Délmagyarország, 1964. november (54. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

ér- eg t Művész feleségi Diáklány voltam még, amikor Arankát megismertem. Férjét abban az évben helyezték Szegedre, s bár nem tartoztam tanítványai közé, hamar eljutottak hozzám Máté Nándír különös, művészeknél szokatlan életörömét sugárzó képei. Évekig jártam kis haziturlataira és évekig értetlenül bámultam azt az asszonyt, aki a felesétének mondta magát. Arankának h vták. S ami! en jelentéktelen a neve. < lyan jelentéktelen volt ő maga is. Próbáltam elképzelni, hogyan kapaszkodhat tt Máté'a ez a kövérkés, színtelen mt solyú asszony. Talán valamikor kisegíthe te a még ismereten nevű festőt, s a ki t lességének érzete ... Sok ilyen históriát hall ttam már, s ez lett Volna az egyetlen elfogadható megoldás. Aranka semmit se sejtett Uilálgalásunkból. egyforma kedvesen fogadott mindnyájunkat, utánunk kullogott a műterembe, mosolygott, mindig egyformán, aztán a gyerekekre hivatkozott és eltűnt. Később egyte hoszszabb időt töltött velünk, odaszegődött valamelyikünkhöz, s néhány perc múlva, dühösen kaptunk észbe, hogy már nem Máté magyarázatát, hanem Aranka háztartási számadásait ha'.l atjuk. Erről beszélt legszívesebben. Garasosan éltek, Máté fizetés bői két g ereket tartottak el, s messze élő nagyapát segítettek. De Aranka példásan osztotta be a pénzt, s erre majdnem olyan büsz- Fennkel Judit: ke volt, mint az urára. A képeket természetesen nem tette, de őszinte alá zattal tudta mond ni: „Málé dolgozik S olyankor csend volt otthon, vendég nem jutott, túl az előszobáit. Émelygős életrajz filmekben szerepelnek ilyen „művészfelescgek", csakhogy azok mindig értik a férfi szárnyalását, s magukat a művészet oltárén áldozzák feL Nos, Aranka sohasem érezte magát áldozatnak. Számára ez az életforma a háztartásvezetés automatizmusával ambícióinak teljes kiélése volt. Erre szülelett, s nem is kívánt többet Mosott takarított, sikálta a lakást és a gyerekeket, fűszeres ételekkel hizlalta a családot s egy jól sikerült ebéd után úgy érezte: érdemes élni. Unatkoztam mellette, jámbor együgyüsége bosszantott. Szegény Máté — sóhajtoztunk valahányszor náluk jártunk. — Micsoda kínlódás lehet az élete. Néha azt hittem, zárkózott ez az asszony, s mi semmit sem tudunk róla. Mégse lehet ennyire üres egy festőművész felesége. De újra es újra rá kellett döbbennem, hogy semmivel sincs több benne, mint a menynyit megmutat magából. A süteményei, a maga varrta gyerekruhák, vaskos háztartási könyve, amiben gyufányi összegekkel is elszámolt, és egy szolgáló odaadása férje iránt -r- ennyi volt. Engem különösen bizalmába fogadott. Elmesélte két szülése történetét. Mindkét fiát fogóval vették el tőle borzalmas kínok között. Az első után az orvosok azt javasolták, ne szüljön többet. De aztán jelentkezett a második, hátha lány lesz — gondolták, és maradt utána életreszóló gyulladás, gyógyszerek, • mindig visszatérő fájdalom. Nem volt hangjában keserűség, amikor erről beszélt. Így alakult és kész. Engem fölháborított ez a lázadás nélküli belenyugvás minden rosszba. Ha legalább szét emelt volna ellene, szemrehányást tesz magának, Máténak, az életnek. De sose vádaskodott. Házasságuk első éveiben Máté egy Pest környéki általános Iskolában tanított. HÉV-vel járt ld regggelenként, késő este érkezett haza. És albérletben laktak. Kiderült, hogy ezt a vidéki állást a lakás miatt fogadták el, hisz még nem volt két tisztességes szobájuk. Most kaptak először lakást. Az egyik szoba műterem, a festő birodalma. Legtöbbször Itt Is alszik a képei között. 