Délmagyarország, 1965. október (55. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-10 / 239. szám

DÉNES GÉZA QpúnikáhaiL Csurgót Máté Lajos: Radnóti-illusztráció l'OLNER ZOLTÁN L ZSOLTÁR Mint egy istentisztelet csendes e fülledt délután. Villog a tűzfalak, ragyás homloka s a veraláfutásos utcákon jámbor zarándokok énekelgetnek a békéről . miközben saját nyugalmukra gondolnak őgyelgő katona őrzi a teret. Fakó zubbonyán a kor kitüntetése. De vajon miről ismerjük fel azokat akik egyenruha nélkül lézengnek közöttünk és magukban sortüzet vezényelnek?! Uram! Mutasd meg nekünk ellenségeinket és ne vígy minket a kísértésbe de őrizd meg derűs tárgyaink hűségét, mert az esti litániákon még nálunk is szebben könyörögnek a szemforgatók s a költők imáira zokogva mondanak áment. Ironikát a földrajztudósok érthetetlen okokból nem tartottá; fontosnak feltérképezni. Ügy gondolták: ami nincs meg a térképen, az nincs meg a valóságban sem. Ezzel szemben én igenis Ironikában jártam, ebben a mesebeli szigetországban. Pontosan a füves Árkádia mellett fekszik, melynek lakóit költőknek becézték el. Ironika lakosait általában íróknak nevezik. Ott-tartózkodásom alatt e büszke népről sikerült kikutatnom, hogy az írók egyike a világ legrégibb népeinek. Eredetük még a vak Homérosig vezethető vissza, aki e nép első megszervezője és máig is halhatatlan uralkodója. A tudósok véleménye szerint az írók közül nincs mindenki alávetve a természet örök törvényének : közülük igen sokan halhatatlanok. A dolgok természetes rendje továbbá még azt is kívánná, hogy Ironika lakói, az írók tisztességes író apától és író anyától származzanak. A helyzet azonban ebből a szempontból titokzatossággal teljes. Egyetlen íróról sem sikerült megállapítanom a leszármazás ilyen természetes rendjét. így már világos lehet mindenki előtt, mért volt az, hogy Ironikóban egyetlen író csecsemőt sem láttam, hanem azok már mint jól kifejlett példányok jelentek meg előttem. Egyik-másik állítólag már szakállasan született Az írók nem foglalkoznak földműveléssel, állattenyésztéssel, mégis gyakran elvetik a sulykot, sok sikert aratnak, mélyenszántó gondolatokat termelnek. Mindezekből csodálatosképpen nagyon szépen megélnek, sót szaporodási arányszámuk is igen kedvező. Nagy tömegben rajzanak ki tavasszal az irodalmi körökből és hosszú ideig csak szárnypróbálgatással töltik idejüket. Ennek befejezése után, kivéve azokat, akiknek szárnya idő közben letörik, megszállják a kávéházakat, szerkesztőségeket klubokat alakítanak, majd vitatkoznak és — írnak. A tehetségesek az úgynevezett kritikusok segítségével kizárják körükből a tehetségteleneket A kritikusok időnként aztán nagy pusztítást végeznek az életképtelen írók között: egyszerűen levágják őket Az írók között vannak olyanok is, akik írás helyett, jól fejlett szerveik birtokában, csak rágcsálással foglalkoznak. Ebből arra lehet következtetni, hogy az írók egy része a rágcsálók fajtájához tartozik. Általában kollégáikat vagy ceruzájukat rágják. Legszívesebben azonban kiadóik és pártfogóik fülét rágják, ami szerintük igen ízletes és hasznos eledel. Ironika lakosai novellákat, tanulmányokat és regényeket írnak. Van egy termelési águk, az úgynevezett drámaírás, amiből jelentékeny jövedelemre tesznek szert, ök maguk nem fizetnek adót. de a kritikusoktól kíméletlenül behajtják az elismerés adóját. (Az olvasók seregéről nem is jó beszélni.) Ironikában azt is tapasztaltam, hogy az írók szemlélődő, lelkes lények. Erre vall az a sajátságos és számomra megdöbbentő magatartásuk, hogy időnként fehér papirost tesznek maguk elé, kihegyezik a ceruzájukat, és hosszasan a levegőbe bámulnak. Sokáig nem értettem meg ennek a különös viselkedésnek az okát, míg egyikük meg nem magyarázta, hogy ilyenkor az író dolgozik. Megfigyeltem, hogy