Délmagyarország, 1965. október (55. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-02 / 232. szám

Utcai UépeU A derűs, Őszi délutánon sétára indult a nagymama alig 3 hónapos kisunokájával. A körúton haladva önfeledten gyónj'őrködött az alvó Csöppség ben. Egy többemeletes ház előtt azonban döbbenten megállt. A kicsi hófehér réklljére szürke hamurakás esett. Fenn egy félig nyilt ablakban a függöny lebbenése jelezte, hogy valaki ott állt és n cigaretta égó hamuját leszórta. Ha a kicsi arcába hull az égő parázs, vagy mosolygó szemébe? Elgondolni is megdöbbentő! A házfelügyelőnél keresett elégtételt a nagymama: — örüljön — mondta a házfelügyelő —, hogy nem egy egész tál cigarettacsikkel öntötték le, mert már, sajnos, az is megtörtént. * A kora délelőtti órákban, szintén a körúton történt az eset. Kövér, éltes hölgy a világ legtermészetesebb dolgaként a járókelők nyakába porolta az ablakon kidugott porolóból a lakásban összesöpört szemetet. Felszóltak neki:mit szólna, ha az ő nyakába hullna a nem kívánt égi áldás? Olyan csodálkozva nézett le. mintha arról értesülne, hogy az általa leszórt szemét százforintosokká változott. Sajnos, csoda nem tőrtént. Jó lenne azonban figyelmeztetni azokat, akik az ablakból az utcára. a járókelőkre szórják a lakásokból a szemetet. Szalma Géziné Híres szakmák, öreg mesterek FA Ötletes kiadó A milanói Bempiani könyvkiadó a következő kérést csatolja kiadványaihoz: „Kedves olvasó, ha nem tetszett a könyv, adja át másnak: az Ízlések különbözők és egyáltalában nem kizárt dolog, hogy valaki más talán jobban értékeli. Ha viszont tetszett, ne adja kölcsön senkinek. Ezzel nem tenne jó szolgálatot a szerzőnek. Inkább buzdítsa barátait, hogy ők is vásároljanak egy példányt". — Kilencéves koromban, még le sem ért a lábam, már rúgtam a korongot. Először kis macskatányért, kuglófsütőt csináltam, aztán pár hónap alatt belejöttem a munkába ... Palotás Jánossal, az utolsó szegedi fazekas mesterrel beszélgetek alsóvárosi műhelyében. Még csak ötvenhat éves, s mégis, egy hagyományos kisipar ág utolsó képviselője a városban. Bizony régen voít — úgy a múlt század vége felé —, amikor a szegedi műhelyekben 110 fazekasmester, segéd és inas rúgta a korongot. Palotás mester úgy emlékszik, hogy még gyerekkorában is barmi ncnil több fazekas dolgozott Szegeden. És most ő a szakma „utolsó mohlkún"-ja. Két fia, akik kitanulták az apai mesterséget, áttért a cserépkályhásságra és ezt a rokon szakmát űzi 9—10 éve egy másik, fiatalabb iparos társa is. Ré%en is ma A mester udvarán nagy halom frissen kiásott agyag magasodik, a napon pedig hosszú deszkákon virágcserepek száradnak. A fazekasműhely éppen tele van száradó félkószportékával: a lézsafá-nak nevezett polcokon karcsú tejesköcsögök, hasas lekvárosfazekak és kisebb-nagyobb virágcserepek sorakoznak. A műhely másik oldalát csaknem teljesen elfoglalja a nagy égetőkemence. A fazekaskorong mögött, a fapadlón hűvös tapintású, nagy agyagkockák hevernek, amikből a mester mindig egyet-egyet vesz munkába. Vegyük sorrj\ hogyan munkálja a fazekas a nyersanyagot, míg a formátlan agyagrögből formás edény alakul a keze alatt! Régen a zsíros tapintású nyersanyagot a műhelyben kupacba rakták és sarlóval szeletekre szelték. A sarló megakadt az idegen anyagokon, köveken, amiket félredobtak. Egy idő óta a szelest az iszapolás helyettesíti. A fazekas az agyagot jól átmossa, majd miután megszikkadt, kockákba vágja