Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

V. < LPDANYI MIHÁLY: SZÉP HÚGAIM Szép húgaim, grundokon felnövök, vasúti töltés mentén csóitolózók, egy ágyban Inégyen alvók, vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, zsíros kenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba i nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegancia, szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, a meccsről s a vacsorát tízszer feltettétek, , szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal, tele van veletek a szívem! "sí; y 4 \ . r !» /< // Jéí Wt * * ^ ROZSNYAI ZOLTÁN RAJZA holdlemenetelig, egy kutyaszorító zsák­utcában feltaszítva egy kézikocsi állt, s rajta a kád. Nem messze a gazdaság zsen­dülő budai zöldjétől. Páros vödörrel görnyedő alak járta öt éjjel a budai zöldet a holdfényben. Senki nem látta, csak a csikorgó vödrök árul­kodtak. A fennebb lakók emlékeztek a csikorgásra s a hozzáképzelt alakra. Október utolsó napján érték el a szü­retelők a felső utat. Üresen maradt put­tonyuk aznap. A felügyelő meg károm­kodott, szinte repedt a vakolat odafent. Már akkorra behegedtek a fiirtök ko­csányhelyei, s a nyomot eltiporták a mun­kások, amely árulkodhatott volna. Estére azonban a hegyközségi tanács elé került a felháborodás. Nem akart elmenni az öreg Károly, de a fia végül megharagudott: „Hát akkor mi a fenének biztattam fel magát, hogy vállaljon széket a tanácsban?" S öltöztette apját, s tuszkolta. És megvárta, míg hazaérkezik az öreg, pedig koránfekvő. Éppen, hogy nem ment viharlámpással elébe. Leste a hírt a fiú, sürgető mozdulatok­kal, míg vetkezett az apja. — Holnap fináncokkal végigjárjuk az összes pincéket. Vitatkoztak. Minek ezen annyit vi- • tatkozni. Majd elmond mindent az illat. A budai zöld. Ennyi az egész. Nyugodtan jött haza s mégis nagyon fel­ingerlődött az öreg. — De ón magam tekerem ki a nyakát! Annyit mondhatok! A szegénység beszélt belőle, melyre most halálosan büszke volt. Hiszen egyedül ő beszélhetett odabent a gyűlésen tiszta szívvel és hévvel. Csak amint lefeküdt, hallgatott el, s Szt sóhajtotta. •— Kell is nekem ez a sok Izgalom. Ifjú Károly erre is csak biccentett, s eloltotta a petróleumlámpát, s kiment a holdte.lan éjszakába. Apjának másnap úgy kellett elképzelni az éjszakát, mintha maga járt volna fia helyett. S ezt csakis úgy tehette, hogv ismerte gyermeke elméjét. Esze járásá­nak azt a szokását, hogy egvik gondolat soha nem előzheti meg fejében a mási­kat. Kereste a fiát. A pincében, ahol hetek óta nem járt, mert különösen izgatták a kon­_ , em! — kiáltottam két­ségbeesetten, de el­szántan. A szemek mind megdermedtek és pillanatnyi csend nyúlt bele az időbe, százezer vol­tos csend, amely tudtam, hogy mindjárt robban, vagy nem, talán még jön valami, valami nagyon fontos... de ez, ez a pillanat összesűrítet­te bennem mindazt, ami tör­tént, olyan gyorsasággal, ahogyan a felébredés előtt álmodik az ember, egy má­sodperc alatt egész történe­teket. Milyen nyugodtan, milyen gyanútlanul léptem be a le­horgonyzott műanyagpalota kapuján! Még néhány percig el is néztem, amint mozog a felirat a homlokzaton, tíz vagy talán száz nyelven is tudtul adva, hogy: Nemzet­közi Ortopédiai Tanács. Igen, igen, amikor az idéző kartont odatartottam az eligazító au­tomata elé, éppolyan izga­lomtalan voltam, éppúgy ta­lán két ütemnyit sem lengett ki a pulzusom, mint amikor megkaptam az idézést, mert hiszen régóta kínoz a boka­süllyedés és tudtam, hogy tudományos intézményeink rendkívül figyelemmel őr­ködnek valamennyiünk testi és lelki egészsége felett, miért aggódtam volna tehát egy kétségtelenül jószándékú idézés miatt? Bizonyos zavart akkor éreztem csali, amikor az ML—83-as szállító nem egy rendelőbe vitt, amint vártam volna, hanem belehelyezett egyenesen egy fogorvosi