Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-27 / 227. szám

Az öregek pitykés lajbíban, az aszSzonyok piros és sárga viganóbaii, a iiúk sötétkék ünneplőben, a lányok báli ruhában. A kultúrotthonban a falubeli fiúk jó része is, akik az óbudai hajógyárban dolgoznak, csak éppen lányt nem engedne cigánybálra a hagyomány, így aztán a fekete szépségek kapósak. A legkapósabb Oláh Júlia, sudár, fekete lány, a helybeli szövőgyár munkása. A hajógyári fiúk sorjáznak körülötte — s mikor az első szegkovácslegény, Béla odamegy, valamit csendesedik a zsivaj. Mikor — két éve — Júliát beszervezte a nötanács a szövőgyárba, Béli botrányt csinált, mert esküvőt akart, aztán másik cigánylányt vett el, de az hamarosan meghalt. A cigánysoron elintézett dolog, Júliát más sem veheti el. Magához szorítja a lányt gyengéden. — Azt mondtad, máma választ adsz. A lány népes családját nyugtatta eddig a halogatással. — Elhúzódott a maga fajtájabeli legényektől, mintha beteg lenne: járt itt a szomszéd faluból a vajda fia, keresztülnézett azon is. A vajda nem enged az ősi törvényből, ha már az új világ gyárba segíti a cigánylányokat — aki férjhez megy, a putriból ki nem léphet, csak az urával s vége mindenféle cifrálkodásnak. Csendesen válaszol a fiúnak: — Nem mehetek magához. Ne haragudjon. Béla nem tudja dühét titkolni, gyűlölködve néz a hajógyári fiúkra. Éppen meghajlik mellettük Feri, magas, szőke hajú lakatos, Júlia második udvarlója. Béla még egyszer végigvágja szemmel, aztán a sarokba törtet s hadonászva kiabálni kezd az öregekkel. Feri halántékán, nagy haján páracsöppek fénylenek. Kék sziemében komoly elszántság. — Júlia, menjünk innen! Beszélni akarok veled. A lány elhúzódik és különös idegen hangon dúdol a zenekarral. — Ne hitegess, gyere hozzám feleBégül, hallod? A lány már nem dúdol, hanem a másik faluvégre gondol, ahol a fiú szülei élnek. Apja is hajógyári munkás, rangos ember, fiát maga tanította a lakatosmesterségre. Szép házuk körül, a nagy kertben, úgy állnak a gondozott gyümölcsfák, mint a katonák. Mikor Feri beállított vele, a deres fejű apa bólogatva hümmögött, a kövérkés, fiatalos külsejű anya azonban sírva kiabált: — Annyit istenkedett ez a gyerek! Az apja is veri az asztalt... Én nem Szentiványi Kálmán: furcsa szcre/em bánom, hozzámehetsz a fiamhoz... nekünk nincs más gyerekünk! Itt lakhattok, akármekkora szégyen ... Hanem azt megmondom, ide semmiféle pereputtyod nem teheti a lábát, cigánynak én nem nyitok ajtót! Ha a házamba cigányok járnak, a Dunának megyek! Az apa káromkodott, Feri tanácstalanul toporgott Belőle meg kiszakadt a cigányos átkozódás, szidott mindenkit és kifutott a házból. A fiú követte, szólongatta hazáig. Még aznap megtárgyalták a cigányasszonyok Júlia sérelmét, anyja egyre hujjogott, hogy fel kéne gyújtani azt a szép házat. Másnap áruval állított be Feri szüleihez, rá akarta beszélni őket: térítsék el a fiukat. Mivel a büszke lakatosné rárivalt, hát olyan átkozódást csinált, a fél falu odafutott a kapuhoz, a cigányasszonyt végül rendőr vonszolta el. S Feri őt nem hívta többé a szüleihez. — Hozzám jössz feleségül. Elköltözünk Pestre. Ígértek albérleti szobát. Vagy itt is lakhatnánk, keresztanyámnál. Hallod? Júlia megrezzent. Annus nénit