Délmagyarország, 1965. október (55. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-31 / 257. szám

) — Vihar készül! Éltől kezdve a barométert a ház külső falára helyezték, hogy igy az élet, az időjárás valóságos jelenségeit közvetlenül észlelhesse. A nyakkendő Rikitó és feltűnő volt a nyakkendő, tarka, mint a papagáj. Ellenállhatatlannak tartotta magát. Életmódja is megfelelt könnyelmű lényének: egész álló nap gondtalanul csapongott ide-oda. Égy napon szoros barátságot kötöt a fehér gallérral, amely szerény és egyszerű volt, s megszédült az elegáns nyakkendő közelségétől. — Csodálatos pár vagyunk mi ketten, drága! — turbékolta a nyakkendő, szorosan hozzásimulva. — Büszke lehetsz rá, hogy a tiéd vagyokt Az együgyű gallérnak hízelgett ez, s valóban szerencsésnek hitte magát. Nem vette észre, hogy barátnője az ő nyakán élősködik. — Szivem — ropogtatta kemény csücskeit —, megszépítened az életemet! A nyakkendő a szivárvány minden színében sugárzott. De mihelyt élettársa egy hétre a mosodába került, nyomban egy másik gallérhoz kötötte magát. — Csodás pár vagyunk, hidd el — suttogta —, ha elveszel feleségül, boldog leszel, meglásd. De a gallér boldogsága csupán az első mosásig tartott. Távollétében a csélcsap nyakkendő Ismét egy új gallérra akaszkodott,.. Podnajsztrovlcs szovjet humorista írásaiból garettát, mire feltűntek az első csoportok. A munkások csapatostól jöttek át a legelőn kitaposott gyalogúton. Felállt, és a fához támaszkodva figyelt. Ilont leste, kivel jön, hogy jön. Nem messze jártak már tőle, amikor meglátta. Vas Jankóval jött meg Cseresi Julival. Jankó közelebb hajolt Honhoz, valamit mondott neki, mire Ilon nevetve elkapta a fejét. Lecsapta a cigarettát és dühösen eltaposta. Szóval a Jankóval kacarászlk — villant át agyán. Nem vette le róluk a tekintetét. Juli elköszönt Ilonéktól és a Hét út felé sietett — Szervusz Ilon. A lány megrettent — Jaj, de megijesztettél. Szervusz. Hát te mikor jöttél haza? Vas Jankó is megállt, meglepte őt ls a fa mellett álló legény, de a következő pillanatban már közelebb lépett — Szervusz, Antal, lzlik-e még a városi élet? — Ízlik — mondta Antal homlokát ráncolva. — Csodálkozom — nevetett Jankó. — Na, szervusztok — csóválta a fejét és ment tovább. — A kettessel Jöttéi? — kérdezte Ilon, hogy Antal ne bámulja már olyan veszettül a távolodó Jankót. — Azzal, de úgy látom, nem nagyon vártál. — Miért mondod ezt? — Csak úgy. — Hát ne mondd. Alig várom a második szombatokat, hogy lássalak, te meg ilyeneket mondasz. — Nem úgy láttam az előbb... Vihorásztatok. — Hát aztán. Együtt dolgozunk, most meg bolondozott, a Julit ugratta. — Azért sugdosott neked. — Megbolondultál? — Láttam, rak vagy te, hallod, meg bolond. Egy hónapban kétszer látlak, akkor ls csak veszekszel, mert beléd bújt az ördög. Hát mit csinálsz te ott, mi? — Dolgozom. — De amikor nem dolgozol! Hol írnOu-onieT? ' •'"-""'óasz? Hol kocst nem jársz haza fe ls minnint mások? se. Csak kéthetenként, ha mbatasok. Különben tudod, mentem el. az ördög — vágta rá Ilon édlg nagyon is emlékezett, ment el, hogy motorkerékön pénzt! Es neki is tetszett ta már, hogy Antal megve:erékpárt és pufogtassa az utr :ájuk megy. ílfelejtetted? De könnyen fe? neked