábad elveszíteni, de azt ts ki kell küszöbölni, hogy a Szabados Gáborok is elveszítsék. Mert minden fiaskóért mindenki felelős — az egyén is, a társadalom is. • t HORPACSl SÁNDOR CSEREÚT BERKECZ ÉVA KŰT Mindennek a barátnők az okai. Mármint a feleségem barátnői. Telebeszélték a fejét a külföldi csereutak csodálatos élményeivel. Azzal, hogy milyen olcsó nylon szatyrot lehet venni Bécsben és milyen könnyű szivacsruhát Berlinben. Addig-addig zümmögték fülébe csábító szirén dalukat, míg egy szép, de baljóslatú napon ezzel állt elém nőm: — Jenő, a jövő nyáron mi is utazunk. Először azt hittem, hogy ez a kijelentés nem több, mint a nyári szabadtéri Ember tragédiája előadásának kései visszhangja, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az ügy rémesen komoly. Feleségem ugyanis jövőre a ködös Albionba készül, de hogy a hozzánk érkező lordok és ladyk előtt ne maradjon szégyenbe. szerény, de meghitt lakásunkat luxus szállóvá szándékozik átvarázsolni. Természetesen elsősorban az NÉMETH FERENC Holdfény és ÁRNYÉK Megszomjaztunk. Már besötétedett. Holdfényben derengett a táj az út mentén. A jegenyék — háttal fekete óriások — arccal a fény felé fordultak, csillogtatva szellőzködő leveleiket. Árnyba burkolóztak a tanyák egy-egy ablakszem lámpavilágával pislogva csak az út felé. Végre villanyfények villantak fel előttünk, egy kisváros főutcájába torkolt az út, mellékutcákon döcögtünk végig. Útitársam megszólalt: — Álljunk meg egy pohár sörre. Sötét utcarészen álltunk meg, nem messze véhdéglő ajtaja világlott. Közelében, a holdfényben fiatalember állt zsebretett kézzel maga elé meredve. Magas, vékony, de vállas, magas homlokú, sasorrú alak. a holdfényben olyan volt. mint valami szobor. Felénk fordult, amint közeledtünk, de mielőtt közelebbről megpillanthattam volna az arcát, eszembe jutott, hogy a pénztárcám a kabátomban maradt; visszamentem az autóhoz. Előkerestem a pénztárcát, már indultam volna, de eszembe jutott: a gépkocsivezetőt is illene behívnunk egy kávéra vagy málnaszörpre. Ügy is lett: bezárta még az ajtókat, zsebre tette a kulcsot, beballagtunk a vendéglőbe. Inkább kiskocsma volt, viaszosvászonnal letakart azstalokkal. Cigányok játszottak a sarokban, néhány asztalnál ültek csak, útitársamra egyből rátaláltunk. Meglepetésemre nem egyedül volt. Magas, karcsú, de vállas fiatalemberrel ült az asztalnál. Homlokába hullt a haja, sasorra időnként eltorzult a grimasztól, láthatólag erőlködött, hogy észnél tartsa magát, értse, amit hall és hallja, amit beszél. Útitársam így mutatta be: — Jóska, avagy a Pöttyös; nagyon rendes srác. A nagyon rendes srác rögtön konyakot akart hozatni, amit sehogyan se háríthattunk el anélkül, hogy meg ne sértettük volna. Megsértődött tehát. Fel is állt, bár nem azonnyomban, kis idő és némi hallgatás után. Felállt, néhány üres poharat hagyva maga után, és bizonytalanul szétnézett a teremben, majd megindult egy irányban. Előbb az ismerős asztaloknál cövekelt le egy-két szóra, egy-egy újabb konyakra, végül a cigányok ela|j. akik rögtön keresték kedvét a nótával. Énekbe, füttybe kapott, aztán táncba is, jobban mondva néhány kar- s lábmozdulattal imitálta a táncot, biccentgetve. — Ki ez a nagyon rendes srác? — kérdeztem. A gépkocsivezető közben — fekete nem volt — megitta bambiját, s kiment rádiót hallgatni. A dzsesszt, azt mondta, jobban szereti, mint ezt. — Csakugyan rendes. Együtt jártunk iskolába — kezdte útitársam. — Jó tanuló volt, főiskolára ment. Végzett, visszakerült ide egy gazdaságba. Már akkor udvarolt egy lánynak, amikor együtt jártunk. A lány várt rá tisztességgel, ö dolgozni kezdett, nagy ambícióval, kertészeti szakember, érdekes tervei vannak. Nem hagyták dolgozni, az igazgató kinevette: papírtudás ez. Lassanként belefásult, inni kezdett, aztán a gazdaságot is otthagyta. Kár érte, tönkre teszi magát. Valami verekedésbe is belekeveredett, megúszta pénzbüntetéssel, de látod: ez lett belőle, ö maga is tudja, de hiába, csak legyint, úgy se lehet, mondja. Sikerült pár értelmes szót váltani vele, egy pillanatra fel is lobbant, előhozta a terveit, aztán félbeszakította, s egy szót se szólt róluk tovább, mihelyt biztatni kezdtem. Most már a lánnyal se jár. pedig az még most se törődik mással, de ő rá is csak legyint: minek? Mit lehetne ezzel a sráccal tenni, hogyan segíthetnék rajta? Ott állt a cigányok előtt imbolyogva, a plafonra emelt ujjal vezényelte a nótát, sasorra grimaszba feszült, két kialakuló ránc húzódott mellette, jószabású ruhája gyűrötten, piszkosan csüngött, összecsókolózott a prímással, s kitántorgott. Fizettünk, s mentünk. Amint beszálltam a kocsiba, még visszanéztem. Ott állt egy fának dőlve, görnyedten, összeesett