Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

SIMONYI IMRE VERSEI lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Nyájat tereltünk nagyapámmal... Fején szalmakalap volt karimájú. széles Valahol Belényes alól a nyájat tereltük akkor Pankotának; azon a nyáron. Jó botokkal, meg két szemes kutyával, s azzal a bocskoros-talpas rideg-juhásszal. Hogy is volt aznap: azon az éjjen! már nem tudom, már nem emlékszem. Talán csak arra, hogy a vadzab akkor virágzott az útfélen. Meg arra: hogy a Bodó-tanyan borral. mosollyal, marasztalással — meg hellyel — kínált az a lány. S talán még az is aznap történt: hogy valahogyan tegnap este Pankotán s Belényesen túlról valahol az emlékezetből egy nyáj juh vonult Budapestre... — s az öreg gyalogolt elöL Fején szalmakalap volt széles lutrimájú. S hogy velem szembe én is ott jöttem aki voltam. Nagy bottal, két kutyával, s azzal a talpas öreg juhásszal. Vonultunk hát egy nyáj juhot terelve, át a Kőrúton, s keresztül rajtam. s vadzabiüatú emlékezetbe LEVÉT Még azt sem mondhatom hogy elfeledtelek volna. Csak tegnap óta valahogy úgy tűnik a kettőnk ügye mintha egy harmadik — talán a vonaton mesélt volna egy zavaros történetet. Am én egy állomással hamarább szálltam le mint a mesélő és így most nem tudom a történet végét megírni néked. Immár hagyománya irodalmi életünknek, hogy időnként együtt jelentetik meg a fiatal magyar írók novelláit, mintegy bemutatva így az előző antológia óta megtett fejlődés útját. Ebből a szempontból Gondos Ernő válogatása jól sikerült. A „Körkép" az utóbbi évtizedben feltűnt, igen tehetséges prózaírók legkifejezőbb és egyéniségükre legjellemzőbb írásait tartalmazza. Érdekes és örvendetes, hogy fiatal prózaíróink mindannyian a mai valóságnak ezer arcára figyelnek, mai problémákra keresnek választ, áttételesen még azok is — mint Sánta Ferenc — akik témájukat a múltból merítették. Ha szabad kategorizálni (jelen esetben az elkerülhetetlen), három korcsoport jelentkezését figyelhetjük meg az antológiában. Az egyik az „idős fiatalok" csoportja (Bor Ambrus, Fejes Endre, Galabárdi Zoltán, Sánla Ferenc), akik már sem koruk, sem irodalmi rangjuk szerint nemigen illenének a fiatal prózaírók antológiájába. Az antológia javarészt az 1957—60. között jelentkező prózaírók (Baráth Lajos, Bertha Bulcsú, Fenákel Judit, Galambos Lajos, Gerelyes Endre, Szakonyi Károly stb.) alkotásait tartalmazza. Aminek pedig a legjobban örülhetünk: e kötetben már egy új „csoport" alakulásának, forrongásának is tanúi lehetünk, a legifjabbaknak, akik a két évvel ezelőtti antológiában még nem szerepeltek. HATVANI DÁNIEL VERSEI iiiitiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHi iiiiiiiiHiiiiiiimiiiüiiiiiiiiiii Egyformán ölel Lépésben üget a vonat tíz kilométernyi kődíszlet között. Fénycső-sorok fordulnak, függesztve tömör levegőre... Kanyargó sínen kerék nyöszörög. Ember-áradat jön-megy lankadatlan: Budapest tombol az alkonyatban, árkádok ívei alatt. Loccsanó fények köszöntik a mozdulatlan hidakat. És én a lengő-ringó vagonban, kigördülve az alkony kődíszletei közül, nem engedem. hogy felfakadjon a lassú, komor ritmusok kavicsként görgő fájdalma. Várnak a csattogó esték szemaforjai, sorompói; csilingelő bakterházak, szunnyadó, apró állomások között kell végigzakatolni. A távolokat, mint zene, szép nyugtalanságom belengi. Budapest fényével szememben hajt a sorsom falvak között tekeregni. Mert a díszlet csak díszlet s a fénycsövek is jéggé fagynak, ha e határok közé préselt tízmilliónyi lobbanásban a lélek magára maradhat. Hát csak száguld a gyorsuló szerelvénnyel, mely nekivágtat az esték nyugodt ölébe fejét lehajtó hazának. • Mert a díszlet csak díszlet, legyen bár akácok mögötti tanya, vagy üveg-zenéjű lakónegyed tűzben vibráló ezer ablaka. Az egymáshoz rázódó közös lét nem kérdi: főváros-e vagy vidék, — egyformán ölel csillagaihoz a budapesti vagy bugaci ég. Mint a költemény, boldog íveléssel robog ki a fényből a gyors már. Szikrázó dalát