ismeri, kijárt a putrikba, ő szervezte a gyárba Júliát, ott tanította és védelmezte. — Nem tehetem. — Miért?' Júlia vállat vont, s dúdolt megint. — Mást szeretsz? Bélához akarsz menni? — Ahhoz sem megyek. Megmondtam neki. — Titkos szerelmed van? Olyan idegen lettél. Furcsa lány vagy! Júlia nem szólhatott, mert hirtelen elszakadt a zene, s Béla lépett hozzájuk. A hajógyári fiúk, Feri barátai szemben álltak a cigánylegényekkel. A kormos képű szegkovácsok — s a gyári lakatosok, karbantartók. Júlia elsiklott közöttük a ruhatárba és aztán vállravetett kabáttal kifutott az éjszakába. Egyenesen Annus nénihez. A kultúrotthon felől harsant a cigányok ordítozása, rohantak valahová az utcán, éles füttyszó remegett. Kopogtatnia sem kellett, jött már kifelé nagykendőben Annus néni; Beemelte a síró, didergő lányt és borral kínálta. — No, megegyeztetek? Megmondtam Ferinek, idejöhettek. Júlia foga ütemesen koccant a poharán. — Annus néni kérem ... Tessék megengedni, hogy egyedül jöjjek ide. — Mi a fene, nem mész a k-rosztfiamhoz? — Nem mehetek, Annus néni... Nem szeret igazán! — A fene a dolgodat. Ki értheti? A szegkovács se kell? — Nem! A néni érdes hangon suttogott: — Te aztán megcsináltad! Tizennyolc éves korodig tartod magad, ami nem szokás a cigánysoron ... Hozzám így nem jöhetsz, lányom! Ha nem mész Ferihez, nincs aki megvédjen. A cigányok, a tieid, hajadnál fogva hurcolnak el innen, ismerem a törvényeket... Lakott már nálam egy szegény lány, azzal is megtették. Mit akarsz hát? — Nem tudom ... Élni akarok ... — Júlia zokogott — segítsen rajtam... — A fene! Tudod mit mondok? Művezető a bátyám Szombathelyen, a cipőgyárban, ott lakhatsz, dolgozhatsz. Oda nem mehetnek érted. Elmész Szombathelyre? Júlia kicsire húzódva tétován szepegett. Itt született a cigánysoron, Pesttől húsz kilométerre, s mióta gyárban dolgozik, talán hatszor volt városban. A szegkovácsok nem mozdulnak a környékről. Azt se tudta biztosan, merre és mennyire van a távoli város. Hogyan lehet ott élni, ismeretlenek között? — Áthelyezéssel mész. Elintézem a gyárban. Júlia sírása megint hangosabb lett. — Majd elkísérlek vonaton. Ha itt maradsz, véged... el nem szabadulsz a cigánysorról. Kiadnak Bélának! No, gyerünk, magam beszélek anyáddal! Az erélyes, tettre kész asszonnyal nem lehetett ellenkezni, sodorta magával Júliát, mint hegyi patak a követ. A putriknál átkozódó asszonyi siránkozás hallatszott Kiabálták, hogy a cigányokat verik a faluban! Két férfi futott befelé a nyárfasorban, félrelökték őket. Mikulás Kasarda: A duklai emlékműnél Fájó-büszke érzés borong hősi gyásszal e hágónál itt ma, s felsír e csöndes őszi fordulón a gyászda! azoknak, kik nem térnek közénk soha többé vissza. Tisztelgön állnak mind: a táj, s az emberek, míg bensőnket borús borzongás tölti el. Madár sem szállja fenn a messzi kék egei S meghatódva emlékezel: mint tépték testüket gyilkos fogú aknák, hogy fázott a föld, s zúgott az árva erdő: a haza szent küszöbén mint suhant át honi tájról szálló kedves őszi szellő gyógyítón hűtve sok lázas homlokot... Érzett az édes otthon füstje, az áldva jó, s honmentő tusa tüzében álltak ott. mint patak hűs vizén a tikkadt szomjazó. Fájó-büszke érzés borong hősi gyásszal évek múltán is e Kőnél, hogyha a