Délmagyarország, 1964. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-16 / 192. szám

Kárát? Jó/seÍV HAZUGSAG A lift nem járt és a villany se égett. Szarnék a sötét, huzatos lépcsőházban kettesével vette a lépcsőfokokat. Fulladozva ért a harmadik emeletre, a lakásuk élé, s reszkető kézzel forgatta meg a kulcsot a zabban. Bent ösztönös mozdulattal megnyomta a kapcsolót, de a lámpa nem gyúlt föl. — Nem lesz itt fény. élet, semmi, esztendők múlva' se! — dohogta, miközben a vaksötét előszobában az ajtó felé botorkált ÍJHUJ zamékné bent meghallotta a I

mafl motozását, eldobta a félig kész kesztyűt, s jött a zseblámpával, de közben a férje . elérte az ajtót, megtalálta a IBRBSO kilincset és belépett Kalapban, kabátban, sápadtan, komoran, elszántan. S nyomban átkarolta az asszony karcsú derekát. Mintha attól félt volna, másképp egy lépést se tud tenni tovább, menten összeesik. A gyertya a szekrény tetején állt. füstölgő lángja sárgán, s remegve imbolygott a léghuzattól, az asztal, a székek, s az ágyak holt árnyéka életre kelt a szőnyegen, a csilláré a falon. — Sikerült? — kérdezte az asszony suttogva, hogy a két gyereket, akik a kitört ablak alatt kockáztak a sarokban, ki ne zökkentse a játékból. — Sikerült!... Hétkor indul a kocsit. s; — Szarnék még mindig akadozva szedte a lélegzetet. — Rohantam ... futottam... a villamos csak a hídig jár. — A csuklója fölé csatolt órára pillantott. — Hat óra öt perc!... — Kibillentett egy saséket az asztal mellől, de nem ült le. Az asszony szinte szédült. Mint akire egyszerre szakad rá a boldogság és a bizonytalanság. — Most? Ma... Pista, ne őrjíts meg! Hétkor?... Istenkém4 ... Pistii... Végre, végre! — hadarta, hebegte kínlódva, zavartan, s közben Karcsira gondolt: Ttegnapelőtt megint szóba hozta, hogy vágjanak neki az útnak, de Karcsi hallani se akart róla. Szarnék már akkor jelezte a kocsit, de ő nem hitte el, Karcsinak nem is említette. Ennek a mamiasznak úgyse sikerül ez se. mint soha semmi még... fis most mégis.:. A tornyos építmény a sarokban nagy robajjal összedűlt A gyerekek visongva kapkodtak a széthullt kockák után, s újrakezdték az építkezést. — Kiküldjem őket? — kérdezte halkan az asszony. Szarnék csak legyintett, s idegesen hadonászva mesélte tovább, hogy a kocsit Szatén Frici vezeti, az ÁTSZ sofőrje. Megy az elnök, a főkönyvelő meg az egyik meós. — Frici jó haverom még a frontról, s egy helyet fönntartott nekünk. — Egyet? Gsak egyet? — meredt rá hirtelen kihűlt, üveges szemmel az asszony. — Épp itt a bökkenő!. . Ma csak egy valaki mehet. Ez a tizenegyedik fordulója... Holnap még tesz egyet, s azzal vége. Frici babonás. Irtózik a tizenhármas számtól. Többet nem kockáztat, de holnap három személyt elvisiz közülünk. Ezt is elintéztem! Az asszony arca Ricsit földerült, agyában tisztult a zűrzavar. Már tudta, mit kell tennie. Szarnék most elismerést vár. Átkarolta ráncos, izzadt nyakát. — Remek! — megcsókolta, s a szemébe nézett. — De Pista! Jó lesz ez így... Ha külön megyünk, hogy táláljuk meg egymást? Szarnék, amíg hazafelé lobolt, fölkészült érre az ellenvetésre is. Megcsókolta az asszony homlokát. — Drágám!... Csak egyetlen napról van szó! Holnapután kint leszünk mind a négyen. Az első faluban megvárjuk egymást. Az a lényeg, hogy egyszer kint legyünk! —• Tudom, tudom, de..; Mégse olyan egyszerű... — Semmi de! — szólt türelmetlenül Szamok. — Öltözz! Hozom a bőröndöt... Csak egyet vihetsz! A kisebbet hozom... Ezt kikötötte Frici... Mert sok a cucc... — De Pista!... Én? Hogy én ... ma... egyedül? Hogy én ... elsőnek én? :.. —• kapkodott levegő után az asszony. A szőke, bodor hajába tűri. aztán megragadta a konyhába