Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-20 / 195. szám

DEMÉNY OTTÓ: Nincsenek ellenségeim Nincser-ek ellenségeim ezen a földön, bár kihívó szegénységben élek. Nem jönnek hozzám vendégek soha, és én sem megyek máshoz. Nem is hívnak. Még nem vettem el senki kenyerét, de nem is voltam túl jó senkihez. Dolgozom. Ügy vélem ez a hasznos. Lepihenek — jogom van ehhez is. Ha szeretetről fecsegnek körülöttem Tudom, hogy maglikat szeretik ők is jobban. Az éhség egyszerű törvényét észbevettem s hiszem — nem leszek mohó sohasem. Nem késztethet a sors hazudozásra, míg tiszta szavak vannak birtokomban, mert tudom — eljön egyszer az az évad, amelyben egyszerű életem számonkérik. S akkor, majd akkor — nyitott sorsomat látva eltűnődöm — íme hiszen harc volt az élet. Barátkoztam, szerettem, munkában forgolódtam. Tépett a kín, örültem, kenyerem odaadtam s a legigazabb eszményt mondhattam magaménak: Ú, ha beteljesülne még a halálon innen! DARÁZS ENDRE: MÉG CSÉPELNEK Még a cséplők brummognak « szérűn, Morgadoznak a kertek alatt. Felébresztik nyárvégi álmából A mélyhangú, őszi bogarat. Köröskörül rezegnek a szérűk. Zummog rajtuk ezer nagy bogár. Háznyi gépek, de mégis besöpri Kötényébe őket is a nyár. POLNER ZOLTÁN: p mu A verbéna illatú szélben arcom, fölött beért a nyár és elkövetkezett csavargásaim felejthetetlen évada. Szép volt menetelni a fákkal látomásaim tájai felé. Szép volt az áttüzesedett föld a dűlők kérges tenyerén. Mindenre emlékszem. Az esték úgy ragyognak szívem körül mint megszegett kenyéB és mozdulatlan kés emlékeim asztalán. Láttam a madarak csőrében az éjjel lila fátylait úszni s hosszú tűnődéseim után bordáimra zuhant a nap. Megkerestek a csodák és hajnalig daloltak velem. Egy öreg juhász elmondta életét s mentem napkeletnek tovább. Harmincegy év örömét vittem az álmok próbatételét, hogy elhozza majd szavaim igazát a férfi aki visszatér. Szép volt nekifeszülni íjként s átsuhanni évek kemény kőzetén. Szép volt hitemmel vállamra venni a földet és eget. S meg kellett járnom ifjúságom összes poklait, hogy igen helyet ne mondjak nemet s hogy megértsem a népdalok költészetét. Ekiobta a zsákot. A méhek kezdtek a kabátujj alá mászni. Bénán állt, várta, hogy megszúrják. De nem szúrtak. Ügy rázhatta le őket, mint szőrös, szárnyas magvakat. Arra gondolt, hogy abbahagyja. Leült egy tuskóra és majdnem gyűlölettel nézte a méheket. Meg-megállt, aztán újra felvette a zsákot és tovább ment. Majdnem este volt, amikor hazaért. — Itt van a méhraj — mondta és a konyhaasztalra tette a zsákot. — Vidd ki, vidd ezeket a férgeket kiáltotta az asszony undorodva •—. azonnal vidd ki..: Éjszaka itt kell maradniuk — mondta Broddén —, kint elviheti őket a róka. Most már este van, de kora reggel csinálok nekik kaptárt. Hiába sopánkodott az asszony, Broddén a méhrajt a rácsos konyhai állványon hagyta. Jól betömte az ablak hézagait és a kályha apró lyukait, nehogy az anya megszökjön. A függönyöket behúzta, mert azt hallotta, hogy sötétben egy egész napot is átalusznak a méhek. A rajzó méhek mámorosak, se nem esznek, se nem isznak. Broddénélc a szobában aludtak. Broddén biztos akart lenni a dolgában. Az ajtó hézagaiba rongyból hasított csíkokat tömködött. Reggel nem ment az erdőre, hanem nekilátott a kaptár készítésének. A méhraj a konyhában maradt, az asszony elmenekült hazulról, elvitte a gyerekeket is. Estig haza se jött. De jöttek a szomszédok. Nézegettek, tanácsokat adtak, beszélgettek, Hátráltatták Broddént a munkában. fiangulata mégis jó maradt Gyalulta a kaptárt, dicsekedett a szomszédoknak. — Ritkán jut az ember ilyesmihez. Mindig csak fáradni, meg dolgozni ... Szerencsém volt. Estére a kaptárból csak a szulákok hiányoztak. Az ajtót is megcsinálta, nehogy az anya megszökhessen. Az asszony hazajött, de mikor megtudta, hogy a méhek még a konyhában vannak, gyorsan visszament a szomszédokhoz. Broddén