Délmagyarország, 1964. november (54. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-15 / 268. szám

Az Idén nemzetköz! Ex libris kiállítást és kongresszust rendeztek Krakkóban, melyre magyar grafikusművészt, a szegedi Kopasz Mártát is meghívták. Kopasz Márta számos munkáját mutatta ott be és elismerést szerzett velük a magyar művészetnek és Szegednek. A kiállítás és a kongresszus emlékére is készített egy metszetet, melyet itt mutatunk be. Latin nyelvű felirata: Congressus internationalih decera Kraków in memóriáin Amos Johancs Comenius et Susanna Lorantfy, 1961. l'ETROVÁCZ ISTVÁN: Kényszerű, őszi várakozás Tudom, Te vársz, s még nem S amíg a távolban kutat [tudod, szemed, hogy nem megyek. a lompos égből bánatos Sokáig tárva ablakod, es0 pereg" a fellegek Ülök magamban, s bámulom a fellegek futását. Lágy dombok fölött ólompor-szürke pára, köd Tudom, Te vársz. S én sem lebeg> [tudom, s mintkönnyéolvadt bánatom, futását nézed, s rojtjukat. mért nem megyek. eső pereg . SIMÁI MIHÁLY; A tűzpajzsos pásztor balladája Pásztor és nyáj fagyos ég alatt, pásztor és nyáj a hóban, a jég ezüst rácsai közé, hófúvás fehér karámjába szorított pásztor és nyáj. A nyáj süvítő szagával északi szél vadász a farkasokra. A szag... a szag... süvít a hússzínű zápor, elevenedik a horda, bíbor köd lövell a vezérordas fekete orrlikából. — A szürke árnyak repülnek, ropog a hó, üvöltésük foga közt a csönd báránygerince összeroppan — orrukba vágta horgát a harapás ösztöne, kilométeres szél-zsinórokon ragadja őket a karám "elé. Hatalmas szürke árnyak; kén-szeműek, jégagyarúak, nyelvük vérző késpenge. Üvöltésük kőzáporrá-vált Cenyegetés a levegőben. — A szürkék görgetege a dombtetőn áthengeredik, csupacsont, nagyszőrű villámok cikáznak a hóban —, a széttépett alkonyat vére összekeveredik nyilukkal, hajtják maguk előtt a ködöt, mintha vezérordasuk lenne, ügetnek a nyomában... Jaj neked pásztor, jaj neked szürkék erősek, könyörtelenül támadnak, mint a fagy! Félsz, nem félsz, jaj neked pásztor, itt minden: a kerítés, a karám, s a bárányok Te vagy! Nem félek! A mellemen tüzek pajzsa, a vállamon lángok vértje. Parázs-páncélba szorítom a lábam; nem félek — hiszek tüaeim igazában! Lobogok magányosan, de nem egyedül, messzi faluba való pásztor. Nem félhetek, ezer parazsat kovácsoltak [rám odahaza, szeretetből, haragból, kézfogásból. Anyám görnyedt estéi felől simogatva kísér egy szomorú dal. Leteperem torkomról a hófúvást, [fölmagasodok fejemen a táltos túzkoszorúval. Hús-szagom van mert élek, s mert húa[szagom van* jönnek az ordasok. Harapjon torkukba ez a tűz, ez a tűz, amivel mindent — bárányt, karámot, kutyahűségű [csodákat betakarók. Ezért ragyog mellemen tüzek pajzsa, vállamon lángok vértje. Mert hős pásztori sors ez: elégni [megmaradva és megmaradni elégve. MOLNÁR ZOLTÁN: I lGomba utca TASNÁDI VARGA ÉVA; I \ Először csak véletlenül jártam arra. Addig a rövidebb utat választottam, de egy napon, ahogy munka után megmosakodtam, magamra kaptam a ruhát, fütyöiészve, hetykén, valahogy bódultan iramodtam neki a világnak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen vidéken járok. Na, sebaj. Felnyúltam a fák lombja közé és hűvös leveleket téptem a tenyerembe, aztán szétszórtam. Begörbített ujjakkal végigkopogtattam a kerítéseket, mint a gyerekek, s kíváncsian nézegettem közben a házacskákat. S akkor egy ablakban megpillantottam egy leányt önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta bolondos világba-baktatásomat. ahogy játszottam a levelekkel és megkopogtattam a kerítéseket, az övékét is. Különös, megértő mosoly volt a még szinte gyermeki arcon. Semmi nyoma a lányos magakelletésnek, de a szeméremnek sem; olyan természetes, hogy csudálkozni kellett rajta. Magam is a szemébe néztem és mosolyogtam; de én sem úgy, ahogy lányokra szoktam, hanem ártatlanul, mint ő. és kinevetve gyerekearégemet. De amint túlhaladtam, valami szép és kitalálhatatlan szomorúságra emlékeztetett az arc, s ezért másnap délután is erre kellett hazamennem. Memtem komolyan végig a Gomba utcán, ahogy illik. S a kis fehér ház ablakáhan ott ült a lány, s amint észrevett, megint elmosolyodott. Én meg abban a pillanatban kitaláltam: azon derül, hogy nem úgy viselkedek, mint tegnap, hanem most erővel komolynak és felnőttnek mutatom magam. Nem állhattam meg. nekem is mosolyognom kellett A következő napon erősen elhatároztam, hogy egyáltalán nem engedek; nem vagyok már holmi vigyori inasgyerek, hanem valóságos iparos-segéd, akinek adnia kell magára. Ám ahogy a ház elé érek, s kész vagyok a leány orcájával szemben komolynak maradni, látom, hogy őneki esze ágában sincs nevetni, hanem ugyanolyan okos képet vág mint én, de a szemén látszik, csak azért csinálja, hogy kedvesen kigúnyoljon. Ahogy tegnap a mosolygásától, most ettől a komolyságától nem bírtam ki, hogy