Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-09 / 186. szám

Régebbi köszönésre nem emlékszem. Arra sem pontosan, hogy a szavakra anyám vagy a jó öreg Vida plébános úr tanított, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy figyelmeztessen: rakjak követ a zsebembe, mert elfú a szél. — Dicsértessék a Jézus Krisztus! — énekeltük mi gyerekek. — Mindörökké, ámen! a túlnőttek. Mikor kezet fogtunk búcsúzóul; azt mondta. — Azért felnőtt maga is... Ki hitte volna. Mély bölcsesség van abban, amit mondott Es nagy ravaszság. Mert én azóta is fedetlen fővel járok, s így senkinek se emelek kalapot. Aki ebből valamit kiérez, az maga bánja. Ügy is, ha fedetlennek látja főmet, úgy is, ha arra gondol: ez az ember azért nem vesz kalapot, felették ró méltóságosan mert nem akarja senki előtt megemelni. Perre ezért nem megyek. Anyám lenne Müller melÁm ez a köszönés később minden színét elvesztette, lett a második tanúm, hogy megpróbálkoztam a kalapviseléssel. Még gyermekkoromban, de már akkor sem áttt nekem jól. Ha nagyon siettünk, akkor így hangzott: — Csértessékajézus! — 'dörökké! — harapták el a felnőttek ís a viszonzás elejét s végét. így köszöntem keresztapámnak is, hasonlóan fogadta ő is; az alvégen lakott, fáradtabb és morózusabb parasztAz Avas alján lakott az az ember, talán a Somogyi embert én nem ismertem Tóth Jánosnál (mert így hívták, Béla utcában. Reggelenként lesétált a térre és nézte az pekem viszont ő s emléke mindmáig a keresztapaságot embereket. Persze, nyugdíjas lehetett már, hiszen ha jelenti elsősorban.) délelőtt arra vitt az utam, mindig ott ült valamelyik Valamiben azonban eltért fogadása a többi falum- padon. Legszívesebben a Kossuth szobra mögé ült, onbeüétől, akiket én az említett köszönéssel tiszteltem meg. nan figyelt ki a világra Egyik nap megszólított. Ismer, Csodálatosan megkopott, agyonviselt kalapja volt mondta, van neki egy panasza. Ha pontosan emlékszem, keresztapámnak. Nem hiszem, hogy sok köze lehetett társbérlőjével nem egyezett, a nyúlhoz, pontosabban a nyúl szőréhez. Talán annyi, hogy a mezőn sok agyagosi nyúl megcsodálhatta, fején persze, mert azt a kalapot ő soha le nem vette. Se akkor ha köszönt, sem pedig, ha evett, de még a templom ós a keresztek előtt se! Nem emlékszem, hogy lett volna ránc az arcún. Csak nagyon barna volt és keserű. Olyan kesernyés bánat ült a száj szögleteiben, az orr udvarában, a szemeik gödréAztán várt türelmesen. Minden reggel köszönt. Ügy. hogy megemelte kalapját és azt mondta „jó napot", vagy „jó reggelt". Már kopaszodott és ez amolyan hivatalnokféle embernek mutatta. Nem volt hivatalnok, közel tizenöt évet dolgozott legutóbbi munkahelyén, egy gyár asztalosüzemében. Kis madárarcán földöntúli mosoly, mely bizakodás volt, hogy egyszer végleg megszabadul társbérben és az'előreugró agakon, meg a száraz bőrön, mintha lőjétőL Ezért vált alázatossá, emelt kalapot mindazoka világ összes fájdalmát neki, magának kellett volna el- nak, akik ügyében valamit is tehettek, szenvednie. — Jóreggelt! — köszöntött. Kicsit meghajolt, amikor Az öreg Vida plébános úr már rég megtért urához levette fekete kalapját; láttam tenyérnyi kopaszodását, és új