Délmagyarország, 1965. július (55. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-11 / 162. szám

V— , Andrúwj Lajos Jlówatityitfoti A bodza bomlik. Zöldszemü leányok térde nyílik — s ha egy előtt megállok majdnem miként a tompa, vaksi vének.. Szivemre bújnak titkolt remegések, az ősi ösztön lódít — s már lefognak tilalmak, félszek, ronggyá koptatottak, s csak nézem, hogy a bimbót leszakítják, megunva sistergő habokba hajítják. Karom közt lángoló Artemisz lehetne Karom közt, vágyaim hajóján lebegne ... Csókot csókolni tudod-e hogyan kell, gyúlni, gyújtani néma szerelemmel 7 ... Szerettem, mint a tűz, szerelmem mint az égbolt oly mindent átfogó, oly messzi-messzi rég volt, szerettem, mint a hlm — és bújtam mint az állat hová kíváncsi kór utánam nem találhat, voltam hitetlen is és hivő, mint a pápa, űző, űzött — és csók sohasem hullt hiába, hűséges, mint a púp és csalfa mint c szentek, kik bőrömért, kik bűnömért szerettek, volt, hogy kopogtam, s volt úgy, hogy hiába csaltak, didergőt jól fűtött szobára, voltam tenyér, mely simul, mint a bársony dallam, mely minden lélegzetet átfon, csalódás, mint az élő test a tűzben, talán sohase voltam máshoz hűtlen csak önmagamhoz — félek mégis, áthat egy megkezdett s nem végzett magyarázat... Nézem a lányok térdét: mint a rózsa... s mint akit mélyen megintett a sorsa: szeretni sem szabad vagyon, mert végűi az ember szive csúnyán belekékül. H. BARTA LAJOS FUSER MARADOK A fonógyárban a villanyszerelő műhely veze­tője bemutatott a munkatár­saknak, kijelölte a satupa­dom és a kezembe nyomta az első munkadarabot. Fél órája dolgoztam már, ami­kor észrevettem, hogy alig öt lépésre tőlem az az ősz­haju szaki, akinek a nevét nem értettem a bemutatko­zásnál, egy villanykapcsolót piszkál ujjaival és közben rajtam felejti a tekintetét. Néz. De nem engem, hanem a kezemet, a reszelőt nézi. Csak a vállamat rántottam és fütyülve dolgoztam to­vább. Egyszer csak megállt a reszelő. Valaki megfogta a végét, ö volt — Fuser vagy, fiam — mondta. — Nem így kell csinálni... Olyan hullámos ez, mint a Balaton szélvi­harban. Lecsaptam a szerszámot. Rám sandított, fogta a resze­lőt és nekilátott, hogy a hullámokat kivegye a „Ba­latonból". Alig telt el pár pillanat, az orrom elé nyom­ta a munkadarabot, — Látod, fuser... így kell ezt csinálni! Hüvelykujjával megsimo­gatta szürke bajuszát és el­ment. Így lettem én fuser, és így ismerkedtem meg Péter bocsival. Az első időben nem szív­leltük egymást, de aztán összebarátkoztunk. Minden reggel magával vitt, végig­jártuk a fonógyárat, meg­vizsgáltuk, rendben van-e U a nagyon ráérős az időm, olykor öreg újságokban böngészek, mert jó néha kicsit elborongni a mú­landóságokon. Olvasva a letűnt lapok szenzációit ámulva látom, hogy talán so­ha olyan gyorsan nem lepte be őket a por. mint ebben a mi szédületes iramban száguldó korszakunkban. Ami tegnap­előtt megremegtette a világot, az mára mar régmúlttá szürkül, és szinte fogal­munk sincs, mi az ördögöt találtunk iz­gul nivalót rajta. De azért, egészen rit­kán, az örökkévalóságból is akad kóstol­ni való a betűrengetegben. " Ennek az iz.ét éreztem egyik ifjú kol­légám hetekkel ezelőtt megjelent kedves írásában, amely egy mezőgazdasági fő­könyvelő frappáns ötletéről számolt be. Pontosabb meghatá­rozással arról a frics­káról, amelyet a bü­rokrácia kapott tőle. A derék férfiút az bő­szítette fel, hogy töméntelen sürgős tennivalója közben vagy harminc példányban kellett össze­állítania és harminc címre szétkiildenie egy olyan jelentést, amelynek adataira senki sem kíváncsi és bizonyosra vehető, hogy el sem olvassa .soha senki. Ebben a meggyőződésben írhatta nyugodt lélekkel a tizenharmadik és a huszonnegyedik példányra fogadalmát, hogy tíz. liter bort kap tőié az. aki