0 meg a gyerekekkel a kisebb szobában. Pesten Máté, egyik barátjával közösen bérelt műtermet. Itt dolgozott minden vasárnap, és nyári szabadságát is nagyrészt itt, meg művésztelepen töltötte. Aranka nem járt ebben a műteremben, azt sem tudta merre van. Amíg a gyerekek kicsik voltak, felsírtak éjszaka, Máté a hétköznapokat is a műteremben töltötte. Minderről ugyanolyan természetességgel beszélt, mint háztartási könyvéről, vagy ételreceptjeiről. Elbeszélése nem hagyott kétséget affelől, hogy Máté Nándor rossz férje volt, minden bajában magárahagyta. De ez eszébe se jutott Csak sorolta, monoton hangon sorolta az életét; csupa gond, szükség, elhagyatottság volt idáig. Nyilván ezt sem tudta. Egyszer fölragyogó szemmel súgta: — Tudod, hogy Máté úgy komolyan még senkit se szeretett, mióta velem van? — És nem komolyan? —, hajtott a dühös kíváncsiság. — Az nem számít — mondta kurtán. Rám haragudott, hogy ilyet megkérdezek. Elvégre a férfiaknak — a művészfélének különösen — kell az, hogy másokat is megkapjanak. Kell — így mondta. Es oktatott, mintha a nővérem lenne Beletörődésre, megalkuvásra oktatott. „Majd megtudod, ha assz ny !e szel." tgv szelídített. Engem pedig mmL

rien szava felháborított. Egyre jobban lenéztem Cselédnek születeti, nem művészfeleségnek. Valamelyik régi nagyságos asszony jól járt volna vele. Aztán nem találkoztunk évekig. Viszszaköltöztek Pestre, MáténaK is jobban ment sora. Képeiről innen is onnan is hallani lehetett, szerepelt a tárlatokon, önálló kiállítást rendezett. Kőiben én is férjhez mentem, gyerekeim születtek. Két fiú, mint Arankának. Szívből megörültem, amikor egy hirtelen, sietős pesti utamon öss/ebotlottunk. Az arca semm t se változott. Szaporodtak az apró ráncok száraz bőrén. Ugyanaz a rosszul kezelt frizura, fakókék szem, sápadt, festetlen s/áj, ugyanaz a bágyadt mosolygás De hiszen — haladt tovább ijedt tekintetem, s megállapodott kabátból Kidudorodó hasán — gyereket vársz?! Kicsit csodálkozott. — Nen\ tudtad? — Honnan tudhattam volna.' — Hát persze. Olyan régen találkoztunk. Gyere föl hozzánk. Igaz, Máté alkotószabadságon van valanol a Mátrában, és tudod, a dolgaihoz én nem nyúlhatok. De gyere föl most az egyszer az én kedvemért Azt a mástól órát, ami vonatindulásig hátra volt, a kirakatokra szántam. Elmarad — határoztam gyorsan, és most az egyszer csak Aranka kedvéért felmentem hozzájuk. Először látogattam meg Máté Nándor feleségét Nem Máté festőművészt, nem a műtermet, csak ezt az együgyű, furcsán primitív kis asszonyt Most rá voltam kl- - váncsi. És magam is éreztem, hogy van lebben a látogatásban valami jelképes. Szépen laktak, de lakásuk sajátos ellentmondásról árulkodott A hosszú előszoba tele grafikával, vázlattal, tanulmánnyal. Valamennyi egyforma fakeretbe zárva. Aranka szobájában — mert most már neki is jutott különszoba — csak két képet láttam. Két portrét a fiúkról. Aranykeret dédelgette mind a kettőt. De ezeket a fiúkat én már nem ismertem. A kisebbik akkoriban járta az első osztályt mikor hozzánk kerültek. A nagyobb, két évvel idősebb nála. Most... sötétkék ruhás kamaszok, s nagyon távolról az apjukra emlékeztetnek. — Nándi Jövőre érettségizik — mondta Aranka nosztalgia nélküL Még azt se tette hozzá, hogy „Ja, telik az idő". — És te? — érintettem meg a ráncos kismama ruhát — Hogy szántad rá magad? — így alakult. — Megvonta a vállát — Előbb úgy gondoltam, lekéstem én már erről, de Máté hallani se akart róla, hogy elvegyék. Az is ember —, azt mondta. Tudod, ő nagyon érzékeny. Elöntött a düh. A régi méreg volt ez, a diáklány beletörődést még nem ismerő tüze. — De hát neked kell megszülni — kiáltottam. — Meg felnevelni is. ö legföljebb magára zárja az ajtót, ha sír a gyerek éjszaka. Vagy kiköltözik valami bérelt műterembe. — A gyerek közös — mondta nyugodtan. — Egymagam nem határozhatok a sorsáról. Aztán kávét főzött süteménnyel kínált. A süteménynek mindjárt receptjét is fölmondta, mint régen. Fél óra alatt megvan — tette hozzá, és én figyelni kezdtem. Talán érdemes volna megjegyezni. De aztán szégyenkezve vallottam be: — Én még most se tudok sütni. Azóta se tanultam meg. — Ó, pedig olyan egyszerű. Hidd el, nincs benne semmi boszorkányság. És a gyerekek nagyon nehezen vannak meg tészta nélkül. Ha tudnád mennyit esfik két kamaszfiú, azt aztán nem győzöd cukrászdával. Előkerült a háztartási könyv is. Ugyanazok a kerek iskolás betűk. És most is bejegyzés minden kiadásról. „Két fagylalt a gyerekeknek: 4 forint". Kerestem magamban a régi lenéző fintort. Sehol sem volt. Ehelyett érdeklődve figyeltem monoton felsorolását. Havi bevásárlás: 8 kg cukor, 6 kiló zsír, 15 deka paprika. — Mindennap főzöl? — Leginkább. Még azzal jövök ki legjobban. Itthon egy paprikáskrumplinak is más íze van. — No, persze. Aztán mór elmosódott a hangja, összefolyt a nyolc kiló cukor a hat kiló zsírral, és beléjükolvadt a liszt, a só, a paprika. Csak néztem ezt az asszonyt. Már nem csodálkoztam, hogy Máté Nándor kitartott mellette. Kaphatna-e gondosabb, hűségesebb, ügyesebb cselédet másban? Kaphatna-e tökéletesebb művészfeleséget? Mert a képeit megértik, méltatják, értékelik... az idegenek. De jóízű töltöttkáposztát, tiszta ágyneműt, meleg fürdőt, teát ha náthás, borogatást ha fáj, csak itthon kaphat, összkomfortos kiszolgálás egy egész életre. Méghozzá panasz nélkül, lázongás nélkül, teljes odaadással. S ahogy mindezt végiggondoltam, már csöndesen irigyelni kezdtem Máté Nándor együgyű feleségét. A magam zilált háztartása jutott eszembe, gyereksírástól szétszabdalt éjszakáim, s a lázongó, keserű reggelek, amik az éjszakákat követik. Ha még egyszer születnék — sóhajtottam fel — Aranka szeretnék lenni. 1 SZENTIVÁNY! KÁLMANt Nyugdíjasok arkócz sovány és fekete, mint egy kopott drótkefe, nem több ötvenkilónál, Berkenyés viszont jócskán elüti a mázsát, pedig nem magasabb a másiknál, ami kevés haja maradt, fehér. Barkócz nyomdász volt, Berkenyés meg híres cukrász, társszerzője valamely sehol sem kapható szakácskönyvnek. Nyugdíjasként telepedtek meg Leányfalun, ötszáz öles telkük van a parton. Óriás fűzfák, füves part köti a folyamhoz. Szomszédok — még házuk is hasonlít — most már egymásra utalt, barátok, halálig. Berkenyés tevékeny ember, kertészeti szakkönyveket vásárolt, unszolta Barkóczot, együtt termeljenek málnát, epret, piszkét — megpótolandó a nyugdíjat, mivel egyiküknek sincs alkalma itt a szakmában mellékeresni valamicskét. Berkenyésné riadt, kicsi asszony, könyörgött a szomszédnak, fékezze meg valahogyan a férjét, sóhajtozva emlegette régebbi