tisztelendőt köszöntöttünk a faluban, amikor a a fakult haját, vöröses, erektől csúf nyakát. — Jóregcsúfság történt. Keresztapámat F. tisztelendő úr „kipré- gelt! — ismételte. És mosolygott, mint aki örül valamidikálta". A kalapja miatt. Amiért nem emeli meg Isten nek, de nagyon örül, s most arra vár, hogy a másik háza és Krisztus keresztje előtt. megkérdezze: Ember, hát maga minek örül annyira? — Egyszer mentünk az Árgyásókba — egy keskeny és akkor ő elmondaná bizakodását, hogy egyszer megparcellája volt ott neki; ahogy most visszaemlékszem: szabadul albérlőjétől, aki ilyen meg olyan, muhar és lóhere nőtt azon a földön legtöbbet —, ülünk fjem kérdezte tőlem soha, hogy mennyire haladtam peckesen a zötyögő szekéren. Elérünk a templom elé. ügyében Annyi türelme volt, mint egy hegynyi márványOtt áll F. tisztelendő úr a kerítés mögött, les ránk, mint kőnek: kivárja azt, hogy egyszer kibányásszák, s nagy vadmacska a védtelen kisnyúlra. Keresztapa meg köp igazságot, szavakat, emberi mozdulatot faragjanak ki egy nagyot, pontosan a templom irányába. belőle ^ ~ »fll3a- Tfth! Ha mdr ne™.Krisztusnak kala- _ Jó v _ mondtej dél k5rQi arra vitt az utam, pot, mért kop éppen erre? - állított meg bennünket a megemelte fekete kalapját, láttam, szemében öröm és tisztelendő ur jóllakottság fénylik: mennyi ember törődik az ő bajávalKeresztapúm régen varhotta ezt a kérdést, mert gondja. Egyre bővült kopaszodása, az erek vastagodazonnal készen volt a valasza tak; a kaiap kopott. Csak mosolya maradt ugyanolyan, - Mert amott — mutatott az el enkező oldalra ahol mint annak idején amikor megszólított bajával, hogy romc® falak poriodtak hatalmas gazok közt -, ott Ráko- er társbérlőétől... felé. an-~ S már Hldlt°tt 15 t0Vabb* M ArgyaS°k Este sohasem találkoztunk... Azaz, egyszer mégis. ... ötvenegyben kizárták a pártból, azt mondták: a Egy kocsma előtt álldogált, esetlenül és bizonytalanul, klerikális reakció befolyásolja. Az italt nem szerethette, mert kábulatával sem tudott azu!inlaPla meg se mozdult e hírre- Sem azelőtt, sem ^t kezdeni. Szeme mély üregben ült, szájából elővil3ZU Olyan furcsa és idegen volt a ravatalon, tíz-egyné- lantak a sár8ás fogak- ajka fehér volt & a kalapia SCm hány év múlva látni és beszélni róla, mint kommunis- a legbiztosabban ült tarkóján. tárói. De megtettem. Olyan szépen szóltam róla, hogy a — Jó estét! — köszönt rám. Megpróbálta levenni mennyországba mehet ajánló szavaimmal; ha befogadják kalapját oda azokat akik a kalapjukat sem elképzelt égi istenek, Tcir.oTvi.itt to-róhői sem földi istenségek előtt nem mozdítják meg.., Kiperdült kezeooi. Felvette, leporolta. Csak ezután ismetelte meg ko0 Bzönését. . — Jó estét? . a kalapok sok mindent eltakarnak. Nemcsak ha- Közelebb jött, megfogta vállam, mélyen a szemembe jakat és koponyákat, miket az ido addig formáz, míg . „ ,, kugligolyó gömbölyű, vagy tökhosszú, esetleg normális nezett> s ugy mon<ltalesz, amilyenre vagy borul haj, vagy simán világít. Sok — Nem merek hazamenni... Megver... Minden este minden mást is. * megver — sírós volt a hangja. — Ha iszom, akkor nem Nekem is vett egyszer anyám kalapot. Sem azelőtt, érzem — savanyú bűzt böffentett az