és a pincébe hordja. Ezután következik a taposás vagy gázolás. Az agyagkockákat mezítláb, sarokkal széttapossák szabályos kör alakú lepénnyé, hogy a csomókat eldolgozzák benne. Gázolás után kockákba vágják az agyagot, majdt az edényformálás előtt a mester a gyúrópadon még alaposan meggyúrja, hogy egyenletessé tegye az agyag sűrűségét. Ezután következhet csak a korongolás, ami a fazekasság igazi próbája. A fazekas lábbal rúgja a korongot és keze nyomán a gyorsan forgó korongon a szorítóbőr, egy fakés és egy famérték segítségével percek alatt formálódik ki a karcsú tejesköcsög. Egy vékony dróttal leveszi a korongról, újabb agyagrögöt tesz rá és már készíti is a következő darabot. A korongon megformált agyagedény ezután megszikkad. A füles edényt fülezik, majd bőrkemény állapotban alapfestést kap. Teljes száradás után következik az első égetés, utána a mázalás, a mintás festés, majd a második égetés. Mint a gyeröfc... Amint látom, száradás közben nagyon óvatosan kell bánni az edényekkel. — Hát még égetésnél! Olyan ez, mint a gyerök. Ügy köll vigyázni rá, mint a csecsemőre. Kényös portéka ám ez nagyon ... — mondja a mester és szeme szeretettel fut körbe a keze alól kikerült, méretre pontosan egyező „kényes" köcsögökön. — Milyen portékákat készítettek a régi fazekasok, amik ma már nem kellenek? — Régebben háromféle mester volt: korsós, tálas és fazekas — magyarázza Palotás mester. — A korsós csak korsót, kantát, locsolót egyszóval fennálló edényt készített —, a tálas meg csak paraszttálat tésztaszűrőt tányérokat. A fazekas viszont mindenfajta agyagedényt elkészített. — Aztán sorolja a már kiveszett készítményeket: ilyen a parasztfazék, amiben a .szahadtűzhelyen főztek, a vajköpülő, a komacsésze, a boroskancsó, a zsíros- és vajasfazék, a tarhós bögre, no meg a pálinkás-butyfcos és butella, amiket szokás volt tréfás feliratokkal ellátni. Palotás mester már csak néhány feliratos butellát készített megrendelésre, de a régi fazekasok — különösen a vásárhelyiek — nagy mesterek voltak ebben. Fazekas eiödök — káiyhás utódok — A szögedi fazekasok — ugyan a nép gölöncsérnek nevezett minket — szöbb állású edényeket csináltak, mint a vásárhelyiek — büszkélkedik Palotás János, de azért hozzáteszi: — Igaz, hogy azok mög szépen virágoztak, művószködtek. Valóban, a fazekasmunkák között tájanként nagy eltérések mutatkoztak. Hasonló különbségek ma is vannak: több helységben — így pl. Hódmezővásárhelyen — az agyagformálásnak ez a több évezredes múltú mestersége, részben változott rendeltetéssel, szövetkezeti keretek között továbbél napjainkban is. Másutt — így Szegeden »s — kihalóban van. Paioás mester elődei negyedíziglen fazekasok voltak. Fial elsajátították ugyan a mesterséget és az ősi anyaggal dolgoznak ma is, de már nem a régi módon. Ma azonban még dolgozik az utolsó szegedi fazekas és készítményei: a jellegzetes vörösedények és virágozott fehéráruk ott tarkállnak minden héten a Marx téri hetipiacon- Juhász Antal O/aasóink írják GYERMEKEK ÖRÖME Hatalmas autóbusz állt meg az Uzsoki utcai óvoda előtt és kíváncsi kis első osztályosok tekingettek az ablakon kifelé. Kíváncsiságuk csak egy pillanatig tarthatott, mert máris a busz ajtajánál állt a vezető óvónéni. Kereszthegyi Irén. Kedves szavakkal invitálta a szobába az érkező vendégeket. A kisiskolások öröme határtalan volt, amikor bent meglátták a sok szép játékot és meghallották a biztatást: „Az egész óvodánk a