Délmagyarország, 1965. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
A kiművelt emberfők sokaságáért „Minden kifejlődés, ek menetel, erő, érték és szt k..." .<.k g.nélycbb snvkalatja n kiművelt emberfő" — irta a Hitel-ben Széchenyi. Több mint egy évszázad kellett ahhoz, hogy e felismerést igazi cselekvés kövesse A reformokéit küzdő nagy magyar politikus meglátta: a műveltség ellensége az ósdinak, az ela \ ultnak. Kornis Gyula, a két világháború közti ellenforradalmi rendszer hírhedt ideológusa például így fogalmazta ezt meg 1931-ben: „Amint a gazdasági és társadalmi politika a gazdasági javak megfelelő termelése és igazságos elosztása felett őrködik, a kultúrpolitikának az a feladata. ho® a művelődési javak helyes termeléséről és elosztásáról gondoskodjék. .." Nyíltan kimondta a Horthy-korszak kultúrpolitikájának a lényegét: az „alsóbb" néposztályokat tehát alacsony műveltségi szinten kell tartani, mert csak így lehet a „társadalmi e®ensúlyt" biztosítani, pontosabban: az ellenforradalmi rendszer így próbálta a munkások és a parasztok elnyomását, alávetett helyzetét fenntartani. A megoldás lehetőségét a felszabadulás hozta magával. Ha most visszatekintünk a két évtized alatt megtett útra. elmondhatjuk, valóban sokat tettünk a kiművelt emberfők sokasodásáért. Például az oktatással. 1937-38ban, az utolsó békeévben a tanköteles korú gyerekeknek csupán háromnegyed része járt iskolába, míg napjainkban alig néhány tized százalékkal kevesebb, mint 100 százalékuk. Szinte földindulás volt a középiskolai oktatásban is, hiszen 1937-38ban alig több, mint 52 ezren juthattak be a középiskolákba, az idén pedig 231 ezer fiatal jár gimnáziumba. technikumba és szakközépiskolába. És ugyanebben az időben 11 ezerrői 49 ezerre növekedett az egyetemi és főiskolai hallgatók száma. Pedig eddig csupán a nappali tagozatosokról szóltunk! Még sorolhatnók az önmagukban is szép, biztató számokat. Legalább ennyire jelentősek azonban a műveltség tartalmi változásai is. Iskoláinkban az egyoldalú humán műveltséget a huszadik század követelményeinek megfelelő természettudományos-humán műveltséggel váltjuk fel. Felismertük azt is. ho® a műveltséget nemcsak a kulturális kérdésekben való jártassá? jelenti, hanem a termeléshez és a politikai élethez való hozzáértés is. A műveltség terjedéséhez szorosan hozzátartozik a szakmai ismeretek bővülése, o politikai-ideológiai tájékozottság javulása, a szocialista világnézet térhódítása is. „A suszter maradjon a kaptafánál, a paraszt a földnél" — mondogatták régen. Mi túlléptünk e szemléleten, s a munkások és a parasztok széles rétegeit tettük a műveltség részeseivé — mégpedig alkotó részeseivé. Az emberfők sokaságának kiművelése a még boldogabb holnapért küzdő szocialista társadalmat segfti. Miként Lenin mondotta: „Azelőtt az emberi elme. az emberi géniusz csak azért alkotott, hogy e®eseknek juttassa a technika és a kultúra minden áldását... Most ellenben a technika minden csodája, a kultúra minden vívmánya a nép közkincsévé válik.. Így lett a valóságban is a Széchenyi által megsejtett és a Lenin szavaival pontosan megfogalmazott műveltség és haladás elválaszthatatlanul össze tartozóvá. T. L. ^Ti GAL SÁNDOR VINCZE ANDRÁS DISZNÓTOR VARGA IMRE JEREMIÁD: Hozzád kocogtam, édes húgom, ezen az öregecske lábamon. Már csak benned van bizodalmam és reménységem, Eszter! Nagy baj támadt az én unokámmal, hallod, Gerzson fiam lányával, a szép Kovács Annuskával. Nem is tudom, hogy soroljam el hirtelenében néked. Csak te segíthetsz, mert tanár va®, benne vagy abban az ifjúságmentő bizottságban is. Ha te egy szólt szólnál, húgom, akkor biztos helyrekalapálódna