székhez hasonló, számos csuklóval és karral ellátott, nyilván több irányba mozgat­ható alkalmatosságba, amely teljesen átlátszó anyagból ké­szült — gyanítottam, hogy átvilágítási célokat szolgál — és ez a szerkezet egy pó­diumon állt, előtte zöld és nikkel karosszékben öt em­ber helyezkedett el, nyilván valamelyik tanács — ha ugyan nem a Tanács —és kö­rültekintve felfogtam ezt az egész különös félhenger ala­kú termet, amelyet fel a te­tőszerkezetig, de nem mon­dom jól, mert ennél a szabá­lyos alaknál nem lehetett te­tőzetről beszélni, egyszóval az egész falfelületen végig csüngtek a nézők, feltehetően orvostanhallgatók és szakmai érdeklődők ülőhelyei, ame­lyekből mindegyikük a leg­tisztább rálátást kapta az én vizsgálóasztalomra — úgy ül­tem ott, mintha minden ol­dalról szemek és szemek és szemek szögeztek volna le. Gombó Pál: Ortopédia De ismétlem, eleinte mé­giscsak bizonyos esetben za­vart éreztem, nem többet, mert végtelen és addigi éle­tem összes tapasztalatával indokolt bizalom töltött el az orvosok iránt. Na és akkor a középső zöld nikkelszék megszólalt — persze nem a szék, hanem a kúposfejű, de valahogyan a szék volt a fon­tosabb, mert az jelezte a rangját — megszólalt és kér­dezte, hogy X. Y. vagyok-e? Montam: igen. Kérdezte, hogy tehát alávetem-e ma­gam a kaptoortopédiai mű­tétnek. Mondottam, hogy er­ről soha nem volt szó, azt sem tudom, mi az. Erre meg­hökkent minden jelenlevő, zúgás támadt, éppen felettem egy medika hangosan azt sut­togta a mellette lógó fiúnak, hogy beijedt a pacák. Megis­mételtem, hogy nem is hal­lottam még a dologról és nyilván tévedésről van szó, mire az egyik szélső szék újra megkérdezte a nevemet és mondtam, hogy a név az enyém, de bizonyára mégsem rólam van szó, talán a má­sik X. Y.-ról, aki velem egy házban lakik és már többször összetévesztettek vele. go vagy kotyogó hordók éppen szüretkor. A pincében első meglepődése az volt, hogy tele találta a nagy hordót, sőt az egyik kicsinyt is, S a másik... igen az útban a lejáró lépcsőjén szabálytalanul hevert, mintha valami baj történt volna vele.' Lucskos a belseje, még párázik a must­tol, a murciszagtcl. A must! Követni tudta a hordó nyomát. Egy dűlőn, nem messze lefelé akart menni a hordó. Aztán meggondolta ma­gát. Nem ment tovább, kiadta a nedvét. Vagy önként, vagy muszájból. Ott a dű­lőúttól egy kicsit bennebb, más földjén, nyálkás illatozó, émelyítő paplan: mustsár. Három ember kellett hozzá, hogy ed­dig is eljusson ez a hordó. Csuda," hogy egy ember csinálta. De mért nem csukta be a pincét? S vajon hová akarta dugni a hordót? Nézett le az öreg a dűlőút mentén. Az éppen egy sűrű nádasnak szaladt. A délutánnal alászállt az öreg. S bar a nádat nézte, gondolta, otthon találja fiát. Egy kései sporthorgász evezett arra. ő mentette ki a nádas előtt való hínárból Károly fiút. Nyakig érő mélyből a testét. Ha beleesett volna valahonnan a vízbe, ki kellett vőn lábálnia. A boncoló orvos viszont azt magyarázta: csuda, hogyan ke­rülhetett csónak nélkül a nád elébe, ak­kora sérvvel mintha hegyet emelt volna meg Emiatt hát gyilkosság iránt is nyomoz­ták a nádast. Megmagyarázhatatlan volt az egész ha­lál, mert szeszt, semmit sem találtak a szervezetben. Egyedül az öreg Károly értett valamit, ö is csak azért, mert örökletes jogcn sze­génynek születvén, hitte, hogy még a gyanút sem szabad túlélni. Hogy mindhárom hordó megtelt néhány napra, attól még utólag is megrendült. Mást nem lehetett, a pincét nyitva hagy­ta, s a kulcsot sem hozta le. A vizsgáló bizottság egyébként nem in­dult el útjára a határozat szerint.. Meg­magyarázták a szakértők: a budai zöld mustja semmiben sem különböztethető ' meg a másféléktől. Különösen, ha van annyi esze a tettesnek, hogy még be is cukrozza egy kicsit. Ártatlan embert pe­dig nem szabad bajba keverni. E kkor csönd