látta, hogy van még ideje, ezért a hátralevő munkát másnapra halasztotta. Bement a faluba — persze nem oda, ahova a felesége —« és dicsekedett a méhekkel. Reggelre elkészült a kaptár. Broddén boldogan cipelte fáradtsága gyümölcsét a konyhához. Most már csak bele kell rakni a méheket, aztán kifújhatja magát, mert megszabadult a tehertől, amit a természet zúdított rá. Megállt a küszöbön, körülnézett, egy pillanat elég volt, hogy mindent megértsen. A konyha méhekkel volt tele. Mászkáltak az abláktáblákon, rátapadtak a kályha oldalára, a konyhaszekrényre, ott nyüzsögtek a kávédarálón és a mozsártörőn. Az asztal tetején és a padlón döglött méhek feküdtek. A levegőben is méhek zúgtak, de szomorúan, mintha halotti éneket zúgnának. A szárnyuk fénylett. A raj felbomlott. A tüllzacskó a padlón feküdt. Üres volt. — Uram Isten! Mi történhetett? Az anya biztosan kimászott a hálóból és elpusztult. Broddén becsukta az ajtót Fölment a dombra, járicált körbe-körbe, mindenfelé tekingetett, mintha megoldást várt volna valahonnan. Közben a felesége is hazatért önkéntes száműzetéséből. Benézett az ablakon. Eleget látott. — Azonnal menj haza, nyiss ajtót, ablakot, füstöld ki azokat az átkozottakat. Amíg egy is marad, én haza nem megyek. — Csak az anyát fogtam volna meg — siránkozott Broddén —, az a legrosszabb, hogy az anya elpusztult Biztosan szokatlan volt neki a hely. Borzalmas, hogy az anya elpusztult. — Háromnapi napszám pusztult el — mondta az asszony. — Menj és csinálj rendet. Egyetlenegy se maradjon ott, egyetlenegy se. Űgy mondta, mintha közte és a méhek között kellene választani, és mint aki tudja, hogy csak ő nyerhet. Broddén ment. Kinyitotta az ablakot és a szellőztetőt. Hálót tekert a feje köré, úgy mászott a kályhához. Nedves zsákdarabokat és ként rakott a tűzre. — Semmit sem lehet könnyen megkapni — gondolta. — Űgy látszik, ez a törvény. Csak fáradni és dolgozni. Mikor a tűz erősen égett, Broddén elzárta a szellőztetőt. Űgy érezte, most pusztítja el a reményeit. Űgy érezte, sohasem érheti meg, hogy méheit nézegeti, amint illatosan, mézzel terhelve repdesnek körülötte a mezőn, békésen zümmögve a szép nyári napon. Másnap újra kiment fát vágni az erdőre. Fordította: KUCZKA PÉTER OraYec János: A legkedvesebb tanítvány EASZLER KAROLY ALVÖ Nö A Szegedi Országos Tárlat anyagából. Egy tanítóval beszélgettem, s mikor megkérdeztem, ki volt a legkedvesebb tanítványa, elkomolyodott és így válaszolt: — Az anyám. Csodálkozik? Igen. Az anyám. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul ült. Fiatalon megkopaszodott koponyája nem árulta el, hogy £ beszél: — Tudja, elvtárs, a mi tanyánk olyan messze esett a várostól, mint a mese a valóságtól. A felszabadulás után, amikor tanító lettem, egy vakációban hazautaztam. Anyám büszkén fogadta tanító fiát. Dolgozni akartam, segíteni neki a nyári munkában, de ő nem hagyta. Majdnem harag lett ebből. Végül mégis én győztem. Korán keltem, egész nap a mezőn dolgoztam, későn tértünk nyugovóról. Kitűnően éreztem magam az állandó fáradtság ellenére is. Csak az újságok hiányoztak meg a cimborák, a vitapartnerek. A postás ritkán járt felénk. Egy napon — emelte rám fáradt szemeit a tanító —• valami adóívet hozott. Az átvételt alá kellett írni. Anyám engem küldött. Azt mondta, elpirulva, hogy nem találja a szemüvegét. Nagyon megsajnáltam akkor az anyámat, és az villant hirtelen az eszembe, hogy nekem fontosabb dolgom is akadna itt, mint aratni. Csak azt nem tudtam, hogyan 'kezdjek hozzá. gy este aztán, mikor fáradtan ültünk az udvari lócán, arra kértem anyámat, meséljen a régi iskoláról, a régi tanítókról. Szegény, nem vette észre, hová akarok kilyukadni. Boldogan sóhajtott és elmondta. hogy ő csak egy iskolát járt, abból is kimaradt, mert dolgoznia kellett —. De mégis, mire emlékszik, édesanyám? — biztattam. — Hát..., hát — tétovázott, aztán