hangosan és igazán el ne nevessem magam. Mintha erre várt volna, ő is nevetett, de csak picikét, csilingelve. Megcsóváltam a fejem e kicsi vereség miatt, s visszanéztem, hogy meggyőződjek, van-e igazán a valóságban ilyen kedvességszépség. Nem is értem be annyival, hogv naponta elmegyek az ablaka előtt. Ezután már reggelenként is a Gomba utcát választottam, pedig így vagy tíz perccel korábban kellett kelnem, amit a háziasszonyom sehogy sem tudott megérteni. Ilyenkor üresen ásított az ablak; be lehetett látni a szobába, de ott sem volt senki. Megvetett ágyak, 6 előttük egy kis divány, tarka pokrócokkal letakarva, két kerek fodros párna az ágyaknak támasztva. Ezen a diványkán alhat, meg a párnákat is ő hímezhette. S biztosan azért csinálnak korán rendet, mert az apja munkába megy s éppen vele reggeliznek a konyhában. Amikor hazamentem, rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szememet s rögtön megjelent előttem okos szemével és tiszta arcocskájával. S elkezdtem vele beszélgetni, nem kimondott szavakkal, de lélekből, s meghökkentem, mikor kibuggyantottam az igazságot. Szeretlek téged, te leány, s látom, én is megtetszettem neked. Belőled olyan szelíd, takaros és munkásemberhez való asszonyka lesz, amilyenre szükségem van. én meg olyan dolgos, családját szerető ember, amilyet te képzelsz magadnak. Igaz, csodaszép vagy. I lett de én sem vagyok akármilyen legény. Fel is alltam és belenéztem a komód felett a kerek tükörbe. Másnap köszöntem a leánynak. No csak úgy könynyedén, két ujjamat a sapkámhoz érintve, hogy azért szégyenbe ne maradjak, ha nem fogadná. Nem köszönt vissza. Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Először mintha biccentett volna, de közben talán meggondolta magát; zavarba jött, elpirult. Gyönyörködtem benne, mert olyan kedves volt így pirosan. Holnap ugyanígy megbököm a sapkámat, majd meglátjuk, mit tesz, hiszen most már tudhatja, hogy megint köszönni fogok. Lépnem kell egyet előre. De megelőzött. Alig fordultam be a Gomba utcába, messziről láttam, hogy egy lány megy át az úton, valahogy furcsán bicegve. Aztán jött még felém egy pár lépést a keskeny járdán s éppen a nyolcas számú ház előtt megállt. A világoskék blúzáról megismertem. Hallottam, hogy az anyja kiált neki: „Jössz már, kislányom?" „Megyek, megyek már." De megvárta, míg odaérek. Egyetlen önkéntelen pillán tófual mértem fel egész alakját, törékeny kis vállát, kék blúzát emelő kerek mellecskéit, ferde csípőjét és lábait, melyek közül az egyik rövidebb volt. mint a másik és félarasznyira emelt talpú cipő pótolta. Felemeltem a két ujjam, de hiába igyekeztem úgy, mint az előző napokban. Nem köszönt vissza, csak nézett egyenesen a szemembe belémlátó okos tekintetével. Éreztem, hogy továbbra is ott áll a kapuban mozdulatlanul, mégsem voltam képes visszanézni. Rákönyököltem az asztalra. becsuktam a szemem, s csak néha nyitottam ki. Ügy éreztem magam, mint egy elhagyott szerető. Máig fáit, álmodni is szo'tam róla. Másnap s harmadnap, s később már nem a Gomba utcán jártam haza. hanem a régi. és a rö videbb úton. I I A békét mondom... Békéről szólok neked szerelmem, de másképp, mint már százan megírták. Nem festek felhőt habos-fehérre, — nem küldök égig virágos hintát, csak azt mondhatom, ami szivemben dallá fonódott száz perc-kötélen, csak azt mondhatom, hogy ott láttam a tejeskanna ezüst színében, És bennem lakik öröktől fogva, s száll a te küzdő életed felett, — hányszor kerestem már botladozva, mikor egy dalban zengve nevetett, s itt bujkál - látod a szerelemben, mikor a? első szép szavak hullnak, mikor ..én" helyett mondod: — „mi ketten" s aranyforintként messze gurulnak. Nem nagybetűkben, öles szavakban repked, száll köztünk libegő szárnya, — Varázslatos és megfoghatatlan fehér madárként jön a világra. GÁL SÁNDOR: I Csak olyan ember... J Csak olyan ember nyissa rám a száját, ki nem gerendának nézi a szálkát, ki erejéből viszi többre, többre s pirulás nélkül nézhet a tükörbe nem harácsol és nincsen taktikája de egyenesen él, küzd, mint a nyárfa. Az ítéljen el, hogyha néha botlok. ki egy szivet és csak eg.v arcot hordo akkor is, ha a kétszínű mihasznák ujjongva készüllek, liogy felakasztják Ki nem magáért, de másokért rakja izomzatát az épülő falakba. Az én fejemre ne szórjon az vádat, akiben él a nyúlszívü alázat. 3 agy érzi, hogy tudatlansága árnyék, de semmit sem tesz, hogy napfénnyé vaJjék és kinyilik szűk lelkében naponta az. önzés mérges, .sokvirágú ioinbja. Csak olyan ember mondjon énfelettem ítéletet, ki maga feddhetetlen, ki nem lebeg az álerkölcsök sárga iszapjában, mint víz fölött a káka; ki nem csak zsebben, szívében is hordj a mozgalom rőt csillagát lobogva. Csak olyan ember szóljon meg. ha vétek, kiben egyenesen jár « szól a lélek. 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1964. november 15.