jelentkezik érte. Hóna­pok teltek el, bizony senki sem je­lentkezett, pedig a szétküldött jelentések ott kerültek postára, ahol a megye leg­tüzesebb bora terem. A bürokrácia tehát kemény fricskát kapott, de nyilván kibírja ezt is, mint ahogy hosszú évezredek óta nem tehe­tett kiirt benne semmiféle hasonló me­rénylet. Ebből viszont arra lehet követ­keztetni, hogy születése pillanatában, amely pillanat egybeeshetett az Ember teremtésével, sérthetetlenséget és halha­tatlanságot nyert az istenektől. — Nincsen új a nap alatt — bölcsel­kedtem magamban elolvasva a tréfás be­számolót, amely egy nagyon régi fricska emlékét idézte elém. A bürokrácia ezt Közel fél évszázaddal ezelőtt kapta Szö­ged hirös város akkori főnótáriusától, Taschler Endrétől, akit ..Nagytata" néven ismert mindenki a szőke Tisza partján és akinek hivatali jelszava és alaptörvé­nye akként szólt, hogy „sohasem volt jó az a nagy sietség, mert majd csak lesz valahogy, hiszen úgy még sohasem volt, nogy valahogy ne lett volna ..." Történt pedig, hogy a törvényhatósá­gi joggal felruházott szabad királyi vá­ros polgármestere vaskos levelet kapott a Központi Statisztikai Hivataltól. A le­vélből kiderült, hogy pontos statisztikát kell készíteni az ország élő faállomá­nyáról és a statisztikai adatok össze­gyűjtése az ilyen meg ilyen számú kor­mányrendelet alapján a közigazgatási ap­parátus hivatali kötelessége. Intézkedjék tehát a polgármester, hogy Szeged terüle­tén lelkiismeretesen számolják össze az ilö fákat, fajonként, nemenként és kor "I I iló fá szerint készítsenek róluk a mellékelt le­pedőnyi rovatos papírlapon részletes ki­mutatást keresztül-kasul összegezve, a le­lőhelyek feltüntetésével és meghatározá­sával, a kimutatásokat pedig záros ha­táridőn belül — négy hét volt a határ­idő — terjesszék föl a Központi Statisz­tikai Hivatalhoz. A polgármester elintézés végett kiad­ta az aktát a városi tanács mező­gazdasági ügyosztályának, amely­nek élén az akkori helyettes polgármes­ter, Bokor Pali bátyánk tevékenykedett Pali bácsi komoly, lelkiismeretes ember lévén, elszörnyedve vakarta meg kopasz fejét, amikor áttanulmányozva az irato­kat fölmérte, hogy mit is aíkar a Sta­tisztika. Szeged ha­tára fölért egy régi vármegyével. Nem kevesebb, mint száz­negyvenezer katasz­teri hold tartozott hozzá, délen Szabad­kával, északon Félegy­házával volt közös határa. Ezen a rop­pant területen kellene tehát négy hét alatt összeszámlálni az élő fákat Ha be­fognák ehhez a munkához a város egész közigazgatási apparátusát, amely több mint ezer főből állott, akkor is legalább fél esztendő kellene a művelethez. Pali bácsi kétségbeesve szaladt át a városháza bölcséhez, Nagytatához, és ne­ki panaszolta el a dolgot — Ne törődj semmivel — nyugtatta meg a főjegyző —, hagyd csak itt azokat a papírosokat, majd én elintézem. El is intézte, mégpedig egyetlen dél­utánon. Persze a kitűzött határidő leges­legutolsó délutánján. Maga elé terítette a rovatos árkusokat és sorra kitöltötte a rajtuk talált rubrikák ezreit. Egyetlen egy se maradt üresen. Le lehetett olvas­ni róluk, hogy hány fűzfa, akác, bükk, kőris, szil, nyár, csel", fenyő valamint hány alma, körte, barack, cseresznye, meggy dió, mandula, szilva, meg egyéb gyümölcsfa él a roppant szegedi határ­ban, gondosan részletezve tanyarászek és kapitányságok szerint. A rubrikák alján megvolt az összesítés is. A polgármesterhelyettes másnap, ami­kor átvette Nagytatától a kitöltött lapo­kat, belesápadt az ijedtségbe. — De hiszen ezeket a számokat has­ból írtad! — szörnyülködött. — Hát aztán? — vont vállat Nagytata és szép, halványkék füstfelleget fújt vö­rösre szítt, öblös tajtékpipájából a jól megépített mennyezet felé. — Aki kétel­kedik, utána számolhatja. F öl is küldték a rovatos