Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

V. < LPDANYI MIHÁLY: SZÉP HÚGAIM Szép húgaim, grundokon felnövök, vasúti töltés mentén csóitolózók, egy ágyban Inégyen alvók, vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, zsíros kenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba i nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegancia, szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, a meccsről s a vacsorát tízszer feltettétek, , szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal, tele van veletek a szívem! "sí; y 4 \ . r !» /< // Jéí Wt * * ^ ROZSNYAI ZOLTÁN RAJZA holdlemenetelig, egy kutyaszorító zsákutcában feltaszítva egy kézikocsi állt, s rajta a kád. Nem messze a gazdaság zsendülő budai zöldjétől. Páros vödörrel görnyedő alak járta öt éjjel a budai zöldet a holdfényben. Senki nem látta, csak a csikorgó vödrök árulkodtak. A fennebb lakók emlékeztek a csikorgásra s a hozzáképzelt alakra. Október utolsó napján érték el a szüretelők a felső utat. Üresen maradt puttonyuk aznap. A felügyelő meg káromkodott, szinte repedt a vakolat odafent. Már akkorra behegedtek a fiirtök kocsányhelyei, s a nyomot eltiporták a munkások, amely árulkodhatott volna. Estére azonban a hegyközségi tanács elé került a felháborodás. Nem akart elmenni az öreg Károly, de a fia végül megharagudott: „Hát akkor mi a fenének biztattam fel magát, hogy vállaljon széket a tanácsban?" S öltöztette apját, s tuszkolta. És megvárta, míg hazaérkezik az öreg, pedig koránfekvő. Éppen, hogy nem ment viharlámpással elébe. Leste a hírt a fiú, sürgető mozdulatokkal, míg vetkezett az apja. — Holnap fináncokkal végigjárjuk az összes pincéket. Vitatkoztak. Minek ezen annyit vi- • tatkozni. Majd elmond mindent az illat. A budai zöld. Ennyi az egész. Nyugodtan jött haza s mégis nagyon felingerlődött az öreg. — De ón magam tekerem ki a nyakát! Annyit mondhatok! A szegénység beszélt belőle, melyre most halálosan büszke volt. Hiszen egyedül ő beszélhetett odabent a gyűlésen tiszta szívvel és hévvel. Csak amint lefeküdt, hallgatott el, s Szt sóhajtotta. •— Kell is nekem ez a sok Izgalom. Ifjú Károly erre is csak biccentett, s eloltotta a petróleumlámpát, s kiment a holdte.lan éjszakába. Apjának másnap úgy kellett elképzelni az éjszakát, mintha maga járt volna fia helyett. S ezt csakis úgy tehette, hogv ismerte gyermeke elméjét. Esze járásának azt a szokását, hogy egvik gondolat soha nem előzheti meg fejében a másikat. Kereste a fiát. A pincében, ahol hetek óta nem járt, mert különösen izgatták a kon_ , em! — kiáltottam kétségbeesetten, de elszántan. A szemek mind megdermedtek és pillanatnyi csend nyúlt bele az időbe, százezer voltos csend, amely tudtam, hogy mindjárt robban, vagy nem, talán még jön valami, valami nagyon fontos... de ez, ez a pillanat összesűrítette bennem mindazt, ami történt, olyan gyorsasággal, ahogyan a felébredés előtt álmodik az ember, egy másodperc alatt egész történeteket. Milyen nyugodtan, milyen gyanútlanul léptem be a lehorgonyzott műanyagpalota kapuján! Még néhány percig el is néztem, amint mozog a felirat a homlokzaton, tíz vagy talán száz nyelven is tudtul adva, hogy: Nemzetközi Ortopédiai Tanács. Igen, igen, amikor az idéző kartont odatartottam az eligazító automata elé, éppolyan izgalomtalan voltam, éppúgy talán két ütemnyit sem lengett ki a pulzusom, mint amikor megkaptam az idézést, mert hiszen régóta kínoz a bokasüllyedés és tudtam, hogy tudományos intézményeink rendkívül figyelemmel őrködnek valamennyiünk testi és lelki egészsége felett, miért aggódtam volna tehát egy kétségtelenül jószándékú idézés miatt? Bizonyos zavart akkor éreztem csali, amikor az ML—83-as szállító nem egy rendelőbe vitt, amint vártam volna, hanem belehelyezett egyenesen