sokan eközben feketekávét és különböző színes folyadékot isznak. Láttam két szememmel olyan írót is, aki munka közben rothadt körtét szagolt, a homlokát ráncolta, vagy ehhez hasonló elképesztő mozdulatokat végzett. Az írók külsőleg barátságos lények. Elszántak és türelmesek. Alig ismertem meg más népet, amelynek fiai annyi szeretettel és rajongással beszéltek volna saját munkájuk értékéről és jelentőségéről. Azonkívül—állítólag—némelyik kész életét is feláldozni azért, amit körteszagolgatás közben az üres papirosra leírt. Ironikában megpróbáltam magam is dolgozni. Húsz teljes oldalt írtam tele — körteszagolgatás nélkül. (Nem mondom, egy fél kevertet csak bevágtam előtte.) Elvittem a húsz oldalt egy kritikushoz. Az elolvasta, felkiáltott: — Drága idegen barátom, ön máris móri ikai állampolgárnak számít. Kézirata azonban némi átdolgozásra szorul: nagyon kérem, ne ugrassa át azt az öreget az árkon ott a nyolcadik oldalon. Eressze négykézláb, úgy mászassa át Egyrészt biológiai meggondolásból, mert egy öreg ember nem tud úgy ugrani, másrészt így alkalmazkodik a darab levegőjéhez, hiszen üldözői elől bújva menekül, s ha ugrik, könnyebben észreveszik. A munkát átírtam. Bemutattam egy másik, fiatal kritikusnak. Átfutotta, felráncolta a homlokát és undorral ítélkezett: — Ostobaság) Mért kell egy öreg embernek átmászni ott a nyolcadik oldalon az árkot; azzal az erővet át is ugorhatná. Hiszen üldözik, sietős a menekülés. Egyébként biológiai meggondolásból is kifogásolható. mert nálunk manapság nincsenek öreg emberek. A megváltozott élet következtében fürgébben mozognak az öregek is, nem úgy, mint a múltban. Hajaj, idegen barátom, nehéz írónak lenni. Iromfkai utazásom óta nagy tisztelettel, sőt csodálattal gondolok hős lakóira: az írókra és kritikusokra. Ironika különös sejtelmeit mind a mai napig még az észokokkal dolgozó tudomány sem tudta megfejteni. Érdemes Tolna hát egyszer alaposabban szétnézni Ironikában, hogy ezt az egyedülálló népet jobban megismerjük. A magam részéről szívesen vállalkoznék egy ilyen útra — kísérőnek. Vinnék magammal vagy húsz teleírt gépelt oldalt. ANDRASSY LAJOS Csendes monológ Pörölnöm volna mit e változó világgal: ingyen semmit se mért, s amért lassúb futásban itt (frissebb mi útra vitt) kopik le bőröm, foszlik le az ingem kevesebb mint a bér, nyugtom amennyiér vásárra vittem volna, ha csupán nyugta szólna róla. Nem számolom már mivel s miért adósom, sőt teljes hittel vallom jól teljesült be sorsom utódaimban, kiknek mint fáradt őseimnek s magamnak kellett nem kell csatázni vak szelekkel, s azért a kevés jóért, a kenyérért a sóért, az árral szemben úszni Mondom jó ezt ma tudni véremben zöld salakkal, hogy az ki arcom hordja szárnyalhat sasfiakkal s tollát a sár nem éri. lm lassan negyven évnyi (ám valamivel többért) s nem járhatatlan ösvényt. utat tapostam néki HATVANI DÁNIEL Szeretők járkálnak Csillagos szívű szeretők járkálnak ablakunk alatt. Óvjátok őket vén tetők, rejtsétek hallgatag falak Árnyékuk hosszú, arcukon felfénylő robbanás a hold. Tán szárny suhogott? Nem ltudom. Elsüllyedő csőkunk dalolt Az ágak közt még mi l megyünk, felzúg a múlt lázas vize. Hallod, Kedves? A csöndbe [tűnt léptünk kopog fei messzire. Óvjátok őket vén tetők, rejtsétek hallgatag falak. Csillagos szívű szeretők járkálnak ablakunk alatt. GULAY ISTVÁN A sókristály nagy napja A