íveket. Né­hány hét múlva hivatalos írást kapott a nemes város magisztrátu­sa. Az állt benne, hogy a statisztikai adatgyűjtést a legszebben és legponto­sabban Szeged végezte el. Dicséret illeti érte. — Nahát! — kacsintott a tanácsülésen Pali bácsi felé a Nagytata. amikor a polgármester felolvasta a iG;ra. tot. J minden. Ilyenkor megállt a gépek előtt, ráfektette te­nyerét a motorházakra, és csodálatosképpen az ujjai he­gyével, a rezgésekből meg­érezte a hibát. Kullogtam utána szorgalmasan, s alig győztem elraktározni a tu­dományt, amit belém akart tömni. Év végére aztán annyira megkedveltük egymást, hogy elhívott egy pohár sörre. Nagy szó volt ez, megválo­gatta, kivel iszik együtt. A második pohár után felém fordult: — Ide figyelj. Mától kezd­ve már nem vagy fuser... Érted? Rászolgáltál. Megveregette a vállam és odakoccintotta poharát az enyémhez. Olyan boldog voltam, hogy szólni sem tudtam, és hogy zavaromat kergessem, rendeltem még két pohár sört. S ez volt a baj, mert hideg volt az idő és hideg a sör. Péter bácsi reggelre megbetegedett. A közelben laktak, munka után átmentem meglátogatni. — Alig vártalak — foga­dott mosolyogva, leültetett az ágy szélére, aztán lelök­te nyakáról a meleg sós zacskót, és fejét előrenyújt­va faggatott. — Mi van a gyárban? Mennek a gépek? Hát a kismotorok hogyan viselked­nek? Miután megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben, mérgesen rácsapott a nagyhasú dunnára: — Itt lopom az Időt. .1 Kutya bajom! Ti meg bele­szakadtok a munkába. — Hallgas csak! — ripa­kodott rá a szekrénynél szöszmötölő felesége. — Be­teg vagy és kész!... Megy az a gyár nélküled is. Azután sósvizet hozott és gargarizáltatta az öreget. Másnap én jártam végig a fonógyárat, és sorra tapogat­tam a motorokat, úgy, ahogy ő szokta. A kártológépek nagymotorja veszettül rez­gett,' s egy óra múlva be is fulladt. Kezemmel dühösen csapkodtam a levegőbe. Húsz kártológép állt le. A nagy­motor hajtotta mind a hú­szat. Itt a negyedév vége, szűken vagyunk az idővel, és most ez is közbejött. Nyolcan egész délelőtt a nagymotor javításán dol­goztunk. Szétszedtük, össze­raktuk, de nem működött. Megint szétszedtük. Már te­tőtől talpig olajosak voltunk, mégsem sikerült megjavíta­ni. Délben a művezető meg­fogta a karomat, és félrehú­zott: — Ugorj át Péter bácsi­hoz. _ kérj tanácsot... Lihegve értem a szobá­ba. Amikor szuszogva el­mondtam, hogy bedöglött a kártoló nagymotor, Péter bácsi ijedten felkapta a fe­jét a párnák közül és rávert az éjjeliszekrény szélére. — Asz... 1 Most húsz gép áll, mi?! Lerúgta magáról a dunnát és rám kiáltott: — Dobd ide a nadrágom! — De maga beteg... Csak tanácsot akartam — dadogtam. — Add ide a nadrágom, ha mondom! Odaadtam. Pillanatok alatt magára rántotta a ruhát, az­tán felém fordult. — Vetkőzz le! Csak bámultam rá. — Vetkőzz le, ha mondom. Bújj az ágyba! Húzd ma­gadra a takarót és csak szuszogj, ha jön a felesé­gem. — De hát úgyis észreve­szi... — hebegtem. — Vásárolni ment. Mire hazajövök, megint elmegy — mondta, azzal sarkon for­dult és otthagyott, mint Szent Pál az oláhokat. A ház előtt felpattant a biciklijére és elkarikázott a gyár felé. Én meg ott to­tyogtam tanácstalanul a szo­ba közepén, örök harag, ha nem teljesítem a kívánságát. A felesége bármely pillanat­ban visszajöhet. Nem volt választásom. Alsónadrágra vetkőztem, az overált az agy alá dobtam, a dunnát gyorsan felráztam, aztán magamra húztam és szuszog­ni kezdtem. Pont jókor. Máris hallottam a felesége ismerősen koppanó lépteit. Egyik szememmel kikukucs­káltam a dunna alól, Sári néni jött, lerakta a kezében tartott tömött szatyrokat, az­tán az ágy felé sandított. Alszol, apjuk? — kérdez­te. Egy darabig feleletet várt, aztán a szekrényben kezdett kotorászni. Egész idő