a dolog. Jó, jó, akkor kezdem. Észrevettem én, tudod, jó szemem van nékem vénségemre is, hogy Annuska nincs jól evvel a mozdonyvezető férjével, evvel a Képíró Jánossal. Pedig ez a János hogy törte magát a családjáért! Éjszakázott, tanult, letette a vizsgákat, most már mozdonyvezető is lett. Persze, az ilyen emberek bejárják a világot is tán, annyit odavannak. Elment az két-három napra is, s amikor hazakecmergett, csak megmosdott, evett valamicskét, s feküdt is le, hunyta be a szemét. Annuska meg itt volt. Van néked sejtelmed arról, húgom, mi az: termő föld, ugarolás nélkül? Várta, várta az ő huszonkét éves teste, hogy János majd megsimogatja, tüzét enyhíti, de a mi Jánosunk keze legfeljebb szelíd simogatásra volt képes., va® annyira ölelte meg, mint egy unokatestvér. Ezért részben megértem, tudod, az unokámat, mert én is tudom, mi az, feküdni az ágyban, álmatlan szemmel, s az emberünk csak horkol, reszel, akkorát horkangat, mint az öreg ágyú, va® húsz esztendeje ... De azért megengedj, mindennek van határa is! Ez a kis mihaszna nőszemély is lehetett volna valami megértéssel, nem igaz? Töri magát az ura, érte tanul, most már felelősséggel vezeti azokat a füstös nagy gépeket, mindig Annuska kezébe olvassa a pénzét, ajándékot is hoz mindig az én kis dédunokámnak, a kis Képíró Miskának. És akkor meg efféle tisztátalan gondolatokkal teli fejjel hencsereg, lám, az ágyán ... Jó, jó, nem tartalak fel, Esztikém. Elhadarom, mi történt. Annuska tegnapelőtt fél hatkor kiment János elé az állomásra, s egész úton hazafelé osztozkodtak, marták csak e®mast. Idehaza is vagy két álló órán át. Akkor Annus elszaladt, kiabálván: „Mivel nem engedsz elválni, én megyek, és a vízbe fojtom magam!" El is szaladt, ott hagyta faképnél fáradt urát, másfél éves ®erekét, apját meg nagyanyját a kétségbeesés feneketlen tavába taszította, oly annyira, hogy már a rendőrségre is elnyargaltunk volna, ha a szégyenkezés nem fogott volna vissza. Kerestük mindenfelé. Fákon, vízben, Gerzson fiam a halász szövetkezetben is. Hajnalban találkoztam egy valakivel, aki az Egyenes Üt téeszből jött a városra, s az újságolta, hogy látta Kovács Annust, ott húzta a vedret Veras Gábor traktoriste udvarán, hozzá még danolászott is. Egyáltalán nem ú® nézett ki, mint akit a vízből halászott ki Veres Gábor, a múlt évi szántási verseny országos bajnoka, vagy mifene. Nem tudnád, hogy kicsoda ez a Veres Gábor? Az a na®, buta, böszméte, átabota ember, akit ot hagyott a felesége is vagy fél éve. Ahhoz szaladt ki, kopogtatott be ez a drágalátos, ez a cemende. Hiába, sajnos, így van, húgám, minden rendes családban akad egy rosszféle, ez már így van... No, szaladok is. mert meg kell etetnem szegény kis dédunokámat. Mondd, nem tudnál te evvel a bizottsággal odahatni, hogy hazakergessék a családjához ezt a rosszmarha lányt? HALLELUJA: A világért sem akarlak háborgatni, Eszterkém, de szeretnélek megnyugtatni, hála az atyának, mégsem olyan ez az Annuska-féle dolog, aho® a múlt héten lefestettem. Helyes is, hogy nem avatkoztatok bele. Mert jártam ám kint a Verestanyában, szétnéztem ám. Nagyon rendes emberek azok a Veresek, te! Hogy, hogy nem, van nekik két hold háztájijuk, meg na®csomó hízóállat. Ez a két vénember, Veres Lajos, meg felesége, az a bizonyos Somlyai Sára, nem is győzhetik. Olyan helye lett ott az én kis unokámnak, kívánni sem lehet jobbat. Még a helyét is megfújja az a szépnagy férfi, te! Mondják. az állami gazdaságban, meg az Egyenes Útban mennyire veszkődnek ezért a Veres Gabriért a lányok meg asszonyok! De ő kitart ám az én Annuskám mellett Képzeld, húgom, még mit súgdosott az én kis unokám! „Nagyanyám, tudok