Délmagyarország, 1965. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

10 HHIRLAP IMS. ÁPRILIS t, VASÁRNAP SOMOS MIKLÓS; TALALKOZAS RARAVH rrajENCt 1945 fin ikfcof csupán annyit láttam, hogy éten alszanak egy ágyban, fotyton-folyvást pincébe mentünk, i naponta egyszer babot ettünk. fi* nem értettem FuHér bácsit, hogy mindig csak bújócskát játszik, a padláson lelt menedéket, ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a habot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel... Tavasz volt. friss rügyek nevettek. S Futlér bácsi nyújtózott egyet, PQLPEAK .TANOBH Több e nap, mint ünnep ! Több e nap. mh»t ünnep! Ezeréves múltunk vérm viharában élni megtanultunk, akadályt sem féltünk, vissza nem fordultunk: forradalmároknak hü ftai voltunk! Jogért és hasáért soha annyi harcot nem vívtak még népek, s Európa hajszolt nemzetei kost egy nép úgy ki nem tartott, mint mi, meri bennünket igazságunk hajtott.:. Idegenek Járma különcködött rajtunk, mások érdekéért áldoztunk és haltunk, úr-önkény Is sarcolt: szörnyű vámot adtunk, de országnak, népnek mégis megmaradtunkl Szolga-sorsot téptünk széjjel: ezer évre jussoll sötétségből lörtünk föl a fényre, és szabadságunknak legdrágább pillére: a bolsevik hősük fegyvere és vére... Történelem ntnesen Magyarország nélkül -rt ha támadják: harcol; ha becsülik: békül, s mert a ml világunk csak Leninnel épül, tudjuk, ki törhet ránk ádáz ellenségül... Több e nap, mint ünnep, több, mert megújultunk, akadályt nem féltünk, vissza nem fordultunk... Magyarok, elvtársak! — ezeréves múltunk annyi viharából győzni is tanultunk! PPVECSERl GÁBOR; JELVEJNY Kapunk jelvényt a repülőn: legyen a repülőn ülőn jelvény, hadd tudja, hova tartozik mar égre kelvén. Gépiinknek apró mása ez, s nem figyelmeztet másra ez, mint arra, hogy mi jelvényként ülünk az isten gomblyukában, migcsak repülünk; s gomblyukunkban a jelyény angyal-magasságból a* cinher.földet dicséri — mely ily vígan s messze fölvet — angyalok nyelvén. M

entek a favágók. Kertten voltak. Elöl az öreg, mö- — Ej. ej — sóhajtott fel a fiatalabb —. szegények. Még götte, tán fél lépésnyit lemaradva, a fiatalabb A élhettek volna. — Szégyenlősen arcához emelte kézfejét, makadámra hó esett, a havat letaposták a tovább- mintha könnyeket akarna onnan letörölni, aztán visszaejvonuló harckocsik. Kettős nyomuk mögött-között barnás- tette feketés olajfoltok mutatták útjukat. Az öreg nem szólt, csak ment elöl. Már bent jártak az Mentek a favágók. A nap fénye megélesedett a kris- erdőben. Messziről jövő robbanások reszkettették meg a tályos havon. Kelet felől hideg szél fújt. Csak időnként levwgrtt ngy megriadt nyúl futott előttük és ettúnt a gugforditott jarasan, hogy nyugatról egy-egv iramodással visz- .. . ... sza futva, komor füstcsomókat és ágyú dörgést kergessen 80 IX)krok koz'maga előtt a levegőben. Az öreg hirtelen megtorpant, a fiatalabbat még vitte a — Nem kellett volna — mondta az öreg. — Minek? lendület, nekikoccant — Csak. Jobb így. _ Baí van? A fiatalabb, hogy mondhassa a magáét, mellényoma- . , ' .. .... , , „ , . ,, . , , „ kodott. Az öreg csak nézett előre. Az+ajl * * mulatta a halottat. Arcrabukva feküdt. — Nem kellett volna. Miért akartad? Fejénél csenevész akácfa csupasz gyertyája. Mellette, félig — Mar egy hete otthon