egy fogorvosi székhez hasonló, számos csuklóval és karral ellátott, nyilván több irányba mozgatható alkalmatosságba, amely teljesen átlátszó anyagból készült — gyanítottam, hogy átvilágítási célokat szolgál — és ez a szerkezet egy pódiumon állt, előtte zöld és nikkel karosszékben öt ember helyezkedett el, nyilván valamelyik tanács — ha ugyan nem a Tanács —és körültekintve felfogtam ezt az egész különös félhenger alakú termet, amelyet fel a tetőszerkezetig, de nem mondom jól, mert ennél a szabályos alaknál nem lehetett tetőzetről beszélni, egyszóval az egész falfelületen végig csüngtek a nézők, feltehetően orvostanhallgatók és szakmai érdeklődők ülőhelyei, amelyekből mindegyikük a legtisztább rálátást kapta az én vizsgálóasztalomra — úgy ültem ott, mintha minden oldalról szemek és szemek és szemek szögeztek volna le. Gombó Pál: Ortopédia De ismétlem, eleinte mégiscsak bizonyos esetben zavart éreztem, nem többet, mert végtelen és addigi életem összes tapasztalatával indokolt bizalom töltött el az orvosok iránt. Na és akkor a középső zöld nikkelszék megszólalt — persze nem a szék, hanem a kúposfejű, de valahogyan a szék volt a fontosabb, mert az jelezte a rangját — megszólalt és kérdezte, hogy X. Y. vagyok-e? Montam: igen. Kérdezte, hogy tehát alávetem-e magam a kaptoortopédiai műtétnek. Mondottam, hogy erről soha nem volt szó, azt sem tudom, mi az. Erre meghökkent minden jelenlevő, zúgás támadt, éppen felettem egy medika hangosan azt suttogta a mellette lógó fiúnak, hogy beijedt a pacák. Megismételtem, hogy nem is hallottam még a dologról és nyilván tévedésről van szó, mire az egyik szélső szék újra megkérdezte a nevemet és mondtam, hogy a név az enyém, de bizonyára mégsem rólam van szó, talán a másik X. Y.-ról, aki velem egy házban lakik és már többször összetévesztettek vele. go vagy kotyogó hordók éppen szüretkor. A pincében első meglepődése az volt, hogy tele találta a nagy hordót, sőt az egyik kicsinyt is, S a másik... igen az útban a lejáró lépcsőjén szabálytalanul hevert, mintha valami baj történt volna vele.' Lucskos a belseje, még párázik a musttol, a murciszagtcl. A must! Követni tudta a hordó nyomát. Egy dűlőn, nem messze lefelé akart menni a hordó. Aztán meggondolta magát. Nem ment tovább, kiadta a nedvét. Vagy önként, vagy muszájból. Ott a dűlőúttól egy kicsit bennebb, más földjén, nyálkás illatozó, émelyítő paplan: mustsár. Három ember kellett hozzá, hogy eddig is eljusson ez a hordó. Csuda," hogy egy ember csinálta. De mért nem csukta be a pincét? S vajon hová akarta dugni a hordót? Nézett le az öreg a dűlőút mentén. Az éppen egy sűrű nádasnak szaladt. A délutánnal alászállt az öreg. S bar a nádat nézte, gondolta, otthon találja fiát. Egy kései sporthorgász evezett arra. ő mentette ki a nádas előtt való hínárból Károly fiút. Nyakig érő mélyből a testét. Ha beleesett volna valahonnan a vízbe, ki kellett vőn lábálnia. A boncoló orvos viszont azt magyarázta: csuda, hogyan kerülhetett csónak nélkül a nád elébe, akkora sérvvel mintha hegyet emelt volna meg Emiatt hát gyilkosság iránt is nyomozták a nádast. Megmagyarázhatatlan volt az egész halál, mert szeszt, semmit sem találtak a szervezetben. Egyedül az öreg Károly értett valamit, ö is csak azért, mert örökletes jogcn szegénynek születvén, hitte, hogy még a gyanút sem szabad túlélni. Hogy mindhárom hordó megtelt néhány napra, attól még utólag is megrendült. Mást nem lehetett, a pincét nyitva hagyta, s a kulcsot sem hozta le. A vizsgáló bizottság egyébként nem indult el útjára a határozat szerint.. Megmagyarázták a szakértők: a budai zöld mustja semmiben sem különböztethető ' meg a másféléktől. Különösen, ha van annyi esze a tettesnek, hogy még be is cukrozza egy kicsit. Ártatlan embert pedig nem szabad bajba keverni. E