induló férfi karját, s nem engedte ki. — Te! Persze, hogy te! — Szarnék rénézett, s elnevette magát. — Mindig elváriad, hogy mindenütt előre engedjelek, hogy udvarias legyek, mert az így férfias ... Hát éppen most ne? — Ne bolondozz! — Az asszony a kályha mellé húzott egy széket. — Ülj le! Csak egy percre..: Ezt meg kell beszéljük... — Hetek óta erről beszélünk, másról se! »— makacskodott fölényesen Szarnék, de aztán csak leült. Az asszony pedig a térdére telepedett, mint hajdan, mikor a menyasszonya volt. s némán hallgatta a szemrehányásait. — Gyáva, gerinctelen fé' regnek neveztél, amiért ebben az őrültségben nem vettem részt és mozdulni se akarok. Még annyi eszem sincs, hogy kisétáljak a nyitott börtönkapun, csak lapulok itt, mint dinnye a fűben ... Most az a hős, már az is hős, aki menekül, már az egész ház elment.:, üres az egész város, mindenki elment, akinek mákszemnyi esze van.1, ezt hajtogattad... s mikor végre sikerült kocsit szereznem, lefizettem az ötezret Fricinek, és csak be kéne ülnöd, hát egyszerre visszatáncolsz? Nem értelek! Miért? ... — Én kezdtem, ez igaz — ismerte el az asszony. — Mert valami jelét szerettem volna látni, hogy te is férfi vagy — tette hozzá magában. — Vagy már akkor is az a régi, titkos vágy dolgozott benne, hogy szabaduljon tőle? — döbbent rá most hirtelen. Aztán meztelen karját a férfi nyakára fonta, s így folytatta hangosan. — De ha te úgy érzed, hogy csak én hecceltelek bele... — Nem! Nem! — tiltakozott Szarnék. — Nem erről van szó!.., — Én csak azért biztattalak, mert mindig arról ábrándoztál, hogy ha te kint egy tenyérnyi műhelyt nyithatnál, s ott látnád a neved a cégtáblán, ahogy valamikor az apád műhelye fölött... aranybánya lenne az, mert a te szorgalmad, a te tudásod ott aranyat ér... Örökké azt fújtad, hogy utálod a gyárat, hogy üldöz Kovalik, nem enged keresni, hogy te mindennap százötven százalékot csinálsz és csak százat ismer el... és fogadkoztál, hogy kitaposod a belét, hogy megölöd ... Tudod, mennyit aggódtam érted, hogy egyszer elveszíted a fejed ... — Hát..., most aztán megmondtam neki a magamét!. . »Te undok, pókhasú pióca!* — idézte Szarnék önmagát. — »Én ilyen vérszopó hajcsárral nem dolgozom együtt tovább!*... Sokan hallották... — Pistukám! Aranyom! — ölelte meg ámulva, s elbűvölve az asszony. — Csakhogy megjött végre hangod! Így kell beszélni ezekkel! Bátran, férfiasan! Szemükbe vágni az igazat. Kíméletlenül. Ahogy ők bántak eddig veled! — Tenyerét szorosan a csontos arcára tapasztva, megcsókolta hevesen. — Mindig ilyennek kéne tenned, ilyen harciasnak. Így szerettek... — Hát ami azt illett™ — Szarnék ellágyulva adta vissza a rég nem ízlelt csókokat, ágyéka átforrósodott, de eszébe jutott a kocsi, s gyöngéden lefejtve magáról az asszony karját, föl akart állni. De az még jobban befészkelte magát az ölébe. — No és ő, a nagy Kovalik, mit válaszolt? Ezt még el kell mondanod!... — A fene tudja már! — Szarnék az órájára nézett— Negyed hét múlt, drágám... — Lenyelte? Szó nélkül? *— Le—, akkor..., de nem™? Vagyis az úgy volt.. „ a pénztár előtt várai-;óztunk, s mikor bejött, valami süket dumába kezdett hogy aszoogya: Remélem, nemcsak a pénzt veszitek föl, hanem most már a mim kát is!™ Erre törtem ki én... — Es ő? Ö mit Telelt? — Mit?... Semmit! Ügy tett, mintha nem hallotta volna. Pedig jól kitiltottam a szám. A pénztáros beszüntette a fizetést. röhögött, éljenzett mindenki. Valaki azt kiabálta: a munkástanácsban volna a helye!... Már mint nekem!... Ha ott nem hagyom őket, tán be is diligálnak ... Kovai ikot aztán nem láttam, csak kint a portán. Komlóssal pusmogott, a kirúgott übével, aki most a pufajkásokat szervezi .... -Lesz még a kutyára dér!