lénfergünk. Élet ez így? elmerülve a hóban, géppisztolya. Pqpp Zoltán A fiatalnak felesége volt és két gyereke. Amikor megtömte a tarisznyát és vállára akasztotta a fejszét, a gyerekek bekecsébe kapaszkodtak. Az asszony sírt: ne menj. no menj. A férfi sánta volt — ezért kerülte el a háborút —, lefejtette magáról a visszahúzó karokat, s elindult. Ment, egyenesen az öreghez. Az öregnek nem volt senkije. Mégse akart jönni. Csak nagy sokara enged le el magát, kereste elő a tarisznyát meg a baltát, akkor is komoran és hallgatagon. Mentek a favágók. — Egy hétig otthon ténferegtünk — mondta a fiatalabb. — Nem bírtam tovább. Hívott az erdő. — Az erdő? — Az öreg belenózétt a csillámló levegőbe. — Az erdő? Mit ludod te, mi van most az erdőben? — Éjszakánként az erdővel álmodtam. Suhogtatták szárnyaikat a fák. Gyere, gyere, integettek. Később már az álmom is elűzték. Csak kuporoglam az ágyon, füleltem a neszeket. Az asszony meg a gyerekek ott szuszoglak köröttem, de nam hallottam, csak az erdők Hívott. Egész éjszaka egyre csak hívott. — Az erdő — hunyorgott az öreg —, furcsa eidő, bolondos erdő, szerelmetes erdő. Hívott, mint a vágyakozó menyecske. Aztán meg majd elveszejt mindkettőnket. — Kgtuz éjjel hívott, hallottam. Csak akkor hallgatott el. amikor hajnalt kukorékoltak a kakasok. M

entek a favágók, most már egymás melleit. Egyszerre léplek vedlett csizmájukban, sarkuk patkójával csikorgatták a havat. — Engem egyszer majdnem elveszejtett — húzta fülére kucsmáját az öreg. — Engem i« hívott, gyere, gyere. Még tizenhatban, Szibériában. A fogságban. Nappal irtottuk az erdőt, éjszaka ott vackoltunk a halott faderekak közt. ősz volt, tán szeptember. Szerettem volrwi látni, hogy hullanak a csillagok. De a fák, nagy loboncos fak voltak azok. nem engedték. OsszedugHák s<kényük, betakarták az eget Az őrök nagy korelyban pásztáztak köröttünk. Léptüket eltitkolta a korhadó avar. Csak néha hujantgattak, mély torokhangon. akár minálunk, párját keresve a szélkiáltó madár. Meresztgettem szemem a vaksötétben, kerestem a néha feltünedező, apró fénvpontocskákat. Tűnöködtem. azentjánosbogár-e vagy panázsló pipnfej, mögötte a szurony a cet .jávai. A többiek az álom kútjában hevertek, akár a vízhefullak. Csak én füléltem. Hallgattam az erdőt. Ügy egymagamban szólogattam, kérdezgettem, felelgettem. Akkor hívott először. Aztán minden éjjel. Bátorított, csalogatott. Eredj, gyere, eredj! Akár a szél. Gyere, mint a sasok. Gyere, mint a gyáva nyálak. Legyél mézkereső, éhes medve, párzó szarvas, settenkedő róka. Gyere, gyere! A tizedik napon nem bírtam tovább, elindultam. Átsurrantam az őrök gyűrűjén ... — Az öreg egy pillanatra megtorpant, felnézett a villogó égre, sóhajtott. — Ej, álnok erdő, csalfa erdő, hűtlen erdő. Nem adtál te se nyugalmat, se ételt, se szabadságot. Két hétig hitegettél, csalogattál, egyre beljebb. Aztán cserben hagytál. Nem őriztél, nem rejtettél, engedted, hogy puskáin erdőkerülők elfogjanak, visszahurcoljanak. Ej, haj, erdő. erdő... Most letértek a nankadmáról, e(keskenyedő ösvényen mentek tovább, elö) az öreg, mögötte a másik. Jobbrólbalról k.is fák meredeztek, vézna előőrsök. A látóhatár alján, ahol az út elkanyarodik, ott sötétlett az erdő. tt már látták, erre lépdelt a háború. Gödrök, árkok, akna tölcsérek mutatták lábnyomát. A