Délmagyarország, 1965. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-25 / 97. szám

• 1m • jf, Goda Gábor ALKU LIGUZÁBAN TÓTH JÓZSEF NAPRAFORGÓ f IIA TV AVI DANIÉI. Az esti gyorssal Varon zöld fém-tüdői: fák, — belélegzik az éjszakái. Reggelek aszfaltján megyek, fényes bogár-zajuk lebeg, sislergik antennák között: az esti gyorssal megjövök. Testedről álmok bokrai készülnek lomhán omlani. Könnyű ragy, áramló titok s míg a vekkert elfordítod, ringat sóhajnyi örömöd: az esti gyorssal megjövök. Redőny-rács: radar-jelfogó, arcod emlékén villogó. Póznák közt száll a jó vonat, csattogja bolyongásomat, város-csillagok, fény-ködök ... Az esti gyorssal megjövök. Torlódnak kilométerek, üvegcsarnok, zaj zeng, retneg Forgótükrös dimenziók örvénye ránt, nem rejt a csók. csak távoli mozdony hörög: az esti gyorssal megjövök. Nagyváros 'zúg a mellemen, •agyogtatja lélegzetem. A nők: húsból formált tüzek, ritmusból metszett testüek. ' Tan az ígéret sem örök: az esti gyorssal megjövök. Hajszátlaii zsongás nehezül agyamra, míg kötetlenül kódorgok. mint a fellegek. Vétek vagy hűség? Egyremegy... Intelem nincs a láz mögött: az esti gyorssal megjövök. Mégis: hideg e szédület, csak kápráztat így — nélküled. Szoknyák és blúzok, műanyag ... A kirakat elötl te vagy?... Nézéseddel léptcin szövöd: az esti gyorssal megjövök. ölelésre tárva a sin, vágyak zilmmögö tájain. Mert te maradsz csak fénynek ott, ahová visznek vonatok. ígértem s íme, megjövök. az esti gyorssal megjövök. DARÁZS KNDRE 1 Két férfi beszélget — Megfeszüljek — mondd, minek feszüljek? Hiszen jó nagy napi kenyerem S szalonna is akad hozzá, széles. Ennél több. mondd minek már nékem? — Igen. láttam kunyhódat, mit kedved Telkecskédre tavaly épített: Alhatsz benne, teteje erős és Télen sem mar meg a vad hideg. .— No, látod. Majd ha egykor fülünkbe Beléharsan a takarodó, Milyen jó lesz a küszöbén ülve Az öreges, csöndes pipaszó. — Neked? .ló. Eli nem kunyhót, de tornyot, maga m nak es inasnak építek S ha vén leszek, csodálom alulról. Ahogy körötte felhő libeg. — Hm, inasnak is? Látom, hogy bolond vagy! E kis küszöb inkább valami!... Az összeütközést akkor vettem észre. amikor már megtörtént. Én a Via Rómán haladtam felfelé, miközben Liguzában lakást kerestem magamnak. A kerékpáros éppen kifordult a Via Boselli sarkán, leesett a gépről, menten talpra ugrott, láthatóan semmi baja sem történt, csak rendkívül dallamos módon fejezte ki felháborodását, olyan szavakat keverve szövegébe. amelyekkel hazámban is megállta volna a helyét. Én közöltem vele az idegenek gyakran túlságosan is választékos olaszságával, hogy elnézést kérek, az ilyesmi megesik világszerte, Itáliában éppenúgy, mint Magyarországon, a különféle társadalmi rendszerek ellenére is, elbámészkodtam, hiszen most vagyok először az ő tündéri városkájában, amelynek szépsége megejtett. Azt elhiszem — mondta a kerékpáros, miközben feltápászkodott a földről. — Valóban csodálatos a mi Liguzánk. Már meg is bocsátottam önnek, mert mindenkinek megbocsátok, akinek tetszik a mi városunk. Most érkezett? — Most, a kétórás gyorssal. — Van már lakása? — Nincs — mondtam. A kerékpáros tenorista módján kiáltott; fel örömében: M — Engem meg ... Hálás karok támogatnak fel S onnét fogok rádpillantani. majd | icsoda szerencsés ember ön! Isten kegyeltje! Megérkezik Liguzába, végigsétál a Via Rómán, beleütközik egy kerékpárosba és ezzel együtt egy olyan férfiúba, aki az egész városban a legcsodálatosabb lakásokat tudja biztosítani a legkényesebb