Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

A NÉMETH FERENC VIRÁGS ÍRATÓ Csillaggyertyás éjben, nap fáklyás hajnalon állt a kiskertben a virágparadicsom. Arkangyal nagyanyám kezében bibliával űzte az ördögöt kannával, kiskapával. Kertje sarkában kardlevél bokorban ablaka alatt nyílt a liliom. Jaj te liliomszál, kiskert ékessége, nyilasztod szívemet a gyönyörködésre. Virág-boldogságom harmattal itatom, könnyel is mosdatom, mégse hódoltatom, kinyílott szemed lesz szemfedő bársonyom. Amíg nézhettelek voltál a világom nappal csillagokkal zöld liliomszáron Emberek kertjében nyílt nékem liliom. Boldogságos méhek zsongtak a kiskertben. Rozmaring bokorból koszorút csinálhatsz, seprűre fonhatod holt nagyanyám nékem. Ha jobb szemem pyitom, benne kerted látszik, ha bal szemem nyitom, benne liliom női. Jaj már lekaszálom kerted növényeit, halott kezed mért viszi el szép liliomszálam? Fel is, felásom én virágaid ágyát, temetővé teszem a liliom hiányát! Amíg engem néztél oltalom volt szemed csillagtalan éj lesz akárkire veted Nincs kiskert, csak emléked halott nagyanyám, nincs boldogság, csak a kardlevelek bokra. Levágott liliom hallgat a sírokon, elevenen halottak foglya. Lehet éjszaka, lehet nappal is, mindegy, sirathatom én már kiskerted, gyönyörűm, sirathatom én már bársony szemed, liliom szád, csak szomorúfűz hajad lebeg az emlékszélben, csak szerelmem fáj, mert nem engedted, hogy éljen. BELLA ISTVÁN LUCZI JÁNOS: IFJÜSAGI TÁBOR ARCOK Izmindi József, a birkapásztor, meg Herz András a póstasorról, meg Horváthék az öregutcán, a Vén Meszó arca; koromból — ennyi örökség jutott rám. Ok töltik meg úti tarisznyám, ha éheznék a messze úton, mert nincs hamubasült pogácsám, arcukból legyen falatoznom. Így élek, s ha egy éjszakán majd elhullnának tőlem örökre, elásom magam mélyen a földbe, hogy arcuk, szájuk megtaláljam. M

ár régen nézem az ablakba karikázott külső világot; nézem, de csak futkározó gondolataimat látom, hiszen éjszaka van, homályos, holdvilágos éjszaka. Gondolataim meg-megakadnak, elröppennek egy pillanatra, aztán vissza se jönnek. — Mi zúg? Cséplő nem lehet, mert annak meleg bugását ezer más búgás között is megismerem, de hát akkor mi? Valamikor csak ágyúszóra vagy cigánymuzsikára keltem volna fel ilyen készségesen, de most — hiszen nincs más dolgom — szépen felkelek, hogy megnézzem, mi zúg. S2él! Tisza, csillagos ég; az ég alján ijesztően fénylik a hold, a fák dermedten állnak és messze valahol félelmetesen zúg a széL A fák lassan meghajolnak, összevonom köpenyem avult két szárnyát, mert hűvös lett egyszerre, eszembe jut, hogy „tegnap" még július volt, tikkadt hőség és ma már „kimegyünk a nyárból". Elmúlt megint egy nap, egy hónap, egy év... Bemegyek a szobába és várom, hogy mit hoz a szél és korholom magam, hogy a FEKETE ISTVÁN: Nyárvég — Te megőrültél. — Mert az igazat mondom? Mindent tudok. Érted? Mindent tudok. Még a szád is úgy áll, amikor mondod: „lelkiismeret", „meggyőződés", mint az övé; a kezedet sem tudod már másképp tartani, mozgatni, csak mint ő. S utánozta szájjal, kézzel. Az asszony megszédült: — Mondd csak! Mondd! Hihetetlen és