fák közt döglött harckocsi. Agyúcsövét kérdőjellé görbítette valami rettenetes erő. Oldalához dőlve, vérébe fagyva egy fekefesöi-érwú k'». Haláltusájában lepte meg a settenkedő fagy. Elmerevítette nyakát, üvöltésre nyílt állkapcsát. Most nyerítve ostromolta az eget, hangtalanul. Az erdő szélén, egészen az első tisztásig, elszenesedett fatörzsek hevertek. Halál előtti lobogásuk ban a földre dőltek, kiolvasztották maguk körül a havat, mintha sírjukat akarták volna megásni. Favágók í A fiatal odabicegett, körüljárta. Talpa alatt nyöszörgött a hó. A fejénél állt meg, lebámult rá, csizmaorrával megkocogtatta a géppisztoly dobtárát. — Ellenség — mondta. — Ellenség. Nem magyar. — A halott sohasem ellenség — állt mellé az öreg. — A halott mindig csak egy ember, fiam. — Orosz — mondta a fiatal. — Bolsevista. Az öreg földre fektette a fejszét, melléeresztette a tarisznyáját és letérdelt. — A bolsevisták felégetik a templomokat és megerőszakolják a nőket — mondta a fiatal. Az öreg körültapogatta a halottat, oldalához nyúlt, megmarkolta köpenyét. Csak erőlködve tudta elszakítani a fagy gyökerét és a merev testet a hátára fektetni. — Ellenség — mondta a fiatal. Most látszott csak, hogy mellét üthette át a golyó és úgy bukott előre, mintha sebeiből ömlő vérét akarná eltakarni. Az öreg lefejtette sisakját, előtűnt szőkésbarna haja. — Szegény — mondta még élhetett volna. Akár a fák, a tisztás szélén, ugye, fiam?.., — Mondtam már, hogy ellenség! _ Toppantott dühösen a fiatalabb. — Ellenség, és kész. — Elveszejtette az erdő. Ej. álnok erdő! — Mit térdel? ! Álljon fel, aztán menjünk! — Előbb eltemetjük, fiam. — Én nem. Megyek az erdészházhoz. — Eredj csak, fiam. A

fiatalabb elindult. Az öreg meg gallyakat szedett össze, kupacba hordta, aztán meggyújtotta. Pattogva nyaltak egymást a lángok, sziszegve olvasztották a havat. Fekete folt terült mind széjjelebb. Az öreg újabb gallyakat dobott a tűzre, S amikor a lángok ellappadtak. leletette bekecsét és fejszével vágni kezdte a felengedett földet. Lassan dolgozott, néha meg is állt, de a hely lassan gödorré mélyült, s ahová nem érte már el a fagy, könynyebben i.s dolgozott. A fellazított földet tenyerével lapátolta ki. Később, amikor a nap már magosan járt. az égen,..belefektette a halottat. A sisakot arcára helyezte, a géppisztolyt mellé. 5 hozzáfogott, hogv betemesse a gödröt.. A • kibányászott földire! kis halomra is futotta. Mire az erdészházhoz ért, már alkonyodott. A fiatalabb ott ült a ház előtt egy rönkön és cigarettázott. — Soká jött — mondta. — Nemsokára indulhatunk. Az öreg nem válaszolt. — Eltemette? Csak fejével intett: igen. — Most aztán eldobhatja a fejszét. Nézze, úgy kicsorbult az éle. hogy nem lesz ez már jó semmire. — Nem baj — mondta az öreg. — Eltemette vele az ellenséget Most aztán eldobhatja. — Nem baj, fiam. — Pedig maga fogoly is volt náluk, tudhatja, milyenek. — Tudom. Voltam, fiam. Akkor kerültem haza, amikor születtél. Tizenkilencben, fiam. Akkor születtél, ugye? — Akkor. Tizenkilencben. — No, menjünk, fiam. Azzal körülnézett, s elhajította a fejszét. — Mit csinál? — Eldobtam, fiam. Ahogy mondtad, eldobtam. Azzal elindult. A fiatalabb tétován, tanácstalanul lépkedett utána, meggörnyedve, mintha földre akarta volna buktatni a vállára akasztott fejsze. A