ízlésű ember számára. Remélem, nem akar hotelban lakni. Az, drága és unalmas. Inkább ajánlok önszép lakást, tökéletes berendezéssel. — Istenkém — mondtam —, tökéletes berendezés! Egy jó kis helyet keresek, ahol nyugodtan dolgozhatom. •— Mit akar dolgozni? Egy könyvemen akarok dolgozgatni. nyugalomban és a magammal való békés egyetértés jegyében. Láttam, hogy a kerékpáros nem érti pontosan, mit jelent ez a mondat. — Hova valósi? — kérdezte. — Magyar vagyok — mondtam. — Olyan magyar, aki most is otthon él? — kérdezte villámgyorsan. ' — Olyan —' mondtam —, egészen olyan. — Milyen világ van maguknál? — Nem tudom, hogy ön mikor tart egy világot jónak és mikor rossznak. Mindenesetre, hogy elejét vegyem esetleges aggodalmainak, közölhetem, hogy nálunk is lehet borravalót adni és egyelőre még kevés ember sértődik meg miatta. Egyébként, ha megengedi... Tóth Flórián vagyok, — Giovanni Darinetti. — örvendek — mondtam. Giovanni most felemelte kerékpárját a földről, nadrágszárát tisztogatta, de az csak egyre maszatosabb lett tenyerétől. E művelet közben pedig azt mondta: — Szóval, ön író. Regényeket ír? Elbeszéléseket? Vagy talán tudományos dolgokat? — Nem. nem — mondtam — szépíró vagyok. — Versekel is? — kérdezte Darinetti, s mintha szemében aprócska bizalmatlanság villant volna. Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom. — A világért sem — mondtam — verseket nem. Gyermekkoromban írtam néhány nagyon rossz verset, de aztán megkomolyodtam, rájöttem, hogy az élet nem áll rímekből és prózára fanyalodtam. Egyébként prózában is lehet verseket írni, de ezt csak úgy mellékesen mondom: meggyőződésem. hogy a prózaírók is megérdemlik. hogy ha Liguzába vetődnek, szép. jutányos, kellemes otthonuk legyen. Mondom, jutányos is legyen. Darinetti úr! — Jól keresnek? — kérdezte Darinetti olyan hangon, mint aki a lényegre tért át. — Űgy gondolom, hogy ne mélyedjünk bele egy másrendszerű társadalom ilyen gazdasági természetű problémáiba abból az alkalómból. hogy én feldöntöttem önt kerékpárjával együtt. Inkább azt tanácsolom, vegyünk egy üveg gint, aztán maga szerez nekem egy kis lakást és megisszuk az áldomást, — Lakást! — mondotta gondterhelten Giovanni Darinetti. — Liguza még tele van vendégekkel. Az igazán szép lakások foglaltak. De azért tegyünk kísérletet. Itt a Via Rómán van egy négyszobás, a legnagyobb komforttal berendezett lakás. Ezüst készlet, kristály szerviz, perzsa szőnyegek, tengerre néző kilátás, az ablakon behajolnak a pálmák, terrasz. elsőrendű milánói bútor, hűtőszekrény, természetesen rádió és televízió, minden igényt kielégít. Havi hatvanezer líra, a jelenlegi kurzus szerint ez száz dollárnak felel meg. Bagatell. Darinetti csak egyik szemével figyelt fám; leste arcomon azt a rezdülést, amelyet a száz dollár kimondása idézett elő. De ha kell: kemény harcos vagyok. A pillám se rezdült. Csak azt mondtam: — Utószezon van. a lakások már sokkal olcsóbbak. Ismerem az életet* előszezonban, főszezonban és utószezonban egyaránt. Ezüst készlet nem kell, jó nekem az alpakka is. Bár . nem tagadom, hogy minél finomabb anyagból készül a kanál, a villa és a kés, annál jobb az étel íze. Általában az egyik anyag nemessége fokozza a másik nemes anyag értékét. Ez egy művészeti törvény, de áll az étkészletekre is. Tehát nem annyira az igényeket kell leszállítani, mint inkább az árakat. Huszonöt—harmincezer líra, de persze úgy, hogy ebben maga is benne legyen. Máris indulhatunk és megihatjuk az áldomást. Elindultunk, Darinetti úr