Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

HEGEDŰS GÉZA: SZABÁLYOK Ügy veszenek körül a szabályok, mint a levegő . Ez tilos, az szabad, amaz kötelező. Szigorú szenátorként néz reám a jog, Zordon prédikátor módjára szól hozzám az erkölcs, Akadékoskodó aggszűzként zsörtölődik velem az illem. Ne lopj! Ne hazudj! Es az útkereszteződéseknél ott • rendőrlámpa. Zöldet mutat, mehetsz Pirosat mutat, megállj, Sárgát mutat, várakozz. Szabály, az szabály. És mindezt én alkottam, . Mert engem sért, ha tőlem lopnak Engem háborít, ha nekem hazudnak. És elüthet az első autó, ha pirosnál lépek le a járdáröL Nincsen rend szabályok nélkül S hogyan élhetnék, ha nincs rend az elmémben, az otthonomban, a hazámban, az országok közt? Odakint, a természetben vastörvények szabják meg az összhangot Az őserdő fái nem omlanak össze, maguk alá temetve az állatokat Földünk kiszabott pályám, kering és nem hull a napba, ahol elégne A vegyületek vastörvények szerint bomlanak elemeikre és az elemek változtathatatlan törvények szerint vegyülnek. Vonzás és taszítás irányítja a létet. Rokonszenv és ellenszenv mozgatja az életet Szerelem és gyűlölet tárja ki az emberi karokat és ad fegyvert a kezekbe. S a lét, az élet, az ember rabja a természet törvényeinek. De a szabályokat én csináltam Hogy a rendszeren belül rendet teremtsek Hogy a saját rendemmel szabaddá tegyem magamat és magammal együtt minden embertársamat. A természet azt mooidjat Kell! Az ember meokérdil Mi a teendő? , , éj megfogalmazza minden percben a teendőjét, ama szabályok alapján, amelyeket maga teremtett Az ember moralista. A természet rabságában nincsen morál A nagyobb erő elsöpri a kisebbet. Ha az ember rabtartó, nincsen morál A nagyobb erő elsöpri a kisebbet. De ha a rabul tartott többség győztesen veszi fel harcát a rabtartó erővel, akkor már ő csinálja a mindenkire érvényes szabályokat. És ha a szabály egyformán érvényes mindenkire, akkor a* ember felszabadult az emberi rabság alóL S a felszabadult ember, kiismervén a természet törvényeit, szembeszegezi velük a magaalkotta szabályokat. És akkor felszabadult a természet rabsága alól. S ha majd a Holdon és a Marson ott áll a rendörlámpa Es ha zöldet mutat mehetsz, Ha pirosat mutat, megállj, Ha sárgát mutat, várakozz. Ha a Szaturnuszon se szabad lopni A Jupiteren is megvetendő a hazugság, Akkor a naprendszeren belül már megvalósulván az emberi rend Nagy utat tettél meg a szabadság útján, pe ma még gyarmati népeket hajtanak munkába éhbérért, Holott megmondatott: ne lopj! Ma még gyilkos vágyak ábrándoznak világpusztitásról. Holott megmondatott: ne ölj! Ma még diplomaták udvarias szavakkal titkolják kormányuk terveit. Holott megmondatott: ne hazudj ...Emberi Magadon kezdd el a moralizálást Ezzel kezdődik az erő, mely kicsavarja a hidrogénbombát u gyilkos kézből. ts megvalósítja a szabad emberi rendet Az elmékben Az otthonokban Az országokban A földkerekségen És a naprendszerben. SIQUEROS FRESKÓRÉSZLET Nyulászi Laci színészként indult, majd grafikussággal is megpróbálkozott. Nem volt tehetségtelen, de mert ivott, kicsúszott a talaj a lába alól és bár nyúltak feléje segítő kezek, neki jobban fekszik a „tarha". Mint a süketnéma egykor a 'Belvárost, ő a művészvilágot, illetve annak egy részét választotta „élettérül." Miután azonban Laci ismerősei nem egy környéken, hanem szerte-széjjel szóródva élnek és dolgoznak, barátunk nem engedheti meg magának a hajdani főkoldusok sajátos kényelmét, az egy helyben ácsorgó, eny. hén falhoz dőlve történő alamizsnagyűjtést. Kénytelen házhoz járni és úgy kérni el a húszasokat, harmincasokat. A fejlett technika korában Nyulászi sem elégedhetett meg hát régi koldusok tapasztaltságával, ösztönös emberismeretével. Be