lelappadt tarisznya minden lépésnél odaveródött az oldaléhoz. Szentiványí Kálmán! Négy találkozás Negyvennégy telén kékes borongás és zöld rémület t lappangott a városon. Napok óta kifelé vonultak német és magyar katonák — azt hörrentették a kérdezósködöknek, hogy „Ellentámadás!" S egyszer, a kopasz fák között magyar járőrt pillantottam meg. Házunkat kémlelték. Bejöttek es én rejtekhelyemre surrantam. Majdnem feljajdultam. mert feleségem kérdés nélkül kikiabált: — Mit akarnak? Férjem, a fronton van! — Szólhat a férjének, jó barátom . . . Kovács Sanyi vagyok. Csomagot., üzenetet hoztam, otthonról. Megismertem a hangot, előjöttem. Sanyit, a szobába intettem. Zömök, barna fiú. bajuszt növesztett a szqkaszvezetoi ranghoz; otthon, a leventeben egymás mellett álltunk a sorban. — Nem vagyok én tábori csendőr, hallod-e! — Bontotta o hátizsákot, egy sziityö babot és jó kilónyi szalonnát küldött anyám. — Leszereltél? — Hivatalos írásom van... a lakásomon várom a további parancsot. — Ezeknek beszélhetsz! — legyintett. — Megvan a komisz gúnyád? — Nincs mert... tulajdonképpen leszereltem és ... — Mondanék valamit. .. Jóban vagyok a százados úrral. Jobb katonaruhában, biztonságosabb. Gyere velünk, hazafelé... Ha feltartják a csodafegyverrel az oroszokat, jó ... ha nem, otthon meglépünk! Jössz? — Tiszteltetem az otthoniakat. Sanyi állva szürcsölte a teát. Kifelé lesett ő is. a sötét utcára, mintha elfogytak volna a katonak. Emberei beszóltak, sürgették. A barátom másnap este újra jelentkezett, most már egyedül. Körülzárták a várost, ók már nem jutottak ki, emberei elszöktek, a százados úr, elesett. Szállást kért. Mikor kettesben maradiunk — Sanyi megkérdezte, adhatnék-e civilruhát? Nem tudtam adni. Sanyi azonban gyakorlatiasan segített magán, konzervekért cserélt az első emeleti kormányfőtanácsos úrék itthagyott cselédjétől. * A felszabadulás után, nagygyűlésen hirdettem meg a földosztást otthon, mint a megye miniszteri biztosa. Sanyi odajött, nem akarta elhinni, hogy a magaformájú huszonöt holdas parasztok nem kaphatnak földet, azt hitte addig, elsősorban köztük porciózzák szót az uradalmakat. Aztán nemigen találkoztunk. Sanyi is politizált, a kisgazdapártban. S ötvenegyben, furcsa levelet kaptam töle. „Kedves Barátom! Nagyon nagy bajban vagyunk, gyere azonnal, csak te. segithetsz raituvk! Régi barátod... Sanyi." Nekem is lauamra tekeredett az élet, nem mentem volna, de anyám is sürgetett Sanyiék érdekében, igy aztán levonatoztam. Sanyi elémjött, izgatottan vezetett a gádorba, suttogta, hogy utcai szobáikat elvették, ott idegenek laknak, Kiesi udvari szobában szorongott az egész család. Sanyi testes feleségét akkor ismertem meg. Először reszketve, teríteni akart, aztán gyűrögetett egy százforintost. útiköltségre. Kászálódott kék gatyában, mezítláb, öreg kovács, ridogálra bizonykodott, ha nem segítek rajtuk, felköti magáiKözben a barátom kirakta a papírokat, kapkodva magyarázott és nagynehezen megértettem a helyzetet: Sanyit és apját, kuláklistára tették, a gazdasagi udvart, azt a helyet. ahol a ház áll, mind a földbirtokhoz csapták — felszorozva! —, hogy felül legyen a huszonöt holdon. S ez meg semmi, nagy összegű pénzbüntetéseket szabott ki a tanácselnök, s mivel nem tudtak megfizetni, targyalást tartott a bíróság, Sanyit és ¥