* — Azt mondta? — csapott le rá az aszszony. — Azt merte mondani az a pofátlan disznó!? — Azt!... Komtosnak meg akik ott ácsorogtak beöltözve. De én tudtam, hogy nekem szólt. — Persze, hogy neked!.:: Az asszony szeme ravaszul izzott, csillogott. Milyen jó, hogy ezt kiszedte belőle! Akár igaz, akár nem, ennek hasznát veszi. Komolyra ráncolta homlokát. — Képzelem, hogy feni rád most a fogát! — Lehet... De én már akkor nem törődtem vele. Kinyalhatod a fenekem... Köptem egyet, s kiléptem a kapun. — Azt mondtad? És köptél?... Hát ez isteni! — Mii esudálkozol? Hisz akkor már beszéltem Fricivel, el volt intézve minden. A gubát is átadtam neki. — Ö! ó, te boldogtalan! —. nyögött föl magában az asszony. — Csak ezt ne kotyogtad volna ki! — Mintha jeges vízzel öntötte volna nyakon, egyszerre, lelohadt, kihűlt. Kiesett a szerepéből. Dideregve húzta össze magát. Aztán csüggedten, kínlódva föltápászkodott. Szarnék nem vette észre, mit történt benne, megtapogatta zsibbadt combjait, s kiment a konyhába. Ö pedig a langyos kályának dőlve igyekezett magában rendet teremteni. vincze ANDRÁS UAZ A DOMBOLDALON Bede Anna: A nyár utolsó napja Ébred a zöldtarajú óriás, csillogó csipkéi között, Nyújtózó tagjain lecsorog a fény, ölébe vörös Labdát dob a nap. Ilopp! leröppen a labda Libeg tovább, sok gyönge habujj dobja — kapja. Játszik, az óriás, szájába vette és szétrágta a napot, Gyöngyös csengőit rázza, szikráznak hófehér kristály-alakzatok. Surranó sirályok lábáról gurul sok szikra-golyó. _ Kis hajó — nagy hajó, játszik a zöldtarajú tó! Emberbabák, sör sók habbal, hárrwló orrok, törülközőruh&k Sírás — kacagás, augusztus végén soha ilyen kánikulát! Nevek röpködnek, hajódudát nyerít túl a harmonikaszó, Kiáltoznak, futkosnak, senki se tudja miért, és ez a jó; Pántlikás vitorlás dülöngél, tréfás fákerekek táncolnak, fröcskölnek, Gyerekek hasa alatt gumitestű, nagyszemű vízi szörnyek, Hangszóró bömböl, recsegve harsog a dzsessz: Csao-csao bambina, a nyár utolsó napja ez! Azt&n elkotródnak a ficánkoló vízi szikrakoboldok, Haragos ráncokat vet a csapzott, szürke homlok, Elvalta a játékot a megőszült tó, terhére van az ünnep, Fagyos lehelete végigsöpri a vizet, az emberek elmenekülnek. Befogadják őket a kőházak, melyeket maguk emeltek, Okosnak kell lenni, hogy éljünk, nincs többé játék a csúszda mellet. A megvadult tó bőg, s mint minden zsarnokok, magára marad Haragjával, szúrós nád közt, az elnémult hegyfok alatt. Döbbent szirtek alján megtépett óriás vonít, Szédülve kullog, nyalván kövér szőlőkertek vörös lábait, És már nem tudja, hogy ö maga volt-e, vagy az ember, Aki a nyáron esztelen-jó varázslatot űzött mindenekkel. mspT£ft29|ár ott tartott, hogy elfogadja I laF a 'cocsiban fölkínált helyet. • Hátha Karcsi mégis utának A > fenne? • • • Szarnék ma is IlVEl szerelmes belé, de ő már torSSSlISsalH kig van vele. mert gyáva, mint a nyúl, hisz még szájhűs is csak akkor mer lenni, mikor már mindent elintézett Fricivel. Másnál ez bölcsesség volna, nála csak gyávaság. Evvel vágjon ő neki a világnak?... Hisz ezt ott kint, ahol, mint mondják, még a dzsungel törvénye uralkodik, már az első nap eltaposnák, mint a férget... Ha ő most előremegy, ennek holnapra elszáll a bátorsága, hisz azt eddig is csak ő lehelte belé... Ez, ha egyszer öt nem érzi maga mellett, összeomlik, nem jön utána, nem jöhet, mert holnap, nélküle, nem lesz már jártányi ereje se. Ettől megszabadul... De Karcsi?... Az makacs, önfejű, az igazi férfi, annak ő csak engedelmeskedni tud, de parancsolni nem, az megmondta, hogy ilyen kalandra nem vállalkozik, inkább fegyveres őrnek jelentkezik... Ha viszont