Délmagyarország, 1964. október (54. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

Megyek' az utcán. Ember sehol. A déli falu csöndje lágyan ölel. Csak a cipőm talpa Jíoppan szabályos ritmusban a székei- törte út közepén. Kipp..., kopp... A csöndbe belejajdul a lélekharang. Bim..., bim... Hangja vékony és csengő. Mint a siratóasszonyé. Kétszer sir egymás után. És újra kétszer veri a búcsúztatót. Az egyik zsuptetős ház előtt törődött, fekete ruhás néni támasztja görbe hátával a megdőlt kapuoszlopot. Tekintete a távolt fürkészi, amerről a harangkongást 6Ör "i felé a szél. Nem fordul meg, —————— csak a ciIgen, nem történt semmi különös. Megláttam. Akkor már napok óta orroltunk egymásra valami butaságért Sétált magas, tűsarkú cipőjében, szélkuszálta, sötétszőke hajjal. Ajka nedvesen ragyogott, bájos metszésű arcélét a kezdődő sötétség még ingerlőbbé tette. Ahogy elhaladt mellettem, mosoly villódzott a szája szögletében. Anna mellett még soha nem éreztem azt a zavart, amely abban a pillanátban elfogott. Mentem utána. Cél nélkül, szándék nélkül. És őszintén meglepődtem, amikor váratlanul visszafordult és rám kérdezett: mit akar topok koppau tán PATAKI PAL: nasa kérdez: — Nem tudja, kiért harangoznak? — Nem... Feléin hajol, meggyöngült, hunyorgó szemével alapos mustra alá vesz. A kongatást felszippantja a csönd. — Asszonyt búcsúztatnak... — mondja inkább csak magának. S mert nem kap választ, megtoldja még: — A férfinépet e k egvszer harangozzák... Szava megr .1. Állhatatos pillantása valami alaktalan. meg nem fogalmazott lelkiismeretfurdalásra ösztökél. Anna kisírt szeme ködlik fel előttem. Csak nem vele történt va'ami baj? Balsejtelem gyötör. Egyszer, még házasságunk előtt tnesélte: a csordakútba ugranak bánatukban a megcsalt asszonyok. És Anna meg én..;, tegnapelőtt... Akaratlanul is meggyorsítom lépteim. Azért jöttem Anna után a faluba, hogy megggyőződjem róla: valóban hazajött. Csal; belesek a házuk ablakán — határoztam el az éjszaka —, aztán megyek is vissza. A többi az ő dolga már. ö hagyott ott engem, nem én. Nincs miért megalázkodnom előtte. Egyszer történt. Semmi több. M] lenne, ha minden aszszony otthagyná az urát, ha az egyszer, talán nem js készakarva, félrelépett. Kipp.... kopp.... bim..., bim... A csordakút a falu szélén árválkodik, így mesélte Anna. Mire észreveszik, máikéső. Azért jártak oda a megcsalt asszonyik. A bizonytalanságot senki sem szívleli. De legfőképp nem az, aki már leszámolt az életével. A lábam remeg. A szívem hajszol. Tegnap még azt hittem, nekem kell megbocsátanom Annának, amikor könnyes szemmel visszatér hozzám. Megpaskolom a hátát, rámosolygok: felejtsünk el mindent, hiszen nem történt semmi különös — apám mondta így anyámnak, még pendelyes koromban. ... „ Lélekharang lem? Feltámadt bennem az ördög: vajon tudok-e még hódítani háromévi házasság után? Kétszer találkoztunk a parkban. Harmadszorra az eső a lakásába kergetett. Elvált asszony volt. Kipp..., kopp .... bim ..., bim... Megpróbálom felidézni a csókjai ízét. Nem megy. Üresség tátong az emlékezetemben. Még azt sem tudom: milyen a szeme színe? Annáé zöldeskék. Színjátszó fényességébe szerettem bele már az első pillanatban. És a csókjai ananász is, áfonya is. Keserédes. Egyre szaporább lépteim ritmusa. Kapkodva lélegzem, a tüdőm, akár az elhasznált fújtató. Kísértetként suhan át a falu fölött a fájó kongatás. „A férfinépet csak egyszer harangozzák!" Már szaladok. Nem tudom, lesnek-e az ablakok mögül. Nem érdekel. Semmi, sem érdekel. Csak Anna, Az ember néha hibázik. Az a fontos, hogy tanuljon belőle, s újra ne kövesse el. Zúg a harang, kínoz és vádol, mintha isten tudja, mit követtem volna el. Csak meglesni, hogy él. Azután visszamegyek a városba. És türelmesen várom. Amíg visszatér. Ügy esem be a kertkapun, mint