is tetszik a motor, a nyavalyának. Tán, hogy mint Péter bácsiék? k? tsz elnökhelyettese meg a felesége. Hajtottak ki az állomásra, és neki egy szekérnek. Bevitték őket a kórházba. Azt mondják, hogy Péter bácsinak le kell vágni a lábát, úgy összetört A felesége meg agyrázkódást kapott Hát kell a fenének az a motor! Hogy velem is az történjen, és hogy te féllábú legyél! Már reszketett, torkát sírás fojtogatta. Kis szatyrának fülét majd szét szedte úgy markolászta Jobbról, balról. Antal nyelt egyet, kiszáradt a torka. — Mikor történt? — Tegnapelőtt. Antal megfogta Ilon vállát, remegett a tenyere. — Nem mindenki jár úgy, Ilon. A vonat is kisiklik néha, meg a repülő is lezuhan... — De én nem akarom, hogy megvedd azt a motort, nem akarom. Nem tudta visszafogni könnyét, a cseppek már kiültek szeme pereméré. Antal zavartan nézte napszítta arcát — Jó! van, na. hát akkor nem veszem meg — mondta halkan. — Megígérted? Csakugyan? — Meg — nevetett Antal. Gondolta: majd elmúlik Ilon rossz kedve ós akkor megveszi. — Akkor meg — törölte szemét Ilon — akkor meg mit keresel te a városban? — Hát dolgozom — ámult Antal. — Dolgozol — legyintett dühösen Ilon. —- Én is dolgozom, mégsem szaladtam el. Itt is dolgozhatsz, ha akarsz. Vagy én csak húsz napra kellek neked egy esztendőben? Mi? A többi napokra talán van valakid ott? — Ilon — Antal két kézzel kapta meg a lány 1 cárját és megrázta. — Mit beszélsz itt össze-vissza?! — Mit? — rántotta ki karját a lány. A legény kábultan nézett utána. „Hát most hagyjam ott, amikor megkaptam a munkásszállást, meg a keresetem is jobb lett" — dühöngött F

elpattant a kerékpárra. Utolérve Ilont, leugrott a nyeregből és tolta a lány mellett. Ilon meg-megállt, hadonászott. Aztán ismét elindultak. Tíz lépést mehettek csak, amikor Antal balkezébe fogta a kormányt, a jobbal meg átölelte Ilon vállát és a lány minden szavára nagyokat bé'-qfUott Márky Imre szonettjeiből Halott testvéreink Borongó lelkünk gyászoktól alélt... a Márky-szárnyak két tollát kitépték: Bellánk menyecske volt, tündéri szépség; Irénünk szűkös özvegysorban élt. Korán s korábban haltak még heten: A sort bátyáink (két kis Imre) kezdik; Temetjük (első) Nellit, Jancsit, Erzsit, a két utolsó már csak névtelen. Népes családból hárman itt maradtunk; Halál fölöttünk, holt világ alattunk. Reményünk mégis csillagokba szárnyal. Halódó szájunk majd eseng hörögve: Legyünk mindnyájan együtt mindörökre Szelíd anyánkkal és szilaj apánkkal. Aranka sírjánál Halottak napja... Hátha fölkeresném Az elhagyott sírt, mely fűvel lepett; Tiz és néhány év vésve kőkeresztjén: Bohó gyerek, ki álmokért epedt. Futólag Ismert, özlábú rokonlány, Merengve nézem árva sírodat; Nem búsulok, mert másokért zokogván, Téged becés szó selyme simogat. Hiányzik messzi, Véreid virága; Helyettük mélán én emlékezem: Tűnődve gyújtom pisla mécsesem. önzetlen voltam?... önzés ez, hiába!..: Remény csillant, hogy lesz, ki néha sir tán Felejtett költő gazbenőtte sírján. Fontos Sándor: Téli táj JUHÁSZ GYULA MAGIA Egy novlcius naplójából Juh**? Gyula elbeszéléseit, kisregényeit eddi* Holmi (1529) és öröksé* (1958) című válogatott kőteleiből Ismerhetjük. E ickben nem szerepel az alábbi, amely Jávor György álnévvel n