alatt meg sem moccantam, csak szuszogtam tovább, és néha a lábammal észrevétlenül felbillentettem a dunna szélét, hogy levegőt kapjak. Egyszer csak úgy éreztem, hogy valami rette­netesen csavarja az orromat, igyekeztem visszatartani, de nem bírtam sokáig, s olyat tüsszentettem, hogy beleren­gett a szoba. Sári néni felnézett a lá­basok közül, aztán az ágy felé fordult és mérgesen fel­csattant. — Nózd csak, nézd! Hogy megfázott, és még be akart menni! Csend lett Aztán hallot­tam, lépked az ágy felé. Megállt az éjjeliszekrény előtt és felkapta a sóval teli zacskót — Ezt meg levette! — si­pított a hangja és dühösen megrázta a dunnát — Ap­juk!... Apjuk!... Azonnal kösd fel! Úsztam a verítékben, de mozdulatlanul szuszogtam tovább. Ebben a pillanatban Sári néni lerántotta fejem­ről a dunnát, majd felsikol­tott, és beesett a háta mö­gött álló székbe: Én meg, mint a bolond, alsónadrág­ban, kezemben az overállal, rohantam ki a szobából. Út­közben öltöztem feL Mire beértem a gyár­ba, már zúgott a nagymotor, forogtak a gépek. Amikor Péter bácsi meglátott, elsá­padt és összecsapta a kezét. Elmondtam, mi történt Hogy tüsszentenem kellett. És ez okozta a galibát Pé­ter bácsi hallgatta egy dara­big, aztán rám támadt: — Hát nem tudtad vissza­tartani? Te, te fuser...! A nagymotor még ma is úgy van, ahogy összerakta. Kiválóan működik, forgatja a húsz kártológépet, fésüli a gyapotbálákat, de én azóta is csak fuser vagyok. ÚJ VERSEK PAPP LÁSZLÓ így kellene Talpra szökkenni virradatra és elfáradni alkonyatra Dolgozni, égni, mindig adni, a végső percig nem lohadni. Építeni, szép, tiszta hittel együtt nőni az épülettel. Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot. Teljes erőből, mindkét vállal birkózni minden akadállyal. Mindig szeretni és remélni: így érdemes a földön élni. BELLA ISTVÁN Maradj velem Dobol az eső. Hogy esik! Maradj velem még reggelig! Akad talán számodra ágy. szék is, rárakni ruhád. Mellém is fekhetsz. [Fekhelyem, mert itt vagy, puhábbra [vetem. Csönddel bélelem. Boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap. És hallgatok, mert jól esik, hallgatni szívveréseid, mint csitul-némul el a harc, amíg hajaddal betakarsz. S már nem is kéne mondani, csak hallani és hallani. Dobol az eső. Hogy dobog! Benned zuhog. Bennem [zuhog. TAKATS GYULA Már több Amit te adsz nekem, már több, mint szerelem. Italom vagy és kenyerem! Minden tetted, energiád csendesen itat engem át, mint csecsemőt az anyamell teje, rúzsásítsz s emelsz a mindig közelibb csillagok felé ... Szeress, itass én asszonyom! Ebéded, reggelid és vacsorád, gondod, kezed, teritett [asztalod szebb, hajnalibb tájakra nyit [napot s mint rántás, só ételhez és a vershez tiszta szó, úgy épül általad nekem s nekünk mindaz, mi szép s hazánk: mindaz, mit szeretünk. KONCZ ANTAL A FELHŐK FÖLÉ Xzért — mert úgy látod, hogy felhős az ég, még süt a Nap! — csak te jársz szürke felhők alatt! ötszáz, ezer, vagy háromezer méter és ragyogó tiszta éter tündököl fejed fölött! Szivem! Ne légy földhöz kötött, botló, botorkáló gyönge legény. Repülni kell! Géped: a remény lent a sárban mért vesztegel? Nem elég rajongó álmokat szőni! A képzelet, ha nem szelídíti meg a tett — gyilkos jószág, pokolba visz, ha elragad, de Edent teremt, ha vezérli őt a jelent alakító akarat! Azért — mert úgy látod, hogy felhős az ég még süt a Nap! — csak te jársz szürke felhők alatt! ötszáz, ezer, vagy háromezer méter és ragyogó tiszta éter tündököl fejed fölött. Szivem! Ne légy földhöz kötött, botló, • botorkáló gyönge legény. Repülni kell! Géped: a remény lent a sárban mért vesztegel? Nem elég rajongó álmokat szőni! — egy fejjel legalább mindig a felhők fölé kell nőni! 4 OL-MAGYARORSZAG Vasarnap, 1965. julius 1*

Next

/
Thumbnails
Contents