ám aludni itten na®on. Rendesen helyben hágy engem az én emberem, soha az isten jobbat ne adjon!..." Nem restellte ezt így elmondani. És még nem engedi dolgozni menni a téeszbe se. „Megkeresem én a kettőnkre valót!" — így tett Veres Gábor. Megmutogatták nékem a lakásbútort is, amit a szántási versenyen nyert volt az az ember. Aztán láttam az új télikabátját is Annuskúmnak, amire Veres Gábor olvasta oda a pénzt. Ki se mozdul a tanyából, akad ott neki tennivaló, ez, az. „Aranykeze van ennek a kismenyecskének", — így mondta a vén Vcresné, az a bizonyos Somlyai Sára, aki a te anyáddal baráínéskodott valamikor, az első háború alatt Olyan szépen rendbe jött minden, hogy egészen megkönnyebbedtem, Eszterem. Képíró János is elköltözött csendesen, a szülői házba. Hálistennek megkönnyebbedett az én sorom is, magával vitte a kis Miskát is. Annuskám is boldog, én is, az egész család is... Deee, megyek már, mert látom, jön hozzád valaki. Csak ezt akartam mondani. Majd megint bekukkantok, húgám! KURTA DIALÓG: — Hogy van, néném, az unokája? Most is olyan boldog? — Persze, persze. Veres Gábort mindenki irigyeli tőle. Pedig temérdek dolga van ennek a szegény Gábornak. Az őszi szántás, vetés, mifene. De azért minden második éjszaka hazajár. Azt is mondta különben Annuskának, ho® közelesen megesküsznek. — De mi lesz, édes néném, ha a masiniszta, az a Képíró János nem válik el? Ha a közös gyerekük mellé, megbocsátással, visszafogadja az anyát? Vagy ha öt évig nem választják el őket, akkor mi lesz, kedves nagynéném? — Á, nem olyan az a Képíró János, te! — És ha a maga szépember Veres Gábora megunja az Annuskáját? Vagy ha másokkal próbálja meg inkáb az ... ugarolást? Mi lesz akkor, ha kitessékeli a Veres-tanyából a maga Kovács Annuskáját? — Ááá. nem olyan ember az a Veres Gábor. Idegenektől hallottam, te, hogy úgy nyilatkozott: „Dicséretes lány ám ez a Kovács Annuska. Ritka dicséretes!" Ehhez szólj valamit, ha tudsz! — Szólok is. édes néném. Kerek egy órával ezelőtt itt járt ugyanis nálam Veres Gáborné született Takács Mária, és elmondta házassága egész történetét. Mert ennek a Takács Marinak négy évig én voltam az osztályfőnöke. Ha nem tudná. És neki is mondta Veres Gábor, hogy dicséretes. Neki már mindene volt dicséretes. Mert igencsak ez a szavajárása ... De néném, édes néni, hová szalad? Várjon még, mondani akarom tovább ... Dicséretes kismenyecske föltámad a s&él Némán állnak a fák mint tornyok a harang megkondulása előtt; magányos tölgyek, utakat terelő jegenyék országnyi erdők. Bütykös ágak között kifeszítve lüktet a csönd áttetsző bolyha, hangyák karavánjai futnak a törzs országútjain lélegző mohák közt kanyarogva. Moccanatlanok a barbár gyümölcsöt, a vadkörte, a som, a cigánykenyér s hallgatnak a parányi tüdők, növényi lebernyegek — hallgat a tenyérnyi levél. De föltámad a szél es barlangjából előbújik, mint a pikkelyes sárkány s megkezdődik a fák őrülete ez a remegve tomboló, libegő kánkán. Rázza lánckorbácsát a vihar, ágakat zúz öklének vasgolyója mint hajókötél feszül a sok gyökér tántorog a lomb, mint rosszul megkötött bója. Szédelegnek a fák. a magányos tölgyek az ég ormaira törő jegenyék, hánykolódnak az erdők, s jajgatnak fészkükben az aránytalanul nagyszemú madárcsibék. Tajtékzó hullámzással verdes, küzd ez a felkavart zöld óceán, reccsenő hangjai megfélemlítik a tájat megáll a hangyakaraván. S este, mikor a nap egyszemű óriása rengeteg vérébe dögleszti a sárkányt újra megszelídül az erdő, termékeny zsibbadás futja be levelét, ágát. Mert nem győzheti le azt a kalandor indulat, aki miként a fák a földbe élete gyökereivel a közösség humuszába beleépül. Megtépheti