tiétek, érezzétek magatokat nagyon jól nálunk". Érthető is volt ez a nagy érdeklődés, hiszen a vendégségbe hozott gyermekek közül egyik sem járt óvodába, és nem is láttak óvodát még belülről. Csíkos Iblke a hajóhoz szaladt, hogy ő legyen a kormányos. Nacsa Anikó és Bagl Encike a babaházba húzódott, s ott pólyázta. kiskocsiba rakosgatta a babákat. Németh Editke és Brágya Irmuska a „csemegeboltban" árukiadó volt. Bata Nagy Ilonka és Pipicz Ilonka voltak a vásárlók és játékpénzzel fizettek. Vidáman teltek az órák és bizony nehezek voltak a búcsú percei. S mi történt most? Az iskolások legnagyobb örömére az óvónők, dajkák és az óvodások is felszálltak a buszba és fele útig elkísérték barátaikat. Énekszóval, kis kezükkel integetve váltak el egymástól a város és a tanya gyermekei, kiknek találkozását sok fénykép is megörökítette. Herczeg Fcrencné, a domaszéki Zöldfás iskola tanítónője GONDOSABB KISZOLGÁLÁST! A napokban feleségemmel és két gyermekemmel a buszmegállóhoz menet betértünk a Muskátli eszpresszóba. Kértünk egy-egy deci csemegebort Az elárusító azt válaszolta, öt üveg boruk van mindössze, azt viszont tartalékolni kell az ülővendégeknek. Ezért nem volt hajlandó bennünket kiszolgálni. Szétnéztem az ülő társaságon, s meglepő volt, hogy a vendégek nagyrésze már alaposan felöntött a garatra. De ezeket az erősen ittas embereket továbbra Is kiszolgálták. Amikor ezért kértem a panaszkönyvet, ezt a kérésemet is megtagadták. Jó lenne, ha ebben a presszóban Is megfelelően foglalkoznának a vendégekkel. Farkas Vince 4 te*t\érországok életéből Hegyi emberek között Sftltf „Az embernek Moszkvába kell utaznia. Antonioni beszámolója a L'Europeo-ban Ezernyolcszáz méter felett az emberek — nyelvi különbségre való tekintet nélkül — szeretik és segítik egymást — mondta nekem egy alpinista fiatalember Zakopanéban. Megjegyezte azt is, hogy amikor kis csoportjuk viharba került a kétezer méteres csúcson, elhagyta filmfelvevő gépét. Másnap ugyanazon a helyen megtalálták, valaki azonban már vízhatlan kendőbe burkolta. A kis lengyel várost a világ minden tájának turistái felkeresik, mert a környező hegyekben korán lehullik a hó s a magas csúcsok nyáron is fehérek, hóval borítottak. Évente milliónyi idegent vonz a vidék csodálatos varázsa. Tengerszemek, rohanó patakok, szédítő szakadékok s érdekes formájú hegycsúcsok fogadják a turistákat. A sí-olimpia városa is Zakopane korszerű ugrósáncokkal, nagy sportszállodával s Jellegzetes lengyel faház 99. Michelangelo Antonioni, a világhírű olasz filmrendező, aki részt vett a moszkvai filmfesztiválon, majd utána — ahogy mondta — „egy kicsit csavargott" Moszkva környékén és ellátogatott Leningrádba a VEuropeo című római hetilap hasábjain beszámolt • a Szovjetunióban szerzett élményeiről. Az intellektuális hangvételű filmek rendezője — Moszkvában az II deserto rosso, vagyis A vörös sivatag című új filmjével szerepelt — nem fukarkodott bizonyos kritikai megjegyzésekkel sem, összbenyomása azonban igen kedvező volt Mint szószerlnt irta: „Az embernek Moszkvába kell utaznia, s nem azért hogy rövid Idő alatt valóban megbízható értékeléseket csinálhasson, hanem, hogy meggyőzödjön róla: gyakran milyen olcsó fogásokkal él a szovjet életről szóló olasz tájékoztatás." Antonioni leírta Romanov szovjet miniszterrel vaJo hosszabb beszélgetését és elmondta, hogy a szovjet filmügyek vezető funkcionáriusával folytatott eszmecseréjéből két — számára