visszhangozza e lélegzetnyi, otthonos táj. Közel, vagy távol — mindegy — város simul szívemhez s bárhol látható tornyábam egyetlen harang verdes. ( mbhé/ak forognak zölá napszemüvegén át nézi az isten hogy bugyborékol az aszfalt a kopár lucsok-hóségben áznak a házak s az utas is mind az ablakhoz áll a latyakban békák káromkodnak míg sziszeg a sás s a fortyogó világ gabonát lesnek tolvaj verebek ásító lombok zizzenésein át gépek vasira aratók csücsülnek fehéren izzik az ég ülepe húznak a lökhajtásos vadméh-rajok a napraforgó-támaszpont fele görögdinnyévé robban szét a nyár gömbhéjak forognak egymásról leválva az atom jóízén csodálkozik az isten s piros bélyeg ül sápadt homlokára zug embert, sánta kutyát hamar utolérik ... Nagyon megharagítottad apádat. Aztán vizes ruhát rakott a fenekére meg a combjára. Nagyon jó hűvös volt. Sírni szeretett volna, odabújni anyuhoz, és nagyon nagyot sírni egészen addig, míg meg nem hal, mert most biztosan meghal;.. De jobb is lesz..." Akkor majd sajnálják, akkor majd szeretik ... Nagy csuklósokban tört fel belőle az elfojtott sírás. — Na, aludjál szépen. Anyu nagy kezével betakarta, egy picit talán meg is simogatta a takarón át, és elment. Most már tudott sírni. Azt várta, hogy anyu magához húzza, megcsókolja majd. De nem. Klári anyu mindig olyan, hogy sohasem mer az ölébe bújni. A Juci néni azt mondja, azért nem tud a gyerekkel bánni, mert sohasem volt saját gyereke. A Nagy Évi anyukája nem ilyen. Biztos, mert az édesanyja Évinek. Ügy is hívja: édesanya. Mindig megcsókolja Évát, mikor hazamegy az iskolából. Mindig olyan kedves. A múltkor őt is megcsókolta, "mikor elesett náluk. Azt mondta: — Na, ne sírj, kis bogaram, nem fáj. — Pedig nem is azért sírt. Csak az jutott eszébe, hogy mért nincs neki i® olyan igazi anyukája. mint Évinek. Persze, ez butaságé mert kettő ip van. De hát a Klári anyu mostoha. Az igazi meg... a Kati. S mért van az, hogy az ő anyukáját mindenki szidja? Miért mondanak rá annyi roszszat? Apa is mindig csak úgy emlegeti, hogy az a bestia, meg az a rifke. és mond még csúnyábbakat is néha rá. Mért haragszik rá mindenki? Hiszen olyan szép. Sokkal szebb, mint Klári anyu, Éva anyukájánál is szebb. Szebb mindenkinél. Azt mondják, hogy ő az anyjára hasonlít. Ennex nagyon örül. ö is olyan szép lesz, ha nagy lesz. A Kati biztos nem engedte volna, hogy apu így megverje. Mért is nincs velük? Mért ment el? Azt mondják, hogy elzüllött és eldobta a gyerekeit. Érdekes, ő egyáltalán nem emlékázik. hogy valamikor is eldobta volna valahol öt vagy az öcsit. ö csak arra emlékszik, hogy még egészen kicsi volt, fájt' a keze, és akkor a Kati megpuszilgatta. Meg arra, hogy egyszer nagy kiabálásra ébredt. Apu meg Kati anyu nagyon veszekedtek. Aztán reggel apu öltöztette őket és sírt. Azután nagyon sokáig Kovács néninél laktak. Lassan el is felejtették, hogy anyukájuk is volt. öcsi a Kovács néninek azt mondta, hogy mama. Aztán jött a mostani anyukájuk, öcsi őt is könnyen megszokta. Ö sokáig nem tudta még azt mondani neki, hogy anyuka. Egyszer kint játszottak a kertben. Arra jött egy néni. Megállt a kerítésnél, körülnézett. mintha félne, aztán odahívta őt. Akkor ismerte meg, hogy a régi anyukájuk. Csokit adott neki. Sokat. Nézte őket, sírt, aztán hirtelen elszaladt, öcsi megkérdezte, ki ez a néni, amikor megmondta, hogy az anyukánk, öcsi azt mondta: — Nem is igaz. Hazudsz. öcsi mindenre ezt mondja. Persze, ő még kicsi. Nem érti... Senki sem hitte el, hogy itt járt és csokit hozott. Azt mondták: érdekli is azt a két szerencsétlen gyereke. Kisebb gondja is nagyobb annál. Meg: nem anya az ilyen, nem érdemli meg az anya nevet sem. De amikor egyik nap azt mondta, hogy: — Láttam a Katit. Félrefordította a fejét. rám se nézett ... Mindenki elhitte és szörnyülködött. Pedig ez nem is volt igaz. Máskor meg azt mondta, lehetőleg, mikor többen is hallották: — Láttam a Katit egy palival — igen nagy sikert aratott, pedig azt sem tudta, ki az a Pali, csak többször