terveit, vállalkozásait, Barkócz sóhajtozva megigérte és snapszlizás közben alig szakította félbe a meglendült fantáziájú cukrászt — Hálás leszel nekem nyomdász! Szerencséd, hogy szomszédok vagyunk! Barkócz lassan, ráérősen játszott, szemüveggel gusztálva a lapokat — s rendre elverte a vérmes, izgága partnert — Minden marhaságba belevinnél! — Csináljuk felesbe, vagy nem? — Eszemben sincs. Berkenyés összedobta a kártyát — úgyis vesztett volna. — Fogadjunk egy ezresbe, hogy ha külön műveljük a kertet, többet keresek mint te! Barkócz megnyugtatta a rémüldöző asszonyokat, akik a távollevő gyerekek leveleit olvasták. S írásba került a megállapodás — a tét ezer forint! Az asszonyok is aláírták, hogy hivatalosabb legyen. — Ez még a tavaszon történt — Akkurátusan megfogalmazódott: a befektetés összegét le kell vonni, a tiszta haszon számít! Berkenyés dalolt örömében. Amúgy is össze-vissza forgatta már a maga kertjét, most már hajtotta az aszszonyt is, dugványozott, kapált, drága palántákat vásárolt. Hordta a Dunából a vizet, öntözött Nem hagyott békét feleségének, dolgoztatta. Barkóczné többször megsiratta a szomszédasszonyt S a nyomdász nem sokat törődött a sürgéssel, traktorost fogadott, megszántotta a fák közét aztán csemegekukoricával ültette be. Berkenyés gúnyosan kiabált: ővele akar versenyezni? Nevetséges. A cukrász, meg a felesége dolgoztak a kertben, minden nap. A nyomdász köhincsélve megkapálta tán kétszer a kukoricát aztán nem törődött vele, szundikált a verandán, vagy kirándulni ment az erdőbe, gombát szedett. Berkenyés kiabált: — Az én kertem majd ontja a pénzt! Megmutatom magának! Barkócz így felelt: — Ha már nyugdíjba küldtek, kilélegzem az ólmot a hegyekben. Míg fiatalok voltunk. ritkán mehettünk az asszonnyal. Berkenyés napszámost ifi fogadott — írta a kiadást —. kiabált, hogy jövőre motorral öntöz; mert nyárra apadt a Duna. messzebbről kellett a vizet cipelni. Az epret „levágta" a fagv, a málna hozott valamicskét, a piszkén peronoszpóra szürkéllett, mert Berkenyés rosszkor permetezett. Mindegy volt bevétel azért, eladtak minden szemet, még kóstolót sem adtak a nyomdószéknak. De a cukrászné annyira lefogyott a munkában. orvoshoz kellett járnia. A kövér cukrász nem restellte, megolvasta, hány cső kukoricája lesz a szomszédnak, amint szemesedett. S nevetve kiabált hogy a győzelem biztos: egy forintért, ha eladja, úgy árusítja a bolt is. S mondta rögtön, mennyi lesz a bevétel! A nyomdász kijelentette: — Helyembe jönnek a vevők, két forintot fizetnek egy csőért! — Ezt ellenőrzöm! Engem nem lehet becsapni. — S leste a szomszédot éjjelnappal. Látja ám egy délután, hogy Barkócz a parton setteng bejön a jelképes kerítésen a saját kertjébe, letör két cső kukoricát és sütni kezdi, szélárnyékos helyen. Hamarosan kikötött három csónak. Lányok kiabáltak: — Micsoda isteni illat! — Fiúk, kukoricát akarok! z evezősök környékezték Barkoezot. Szemmel intett A fiúknak nem kellett kétszer mulatni, kihoztak hamarosan vagy két öl nyit. Kértéle a nyomdászt, mutassa meg. hogyan kell jól megsütni. Becsemegéztek. Indulás előtt megkérdezték: — Papa, mivel tartozunk az ötlettat meg a segítségért? A nyomdász szerényen válaszolt: — Semmivel, fiúk ... Hanem a kukoricát meg kéne fizetni. — S mosolygott barátságosan. A fiúk kapkodtak a pénzért, zavartan nevettek, a lányok még rájuk is kiabáltak - s szó nélkül „leszúrták" csövenként a kettest. Berkenyés fulladtan kiabált: — Ez tisztességtelen verseny! Ne vegyenek tőle, dupla áron számítja! Más csónakosok jöttek. Barkócz ezetket is kisegítette. Berkenyés rohant, számolt és káromkodott, ha így megy, elveszíti a fogadást. Kora tavasztól dologozott feleségestől - s lám, a nyomdász lefőzi! Másnap lesündörgött a kanyarig, s integetett botjával az evezősöknek, ne kössenek ki, ahol a tűz ég, s kukorica sül. De a hír elment már! Fellendült Barkócz „boltja". Persze megmutatta minden kuncsaftnak, amit még nyomdász ifi korában tanult meg: a kukoricasütés fortélyát. Faragta a vevőknek a kis pálcikákat, hogy ügyesen forgathassák a parázs felett G. SZABÓ LÁSZLÓ: Barkócz kuftoricéjánaft ÍÍW ta, híre messze elszállt AJcadw tak evezősök, akiknek nem volt pénzük búcsúzáskor Barkócz hitelezett — megküldték postán, fölösen. Hamar elkelt a nyomdán csemegekukoricája, két forttvi tért — ha élelmesebb, adhat) ta voln drágábban is. Amint a kukorica elft>J gyott, Berkenyés sápadozva beállított a szomszédhoz, Hozta azt a bizonyos megállapodást. Ott voltak az as&> szonyok is, a nyomdászék verandáján. — áj ajánlatom van, szomszéd ... tartsuk fenn jövőre is a fogadást. Dupla, vagy semmi! Barkócz nevetett. — Nem lehet. Nőnek a barackfáim. — Tudod mit? Most vettem szakkönyvet, tenyésszünk felesben házinyulat. Barkócz keverte a kártyát* oszlott, guszlált. S azt mondta: — Nem rossz ötlet. Beszállok, az ezerrel, amit nyertem. Egy feltétellel. — S hunyorított a szepegő asszonyoknak. — No? — Ha levágod a kukoricaszárat. Két nap alatt, kapával ... Jó leisz a nyulaknak. Nekem úgyis dolgom van..* Berkenyés sóhajtozva nekiállt. a felesége szánalomból segített neki, ne egyedül izzndozzon. A nyomdászék az erdőben jártak, mert nyíl! az enciána... a ritka kék virág, amely csak három he>i lyen díszlik Magyarországon. Mikor tar lett a kert, kúpban volt a szár, azt mond la a nyomdász: — Ez becsületes műnk* volt. Meggondoltam a dolgot* szomszéd ... Nem tánsuloh veled — Szóval, adjam meg az ezrest, mi? Beugrattál, hogy ingyen dolgoztam! Ez szerződésszegés ... — Lassan a testtel, hói Megmondom, ahogyan van* ezer forintért vágtad le a szárat! Nem kell nekem a pénzed. Azt akarom, hogy észretérj! Azzal foglalkozz, amihez értesz. Hagyd a nagyüzemi kertészked st, hiszen ráfizettél... — Belevágok a nyúíteJ nyéeztésbe! A cukrászné elsírta magát? — Akkor én elköltözöm a gyerekekhez! Nem bírom toi vább... A nyomdász azt mondta: — Gyere, tortái ovaft srapszlizzunk! álat kötöttek «4 asszonyok. Á cukrász perez® vesztett S egy-) szeresek azt súgta nyögdécselvel — Fáj a derekam... Lehet, hogy kiadom a kerted felesbe. A nyomdász —szemüvege felett ráhunyoritott a figyelő asszonyokra és kivágj ta az adut. Novemberi riigyekhez megrögzött optimisták Rügyek, rügyek, ti kis bohó lenni-mohó jóhiszeműek, kik életüket e búcsúzó derűt hozó mily biztató és megható, könnyeztető fal-döngető, hogy új levél hajtson ki még terítve szét Rügyek, ti tavaszt sohsem ért, még nem is élt, példátokon álmélkodom: megvetitek, mi fenyeget. Kell tudnotok: már Itt topog, ugrásra kész a tél, a vész, tanítsatok, derék rügyek, segítsetek őszvégi fényre bízták — irdatlan akarástok, a tájra zöld palástot.. * hős halálraítéltek, s mitől eleve felekig de vissza mégse rettent —J hinni a lehetetlenfii 4 OÉL-MAGYARORSZAG Vasárnap, 1W4. november Zt.