kellett szereznie egy egész halom kartont, hogy feljegyezze azokra fáradsággal összegyűjtött adatait az ismerősök munkakezdéséről és végzéséről, a fizetés és a ís ilyenkor megértőkprémium napjairól, a nek, bohémeknek, családi — és nem nagyszívűeknek családi — viszonyok- igyekszenek mutatróL kőzni. „Grafitra és maszkra" Mert ugyebár — sokkal kellemesebb és termékenyebb akker érkezni házhoz, amikor a családfő éppen fizetést kap, amikor a nej névnapját, valamelyik gyerek születésnapját ünneplik. Nyulászink azt is kinyomozta: milyen napokon, _ milyen órákban — és nem utolsósorban, hol — jönnek össze kisebb baráti csoportok az őt érdeklő, szélesebb körön belül, hiszen amikor többen vannak együtt, egyszerre többeket lehet — „festékre kell, kérlek, grafitra, maszkra" szöveggel — „levágni". Nem is beszélve arról, hogy társaságban még a „kellemetlenkedők" Persze a „tarhálás" jól megkonstruált gépezete ellenére is előfordul „téves kapcsolás". Legutóbb a kitűnő színésznőhöz akkor állított be, amikor annál vadidegen társaság volt. Az „ügylet" lebonyolítása után a színésznő úgy akarta megtörni a szokatlan helyzet okozta csendet, hogy egyszerűen elmondta, ki is ez a Laci és mióta rendszeres „vendég" nála. „No, de akkor fel kellett volna küldeni X.-hez — kiáltott fel a társaság egyik tagja —, ő ilyenkor már otthon van. A közelben lakik és Nyulászit biztosan szívesen látná." Néhány perc múlva telefoncsöngés jelezte, hogy az illető Kasszandrának bizonyult „Itt volt Nyulászi — jelentette X. dörmögő, álomittas hangon — és azt állította, hogy tí küldtétek fel..." Nem éppen jókor alított be Z. legénylakására. A már nem ifjú, de legénykedő hajlamú házigazda nyitva felejtette a lakásajtó kisablakát, úgy hogy Nyulászi benyúlhatott azon és egyszerűen belépett a lakásba. Az őszülő Z. éppen egy ifjú hölgy karjait simogatta. „Ne haragudj, fontos, nagyon fontos ügy!" — jelentette ki köszönés helyett — és zavar nélkül — a művészvilág tarhása. Z. azonban nem volt ilyen fesztelen. „Hát nem látod?... Lacikám ... izé..." — nyögte keservesen. „A hölgy, Lacikám...'' — tette még hozzá. Mintha csak erre a szóra várt volna, könnyedén meghaj. totta magát az idill piruló bájú résztvevője előtt. „Nyulászi László vagyok, festő és színész. Nem tudna engem kisegíteni — grafitra és maszkra kell — ötven forinttal?..." Antal Gábor > FÁBIÁN ZOLTÁN: Porcelán flamingó A lány a rekamié sarkában kuporgott. Olvasott. Fél karral belekönyökölt a búzavirágkék, bársonyhuzatú díszpárnába, úgy tartotta oda a könyvet a hangulatlámpa sárga selyemernyője alá. Háta mögött a faliszőnyeg kék volt, puha, bolyhos velúr. Lazára fésült, hosszú szőke haja világított a nagy kékségből. Belépett a bátyja. Hátranézett az ajtóra, majd egészen közel hajolva hozzá, kérdezte: — Nem vettél észre tegnap semmit? A lány úgy tett, mintha nem értené a kérdést. Bátyja a szomszéd szoba iránt biccentette: — Tudod. — Mit kellene tudnom? — Megmerevedett. — Hát köztük. — Mit köztük? — Ne játszd az ártatlant! — Elment az eszed — mutogatott a lány u homloka előtt. — Tisztára megbolondultál. — Érezte, hogy elsápad; gyorsan olvasni akart tovább. Remegni kezdett kezében a könyv. A férfit elfogta az indulat. Az alulról arcába tűző, tompa fényben, duzzadt szemhéjak közé szorult, apró ijedt-dühös szemével olyan volt, mintha szorongató álomból lépett volna elő. — Ez a női szolidaritás. Mit számít neked a bátyád becsülete?! Mit számít?!. — Védje meg mindenki a maga becsületét. — Pedig neked szántam: férjül. — A férjemet, ha megengeded, majd én választom meg. Bátyja gúnyosan elfintorodott: — Ne mondd! Talán nem is tetszett volna?! A lány szájához kapta kezét, s beleharapott a mutatóujjába; nem akart kiabálni. — Csak azt tudnám: mit