derűs őszben felzeng ünneplőn a gyászdal s hallgat az ágyú vad szava. Szlovákból fordította: Jeszenszky Sándor. Júlia anyja a putriknál állt, mint egy szobor. Jajgatott egt- sort. A szavak értelmét Annus néni is kihámozhatta — ítéltek Júliáról. Az ítélet rettenetes, letépik a cigánylányról a ruhát, köpködik és verik. S úgy viszi el a legény, akinek kiadják. Többé aztán nem is mehet el a cigánysorról. A lány anyja sírva súgta Annus néninek: — Menjenek, asszonyság, vigye Ferijéhez... Itt megölik. Jaj, nem lesz nekem szép lányom! A kiáltozó cigányság már kifelé csörtetett a faluból, elöl Béla s a lány apja rohant. Sikongó nők kísérték őket. Annus néni befogta Júlia száját, nehogy kiáltson félelmében. Amint elvonult a had, futásnak eredtek. A szövőgyárban állapodtak meg. Bent az öltözőben Júlia lihegve mondta: — Köszönöm, Annus néni... köszönöm! — Aztán különös jajgatásba kezdett; siratta szüleit, egész elhagyott világát — Ide nem mernek jönni, őrség van a gyárkapunál... Másutt meglesnének. A reggeli vonattal elviszlek Szombathelyre... élhetsz! Ha szeret az a fiú, ott megtalál,.. HA • • • Eltűnt egy szeg az üzemben. Hogy ki lopta el, nem tudják. — Na és? Azt mondod, elloptak egy szeget. Talán azt hiszed, hogy nélküle nem élünk meg?! — kérdezte a Munkás. — Micsoda ötlet! Ha egy kalapácsot lopnának el, az már más. De egy szeg, ugyan! Eltűnt egy kalapács. Hogy ki lopta el, nem tudják. — Na és? Azt mondod, elloptak egy kalapácsot! Talán azt hiszed, hogy kalapács nélkül nem tudunk dolgozni? — kérdezte a Mester. — Micsoda felfogás! Ha egy forgantyústengelyt lopnának el, az igen! Ellopták. Hogy ki — nem tudják. Nos, ha attól a Munkástól a fésűjét, a Mestertől a töltőtollát, a Művezetőtől az óráját, az Igazgatótól a kalapját lopnák el, mindegy lenne nekik? Vajon mit szólnának akkor, he? A Junoszty-ból fordította: Ferencz Győző téged nézni. Mesélj valamit magadról. — Közelebb húzódott és megfogta Sybil mindkét bokáját. — Én Baktérítő vagyok — mondta. — Te mi vagy? — Sharon Lipschutz azt mondta, hogy engedted odaülni a zongoraszékre melléd — mondta Sybil. — Sharon Lipschutz mondta ezt? Sybil határozottan bólintott. A férfi elengedte a kislány bokáját, behúzta kezét és arcát jobb alsó karjára fektette. — Nézd — mondta —, tudod, hogy vannak ezek a dolgok. Sybil. Ott ültem és zongoráztam. Te semerre sem voltál. Sharon Lipschutz bejött és leült mellém. Talán csak nem kergethettem el, nem igaz? — De. — Ö, dehogy. Nem tehettem ilyet — mondta a fiatalember. — Megmondom neked, mit csináltam ennek ellenére. — Mit? — Ügy tettem, mintha te lettél volna. Sybil lehajolt és ásni kezdett a homokban. — Menjünk a vízbe — mondtál. — Helyes — bólintott a fiatalember. — Azt hiszem, bemehetek. — Máskor kergesd el — mondta Sybil. — Kit kergessek el? — Sharon Lipschutzot. — Á, Sharon Lipschutzot — mondta a fiatalember. — Hogy jött elő ez a név? Emlékek és vágytik egyvelege. — Hirtelen felállt. Az óceán felé nézett. — Sybil — mondta. — Hallgass ide! Tudod, mit csinálunk? Megnézzük, tudunk-e fogni banánhalat. — Mit? — Banánhalat — mondta és kioldotta köpenye övét. Letette a köpenyt. Válla fehér volt és keskeny, törzse kékes. Összehajtogatta a törülközőt, amellyel a szemét védte volt a naptól, kiterítette