jobb kezével vezette kerékpárját, amíg én az 0 bafjjkn haladtam. — Hova gondol, uram? Huszonötezer vagy harmincezer líráért? Itt negyvenezerért már lehet valamit csinálni, persze szerényebb körülmények között, de ez a szerénység, ha jelent ís minőségi változást, azonban nem kényszeríti az embert semmilyen társadalmi megalkuvásra. Három szoba, terrasz, tenger, pálma és minden, ami még kell. Persze nem ezüst készlet A porcelán holmi is gyengébb. A szőnyeg sem perzsa, — Nem baj — vetettem közbe. — Bajnak nem baj. csak apasztja az idillt, bár a tenger ugyanaz. Ezenkívül butángáztartályt kell hozatni, ez körülbelül két-háromezer líra, aztán a lürdőhelyi illeték egy hónapra még külön négyezer-haíszáz líra, tehát negyvenezer plusz hétezer-hatszáz líra Dehát ez már egy minimum, hogy úgy mondjam, ebbe bele van már kalkulálva az utószezonon kívüli rokonszenv, a merő véletlenség, az ön foglalkozása iránti nagyrabecsülésem, s azok a speciális valutáris viszonyok, amelyek egy olyan előkelő emberü mint ön. némi diszkrét, de tagadhatatlan alkudozásra kényszerítenek. Csak a rend kedvéért vetettem közbe; •— Megemlíteném, hogy nem én alkuszom. Tudja, minálunk odahaza már nem is alkuszik senki, szabott, árak vannak, s leszoktattak bennünket arról, hogy trükkökkel lenyesegessünk belőlük akárcsak egy fillért is. |mlékeztem még a hajdani alkudozásokra. amelyek hozzátartoztak az élet ízesítő megnyilvánulásaihoz. Az alku során, akárcsak a kártyajátékban, gyors sikerek és gyors bukások, váratlan megalkuvások és csodálatos fordulatok lehetségesek. Az emberi tehetség és a kedves szemérmetlenség ingerlő hatással van az alkudozókra, akik úgy fogják fel e művelet hagyományos ceremóniáit, mint az egyház a liturgiát. Hogy mi mit ér, az nemcsak gazdasági kérdés, bizonyos mértékig pszichológiai természetű is. Ez a játék fürge szellemet igényel, kitartást, az irreális és a reális közti lelki köd pontos ismeretét; van benne valami az egymás iránti megvetés és az egymás iránti megbecsülés kettősségéből. Nem várt engedmények és váratlan makacsságok döbbentik meg az alkudozót. Bennem is élt még ezeknek az egykori itáliai alkudozásoknak bűvös emlékezete és habár a múló évek általában fáradttá teltek nemcsak a bukások, de a sikerek iránt. is. az itáliai alkudozás lehetősége mindig legyűrte bennem az ezirányú rcstellkedéscket. Jól tudtam, hogy az ember az alkudozással nemcsak pénzt nyer, esetleg váratlan és édes tapasztalatokat is. Ezérí azt mondtam: — Negyvenhétezer-hatszáz líra. Egy rossz lakásért! Olyankor, amikor őszbe hajlik ez a liguriai tengerpart, amikor már a hevület elszáll, a szerelmes párok is délebbre húzódnak, vagy északabbra a fűtött lakásokba és csak a magamféle író vágyik ide, hogy befejezze a maga vakolatlan és berendezetten házhoz hasonló regényét. — Az életben, uram, semmit sem adnak ingyen — mondta Darinetti úr és lesütötte a szemét akár ha egy E színdarab legfontosabb mondatát lehelte volna világgá. — Én azt tudom, de van, aki mindenért drágábban fizet, Ilyen jelképes mondatokat dobáltunk egymás felé, miközben kettőnk között impolygott a kerékpár, amelyen Giovanni Darinetti időnként ritmikusan és dallamosan egészen piciket csengetett. Szinte az volt az érzésem, hogy mindketten egy színpadon állunk, színes kulisszák között, amelyek egy olasz fürdőhelyet ábrázolnak, pálmákkal, tengerrel, romantikus házacskákkal és most már minden azon múlik, hogy kiben duzzad a ripacsság áradóbbá. Ezért voit az, hogy már régen úgy beszél-ettünk