árnyékát vetítette felém a holdfény. Most. hogy háttal állt a fénynek, nem látszott, hogy fiatal, nem látszott, hogy milyen korú, időtlenül, öregesen esetten kapaszkodott a kopott, poros, utcai akác törzsébe. Így maradt meg az emlékezetemben; tűnődtem rajta egész úton. Észre se vettem, hogy útitársam lakásához értünk, arra riadtam fel csak, hogy nyújtja a kezét. S mentünk tovább. — Furcsa figura — mondtam a gépkocsivezetőnek. — Tehetséges, fiatal, s így öszszetöri a kezdeti sikertelenség. Ez a baj. hogy sokszor nem tudnak hangot találni a fiatalokkal. — Lehet — mondta a gépkocsivezető —, csak nem ebben az esetben. Mert én ezt a kölyköt jól ismerem. Már diákkorában is csak a csavargáson járt az esze, nemegyszer panaszolta el az apja, akivel akkoriban együtt dolgoztam. Kitanították, nagy kínnal, mondhatom, mert alig győzték pénzzel, noha volt tehetsége. Jó helyet kapott, azt se becsülte meg. Mert csak a szalmaláng tervekkel jött, nem valósított meg belőlük semmit, nem volt türelme, csak beléjük kapott, közben a munkáját is elhanyagolta. Amikor meg nem kapott prémiumot, megsértődött, mert ugye a pénz. az kellett volna a mulasztásra. Olyan fajta ez is: előbb szeretné a pénzt, a sikert, a munkát meg elhalasztaná öregkorára, ha nem tovább... Ásított, fékezett. Megérkeztünk. Nem szóltam semmit, csak elbúcsúztam. Mit is mondtam volna? Melyiknek van igaza? Egyáltalán: nem illik egymásba valahol a kétféle jellemzés? Külső ok mindig van, de az embernek mégis módjában áll embernek maradni. Vagy könnyebb a külső okkal megnyugtatni lelkiismeretünket. s kényelmesen elereszteni magunkat egy útszéli fának dőlve? én szobám szúrt szemet nekL Nem állítom, hogy bútoraim valami osztályon}elüli extra luxusnívót képviselnének, én mindenesetre jól érzem magam köztük, már csak azért is, mert négy évtized alatt megszoktam őket. Hiába hivatkoztam azonban a hosszú együttélés alatt kifejlődött megszokás hatalmára, nőm hajthatatlan maradt. — Ilyen ócska bútorok között nem fogadhatsz angol vendégeket — szólt ellentmondást nem tűrő hangon és kirángatta alólam a széket Feleségem szokásos lendületével intézkedik. Bútoraimat pillanatok alatt elviteti a bizományba, úgy hogy mire magamhoz térek, már csak a csupasz falak vesznek körül. Ruháim, fehérneműim a lakás legkülönfélébb szekrényeibe vannak eldugdosva. Valóságos kutatómunkát kell folytatnom, amíg egy-egy darabot megtalálok. Szék sincs aszobámban. A földön, szőnyegen ülök törökülésben mint hajdan a törökök, ugyanott próbálok élaludni is. miközben a pokolba kívánom szegényt angolt, akit még nem is ismerek. Feleségem minden szabad idejét a bútorüzletekben és raktárakban tölti. Engem is magával cipel. Kikéri véleményemet, hogy melyik bútor tetszik, de nem ad rá semmit. Én már az elsőt megvettem volna, amit láttunk, de neki semmi se elég új, elég modern és elég szép. Napjaimat bútorokkal zsúfolut raktárakban töltöm, éjszakáimat pedig szobám csupasz négy fala között. Már mindenkit elátkoztam, a feleségem, a szegény angolt, akit még nem is láttam, de főleg a barátnőket, akiket viszont m&ri többször is láttam. Ez se használ. Éjszaka lidérces álmok gyötörnek. Legutóbb azt álmodtam, hogy feleségem mustrálgatva megállt előttem, fejét csóválja, aztán kijelenti: — őszülsz, Jenő, szaporodnak a ráncok az arcodon. Tokád is nőtt és a szemed alatt akkora zacskó van, hogy egy forintos is elfér benne. Téged is ki kell, hogy cseréljelek. Ki gondolná, mire jó egy ilyen csereút? Kálmán László r G. Szabó László versei 1 ITALBOLT Dohányfüst mélyvizéből mint tátogó halak buknak fel olykoron; a kassza csengve blokkol, aztán tovább szövik — otromba mámoroktól űzve — durva daróccá a beszéd-fonalat. Nem szépségekre nyílik — szemük bambán guvad; foncsortalan tükör ... Tán valamit keresnek, de meg nem lelhetik, mi nincs többé — a szesznek lilás gőzébe foszlott emberi arcukat. Am hogy nálunk közönybe fullad sorsunk, ne hidd! Megmentésükre törnek fennen dörgő beszédek, rotációsok ontják a harci riadót: „Mind megszüntetni!" ... S mig a jószándék ligy dadog, óvón tárja fölébük sérthetlen szárnyait — folyékonyan beszél a Gazdasági Érdek. SZ O N A TINA Kényeskedésed, rossz kedved lemállik, akár a festék arcodról, mikor a szürke tengés köznapjaiból kiragad vágyam, s gyújtópontba állit: sugárkévéje gyengéden hatol ruhád alá, vibrálva átvilágít, de ha nem engedsz, kész követni váltig — nem szabadulsz már tűz-nyilaitól. Szelíd vizedre gyors vadevezősnek i szegődnék én cseresznyésedbe csősznek — tekintetem őrködne reggelig melled hegyén, hol patakként erednek délkörei megálmodott egeknek — szívemben nyílnak csillagképeik. J 6 OEL-M AGÍAROAÍZ A* Vasárnap, 1965. nuveuiber 2t-