a homokon és rátette az összehajtogatott köpenyt. Lehajolt, felemelte a párnát és jobb hóna alá vette. Majd bal kezébe fogta Sybil kezét. Kettesben megindultak az óceán felé. — Képzelem, jónéliany banánhalat láttál már életedben? — kérdezte a fiatal férfi. Sybil megrázta a fejét. — Nem láttál? Hát hol élsz te tulajdonképpen? — Nem tudom — mondta Sybil. — Biztos tudod. Kell, hogy tudjad. Sharon Lipschutz tudja, hol él, pedig ő csak három és fél éves. Sybil megállt és kirántotta kezét a férfiéból. Felkapott egy közönséges homoki kagylót és rendkívüli érdeklődéssel nézte. Azután visszahajította. — Whirly Wood, Connecticut — mondta és folytatva útját, kidüllesztette hasát. — Whirly Wood, Connecticut — ismételte a fiatalember. — Nincs az történetesen Whirly Wood Connecticut mellett? Sybil ránézett. — Ott élek én. — Whirly Wood, Connecticutban lakom — ismételte türelmetlenül. — Néhány lépésnyire előreszaladt, megfogta bal lábát a kezével és kettőt-hármat ugrált. — Fogalmad sincs, milyen világossá tesz ez mindent — szólt a fiatal férfi. Sybil elengedte a lábát. — Olvastad a kis fekete Sambpt? — mondta a férfi. — Nagyon különös, hogy ezt kérded tőlem — mondta a férfi. — Véletlenül éppen az éjszaka fejeztem be. — Újra megfogta Sybil kezét. — Mi a véleményed róla? — kérdezte a kislányt. — Muszáj azoknak a tigriseknek a fa körül rohanniok? — Talán meg sem állnak soha. Életmben nem láttam ennyi tigrist. — Csak hat volt — mondta Sybil. —Csak hat— szólt a fiatal férfi. — Hát az kevés?—Szereted a viaszt? — Mit hogy szeretek-e? — kérdezte a fiatalember. — A viaszt. — Nagyon. Hát te? Sybil bólintott. — Szereted az olajbogyót? — kérdezte. — Az olajbogyót szeretem. Olajbogyó és viasz nélkül sehova sem indulok el. — Szereted Sharon Lipschutzot? — kérdezte Sybil. — Hogyne — mondta a fiatalember. — Különösen azért szeretem, mert sohasem akarja bántani a kicsi kutyákat a szálloda előcsarnokában. Annak a kanadai hölgynek a kis játékbikáját például. El sem hiszed talán, hogy egyik-másik kislány szereti döfködni a" kicsi kutyákat a léggömb pálcájával. Sharon nem tesz ilyet, ö soha sem rossz és kegyetlen. Fzért szeretem olyan nagyon. Sybil hallgatott. — Én szeretek gyertyát rágni — mondta végül. — Ki nem szeret? — mondta a fiatalember, s megnedvesítette a lábát. — «ű, de hideg! — A hátára fordította a párnát és bedobta a vízbe. — Várj egy pillanatig, Sybil. Várj, amíg beljebb kerülünk egy kicsit. Begázoltak, amíg a víz Sybil derekáig ért. Ekkor a fiatal férfi felemelte a kislányt és hasra fektette a párnán. — Sose viselsz fürdősapkát, vagy valamit? — kérdezte a férfi. — Ne engedj el — parancsolta Sybil. — Fogjál jól. — Miss Carpenter, kérlek. Tudom a kötelességemet — mondta a fiatalember. — Te csak tartsd nyitva a szemed, hátha látsz banánhalat. Ma remek banánhal-nap van. — Egyet se látok — mondta Sybil. — Ez érthető. Nagyon furcsa szokásaik vannak. Nagyon furcsák. — Maga előtt 'taszította a gumipárnát. A víz majdnem a mellkasáig ért. — S nagyon szomorú az életük. Tudod mit csinálnák, Sybil? A lányka megrázta a fejét. — Nos, beúsznak egy üregbe, ahol rengeteg a banán. Amikor beúsznak, még olyanok, mint akármelyik közönséges hal. De ahogy bejutnak, úgy kezdenek viselkedni, mint