egymással, mintha ez a dialógus a nézőtér előtt folyna. — Tudja, Darinetti úr, az ember álmodozik. Ügy képzeltem, hogy ott üldögélek majd a napsütötte szobában, rálátok a tengerre, amelyen fehér hajók úsznak el alig észrevehető mozgással, a pálmák ágai terraszom fölébe hajolnak s hírt hoznak egy déli világról, amelyre mindig vágyódtam anélkül, hogy tudnék róla valamit, A kézirat papirost kiterítem, a kihegyezett ceruzák légiói az asztalon sorakoznak, élvezem a magányt, amelylyel okosabbat kezdeni nem lehet, mint elviselni átmeneti jellegét és befejezni regényemet, amelynek végére odaírom születési helyét: Budapest— Liguza. S most következett Giovanni tenoráriája. Hogy úgy mondjam: nem ment a szomszédba egy kis romantikáért, egy kis pátoszért, amelynek kocsányán hangját rezegtette, imponáló gátlástalansággal. — Mint e város szülötte, nem mondhatok önnek egyebet: ez nagy megtiszteltetés számunkra. Hamarjában nem is tudom. írtak-e már e városban remekművet, de mint bizonyos mértékig idegenforgalmi szakember, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Jót tesz a helyi idegenforgalomnak, ha egy remekmű végén azt mondhatjuk, hogy ebben a tündéri szép városkában írla le utolsó mondatát a mester. Képzelje uram, mint jelentett volna idegenforgalmi szempontból, ha Dante városunkban írja Divina Komédiáját. De persze megértem önt. Az ember ne nyújtózzék sokkal tovább, mint ameddig a takarója ér. Mert mi lenne az egész olasz idegenforgalommal, ha a külföldiek mind csak addig nyújtózkodnának, ameddig a takarójuk ér. Tehát értem önt. Olcsóbb laká6t akar. Szerényebbet. Igaza is van. Nem kellenek feltétlenül a perzsa szőnyegek. Minek? Nem kellenek remekművek a falakon, Ámbátor a környezet fontos. Különösen íróember számára. Felteszem, hogy ránéz a falra és lát ott egy képet. amely a tengert ábrázolja és a tengerről az lesz az érzése, hogy az nem tenger, hanem egy kád fürdővíz. s ez feltétlenül zavarni fogja képzeletvilágát. — Ezen lehet segíteni — mondtam — esetleg úgy is, hogy nem a képet nézem, hanem közvetlenül a tengert. Egyébként ön azt mondotta, hogy a szóban forgó lakás a tengerre nyílik. — Temészetesen — mondta Darinetti — semmi akadálya azonban egy még szerényebb, de még mindig kitűnően berendezett lakásnak, amelybe, ha megengedi, tüstént el is kísérem. Útközben megálltunk egy italkereskedés előtt és azt mondtam: — Veszünk egy üveg gint. — Hogy érti a többesszámot? — kérdezte Darinetti. — Igaz, igaz — mondtam zavartan —, amikor többesszámot mondok, akkor az az ivásra vonatkozik. Az egyesszám pedig arra, hogy a gin költsége engem terhel. larinettí összevágta a bokáját, karjait lóbálta é» úgy tett, mintha zavarban volna. Aztán bementünk az italboltba és megvettem 1200 líráért azt az üveg Gilblay-gint, amelyre 1800 líra volt eredetileg kiírva. Az alku könynyü és kellemes volt. Feltétlenül segített benne Darinetti egy-egy hunyorgása is, amellyel a kereskedő tudtára adta, hogy gyorsítsa azt a folyamatot, amelynek eredménye úgysem lehet más, mint a szóbanforgó ginnek országosan közismert 1200 lírás vételára. Darinetti pedig szinte diadalmámorban úszott, hogy sikerült hatszáz lírát számomra megtakarítania, ezzel is bizonyságát adva annak a szolidaritásnak, amelyet ő irántam és rajtam keresztül itteni tevékenységem szándéka iránt érez. Még azt sem engedte, hogy én vigyem a tejszüiű üveget. — Csak nem fog egy fiaskóval járni! Egy Dante! — mondta. És folytattuk irtunkat a Via Rómáit fi PÚ-MAGYAAORS*^® Vasárnap, 1965 április rí