csodálatos érzés futott végig az idegzetén. Igen, igen, ez így igaz, ennyire övé már a másik, ennyire beleszívódott: egy vele, egészen egy. Reszketni kezdett és mosolyogni. — Lelkiismeret, lelkiismeret, ezt tudod hajtogatni. Törődnél végre a saját lelkiismereteddel. — Gondolod, az jobb lenne? — Biztosan jobb lenne! A férfi megzavarodott, elfulladt. Bejött a lány. Először a bátyjára nézett, azután az asszonyra. Nem szólt semmit, odament sógornőjéhez, megfogta a könyökét, s a kanapéhoz vezette. — Ülj le! — mondta. Vizet töltött neki, s a poharat a kezébe adta, és rászólt a bátyjára: — Mosakodj meg! Neked is jót tesz egy kis hideg víz. A férfi nem tiltakozott. Kiment. — Köszönöm, drágám — mondta az aszszony. Szégyellte magát, de erőtlen volt ahhoz, hogy visszautasítsa a gyöngédséget. A lány arcon csókolta: — Miért gyötröd magadat? Elrontod mind a hármótok életét. Az asszony kifakadt: — Mit tehetnék? Mondd: mit? — Csak egyet — Nem, nem akarom. Azt nem. A lány az ablakhoz ment, s kinézett a derengő szürkületbe: — Gyáva vagy megtenni? — kérdezte. — Te megtennéd? — Tudod, hogy megtenném. — Hirtelen sarkonfordult; hosszú, szőke haja fémes suhogással csapódott az ablaküvegnek: — Te. te tudod a legjobban — kiáltotta, s csorogni kezdett a könnye. Az asszony felugrott a kanapéról. Már ott is állt mellette, törölgette, csókolgatta az arcát Amikor a férfi visszajött, a két nőn nem látszott semmi; álltak az ablak előtt, egymáshoz bújva. A férfi nézte őket, nézte, azután járkálni kezdett. Nyújtott, ideges lépteitől tompán nyiszogott a parketta a vastag, bolyhos szőnyeg alatt. Negyedszer fordult meg a könyvszekrény előtt, amikor felkapta a fejét: — El akartok menni? A két nő nem felelt. — Menjetek. Igazatok van: ebből a házból el kell menni, el kell menekülni. Itt minden szennyes és piszkos, tele van az egész ház hazugsággal. Igazatok van. Én egy rongy opportunista vagyok, egy Elvtelen János, csak azért hogy... — Legyintett: — Mindegy, hogy miért. — Várta, hogy mit mondanak, de azok ketten hallgattak, nem szóltak semmit — Nincs egy szavatok sem? Rendben van. Akkor egyet kérdezek tőletek, egyetlen egyet: Ki költötte el azt a pénzt, amit és így kerestem? Ki költötte el? Én? Egyedül én? — Aljas vagy! — kiáltotta az asszony. — Mert igazam van? — Nincs igazad — vágott közbe a lány. — Miért?! Egyszer sem adtátok vissza, te sem, kicsikém, hogy: szaga van. Vagy igen? Legyetek szívesek, emlékeztessetek rá, ha elfelejtettem volna. A lány sírvafakadt: — Felhánytorgatod, amit adtál? — Semmit sem hánytorgatok fel; egyszerűen megmutatom: kik vagytok ti, hol álltok, honnan ítlélkeztek fölöttem. Nem árt ezt sem tudni. Hirtelen szájába dugott egy cigarettát, gyufát kotort elő a nadrágzsebéből, s rágyújtott. — Tessék, induljatok. Siessetek, amíg nem késő. Van hová, vagy kihez I menjetek. A két asszony nem mozdult. Álltak mind a hárman, szemközt a sötétben: csak a férfi le-fel köröző cigarettaparazsa világított. Nem volt több szavuk egymáshoz. i nyár boruló arcából ezt előre nem tudtam. Hiszen éreztem, de nem álltam meg figyelmeztetésüknél és nem szóltam hozzájuk. — Nini, legyecskék, de elfogytatok! N