kkor csönd támadt és én azt vártam, hogy nevetve elbocsájtanak, mert ezen a személycserén mindenki nevetni szokott, ám egészen váratlanul a kúposfejű azt mondotta, hogy így is jó, csak akkor egy kis magyarázattal tartozik. — Tessék — feleltem most már némi türelmetlenséggel, mert minek töltsem az időmet valamivel, ami tulajdonképpen tévedés, ö akkor — meg kell adni igen szuggesztív hangon és nagyon kulturált beszédmodorban — közölte velem a kaptoortopédia lényegét. Nem is sejtem — mondotta —, hogy hány embertársam vetette már alá magát ennek a, teljes joggal csaknem boldogítónak nevezhető műtétnek, pontosabban szólva műtétkomplexumnak. Egyre többen kérik, mint az én X. Y. névtársam is, hogy részesülhessenek áldásaiban és őszintén szólva az a helyzet, hogy amennyire lehet, titkolják is ennek a műtétkomplexumnak létezését, mert nem bírnák kapacitással a kívánalmak teljesítését Verítékezni kezdtem és feltámadt bennem valami félelemféle, amit az indokolt, hogy lám, rábeszélnek valamire, ami mindig gyanús és éppenséggel műtétre, bánom is én műtétkomplexumra, az annál kellemetlenebb lehet, netán fájdalmas is, sőt már azt sem tarthattam kizártnak, hogy semmiféle tévedés nem forog fenn, nagyon is jól tudták, hogy én kerülök ide, van valami rejtett bajom, amit én nem is sejtettem, de ők ismerték és most ilyen kerülőúton akarják gyógyítani. Verítékezve vágtam hát közbe, hogy köszönöm szépen, de a lényegről tessék beszélni, minek az a műtét, nem bánom műtétkomplexum és miért boldogít? — Csaknem boldogít — helyesbített a professzor, ingatva kúpos fejét és kifejtette: nyilván én is tudom ég érzem, hogy korunkban az ismeretek rendkívül gyors felgyülemlése olyannyira megnövelte a kívánalmakat az egyes személyekkel szemben, hogy azok, ha lépést akarnak tartani társaikkal, sőt megelőzni őket sikerben és megbecsülésben, a lehető legmaximálisabban igénybe kell hogy vegyék egész szellemi erejüket, sőt annak tartalékaként testi energiájukat is, végeredményben feltétlenül túlságosan megterhelik központi idegrendszerüket. Helyeslőleg válaszoltam: persze erről van tudomásom, magam is tapasztalom. Sőt, nehogy teljesen tájékozatlannak tartsanak, renomém érdedében szükségesnek tartottam hozzáfűzni, hogy ennek a helyzetnek következménye az idegnyugtatószerek fogyasztásának gyorsuló növekedése, én magam is altatót szedek (élénk, helyeslő fejbólogatás mindenfelől), sőt tudomásom van az idegrendszeri és elmebajok számának ugrásszerű szaporodásáról is. Amikor ezeket elmondottam, egy pillanatra magam is megnyugodtam, mintha csak olyan leckét kérdezett volna tőlem a vizsgáztató, amit tudcam, de, ezúttal cppen a helyeslés ültette el újrg bennem a félelmet és joggal, mert a kúpcsíejű így folytatta: — Na látja, megértjük mi egymást. Nos, az idegrendszernek ezen a megterhelésén segíthet a kaptoortopédia és hogy tisztábban lássa a dolgot, be kell vezetnem a Kaptoortopédiai Paraembolikus Állandó fogalmát. Ez az Állandó tartalmazza az igénybevett idegtevékenységi területeknek egyenkénti terhelésükkel megszorzott öszszegét. Kértem, hogy magyarázza ezt meg közelebbről, de ezt a kérést azonnal megbántam, mert sajnálkozó pillantással alázott meg, mintha azt mondta volna, hogy begyulladtál s már gondolkodni sem tudsz, kisöreg; a valóságban azonban azt mondta: — A Kaptoortopédiai Parembolikus Állandó a teljes idegtevékenység öszszegét jelenti. Könnyen belátható, hogy ha bizonyos tevékenységi területeket kikapcsolunk, akkor más területek aktivitása megnövekedhet, hogy egyszerű példával világítsam meg a dolgot, ha mondjuk kikapcsoljuk a biológiai érdeklődést, továbbá mondjuk a sakk és a hasonló játékok iránti vonzalmat, akkor könnyebben koncentrálhat a páciens például az elvont számelméletre és