a disznók. Olyan banánhalat is ismertem, amely hetvennyolc banánt evett meg a banánüregben. — A gumipárnát utasával egy lábnyival Közelebb vitte a látóhatárhoz. — Természetesen ettől úgy meghíznak, hogy nem tudnak kijönni az üregből. Nem férnek ki az ajtón. — Ne menjünk ki nagyon messzire — mondta Sybil — és akkor mi lesz velünk? — Kivel mi lesz? — A banánhalakkal. — Ó, arra gondolsz, hogy miután annyi banánt összezabáltak és nem tudnak kijönni az üregből? — Arra — mondta Sybil. — Nos, nem szívesen mondom meg neked, Sybil. Meghalnak. — Miért? — kérdezte Sybil. — Banánlázba. Borzasztó betegség. — Jön egy hullám — mondta Sybil idegesen. — Nem törődünk vele. Nem méltatjuk figyelemre. Teljes fölényben vagyunk. — Megfogta Sybil bokáját és előre-hátra tolta. A gumipárna átorrolt a hullám taraján. Sybil szőke ha. ját megáztatta a vás, de kiáltásából csak úgv áradt az öröm. Amikor a párna megint egyenesbe került, Sybil kifésült kezével egy nedves hajtincset a szeméből és jelentette: — Éppen láttam egyet. — Mit láttál, kicsi szívem? — Egy banánhalat. — Jaj, istenem, csak nem? — mondta a fiatal férfi: — Volt banán a szájában? — Volt — mondta Sybil. — Hat. A fiatalember megfogta Sybilnek a párna széléről lecsúszott nedves lábát és megcsókolta a térdhajlását. — Héj — mondta a láb gazdája megfordulva. — Héj neked. Most visszafordulunk. Elég volt? — Nem. — Sajnálom — szólt a fiatal férfi és a párnát a part felé lökte, amíg Sybil lekerült róla. Az út hátralevő részén a férfi vitte a párnát. — Viszontlátásra — mondta Sybil. mit sem sajnálva és eliramodott a szálloda irányába. fiatalember felvette a köpenyét, hajtókáját szorosan öszszefogta, a törülközőt begyömöszölte a zsebébe. Felemelte a lucskos, kényelmetlenné vált párnát és a hóna alá csapta. Egyedül cammogott a puha, forró homokban a szálloda felé. Azon a mellékbejáraton, melyet a szálló igazgatósága a fürdőzők használtára rendelt, egy cinkkenőccsel bekent orrú nö szállt be a fiatalemberrel együtt a felvonóba. — Látom, hogy a lábamat nézi — rhorldta a férfi, amikor a lift megindult. — Kérem? — szólt az asszony. — Mondom: latom, hogy a lábamat nézi. — Na de kérem. A padlót néztem — mondta a hölgy és a lift ajtaja felé fordult. — Ha a lábamat akarja nézni, mondja meg — folytatta a fiatalember. — De ne ilyen fenemód alattomosan. — Engedjen ki innen, legyen szíves — mondta az asszony gyorsan a liftkezelőlánynak. A felvonó ajtaja kinyílt és az asszony kilépett, hátra se nézve. — Teljesen normális lábam van, nem látom, mi oka volna bárkinek, hogy bámulja. A fenébe is — mondta a fiatal férfi. — Az ötödiken lesz szíves. — Kivette a szobakulcsot köpenye zsebéből. Az ötödik emeleten kiszállt, végigment a folyosón és belépett az 507-esbe. A szobába friss borjúbőr-poggyász és a körömlakk-eltávolító szaga terjengett. A fiatalasszonyra pillantott, aki az ikerágy egyik felén aludt. Odalépett a bőröndökhöz, kinyitotta az egyiket és egy halom ing és alsónadrág közül egy 7,65-ös kaliberű automata Ortgiest. Kiugratta a tölténytárat, megnézte és újra visszacsúsztatta. Aztán visszament és leült az ikerágy szabad részére, egy pillantást vetett a nőre, és főbe lőtte magát. Semlyén István fordítása .Vasárnap, 1964. szept. 27. D£LTMAGYARQRSZÁG 7