em mintha szeretném a legyet, de nem is haragszom rájuk, mert az nem árt a légynek, hiszen a méreg engem esz és nem a legyet. Szóval a legyek megfogyatkoztak és nem mászkáltak a fülemen az álom érkezésének pillanatóban. És a partifecskéket is láttam tegnap a sürgönydróton, füzérben és arra gondoltam, mit érez kis talpuk az alattuk futkosó örömből és bánatból, amit az emberek küldöznek a drótban. Erre gondoltam, ahelyett, hogy régi barátsággal megkérdeztem volna; — Készültök, kis fecskék, készültök? Csak néztem őket szeretettel és buksi kis fejüket felém fordították, mint iskolában a gyerekek, s én nem szóltam hozzájuk. Hát ez a barátság? Ámbár, hiszen csak feledékenység volt..., mert tudom, hogy még nem mennek. De azért illett volna. Vagy nem kellett volna észrevennem, hogy libabarátaim egy szép reggelen csúnyán megkopasztva jelentek meg, hogy uzsonnakenyeremet elkunyerálják? Még pelyhes korukban magamhoz szoktattam őket, azóta, ha leülök a folyóparton, egyszer csak ott vannak és azt mondják: — Lilili — lálálá -. 1; — ami annyit jelent libanyelven, hogy: ' — Enni szeretnénk. És most milyen csúnyák! Az asszonyi önkény már előre levette róluk a párnába valót, még a hangjuk is más, és félóráig .tanácskoznak a víz előtt, hogy belemenjenek-e. vagy ne. mert meztelen bőrüknek hideg a víz. — Tiszteltetem a gazdátokat — mondom, mert nem ismerem gazdájukat —. jól pocsékká tett benneteket! Na és a gólyák? Hát nem kellett volna észrevennem az idő múlását, amikor egyszerre csak egy pár helyett — öten szálltak le a rétre? Ott pücskörésztek mellettem, bizalmas közelségben, mert tudták, hogy a dicséret nem marad el, s ez a szülői szívnek jólesik. Mosolyogva néztem őket. — Gyönyörűek — szebbek, mint a tavalyiak... A családfő megvakarta csőre tövét, amj annyit jelentett, hogy: — Hát megtettük, amit lehetett. És kis nekifutással felszárnyaltak mind, mintha az öregek azt mondták volna: — De azt nézd meg, hogy repülnek! Néztem, amíg felkanyarogtak a felhők alá, belátva egyszerre a messze tájat, melyet nemsokára itt hagynak. Mit éreznek vajon odafent és ösztönük mélyén van-e valami a jövő tavaszról? Keringtek a fiatalok s az öregek, a jelen s a jövő. És ma este! Nyitva az ablak, böngészgetek valami könyvben, csak úgy futólag, mint amikor fecske érinti a vizet, amikar megpendült valami a szívemben, az ablak alatt, a bokrok között, gondolataimban s az •egész világon. F

élénken, lágyan megszólalt az őszibogár kis citerája, nagyünneppé téve ezt a napot s én az emlékek, s a nyár kakukfüves fejfájához hajtottam fejemet Most már nyárvége van! BEDE ANNA: Magda gombot varr Magda varrja a gombot. Szerelmes gondban gyöngyöz, görnyed. Es gyűlnek gombok, rongyok, föltornyosodnak, heggyé nőnek, sikoltó, bomlott gyolcsok vad zuhogása, foszló szála, égignyúlt, összeroncsolt bálák közt remeg Magda válla, terhes, nyögő tömeggel rárogy felhőnagy árnyak rongya, küszködik, mintha tenger tátott gyomrában fuldokolna. A part gyúló porában vészes, szép kor eszmél magára ... Magda véres fonállal csillagot var az éjszakára. VERES MIHÁLY UTCARÉSZLET Vasárnap, 1964, augusztus 30.DÉL-MAGYARORSZÁG 7