bár a vihar, de ezer tusából is ő kerül ki győztesen végül. ART BUCHWALD _J Amerikai történetek Az első történet Edward Crumley-ről szól. akiről e®etemi évfolyamtársai egy szavazáson úgy „döntöttek", hogy „ő a legesélytelenebb arra, hogy valaha is sikere legyen az életben". Huszonöt év telt el, s egy osztálytalálkozón mindnyájan megállapították, hogy Crumley nincs jelen. — Kíváncsi vagyok, mi történhetett vele? — kérdezte egyikük. — Bizonyára belebukott mindenbe, amit csak megpróbált. Hirtelen felpattant az ajtó és ott állt Edward Crumley, kezében egy 45-ös pisztollyal. — Megvagytok, csirkefogók. Fel a kezekkel! Mindenki tegye ki a pénztárcáját. Ezután majd kétszer is meggondoljátok, hogy kit neveztek esélytelennek arra, hogy sikere legyen az életben. Crumley összegyűjtötte a pénztárcákat, de miközben az ajtó felé tartott, az egyik volt évfolyamtársa, egy New Jersey-i rendőrfőnök kiütötte kezéből a fegyvert és néhány másodperc múlva már rákattintotta a kézibilincset. Miközben Crumley a rendőrkocsira várt, körülpillantott évfolyamtársaira és azt mondta: — Oké. lehet, hogy most se arattam le életem legna®obb sikerét, de ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog. NÉMETH FERENC Hó, reggel, tavasszal A nap már egyre korábban kelt és mosolygott, mint a fiatal nök szeme tavasszal, és ekkor egy reggelre mindent beterített újból a hó. Könnyű volt és porlékony, szinte nem is hitte az ember, hogy van, nem volt hideg és nem volt tapintható, egyszerűen és megfoghatatlanul csak volt. Ott volt és nem tudni mikor hullt, tán nem is úgy hullt, hajnalra egy szorgos fiatal nő egyedül megágyazott, levegöszagú tisztát terített, hófehér húzatott húzott felrázott pehelyre, várt valakit, aki elment, nem. szólt, de tudta, vissza fog jönni úgyis, csokor ibolyát hoz, virágain a locsolókanna illata, vízcsepp, mosolyog, mintha távol se lett volr.a. csupán átment a trafikba, és közben eszébe jutott a kék, meg a szerelem, meg a nyitott ablakú éjszakák, meg az, hogy a szavak csak beszélgetnek, de két mozdulat egymást megértheti. A tízéves Timothy O'Leary-t egyedül ha®ták otthon kedvenc kutyájával, Rouser-al. Este kilenc óra felé tűz támadt a pincében s a füst betört a ház összes szobáiba. Rouser, a kutya nyugodtan aludt tovább, de Timothy-t felébresztett a füst és köhögve, fulladozva, de felbotorkált a második emeletre kutyájáért és biztonságba helyezte. A hírt közlő újságok azonban azt állították, hogy Rouser mentette meg a kisfiú életét, nem pedig fordítva. Amikor Timothy helyreigazítást követelt, a szerkesztők azt felelték neki: a történetnek nincsen poénja úgy, hogy te mentetted meg Rouser életét Mi azt akarjuk, hogy az olvasók egy kicsit elgondolkodjanak. # Az utolsó történet hőse egy Joseph Flack nevű festőművész. Flack eleinte házakat, fákat és csendéleteket festett, s nagynehezen sikerült kiállítást rendeznie. A kritikusok gyilkos indulattal ledorongolták. Azt írták, hogy nem érti az idők szavát ecsetjét áruba bocsátja és nincsen semmi érzés abban, amit fest. Flack megdühödött, viszszament a műtermébe, és elkezdett festéket fröcskölni a vásznaira, anélkül, hogy bármi elképzelése is lett volna. Négy nap alatt negyven vásznat mázolt tele kékkel, zölddel, pirossal és sárgával. Azután megbeszélte a galériában, hogy úiabb kiállítást rendez. A kritikusok ismét eljöttek, és nem akarták elhinni, ho® a képeket egy és ugyanaz az ember festette. Azután rohantak az írógépükhöz és azt írták: Flack még mindig nem érti az idők szavát, ecsetjét áruba bocsátja és nincsen semmi érzés abban, amit fest. Fordította: Zilahi Judit f. OÉL-/WAGYAROrt5ZA« Vasárnap, 1965. február 14.