a labdarúgásra. Mi — folytatta ebben az oktató hangnemben — a tökéletességig fejlesztettük a vonatkozó műtéti eljárásokat és képesek vagyunk tetszésszerinti,.. kqncentrációt elérni egy bizonyos területen más területek operációs felszámolásával. Mit jelent ez, kedves barátom? Nem kevesebbet, mint sikert az ön által kiválasztott életpályán, teljes odaadást az ön által kiszemelt szórakozásokban, az általános túlterhelés felszámolását, könnyedséget és megbecsülést. Ez már valósággal úgy hangzott, mint egy reklámszöveg, és gondoltam is, mi oka van ilyen szemfényvesztő győzködésre? Ekkor egy szúrósszemű, fittyedtajkú, a bal kettes zöld-nikkel szék, mintha beletalált volna gondolataimba, már indokolt is: — Nézze X. Y., mi teljesen felkészültünk annak bemutatására, hogy bár, amely peciens itt előadott és előre minőségileg nem ismert kívánságára speciális felkészülés nélkül az óhajnyilvánítást követő percben megkezdhetjük és egy órán belül befejezhetjük a teljesen steril és késmentes műtétet. Rendkívül kellemetlen számunkra, hogy színünk előtt nem idevárt névtársa jelent meg, annál kellemesebb azonban az ön számára — emelte fel a hangját — az ön számúra, X. Y„ hogy mcst egyetlen szavával megkönnyebbült idegekkei lendülhet neki a magaválasztott életmódnak. A felfüggesztettek helyeslően zúgtak és bólogattak. — Nem! Ekkor kiáltottam a nemet, mert a kenetteljes szavak mögül az elszántság fenyegetett, hogy ez az ember, ezek az emberek, akár akarom, akár nem, most engem... Nem! A csend megszakadt. — És miért nem? — kérdezte a kúposfejű gúnyosan. — Azért, mert író vagyok — válaszoltam. — Hivatásom is az, hogy a szertespecializálódott, szerteboncolt világban meglássam az egészet, a teljeset, az emberit, önök — itt vádlóan felemeltem az ujjamat és körbejártattam —, önök már úgyis mindent elvettek tőlünk, tudományuk többet tud a mi meséinknél. Önök a részek mesterei és együttesen bírják az egészet, de én abban hiszek, hogy minden egyes embernek is bírnia kell az egészet. Értik? Ha homályos és tapogatódzó bírás is ez, ha hiányos, ha vázlatos, még ha hibás is, de az egész, az egész, az egész... -ség. öbb szavam nem volt, egyszerre bénított a rémület és a bizonytalanság, meg érveim gyengesége is; azt vártam, hogy kinevetnek, aztán megkezdik a műtétet. De nem, csak sajnáltak, azt láttam a szemükön. Es mielőtt kivezettetett, a kúposfejű is azt mondta: — Szegény ember, eljátszotta a szerencséjét. G. SZABÓ LÁSZLÓ: Ti hárman Redőnyök sáncai mögül dobálja első félénk nyilait a moccanó reggel vitéze — s átdöfve álmunk szirmait nyiladozó tudatunkba hasit. Kábultságunk lerázva karjaink egymást keresik, mint minden reggelen már oly sok éve . S úgy érzem, életem most újra gazdagabb — csodás ez a gyarapodás: mert minden év ad hozzá valamit, amivel drágább, több leszel nekem... Kék csúcsok, hajnalok Ígérete vagy te magad. És azután az ajtó megcsikvJ.ul: rajta tipegve kifordul kis Katikánk s ágyunkhoz repesve szalad fejem aljám szánt kispárnájával a hóna alatt. (Tudja, soliat panaszkodom: nekem a párna mind alacsony ,..) Jön és mászik, szuszog, tolong, csöpp teste mint fürge ék illeszkedik közénk s hogy fészket lelt. elnyúl elégedetten ... oly jó bizsergés vagytok jobbomon ti ketten. S mikor a rádió már hars szavát rikkantja szé felébred az álomszuszék nővérke, Ildikó. Előbb illően kopog, aztán belép manával hozna babák seregét, fésűt is: rendbe szedi maid hajunk . . És balomon az üres pici zug vele teliesen betelik: az ágyra bízvást kerülhet már a »m öntelt* tábla. Legjobb itt... S én ménis frissen kelek még anni/i vár rám. mit kell hogy tegyek e viharokkal leskelő világban, hogy megőrizzem ezt a szigetet, hol a Holnap vert gyökeret szilárdam: ti hárman. Vasárnap, 1964, szept. 80. DÉL-MAGYARORSZÁG 7