az üldözött. A lelkem ujjong, a szám makacsul öszszezárul. Áll a kút mellett, háttal nekem, s halkan dudorászva hajol a mosóteknő fölé. Rövid kartonszoknyája megfeszül irigerlően gömbölyű csípőjén. Az eszem visszavonulót fúj, de a lábam fittyet hány neki. Ügy zárom karjaimba, mint amikor először öleltem át karcsú derekát. Elvesztettem az első csatát. S az első vereséget, ki tudja, hánv követi még!. . Kúsz Jenő: Mikor a lombra sötétül az árnyék Szürkül az ég. Csak az ősz ül a fákra kevélyen, s halkan az illanó lét puha mámora foszlik tarka színekre. S én értek e szóból: a bágyadt nyár ma siratta utolsó isteni nászát. Vissza se néz már: érzi a győz tes erőt. Lépte zaját — puha, sárga, ar anyszinű szőnyeg — melyet mint dús maharadzsa szeszélyből a földre dobott: elnyeli némán. Motoz a fákon a csend. Csak egy négyszemű-ör, a to rony, hunyorogja le föntről a vándort. Ismeri jól, s álmo san kongat ötöt. Esteledik. Ínyem érzi az ősz fanyar ízét. Homlokom ég, s nem tudom mért ver a láz. Nem tudom miért? Milyen ba Iga s erőtlen e kérdés: az emberi sors buta káosza cseng a fülemben, s összevegyül — miként a férfi s a nő. Tikkad a szomj. S puha ván kos, 6, nincs ma e nászra. Riadva, kéjesen tombol a vágy az erekben; pucéran villan a test, s ágyé kuk összesimul. így van ez jól... Már a csend be' fogamzik a Holnap, s rejtelmes lángokat szít fel a vágy a kohókban; bíbor az ég — s halódva kullog az ősz. Fölöttem vadludak húznak el délre kiáltón. Nézem, és sóhajtva mondom, hogy boldog a bátor: igen ... mert küzdeni kell... hisz az újban az Élet: s kiben e csíra kikel, az a múltból már mit se remélhet! ... Roppant egy ág, s lehullik csendben az útra: szú ette át! — vélem — s már gond fog el újra. Mennyi veszély ... Bámulnak rám a platánok ... Próbálom felmérni törzsükön által a gyűrűt: S nem sikerül! — mégsem fogy bennem a kedv. Százados élet iramlik e fákban, e törzsben; karjuk most csupaszon int, de ta vasszal, zöldek megint! Emberi sors?... Buta káosz? .... E rend csupa Élet! Rághat a szú, de ha elfut a tél, e fa újra feléled álmodik most. S ez az álom oly szép, csodaváró: új csemeték buja lombja teki nt fel az égre, melyen — halk bárlat gyanánt — puha felleget úsztat a szél, s viszi, hajtja a távoli néma vizekre. Álmodik most! Bogos ágai közt kicsi fészek. \ Álmodnak szepet és újat s az álmuk is egyre merészebb... Bíbor az ég. De már lopva suhannak az árnyak. Lomha, sötét figurák hada bo ntja a zászlai és rátör a tájra, amely most szunnyad a csendben; én meg csak állok és nézek a fákra meredten. Alattam süpped a lomb... Fölöttem csillagok égnek... és a városban szerte kigyúl nak a higgadt lámpafüzérek. ít J a ORAVEC JÁNOS: ;L Útitársak Lassan kapaszkodott a szőlővel borított dombok között felfelé a vonat. Nyár volt, nagyon meleg. A kocsik ablakait mindenütt leengedték. Az utasok aléltan nézték a lassan tovahaladó tájat, a szőlőtőkék fölött remegő levegőtengert és a szőlőben dolgozó félmeztelen embereket, piroskendős asszonyokat, akik egy pillanatra abbahagyták a munkát, kiegyenesedett derékkal néztek a vonat után. A fülkében öten ültek. Az ablaknál, háttal a menetiránynak terpeszkedett az orvos. Nyári kabátja ütemesen himbálózott felette a fogason. A fehér selyeminget kihúzta a nadrágból és végiggombolta, hogy kilátszott szőrrel borított mellkasa. Kopasz fejét gyakran törülgette nagy zsebkendőjével. Szemben ült vele felesége. Kövér, egészséges, ősz hajú asszony. Arcbőrét pirosra égette a napfény. Régimódi, sötét ruhát viselt. Pihegett, szenvedett a melegtől. Türelmes mozdulatlanságán, elfogódott hallgatagságán, erős testtartásán, arc- és kézvonásain látszott, hogy valamikor ő is szőlőben dolgozó paraszlány lehetett. Mellette fekete reverendában sovány, sárga börű pap rázatta magát a vonattal. Két kezét ölében