támadt és én azt vártam, hogy nevetve elbocsájtanak, mert ezen a személy­cserén mindenki nevetni szo­kott, ám egészen váratlanul a kúposfejű azt mondotta, hogy így is jó, csak akkor egy kis magyarázattal tar­tozik. — Tessék — feleltem most már némi türelmetlen­séggel, mert minek töltsem az időmet valamivel, ami tu­lajdonképpen tévedés, ö ak­kor — meg kell adni igen szuggesztív hangon és na­gyon kulturált beszédmodor­ban — közölte velem a kap­toortopédia lényegét. Nem is sejtem — mondotta —, hogy hány embertársam vetette már alá magát ennek a, tel­jes joggal csaknem boldogí­tónak nevezhető műtétnek, pontosabban szólva műtét­komplexumnak. Egyre töb­ben kérik, mint az én X. Y. névtársam is, hogy részesül­hessenek áldásaiban és őszin­tén szólva az a helyzet, hogy amennyire lehet, titkolják is ennek a műtétkomplexum­nak létezését, mert nem bír­nák kapacitással a kívánal­mak teljesítését Verítékezni kezdtem és feltámadt bennem valami félelemféle, amit az indo­kolt, hogy lám, rábeszélnek valamire, ami mindig gya­nús és éppenséggel műtétre, bánom is én műtétkomple­xumra, az annál kellemetle­nebb lehet, netán fájdalmas is, sőt már azt sem tarthat­tam kizártnak, hogy semmi­féle tévedés nem forog fenn, nagyon is jól tudták, hogy én kerülök ide, van valami rejtett bajom, amit én nem is sejtettem, de ők ismerték és most ilyen kerülőúton akarják gyógyítani. Veríté­kezve vágtam hát közbe, hogy köszönöm szépen, de a lényegről tessék beszélni, minek az a műtét, nem bá­nom műtétkomplexum és miért boldogít? — Csaknem boldogít — helyesbített a professzor, ingatva kúpos fe­jét és kifejtette: nyilván én is tudom ég érzem, hogy korunkban az ismeretek rendkívül gyors felgyülem­lése olyannyira megnövelte a kívánalmakat az egyes sze­mélyekkel szemben, hogy azok, ha lépést akarnak tar­tani társaikkal, sőt megelőz­ni őket sikerben és megbe­csülésben, a lehető legmaxi­málisabban igénybe kell hogy vegyék egész szellemi erejüket, sőt annak tartalé­kaként testi energiájukat is, végeredményben feltétlenül túlságosan megterhelik köz­ponti idegrendszerüket. He­lyeslőleg válaszoltam: persze erről van tudomásom, ma­gam is tapasztalom. Sőt, ne­hogy teljesen tájékozatlan­nak tartsanak, renomém ér­dedében szükségesnek tartot­tam hozzáfűzni, hogy ennek a helyzetnek következménye az idegnyugtatószerek fo­gyasztásának gyorsuló növe­kedése, én magam is altatót szedek (élénk, helyeslő fejbó­logatás mindenfelől), sőt tu­domásom van az idegrend­szeri és elmebajok számának ugrásszerű szaporodásáról is. Amikor ezeket elmondottam, egy pillanatra magam is meg­nyugodtam, mintha csak olyan leckét kérdezett volna tőlem a vizsgáztató, amit tudcam, de, ezúttal cppen a helyeslés ültette el újrg ben­nem a félelmet és joggal, mert a kúpcsíejű így folytat­ta: — Na látja, megértjük mi egymást. Nos, az idegrend­szernek ezen a megterhelé­sén segíthet a kaptoortopédia és hogy tisztábban lássa a dolgot, be kell vezetnem a Kaptoortopédiai Paraembo­likus Állandó fogalmát. Ez az Állandó tartalmazza az igénybevett idegtevékenységi területeknek egyenkénti ter­helésükkel megszorzott ösz­szegét. Kértem, hogy ma­gyarázza ezt meg közelebb­ről, de ezt a kérést azonnal megbántam, mert sajnálkozó pillantással alázott meg, mintha azt mondta volna, hogy begyulladtál s már gon­dolkodni sem tudsz, kisöreg; a valóságban azonban azt mondta: — A Kaptoortopé­diai Parembolikus Állandó a teljes idegtevékenység ösz­szegét jelenti. Könnyen be­látható, hogy ha bizonyos tevékenységi területeket ki­kapcsolunk, akkor más terü­letek aktivitása megnöveked­het, hogy egyszerű példával világítsam meg a dolgot, ha mondjuk kikapcsoljuk a bi­ológiai érdeklődést, továbbá mondjuk a sakk és a hason­ló játékok iránti vonzalmat, akkor könnyebben koncent­rálhat a páciens például az elvont számelméletre és a lab­darúgásra. Mi — folytatta ebben az oktató hangnemben — a tökéletességig fejlesztet­tük a vonatkozó műtéti el­járásokat és képesek va­gyunk tetszésszerinti,.. kqn­centrációt elérni egy bizo­nyos területen más terüle­tek operációs felszámolásá­val. Mit jelent ez, kedves barátom? Nem kevesebbet, mint sikert az ön által ki­választott életpályán, teljes odaadást az ön által kisze­melt szórakozásokban, az ál­talános túlterhelés felszá­molását, könnyedséget és megbecsülést. Ez már valósággal úgy hangzott, mint egy reklám­szöveg, és gondoltam is, mi oka van ilyen szemfényvesz­tő győzködésre? Ekkor egy szúrósszemű, fittyedtajkú, a bal kettes zöld-nikkel szék, mintha beletalált volna gon­dolataimba, már indokolt is: — Nézze X. Y., mi teljesen felkészültünk annak bemuta­tására, hogy bár, amely pe­ciens itt előadott és előre mi­nőségileg nem ismert kíván­ságára speciális felkészülés nélkül az óhajnyilvánítást követő percben megkezdhet­jük és egy órán belül befe­jezhetjük a teljesen steril és késmentes műtétet. Rendkí­vül kellemetlen számunkra, hogy színünk előtt nem ide­várt névtársa jelent meg, an­nál kellemesebb azonban az ön számára — emelte fel a hangját — az ön számúra, X. Y„ hogy mcst egyetlen szavával megkönnyebbült idegekkei lendülhet neki a magaválasztott életmódnak. A felfüggesztettek helyes­lően zúgtak és bólogattak. — Nem! Ekkor kiáltottam a nemet, mert a kenetteljes szavak mögül az elszántság fenyege­tett, hogy ez az ember, ezek az emberek, akár akarom, akár nem, most engem... Nem! A csend megszakadt. — És miért nem? — kér­dezte a kúposfejű gúnyosan. — Azért, mert író vagyok — válaszoltam. — Hivatásom is az, hogy a szertespeciali­zálódott, szerteboncolt világ­ban meglássam az egészet, a teljeset, az emberit, önök — itt vádlóan felemeltem az uj­jamat és körbejártattam —, önök már úgyis mindent el­vettek tőlünk, tudományuk többet tud a mi meséinknél. Önök a részek mesterei és együttesen bírják az egészet, de én abban hiszek, hogy minden egyes embernek is bírnia kell az egészet. Értik? Ha homályos és tapogatódzó bírás is ez, ha hiányos, ha vázlatos, még ha hibás is, de az egész, az egész, az egész... -ség. öbb szavam nem volt, egyszerre bénított a rémület és a bizonyta­lanság, meg érveim gyengesége is; azt vártam, hogy kinevetnek, aztán meg­kezdik a műtétet. De nem, csak sajnáltak, azt láttam a szemükön. Es mielőtt kive­zettetett, a kúposfejű is azt mondta: — Szegény ember, eljátszotta a szerencséjét. G. SZABÓ LÁSZLÓ: Ti hárman Redőnyök sáncai mögül dobálja első félénk nyilait a moccanó reggel vitéze — s átdöfve álmunk szirmait nyiladozó tudatunkba hasit. Kábultságunk lerázva karjaink egymást keresik, mint minden reggelen már oly sok éve . S úgy érzem, életem most újra gazdagabb — csodás ez a gyarapodás: mert minden év ad hozzá valamit, amivel drágább, több leszel nekem... Kék csúcsok, hajnalok Ígérete vagy te magad. És azután az ajtó megcsikvJ.ul: rajta tipegve kifordul kis Katikánk s ágyunkhoz repesve szalad fejem aljám szánt kispárnájával a hóna alatt. (Tudja, soliat panaszkodom: nekem a párna mind alacsony ,..) Jön és mászik, szuszog, tolong, csöpp teste mint fürge ék illeszkedik közénk s hogy fészket lelt. elnyúl elégedetten ... oly jó bizsergés vagytok jobbomon ti ketten. S mikor a rádió már hars szavát rikkantja szé felébred az álomszuszék nővérke, Ildikó. Előbb illően kopog, aztán belép manával hozna babák seregét, fésűt is: rendbe szedi maid hajunk . . És balomon az üres pici zug vele teliesen betelik: az ágyra bízvást kerülhet már a »m öntelt* tábla. Legjobb itt... S én ménis frissen kelek ­még anni/i vár rám. mit kell hogy tegyek e viharokkal leskelő világban, hogy megőrizzem ezt a szigetet, hol a Holnap vert gyökeret szilárdam: ti hárman. Vasárnap, 1964, szept. 80. DÉL-MAGYARORSZÁG 7

Next

/
Thumbnails
Contents