sókristály mar régóta lakott gazdája sótartójában egyszál maga. az albérleti szoba sarkában. Szinte semmit sem tudott meg a világ dolgáról, mert a diák csak keveset volt otthon. Egykori helyén, a raktárban, más volt a helyzet. Egy vastag bajuszos öreg sokat beszélt ott egy hosszú, vörös emberrel, aki ügyvéd volt valamikor. Azok ketten együtt dolgoztak és naponta többször leültek egy-egy köteg parkettára, hogy szót váltsanak egymással. Olyankor nagyon komoly dolgokról hallott a sókristály. Ha néha a diák szobájának ablakán besütött az alkonyati, vörös nap, még nemrég is széthányta a fénynyalábokat örömében, az emlékezetében újrahallott nagy szavak miatt. „Politika, nemzetgazdasági szempont, Horthy, Rákosi" — ilyen érdekes szavak értek ott el a felületéhez. Az öreg azt is mondta olykor: cuciliznius. Komolyan, befelé forduló tekintettel, tisztelettel ejtette 1 ezt ki mindig. Az ügyvéd ilyenkor mérges lett és hadonászott. Ezeket az időket visszasírta a sókristály. Utóbb már arra kellett ügyelnie, hogy ne emlékezzék túl sűrűn. Olyankor pára gyűlt sokat ápolt síkjaira ós ez rossz hatással volt teste épségére. Nehezen viselte a magányt. A diák legtöbbször késő este tért csak haza, bódító szagot lehelt és pillanatok alatt elaludt. A házigazda — egy idős hölgy — azt mondta egy ízben neki, hogy ittas. A sókristály ennek tulajdonította a szagot is, ennek tulajdonított a szagot is, meg azt is, hogy a diák úgy dülöng. mintha megingott volna a D kristályrácsa. A csend néha már kibírhatatlan volt. Egyszer egy csepp tej is megjelent a szobában, de egyetlen nap alatt megsavanyodott. Nem bírta a magányt. Nem csoda hát, hogy a sókristály egyre többet gondolt arra a szemüveges. csontos arcú emberre, aki nátriumkloridnak becézte. e eljött a nagy nap. Csinos asszony lépett az elhagyatott szobába, összetette kezét, azt mondta, hogy Jesszus Mária és ezt a percet a sókristály elnevezte a „percek percének". Az asszony sokáig ült az ágyon ós a semmibe nézett. A tekintete zavart volt. Egy idő után azonban kikristályosodhatott a szerkezete, mert rendet rakott a szobában és magabiztos hangon szidta a diákot. A buta sókristály azt hitte, hogy neki beszél az asszony és repedezni kezdett örömében. Egész térfogatát kitöltötte a vidámság. Átszellemülten hallgatott — A szégyentelen — suttogta az asszony kicsit rekedtes hangján. — A szégyentelenje! Van bőr a képén? Hát igaz volt Bizony... No, csak jöjjön haza, majd számonkérem én tőle, hogy hová lett a pénz, amit az új szekrényre, ágyra csalt ki! De hát hogyan is hihettél neki? Hogyan? — A sókristály nem értette, miért kérdezik ezt tőle. Szabadkozni akart, de az asszony folytatta. — Hogyan hihettél neki te Sári?! A sókristály észbekapott és fénylett a tudattól, hogy felfogta, kiről van szó. „Sári leül — beszélt magában —, Sári feláll, Sári megnézi magát a tükörben" — követte az asszony mozdulatait. Tetszett neki a név. Azután megérkezett a diák. Az asszony szorosan elébe állt és pofon csattant. Az ittas szó vergődve csapongott ide-oda a szobában sokáig. Az asszony kiabálva kergette, de mivel az kiszökött az ajtó hasadékán, feladta a harcot És a fiú mái- tényleg nem látszott ittasnak. Nem dülöngélt, értelmesen beszélt. D

rága anyáim — mondta mély, érces hangján, úgy, hogy a sókristály attól félt, örömében pára gyűl síkjaira — Drága anyám, nagyon bánt, hogy nem érted meg a fiatalok nehéz, vívódó életét. Harcolni kell az iskolában, harcolni az élettel, tanulni, tanulni és ezenkívül én még azzal is foglalkozom, hogy mi lett előbb, a tyúk, vagy a tojás. Ez a kérdés — te is tudod — nagyon problematikus. Mégis foglalkozom vele! Mert többet akarok tudni, mint amenynyit az iskolában tanítanak, és többet akarok adni a társadalomnak, mint amennyit elvár tőlem. Ezt a munkát nem lehet könnyen bírni! Ezért határoztam el, hogy hetente kétszer megiszom egy-egy korsó sört. S te, anyám, látod még ezt is sajnálod tőlem. Csend. A só kristálynak soha ilyen beszédes csendben nem volt része. Hallucinált. Ügy vélte, aszszonyi zokogást hall. Az asszony bizony magábaroskad tan ült az ágyon, s a keze élettelenül feküdt ölében. Szeme segítségkérőn kutatott a szobában. De amikor a szekrényre esett pillantása, ismét kemény szavak koppantak