imára kulcsolva tartolta. Az orvos és a pap barátok voltak. Egy helyen, a gazdag szőjővidék egy kis falucskájában szolgálják az istent és az embereket — ahogyan ezt a pap szokta mondani. A mai fiatalság rassz erkölcséről beszélgettek, szánván a szavakat és az elrettentő példákat Nórának, az orvos lányának, aki szemben ült a pappal és az unalmas beszélgetés elől egy könyv olvasásába menekült. A lány húszéves lehelett, főiskolába járt. Szépsége nem volt feltűnő, inkább apjára hasonlított. A rövid, modern haiviselet viszont jól állt neki. Lazán hátrafésült fekete haját hátul két-három hullám fogta össze. ízléses zöld nyári ruhája arányos testet takart. A lány egy ideig kinézett az ablakon, de a tájak elsuhantak szemei előtt, mielőtt rögződhettek volna benne. Tőlük távolabb, a fülke nyitott aj injánál ült az ötödik utas, egy sápadt fiatalember. Könyvet olvaott és egymás után szívta a cigarettát. Minden rágvújtáskor. amikor a cigaretta füstjét a leheletnyi huzat az ablak felé rántotta, rosszalló pillantásokat karjott az orvos pihegő feleségétől. A lány ezt észrevette mosolygott magában: ..Mi lenne, ha anyus tudná, hoev én is dohányzom?" Unta az öregek beszélgetését, a könyvhöz sem volt kedve. Csodálta a makacsul olvasó fiatalembert. Széretté volna kitalálni, mit olvas. {' eme sarkából időnként hosszan elnézte. ..Nem sokat ért az öltözködéshez — szögezte le magában, — A fekete cipőhöz nem illik a zöld zokni." Aztán azzal • > ikoztatta magát, hogy „felöltöztette" a fiatalembert a maga ízlése szerint. Háromszögűre kötötte a nyel:kendőjét, borotvával vágatta le a ha.iát és oldalra fésültette, nagy pecsétgyűrűt húzott a mutatóűjjára és folyton égő cigarettáját angol pipára cserélte ki. Már régen nem olvasott, a nyitott könyv az ölében pihent, a huzat lapozott benne. A mozdony a szerelvény elején hosszan fütyült, a kocsik kerekei váltókon csattogtak. A fiú hirtelen felnézett, tekintete találkozott a lány merev, álmodozó figyelésével. Elpirult, de nem nézett félre. A lány lassan magához .tért, hosszú, olajoskékben játszó szempillája megremegett, kezével gyorsan lapozni kezdte a könyvet, A fiú zavarában ismét rágyújtott. Csak egy percig állt a vonat, s amikor ismét elindult, az orvos fészkelődni kezdett: — Friss vizet kellett volna hoznunk, amíg állt a vonat, de most már mindegy. Mert nem csak isten igéjével él az ember. Igaz-e, plébános uram? — hunyorított a pap felé. A pap szótlan maradt. Tudta, mire céloz orvos barátja. Amióta ismerik egymást, azóta vitatkoznak: melyik hivatás fontosabb, az orvosé, vagy a papé. Az orvos ateista, de nem rombolja az egyház tekintélyét a faluban, a hívek között. Csak egymás között szoktak vitatkozni. Most ültében előredőlt és úgy mondta kissé gúnyosan az orvosra nézve, miközben aranyból készült műfogain megcsillant a napfény: — Az ember lelke a legfontosabb, doktor uram. Azzal én foglalkozom. — De a test se kutya, azt pedig én gyógyítom. — A lélek túléli a testet és halála után elhagyja. — Test nélkül a lélek felismerhetetlen lenne. Szinte egymás sarkát taposták a kijelentések. Szabályos párbaj volt, de mosolygós arcuk azt mutatta, hogy csak játszanak, s a szópárbaj nem végződik az egyik vagy a másik halálos sebesülésével, elveik feladásával. — Ugyan, hagyják már abba ezt az örökös vitát — szólt közbe az orvos felesége. — Mindkettőjükre szükség van. Nem igaz, Nóra? — igyekezett a lányát is bevonni a beszélgetésbe. — Nem tudom — felelte figyelmetlenül a lány. — Hogy-hogy nem tudod, kedves lányom? — — csattant fel a pap. Hangjából érezhető volt, hogy ezt már nem tekinti játéknak. — Én kereszteltelek, én neveltelek, tanítottalak a hitre. Nekem gyóntál és az én felszentelt kezem által vetted magadhoz az áldozati szentséget. És most azt mondod, nem tudod? Talán egyenesen kétségbe