meglepő — tapasztalatot szerzett Először is megtudta — „s ezt később is bebizonyítottnak láttam" —, hogy a Szovjetunióban nincs filmcenzúra. „Pedig ezt nálunk még a tárgyilagosságra törekvők is állították. Érdemes elgondolkodni ezen ..." — fűzte hozzá az olasz filmrendező. Meglepte és elgondolkodtatta Antonionit az is, hogy Romanov miniszter közölte vele: a Szovjetuniónak — amikor filmeket importál — tekintettel kell lennie arra, hogy a filmeket legalább harminc nyelvre kell szinkronizálnia. Ezt a nagy munkát pedig valóban csak a legjobb filmekre érdemes fordítani.,. Antonioni megnézte Moszkvában Bondarcsuk új filmjét, a Lev Tolsztoj regényéből készült Háború és béké-t „Szilárd, két lábon álló alkotás" — jegyezte meg — többek között — róla. A fiatalok stúdiójában látta egy fiatal, kezdő — ahogy Antonioni kedvesen írta, „még nevet sem viselő" — rendező Öle ketten című kisfilmjét és erről azt írta: „Mű, vészi, érzelgősségtől mentes." A szovjet és az olasz filmközönség ízlése — állapította meg Michelangelo Antonioni — nem azonos, de „talán sehol nincs olyan lelkes, az alkotókat és az alkotást annyira tisztelő közönség, mint amilyennel Moszkvában és Leningrádban találkoztam." Az -olasz filmrendező különben Moszkvát „hatalmasnak és erőteljesnek" nevezte, s hozzátette: „Nem csoda, hogy még Napoleont is megriasztotta a nyilván már akkor is érezhető erő." A leningrádi „fehér éjszakák"-ban — a filmművész érzékeny szemével — „sok bájt és finom szomoi'úság"-ot látott Színházakat — mint írta, nagy sajnálatára — nem látott, de „kihallgatott" több olasz és francia művészt, akik elragadtatva nyilatkoztak — többek között — arról a leningrádi színházról, ahol mostanában Cserkaszov is játszik. Érdemes még egy apró epizódot idézni Antonioni cikkéből. Ehhez a leningrádi Ermiíázs-ban lejátszódott epizódhoz az olasz rendező nem fűzött sem pozitív, sem negatív megjegyzést. íme, szó szerinti leírása: — Megkérdeztem egy leánykát, aki ott állt Picasso egy sötétkék képe alatt, hogy vajon tetszik-e. „Jobban tetszik az ott alul" — felelte. „Az ott alul" egy R.embrandt-kép volt. A síugrósánc az öltözővel Á hegycsúcson épült Ciorsz tva vára uu már szívélyes vendégszeretettel, zom. Marian Chojnicki varA vendégszeretet, a barátság sói mérnök elmondotta, ez a magyarokra különösképpen .... , adódik ho(rv Varsó vonatkozik. Mint úti kalau- «ddoi is aoooiK^ nogy varso lerombolása idején a magyar családok befogadták a hazájukból menekült lengyeleket. A hegyek némelyikéhez legenda is fűződik. A Giewont sziklái messziről olyan látványt nyújtanak, mintegy hanyattfekvő óriás katona, nagy sapkával, csizmával. Ez az „alvó katona" — a legenda szerint — a háborúban felkel, hogy megvédje az országot az ellenségtől. Hegyi embereknek nevezik magukat Zakopane környékének lakói s ezt büszkén vallják. Nyugodtak, sosem sietnek, kimért, magabiztos léptekkel róják a hegyi ösvényeket, tömött, súlyos hátizsákokat cipelve. Nem kívánkoznak el más tájra, azt mondják: a hegyek jók hozzájuk. A havas csúcsokra igyekvő turistáknak készségesen segítenek s ha a vészjelzés lavinára hívja fel a figyelmet, életük kockáztatásával mentik a bajbajutottakat Ezernyolcszáz méter felett az emberek szeretik egymást — ezt jegyeztem meg legjobban zakopanei utamból s arra gondolok, milyen jó lenne ezt a magasságot lejjebb, sokkal lejjebb, alacsonyabb szintre szállítani. Tóth Béla 4 OEL-AAAűl AHORiiAtt Szombat. 1965. október 2.