a diák fején. — Ohó, te szégyentelen, te szemérmetlen, hazudozó, kétszínű rongy, hát az új szekrény, amire pénzt küldtem, hol van? Beszélj, mert összetörlek! Beszélj! A csatazajtól a sókristály atomjai fészkelődni kezdtek, s félő volt, hogy belső szerkezete megváltozik. Ezért igyekezett úrrá lenni örömén, s tárgyilagosan szemlélni az eseményeket. Az élet ilyen közelségét már régóta érezte. Elhatározta hát, hogy nagyon fog figyelni, mert bő ismeretet és élményanyagot szerezhet A diák egy pillanatig lehajtotta fejét, azután sajnálkozva nézett az anyjára. Arcbőre sima lett, ami az ártatlanság érzetét keltette. — A pénzt különleges dologra költöttem. Ugyanis már régebben kidolgoztam egy elméletet, amelylyel az ember élete folyamán, veséjének működésétől függően, negyven-ötvenezer forintot takaríthat meg. Nagyon pontos számítások előzték meg az elmélet gyakorlatban történő kipróbálását. Az asszony félbe akarta szakítani a diák beszédét, de az nem hagyta. Szemét mereven egy pontra szegezte, s olyan arccal engedte ki a szavakat a száján, mintha úgysem értené meg őket senki. — Anyám! Kísérletem középpontjába a sót helyeztem. Ha egy sókristályt különböző hangtani behatásoknak vetsz alá, akkor az változtatja térfogatát szerkezetét, s a benne levő sósságot. Ezért ha a sót egy raktárban megfelelő ciklusokként hanghatásoknak vetjük alá. az képes megnőni. íme, a gazdaságosság növelésének új módszere! — És a vesével.. 1 — A vesével való számítást — mondta gyorsan a diák és fejét bátran felemelte —, azt elrontottam. Bocsáss meg érte. A cioklomárdiokollal tévedtem. Kérlek, bocsáss meg. A

z asszony tágranyílt szemmel nézte a fiát, s azt hitte, hogy egy istennel van dolga. Csodálatos teremtőerőt vett észre a fiában. Rajongó tekintettel követte mozdulatait. 0 pedig felállt, vett egy darab tiszta papírt, egy nagyítót, azután a sókristály felé nyúlt. Az szegény minden csillogását elvesztette egy szempillantás alatt. A diák óvatosan megfogta és a nagyító elé helyezte. Azután az asszonynak mutatva hátat, belenézett az üvegbe. A sókristály óriásra nőtt szájat látott maga előtt, ami lassan nyúlt, nyúlt és meglepően hosszú lett. Mosolygott a diák. Azután az előbbi szomorú, nagy száj látszott egy darabig. Az aszszony odaadóan figyelte a diákot. A papírra írt mindenféle fuxa dolgot és időnként a nagyító fölé tartotta fejét. A sókristály rettegve várta, hogy mi történik vele, de azért ki-lripillantott a lenese alól. Most már sorstársának érezte az asszonyt, aki éppúgy, mint ő, egy hamis diák áldozata. Térfogata egyre csökkent, s alig várta, hogy az óriási nagy száj végképp eltűnjön a lencse mogul. Rettegett nagyon, s attól félt, hogy az izgalomtól túlságosan kiszáradva elporlad. Már-már azt hitte elérkezett a pusztulás ideje, amikor észrevette, hogy az asszony megtörten feláll az ágyról és csendesen kilép az ajtón. Nem akarta zavarni munkájában a fiát. A diák várt néhány másodpercet és megtörölte a homlokát. Azután jóízű kacagás következett. Felcsippentette játékosan a sókristályt és a homlokára ragasztotta. — Te vagy a megmentőm, te vén Nátriumklorid — nevetett. — Drága anyám — folytatta pátoszszal teli hangon —, látod így értettem én a harcot az élettel! Az élet: kevés pénz, kevés dohány. De ha harcolunk vele, akkor van minden. És kacagott, kacagott a diák. A sókristály még mindig a homlokán volt, a verejtékbe ragadva, s meglehetősen emberi gondolat szaladt végig kristályláncán. „Igen, harcolni kell az élettel, de nem így, s nem ilyen célért. Mindenkinek a társáéit kell harcolni, akkor harcol önmagáért!" gy gondolkodott a sókristály a diák helyett és az asszony jutott eszébe. Azután. magába szívta a szoba minden páratartalmát, hogy nehezebb legyen, s elhagyhassa a diák homlokát I 6 DÉL-MAGYARORSZAG Vasárnap, 1JW5. oktober 40.