arcomba. — De egysem azóta nekem nem volt kalapom. Pedig tellene már szer sikerül, tudom... Akkor végre nyugodtan maradrá, nyúlszőrt is vehetnék. Minek? hatok... Anyám vett egyet. Még nem töltöttem be a tizen- — Miért nem megy a rendőrségre? — kérdeztem harmadik évemet, nőttem is valamennyit, a helyi futball- természetesen. csapat reménységeként tiszteltek a faluban és azt mond- — Nem... — mondta. — Testvérem; börtönbe mégse ták: ha az eszem nem is vág úgy, mint a beretva, azért juttatom... ember lesz belőlem is, ha nagyon igyekszem. Jóanyám Megemelte kalapját, köszönt — Jó éjszakát! — s — most hogy visszagondolok — nyilván emberré levésem betért a kocsmába, hogy valamit rendeljen, ami elviakarta elősegíteni a kalappal. seihetőbbé teszi az elviselhetetlent. Egyik piaci napon — szerdán vagy pénteken be- Szerettem volna magammal vinni, szállást adni neki, gyalogoltunk Szántóra. Az úton csöndesen ballagtunk, védelmet társbérlője — testvére — ellen. Nem tehettem, apám közeli gyászával a szívünkben, s anyai ágról örö- Akkor éppen a Bacsó Béla utcán albérleteskedtem, költ szótlan természetünknek élve. Kicsiny, semmi asz- ta P°ntosan emlékszem, havi négyszáz forintért, szonyka volt anyám, se nem fürge, se nem lassú. Volt ra — s amit megkért tőle adóként az élet, munkából és ^ gyerekből, ő azt mind bőségesen lerótta: ne essék emlé- Mennyi kalapot lát az ember, amíg végiggyalogolja kén méltatlanság, hiszen hét gyermeket szült és nevelt éietét. Szép kemény színházi kalapokat, nyúlszőrből, filcfel ezen a földi világon, s azon a szántói úton is azért • , 1 , ^ fáradt, hogy belőlem núelőbb embernyi ember legyen 601' gönceiteket, rongyosakat, zsírosakat. Valamenny. Mondtam már, kalapot szándékoztunk venni. emberi fejet takar. Ha köszönnek az emberek, akkor a Müller úr bemutatta mindazokat a kalapokat, amik kalapnak nagy szerepe van. Vagy megemelik, vagy peszámitásba jöhettek. Nyúlszőr és filc kalap, ilyen meg dig fejükön hagyják. VASVARI ISTVÁN: TENGER VOLT... Valamikor a régi hadseregben — komiszabbnál komiszabb kenyér: * voltam honvéd, ki honját védeni fél— veszendő hont tűrő népe ellen. A Visó-völgyén kötötték ki társam, ki annyi úton velem menetelt « villogó por arcába tüzelt; lógott a fán fakó ájulásban. Váralján az országúti fákra kötöttek fel negyven katonát, negyven lengett jobbra, balra át s öltött nyelvet vérre, pusztulásra. Nemzetvesztő nemzetvezetőkkel volt terhes a jajongó haza; s úgy szakadt rá 44 hava — zörgő szél a csont-jég temetőben. Szatmár előtt megbújtunk vagy százan; cserbenhagytuk a gyalázatot; áradtak az orosz csapatok; sodródtunk a földszín áradásban. Tenger volt és szürkét volt és mély volt, mint minden nagyság, olyan egyszerű s vele mennyi köny, s milyen derű — széles föld és tornyosuló égbolt! i H&irt olyan kalap. Aztán sorba próbáltam valamennyit. Szörnyűséges volt látni is. Füleim elálltak, képem hordónyira kerekedett, szemem úgy lesett kl mind alól, mintha oda festették volna egy részeg pillanatban, és vállam annyira összeesett zakómban, mintha mezsgyén madárijesztőt látna az ember. Egyszóval, nevetségesen rosszul festettem kalapban. Anyám szomorú volt. Azért vigasztalt. Majd embernyi ember