Itndnpestl Nipló 1S0Í. augusztus 8-i számában Jelent meg elöszür, s amelyet összes művel kritikái klaüásánsk készülő, szépprózai és drámai Írásait összegyűjtő kőteléből közlünk. Érdekessége, hogv benne a költő váci klspapságának (1899—1900) személyes élményeit még frissen dolgozta föl. Énnek az Intermezzónak, ahogyan nemrég megjelent tanulmányában az Irodalomtörténeti Közlemények Idei második számában Csaplár Ferenc ezt a váel évet nevezi, mindeddig tő: b vers és három prózai írás órzl tanulságos emiókét. Fzekkel egybehangzó ti. mé-rls újat mondón és hitelesítőn vall Itt a költő arról a kiábrándultságról és mohó életvágyról, amellyel elhagyta a kolostort és szembefordult életellenes világával. Domokos testvér beteges flgur ja — tudjuk modelljének igazi nevét ls — a kftlto szamára nomeiak las/itó erö, de Jelképe ls a zárda rideg, számára elviselhetetlen légkörének. Egy másik emlékezésében fgv Irt a periről, amelyben klléoett a rendház kamtján egy m'jusl reggelen: „Szinte elszédültem a szabadság levegőjétől, mely most hirtelen megcsapott, az. élet és gondolat teljessége tárult kl előttem, a lehetőségek birodalma nyílt meg. Ifjúság, munka, harc, szerelem, dicsőség vártak rám." PÉTER LA9ZLŐ I. 1,. Ezek az első májusi orgonavirágok, amelyeket szomorúan lát az én beteg szívem.. Nem is szabad éreznem az édes illatukat, nehogy bűnre vigye a véremet. Mert az illat nyomon érzések fakadnak és mit érezhet mást égy tizenhatéves. mint... A Kálvária mellett mentünk el, annál a csodatévő forrásnál, ahol színes ruharongyok lógnak a fákon. Meggyógyult betegek aggatják oda, meggyógyult betegek. Az én beteg szívemre gondoltam és hirtelen, az egyik fa árnyékában fölbukkant valaki. Egy szép. fiatal lány. Mosolygott felénk és a szívem megdobbant ettől a bársonyos mosolygástól. Orgonavlrágot szagolt, a lila virág oly jól illett a fehér arcához. Domokos testvér éppen velem haladt, csöndesen, az 6 külöpös gondolataiba merülve. Halkan mondtam neki: — Nézd, milyen szép! És óvatosan, hogy a többi testvér észre ne vegye, a forrás felé mutattam. Domokos, mint a fölrebbent madár, ijedten nézett oda, és szája szélén látszott az 6 ismert megvető mosolygása. — Gyűlölőm — mondotta a földre meresztve tekintetét. — Én minden nőt gyűlölök. Minden nőt. Gonoszak, nyomorultak mind. Vagy féreg, vagy vadállat. Te is óvakodjál tőlük, György! Nagyon is igaza van Szent Jeromos doktornak. — Hogyan, hát neked már volt dolgod nővel? — Nekem? Soha. De ismerem és gyűlölöm őket! Isten őrizzen tőlük! Te ezt persze még nem érted! — Nem, nem. De mégis. Nézd csak testvér hiszen az édesanyádat csak nem gyűlölöd? — Azt is. ö is asszony! Különben nincs is anyám. Én nem ismerem. Az apám azt mondotta, jobb is. Hazaértünk. A kert is tele van orgonával. Megfojtanak ezek a lila csudák. Oly nehéz az Illatuk. IL Ketten maradtunk a kis kápolnában. Domokos testvér és én. Az alkonyat ott égett már az ablakok színes üvegén és még soha ily szédítően nem Illatoztak a fekete Mária képe előtt ezek a bűvös orgonák. A délelőtti tömjén még ott szitált a levegőben és én Máriáról kezdtem beszélni az áhítat csöndjében. — Mily szép ő és mily tiszta, ö a titkos értelmű rózsa, a liliom és ő a hajnali csillag, öt még te is