egyszuszra elfújta: — A legelső magyar ember a király! Elnevettük magunkat. Jóízűen, hogy anyám fejkendője csücskével törülgette szeme sarkát — A király? — kérdeztem nevetve. •— Az. A király — kacagott ő isi Hangos jókedvünkre felneszeltek a tyúkok az udvari eperfa ágain, ahová a sötét elől bújtak és nyugtalankodni kezdtek. Anyám cinkos mozdulattal szája elé emelte mutatóujját és csendre intett. Nevetésünk hangtalan mosolygássá szelídült. Hallgattunk. Anyám szótlanul ingatta fejét és kötényébe ejtett agyondolgozott kezeit nézegette. Mintha énekelt volna magában. Aztán viszszafojtott hangon megszólalt: — Meg... palatábla volt. Arra kellett írni. De én csak az első betűig jutottam el. Azóta egyet sem írtam le. Nem ismerem őket. Közben annyira besötétedett, hogy nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy most már nem mosolyog. Vártam egy kicsit és hogy megpróbáljam nevetős hangulatát visszaszólítani, ezt mondtam: — Már hogyne ismerné őket, édesanyám! Sok betűt leírt már... azóta. — Én? — fordította felém a fejét. — Egyet sem. ha mondom, fiam. Apád írt neked mindig a levélben, amíg a városban voltál. — Hát a falvédők? — vetettem gyorsan közbe. — Azokat ki írta, ki varrta? Mozdulatlanságából éreztem, hogy csodálkozik. — Azt én varrtam — mondta lassan. — De ott vezette a kezemet a rajz, nem magamtól csináltam. — Mégiscsak írás az —bizonygattam hevesen és megfogtam mindkét kezét. — Maga írta azokat a betűket, édesanyám. Ezzel a két kezével — szorítottam meg a jobbját. — Hátha én vezetném... — Hirtelen elhallgattam, mert féltem, hogy anyám szégyellni fogja mások bűne tudatlanságát. De mikor szelíden el akarta vonni kezét ujjaim közül, ismét beszélni kezdtem: — Édesanyám! Nézze csak, milyen csuda dolgokat képes művelni a maga két keze. Házat emelt apámmal együtt a fejünk fölé. Kenyeret szelt és inget varrt nekünk. Hatunkat simogatott, óvott, nevelt fel a kezeivel. Mindent meg tud csinálni ezekkel a kezekkel, édesanyám. Csak írni ne tanulna meg? A tanító itt elhallgatott. Csontos ujjaival végigsimította homlokát. Remegett a keze. s a hangja is kissé, amikor folytatta: — Hát így lett a tanítványom az anyám. Nem részletezem, hogyan tanultunk együtt azon a nyáron. Nem tudnám megmondani, melyikünknek volt nehezebb: anyámnak, a tanítványnak, vagy nekem, a fiának, a tanítónak. Ezen a nyáron döbbentem rá arra, hogy milyen óriási felelősség pedagógusnak lenni. A ugusztus utolsó napjainak egyik délutánján az eperfa árnyékában hűsöltem. Anyám kenyeret dagasztott az udvaron. Lezárt szemhéjaim alól is jól lát-' tam, mikor a dagasztóteknő fölé hajolva sokáig bíbelődött valamivel. Mozdulataiból úgy láttam, hogy betűket formál a tésztába. Aztán egy nagy abrosszal letakarta a teknőt, és a vályúhoz ment, hogy lemossa a kezéről a tésztát. Alig vártam, hogy bemenjen a nyári konyhába. Zsibbadt lábakkal siettem a dagasztóteknőhöz. Mikor leemeltem az abrcezt, ezt olvashattam: „Fiam". Ujja heBerkecz Éva rajza gyével nyomogatta a betűket a liszttel leszórt tésztába. A sírás elől a kertbe menekültem és — a körtefa alá heveredtem. Néztem az érett gyümölcsök körül röpködő darazsakat és távolabb, messze a felhőtlen eget. Talán elaludtam, de az is meglehet, hogy ébren álmodtam. A tészta kelt, dagadt, s vele nőttek a betűk is. Már nem fért a teknőben, elöntötte az udvart, az egész falut, az egész világot és az egyenlítő mentén egy hatalmas felirat Clelte át a Földet: „Fiam". Anyám betűi. Mikor idáig jutott elbeszélésében a tanító, bocsánatkérően rám nézett. — Ne haragudjon, hogy ilyen szentimentális vagyok. Inkább nézze meg ezt a levelet — és tárcájából kockás papírlapot húzott elő. — Anyám első és utolsó levele. Nekem írta. Czemem elé emeltem a ^ papírt és néztem a fakó tintával és remegő kézzel írt betűket: „ ... kívánom, hogy jó egészségben találjon ..." Csütörtök, 1964.augusztus 30.DÉL-MAGYARORSZÁG 7