esztek azon a nyiszlett emberen? Mit esztek rajta? — Ha nem mégy ki azonnal, hozzád vágok valamit. A férfi hirtelen megroggyant, nem szólt semmit. Állt a húga előtt, térdével a rekamié szélének támaszkodva. Odaát, a szomszéd szobában biztos járású női léptek kopogtak el az ajtó előtt. A férfi felemelte a kezét: — Köztünk marad! — Minek nézel te engem?! Minek nézel?! — Jól van, na, jól van. Nem kell mindjárt megharagudni. Szája elé tartott ujjal mutatta: osak csendesen! Az asiszony a másik szobában a dohányzóasztalon tett-vett, rendezkedett; cikkant az üveglapon a hamutartó, zörrent a fém cigarettásdoboz, s í-ajta felirat: „Seretett főnökünknek ... Kisipari szövetkezet dolgozói." Vaskos iratcsomó akadt a kezébe. Mi ez? Beleolvasott; a második mondat után megismerte: az ura legújabb beszámolója. Salátás — rendetlenül, ahogy találta, lelökte az asztalka alsó üveglapjára. Bejött a férfi. Az asszony nem fordult hátra, úgy tett, mintha nem vette volna észre, csak egy lélegzetnyit ott maradt mozdulatlanul, az asztal fölé hajolva. Azután folytatta tovább a rendezgetést. A könyvespolc csecsebecséit, porcelánfiguráit törülgette, amikor megkérdezte: — Mondd: mi a te meggyőződésed tulajdonképpen? A férfi meghökkent: — Ez most hogy, miért jutott eszedbe? l— Eszembe jutott. Porcelán flamingót tartott a kezében. — Talán felbíztatott valaki? — Az a valaki csak a lelkiismeretem lehetett. — Mi bajod van már megint velem? — rántotta elő kezét a nadrágzsebéből. — Mi bajod? — A régi. — A régi, a régi. — Kirobbant, s reszkető ujjain számolva, sorolni kezdte: — Senkinek halálát nem okoztam, senkit be nem csukattam; nem vétettem senkinek soha. — Nem, nem vétettél — mondta az aszszony. — Soha. Senkinek. — A hangja szenvtelen volt, nem lehetett, tudni, hogy gúnyolódik-e, vagy helyesel. — Van ennek filozófiája is: élni és élni hagyni. — Régi, bevált elv. — Neked. — Neked mi bajod vele? — Nekem?! — A rámbízott munkát mindig elvégeztem, mindig teljesítettem a kötelességemet. — Mindig. A kötelességedet mindig teljesítetted. — Mit akarsz ennél többet?! — Grammal mérve: sok is. De van kilogramm is és mázsa. — Miért nem mindjárt tonnával mérsz? Az asszony megtorpant, s férjére nézett: — Nem akarok igazságtalan lenni. — Helyére tolta a könyvespolc üveglapját, a átment a ruhásszekrényhez. A barokk ízléssel faragott, széles felső párkányt kezdte törülgetni. Dereka, háta nyúlánkan megfeszült. Kiduzzadó melle minden mozdulatra megrezzent a szorosan rásimuló, ciklámenvörös pulóverben. Lábujjhegyre állt, karcsú bokája könnyedén rugózott a teste alatt. A férfi hangot váltott: — A te legnagybbb bajod, látod: mindig mindent meg akarsz oldani. — Tétova léptekkel a feleségéhez ment: — Hagyni kell a dolgokat mentükre, megoldódik minden magától; már, persze, aminek muszáj, a többi meg nem fontos. — Mindenkinek fontos valami. — Egy a fontos: nem kell mellreszívni az életet. Ez a legfontosabb. Megveregette felesége mezítelen karját. Az asszony összerándult, a férfi megijedt nyugtalan, sötét szemétől. Szerette volna már befejezni ezt a végeláthatatlan vitát, de tudta, ha így most abbahagyják, holnap, vagy holnapután kezdődik elölről az egész. Hirtelen fárdt lett, reménytelenül fáradt. Lehuppant az egyik fotelbe, a hosszú, kissé karikás lábát egymásra vetve, végignyújtotta a szőnyegen. — Ilyenek vagyunk. — Tévedsz, nem mindenki ilyen. — Nem, nem mindenki. — Felugrott, kiabálni kezdett, ordítani: — ö nem ilyen. Ö nem. ö most is bátor, van meggyőződése. Neki van. Tudom. Én? Én csak egy opportunista állat vagyok, egy szolga. Nekem már csak érdekeim vannak és cipőpaszta-vigyorom. Senki vagyok, semmi, belém kell rúgni. 6DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap. ausnaztua JQJ X