vonod, hogy papokra szükség van? A lány elpirult és összecsapta két kezével a nyitott könyvet. — De tudom, most már tudom — felelte gyorsan. Az orvos felesége megenyhült és a vagon mozgásától ügyetlenül Vizet töltött egy pohárba. Tovább már nem is érdekelte a dolog. Á fülkében csend volt. Az orvos, a pap és a fiatalember is érdeklődve néztek a lányra. — Egyikükre sincs szükség — tagolta lassan a szavakat a lány és gúnyosan mosolygott hozzá. — Az egyik varázsló, a másik kuruzsló — és felkacagott. Az, igen. Varázsló, kuruzsló, varázsló, kuruzsló — és kacagott felszabadultan tovább. Aztán hirtelen elhallgatott, mintha kifáradt volna. A fülkében zavart csend támadt. Csak a kerekek ütemes csattogását és az ablaküvegek finom remegését lehetett hallani. — Nem hiszik? — kérdezte most már komolyan a lány. — Kérdezzék meg ezt a fiatalembert — mutatott a fülke másik sarkába. Egy — Ugyan, Nóra — szólt közbe az anyja, ilyen ... egy idegen ... Ugyan, mit képzelsz? — De igen! — makacskodott a lány. Kérdezzék meg csak őt. Biztosan tudni fogja, hiszen olyan sokat olvas. A fiú elpirult, megigazította nyakkendőjét. Köhintett, mint aki régen beszélt és a hangját próbálja, aztán megszólalt: — Nem, kisasszony. Nincs igaza. Az orvos nem kuruzsló... A kövér doktor elégedetten bólogatott és bátorítólag közbeszólt: — Folytassa csak, kérem. — Orvosra szükség van — fogadta meg az orvos tanácsát a fiú és most már bátrabban folytatta: — Szükség is lesz mindig. Hanerti papokra?... — Itt hirtelen megállt mondanivalójával és végignézett az arcokon. Az orvos bólogatott, felesége a süteményes dobozzal bajlódott, a plébános a teletömött csomagtartó felé emelte tekintetét, a lány gúnyosan mosolygott. Senki sem merte újra felvenni a beszélgetés fonalát. Fojtogató volt a csend, fojtogató volt a meleg. Az asszony mentette meg a helyzetet, amikor kedveskedve nyújtotta a pap felé a süteményes dobozt,, aki óvatosan, két ujjal — mint valami ostyát — kiemelt egy süteményt, másik kezével pedig lesöpörte fekete revérendájárói az ölébe -hulló morzsákat. Az orvos egy egész süteményt kapott be. A lány leharapta a sütemény sarkát és a maradékot óvatosan letette maga mellé az ülésen levő újságra. Az asszony cukros morzsát rakott fogai közé és azt ropogtatta. A fiatalembert nem kínálták meg. Az ismét rágyújtott és könyvébe bújt, de kis idő múlva még felnézett és a lány tekintetét kereste. Talán túl hangosan is ezt mondta: — Persze az élet olyan, mint az utazás. Valamennyiünknek együtt kell mennünk, mint nekünk ebben a vasúti kocsiban. • Mintha senki sem hallotta volna ezt a kijelentést. A lány az anyjával beszélgetett valami ruhaanyagról, az orvos pedig ezt mondta a papnak: — Kérlek, plébános uram, a fogaton te is elférsz. Természetesen beviszünk az állomásról a faluba... A fiatalember ismét olvasni kezdett. Mintha láthatatlan fal keletkezett volna a fülke két része között. A vonat szuszogva vonszolta a szerelvény régimódi kocsijait gz emelkedőn. A kanyarokban élesen csikorogtak a kerekek. Mikor csomagjaik sokaságával leszálltak egy kis virágos állomáson, elmenőben az orvos csendesen odaszólt a fiatalembernek: — Kcrem, menjen el orvoshoz... Vizsgáltassa meg magát És kevesebb cigaretta, bő táplálkozás. Valószínűleg ... nna... A vonat továbbindult. A fiú nyújtózott egyet és az ablakhoz lépett. A fogat az állomásépület előtt állt, a bőröndöket helyezték el rajta. A lány is ott állt a kövérre hízott gesztenyefák alatt. A fiúnak úgy tűnt, mintha a lány az elkanyarodó vonat után nézne. Mikor ismét visszaült a helyére, megpillantotta a üteményt, amely ott volt a padon, a lány helyén, s amelyen meglátszottak a lány fogainak nyomai. A melegtől olvadó cukorszemeken szikrát vert a napfény. I DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. >064. október