szereted, Domokos testvér. Különös borzongással vártam, mit felel most. — Nem és nem. Én bizony öt se tudom szeretni. Hiába imádkoztam hozzá, valami titokzatos büszkeség volt minden imádságomban. Én egy asszonynak könyörögjek? Ó is csalt asszony volt, testvér. Hiába, hiába! — Igaz! — szólott rövid szünet után és erősen megragadta a karomat. A hangja olyan volt, mint a lázbetegé. — A múltkor álmodtam valamit. Nem volt ez közönséges álom, sokkal tisztábban láttam mindent, mint akármikor az életemben. Régi, régi balsejtelmemet váltotta valóra ez a csodálatos álom. Elmondom neked. Azt láttam, hogy csalás ez az egész szemforgatás, amit mi csinálunk egy ismeretlen valaki kedvéért. Ne sápadj el, édes testvér és hallgass meg szépen. Az ördög az úr. Igen. igen. a sátán, a Lucifer, a Beliál, vagy ahogy hívják, ő ennek a világnak a teremtője. Rettentő káprázat itt minden. Hiába az imádság és üvöltés, a malaszt és a mártíromság. a jók mind a kárhozató. Minden a pokol műve és én az 6 szolgája vagyok. Hiába sírsz és hiába erőlködsz. A szegény Üdvözítő vére hiába folyt. Egészen besötétedett és az orgonák mind kilehelték illatukat. Bágyadtan, betegen lankad óztak az öröklámpa szomorú világánál. Ezt az éjszakát nem fogom soha elfelejteni. Nehéz, mély álomba merít! tem és az édesapámat ott láttam gyötrődni a sötét, kénköves lángok között. Fönn. a vakító fényben pedig a sátán ült nagy, arany trónusán és az arcán az a mosolygás játszott, amelyet eddig csak Domokos testvéren láuam egyszer. III. Ma, vasárnap délután leengedtek bennünket a püspöki kertbe. Ez is tele van azokkal a beteg illatú orgonákkal. Kerülöm Domokos testvért, nem bírom el különös, égő tekintetét. Valami csodálatos láng lobog a szemeiben. Ilyen lehet a pokol tüze. Isten bocsássa meg, Domokos testvér az egyetlen, akit nem szeretek. De azért szánom őt és mindig imádkozom szegény, szerencsétlen lelke üdvösségéért. .. Azóta úgy félek. Néha azt gondolom, talán igazat mondott Domokos testvér? Miért van annyi bűn és nyomor ezen a világon? És miért teremtette az Isten Domokos testvért? De nem, nem. Ez borzasztó volna, ezt nem lehetne elviselni! Kell hinni és én hiszek is. Ma este százszor fogom elmondani a niceai hitvallást. Ekkor jött Domokos testvér. Hozzámsimult és lágy hangon suttogni kezdett: — A magiszter megkérdezte, miért vagyok mindig veled? Azt feleltem, hogy én téged szeretlek a leplobban. Az Üdvözítő is így tett Jánossal. Nem igaz? És ő ezért, megdorgált engemet. De azért én nem hagylak el soha és mindig jobban foglak szeretni. Megint az a láng. lobbant föl a szemében, amit álmomban láttam. Borzongás fogott el és kezemet erőszakosan kiszakítottam az övéből. Fölrohantam a cellámba. Mikor a rostéivon kinéztem, láttam, amint egy orgonabokor alatt egy padra dőlt. Zokogott. IV. Nem bírom el sokáig. Az éjjel agyam előtt térdelt, amikor fölrezzentem az első álomból. Végtelen szomorúsággal nézett reám. Nem bírom el sokáig. V. Holnap megyek. Egész nap arra a lányra gondolok, akit a múltkor a szent forrásnál láttam. Nem tudom a mosolygását elfelejteni. De szép lesz a világ. És nem lesz bűn az orgonavirágot szagolgatni. Szegény Domokos. Sajnálom. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG M. >