leszek idővel — biztatott tekintetével. Idővel, persze, tehát legyek türelmes. És vett egy kalapot, hogy legyei), De soha sem viseltem. Évek múltán találkoztam Müller bácsival. Mór megöregedett. De arra a kalapvásárlásra még emlékezett, és családunkra is. — Mind becsületes emberek voltak maguk..Tisztességes foglalkozással... Csakhát maga ... — s ártatlan kék szemével nagyon megnézett. Aztán vigasztalt. — Ilyen embernek is lenni kell... Majd minden családban akad egy mihaszna... — aztán megkérdezte. — Talált-e végül kalapot? — Azóta se. • — Az baj. Hogy miért? Nézze, akinek nincs kalapja, az nem tud rendesen köszönni a másiknak. Már pedig, aki nem köszön rendesen a másiknak, az milyen ember lehet? Gyanús, elsősorban gyanús. Ki hogyan. Ki miért. Barátit Lajos Mikor szíves „Hogy vagy?" kérdésemre első ízben válaszolt e két röpke szóval: „Kösz, élek" —, elállt szavam a csodálkozástól. Félreértés ne essék, nem az a közlés lepett meg Gyula részéről, miszerint ő életben van. Amint pirosbarnára lesülve, ragyogó elegánsan és ruganyos léptekkel szembe jött velem a Rákóczi úton, létezésével kapcsolatban különösebb kétely voltaképpen nem is támadt bennem. Először is a hangsúly volt meglepő, amellyel fennállásáról tudósított. A mi ékes magyar nyelvünk olyan hajlékony, hogy a hangsúlytól függően, bármely szó eredeti értelmének visszájára is fordulhat. Gyula szájában is majdnem ez történt az élni igével. Tengődést is jelentett ez alkalommal, s egyben fásult beletörődést a sivár, cél és értelem nélkül való vegetálásba. Gyászos reménytelenség csendült ki tompán a kurta „élek" szócskából. Az ember szinte hallani vélte a folytatását is: csak tudnám, hogy miért?" Meghökkentő voft továbbá a két kis szócskában határozottan kifejezésre jutó azon törekvés, hogy ezt a témát zárjuk le, nefirtassuk, akasztott ember házában kötélről ... stb. stb. Mire felocsúdtam, Gyula már messze járt. Nem maradt más hátra, minthogy közös ismerőseink útján szerezzek némi magyarázatot e jobb sorsra érdemes férfiú letargiájának okairól. Nyomozásom meglepő eredményhez vezetett. Gyulával főként az utóbbi kéthárom évben sorozatosan nem történt semmi. Pontosabban semmi rossz. Makkegészséges, változatlanul főfő valahol, családi élete zavartalan, gyerekei szépek éi okosak. Rózsadombi villala-> kásában a társbérlő nem otthon gyakorló dzsesszdobos. Annál kevésbé, mint hogy nincs is tánsbérlőjük. Igaz, hivatalos ügyben gyakran kell külföldre utaznia, de ez az időtöltésnek elviselhető módja, és kifejezett anyagi hátránnyal sem jár. Itt tehát valami titok lappang. Ezért aztán a legközelebbi alkalommal, amikor vadonatúj sportkocsija volánja mögül ismét búskomor hangsúllyal felelte érdeklődő szavaimra: „Kösz, élek" —, nem hagytam annyiban a dolgot — Fejtsd ki ezt bővebben — kérleltem. — Miért mondod mindig, hogy „kösz, élsz"? — Mi egyebet mondhatnék? — mért végig ingerülten. — Ebben minden benne van. Élek és kész. Talán enynyi nem is elég tőlem manapság? Dehogyis nem! — csitítottam. — Dehogyis nem elég! Szinte több, mint amit ember tőled elvárna... Kürti András az CZINKE FERENC CSEND 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. 1964. augusztus 3.