hallotta, hogy valamit Palit, vagy palikat emlegetnek az anyjával kapcsolatban. lassanként arról is leszokott, hogy magában mamának hívja, mint kicsi korában. Nem is igen gondolt rá, csak amikor kikapott, és azt mondták: „szedd a sátorfádat és menj a Katihoz". De hát hol keresse? Lassan álomba sírta magát. Azt álmodta, hogy iskolából ment haza és az ajtóban állt a Kati, mint az Éva anyukája szokott. Mosolygott és a haja csak úgy szikrázott a napfényben. Odaszaladt hozzá és azt mondta: -anyukám ötöst kaptam*. Kati anyu nevetett, villogtak a fehér fogai. -Igazán? Akkor én is adok neked valamit. Jó?* S tényleg adott. Nagyon, nagyon szép, csillogó, tündöklő valamit, de, hogy mit, arra sehogysem tudott visszaemlékezni. Hosszú ideig gondolt erre az álmára, de nem beszélt róla még öcsinek sem. Ez volt az egyik titka, a másik, az igazi, a találkozás. Akkor tudta meg, úgyis hiába küldik, nem mehet a Katihoz. Szódavízért küldték Juci nénihez, a cukrászdába. Megváltotta a blokkot és odaállt a pulthoz. Juci néni valami furcsa izgalommal lehajolt hoízá és a fülébe súgta: — Nézd csak, ki van ott. Odanézett. Sokan ültek az asztalnál, ö is ott volt. — Zsuzsika — mondta bizonytalanul — Zsuzsika ... Gyere ide ... Egy pillanatig tétovázott, ránézett Juci nénire, de az ő arca nem adott tanácsot. Először arra gondolt, hogy otthon kikap ezért, aztán arra, hogy hátha most csakugyan megkapja azt a csodálatos valamit,... Tétován elindult. Megállt az asztal előtt. — Kj ez a kis maszattündér? Ezt egy bácsi kérdezte. — Ez a te lányod Kati? — Nafene! Neked ekkora lányod is van? — Van ám. Zsuzsika. Ugye ... ugye kislányom ... Zsuzsikám... Gyere... Gyere közelebb ... Mondd meg nekik, ki vagyok én neked?... Ö csak állt, nézte a kócos, zilált hajat, a zavaros szemet, aztán az állandóan füstölő cigarettát. Hallgatott. Hát ez az ő szép anyukája? De, hiszen nem is szép .., — Ki vagyok én neked?... Mondd! — ... A ... Anvukám — akarta mondani. Magában ki is mondta, de, hogy nézte a furcsán rámeredő arcot, azt mondta: — A Kati. Az arc elsápadt és nagyon csúnyára torzult. — Nincs nekem gyerekem se már! Mindent elvettek tőlem. Mindent! Kiáltozott és verdeste a fejét az asztalhoz. Nagyon megijedt, úgy érezte, tőle is elloptak valamit. Torkát kaparászta a sírás. Sajnálta Katit, dehát nem tehetett róla, hogy nem jött ki a száján az a szó ... Olyan csúnya és italszagú, mint néha apu, ha hazajön. Olyankor apától is fél... Juci néni sírva nyomott egy kétforintos fagyit a kezébe és sietve kituszkolta az ajtón. Erről sem szólt soha senkinek. ~|újt apu érdes, nagy kezének simogatása alá, és végérvényesen úgy döntött, hogy nem megy el. — Alszol? — bökte oldalba az ágyban az öccsét. — Naa! Hagyj békén! Megmondalak! — Te! Mondok valamit — suttogta titokzatosra fogott hangon. — Mondj, de ne hazudj, mert megmondalak. A kislányban nyolc évének minden önérzete felágaskodott. — Te undok. Nem is mondok semmit — sértetten félrefordult. Hallgattak, öcsi szólalt meg újra susogva: — Na mondd már. Istenbizony nem mondom meg senkinek. — Istenbizony? — Hát persze na! — Tudod, mikor a Juci néninél voltam szódáért, ott volt a Kati. — Kicsoda? — Hát a Kati, a mi igazi anyukánk. — Nem is igaz. A kisfiú meghökkenve elhallgatott. — De. Becsszó. Ott volt... Ült egy asztalnál ... Aztán odahívott. Mosolygott... Csudaszép ám az arca meg a szeme. Fagyit meg csokit is vett... Meg is csókolt... Itt az arcomon ... Aztán ... Aztáp adott még valamit... — Mit? — öcsi izgatottan közelebb húzódott. — Mutasd meg. — Nem. Azt nem lehet. Megígértem neki... De valami csodálatosan szép. .. Fényes ... Nagy ... Olyan ... Mint a nap. •. Azt is mondta, ha kikapok, menjek csak hozzá, meg, hogy vesz ő nekem mindent... És én, ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint ő ... Olyan szép. Meg . .. öcsi hangja valahonnan az álom küszöbérői botladozott vissza. — Nem is igaz... Nincs is igazi anyukánk ... Te hazudós... Vasárnap, 1964. júlins 12. DÉL-MAGYARORSZÁG 7