ő itt marad, ha most ügyes lesz és erős, nem kell tovább hitegetnie. Még harmincéves sincs, újrakezdheti vele az életét. Csak egy kicsit kell még vigyáznia, kitartania... Szarnék a három év alatt nem fogott gyanút ... Most itt a soha vissza nem térő alkalom! Szarnék berobogott a bőrönddel. — Fél hét! Most már egy perc időnk sincs! — A kezét összekulcsolva töprengő aszszonyra nézett. — Vagy... vagy mégis meggondoltad magad? — Nem! Nem! — szedte össze magát gyorsan az asszony. — Menni keli. Megyünk, ezt már rég eldöntöttük... De én a fiúkat nem hagyom itt! — Ma csak egy hely van! Egyetlenegy! Hát nem érted? — Nélkülük nem megyek!... Itthon se mentem soha, sehova. Még a szomszéd utcába se! — Holnapután ott lesznek velem azok is! — Aztán azzal a négy ismeretten férfival ... — Azoktól nincs mrt tartanod. Azok is menekülők .. . Urak! ... — Menekülők, urak, de mégiscsak férfiak. Vadidegenek. Ki tudja, mi lakik bennük?! — Én megbízom benned, drágám... Tudom, hogy szeretsz' — Ha te nem vagy ott... Nem!... Pista! Neked kell el menned ma! — Nekem? — Szarnék ijedten pislogott rá, bajsza lekonyult. A hangja remegett. — Nekem? Ügy gondolod? — Igen! Neked. Pistukám. Te vagy a férfi!... Holnap szétnézel ott, szerzel valami szállást nekünk... Az első faluban, ahogy mondtad. S holnapután ott találkozunk. — Nekem mégiscsak könnyebb volna a két sráccal meg a többi cuccal ... S az, hogy téged már biztonságban tudlak, kint... — A biztonság! Ez az! — kapott a szón az asszony. — Arra most neked sokkal nagyobb szükséged van!... Mert eddig nem csináltál semmit, még Csak a szád se járt. De most, hogy összetűztél Kovilakkal... Te!... Az már beköpött téged, erre mérget vehetsz! Holnap, de talán már az éjszaka. Vagy fél óra múlva jönnek érted... Minden percben itt lehetnek s akkor mindennek vége... Pista! Én annyira szeretlek, tudod, s annyira féltelek... Menned kell! Könyörgöm, menj, menekülj, amíg lehet! Az asszony zokogva borult a nyakába. Szarnék egészen belesápadt ebbe a vallomásba, s abba, amit a szabadságát fenyegető veszélyről hallott. Homlokát hideg verejték öntötte el. Nem habozott tovább. — Igazad van! — mondta tompán. — Ne sírj. Megyek! — Fölpattintotta a bőrönd rozsdás fémzárait s föltépte a fődelét. Az asszony a szekrényhez ugrott, kitárta mindkét ajtaját s adogatta kifelé a ruhát, a fehérneműt. A két gyerek abbahagyta a játékot, s tátott szájjal bámulta az eszeveszett, néma kapkodást. — Anyu, anyu, anyuka! — A kopaszra nyírt, ötéves Sanyi kérdezni akart valamit, de a felnőttek meg se hallották. Pista, az idősebb, aki már másodikba járt, bölcsebb volt. nem is próbálkozott. Nem is őket figyelte már, hanem azt a rég nem hallott, ismerős csikorgást és csilingelőst, ami az utca csöndjéből tört fel hozzájuk váratlanul. — Anyuka! Apuka! A villamos — kiáltotta ragyogó arccal s nyomban rákezdte az öccse is: — Jár a villamos! Jár... Jár a villamos! — Táncolva, szökdécselve rohantak az erkély ajtajához, fi aztán onnét kiáltozták szertelen örömmel: — Ott megy az első a Közértnél!... Most fordul a másik a sarkon ... Apu, anyu, gyertek! A csomagotoknak más volt a gondjuk. Szarnék a tömött bőröndön térdelt, be szerette volna zárni, de nem boldogult, míg egy rend ruhát ki nem dobott. Aztán a kenyéren osztoztak, amit háromórás sorbanállás árán szerzett délelőtt az aszszony. Szarnék ném akarta magával vinni. — Egy morzsát se! Van ott kaja dögivei. De itt. .. ti... — Ne félts te engem. Majd szerzek én! — fogadkozott az asszony, s a kenyér mellé odadugta a kopott táskába a kitonyi füstölt kolbászt is, amit tegnap hozott Kispestről az anyja. V X 6 DÉL-MAGYAHQRS4AG Vasárnap. 1964. augusztus 16. f