Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

Petershagennél — Greifswaldban Á két név nem ismeretlen a magyar fülnek. Ez az a város, ahol egy Wehrmacht tiszt, a város parancsnoka, 1945-ben ellenállás nélkül átadta a hatalmat az előnyomuló szovjet csapatoknak, s ezzel épségben megőrizte sok ezer polgári lakos életét, a 700 éves házakat, a műkincseket, az egyetemet. A televízióban ismerkedtünk meg azzal az ezredessel, akit a filmen Ebershagennek neveznek. Világszerte sok vitát kiváltott, s amellett nagysikerű mű: A lelkiismeret lázadása. A regény szerzőjének és hiteles története szereplőjének valódj neve Rudolf Petershagen. Külföldi vendég nem várhat... A Német egység útja 10. számú greifswaldi ház éppen olyan, mint az összes környező bérház. Hat lakás nyílik egy lépcsőházból, kapuja tárva-nyitva. Petershagent nem volt nehéz megtalálni. Még a gyerekek is tudják, hol lakik a város díszpolgára, a szívélyességéről is híres író. Frissen vásárolt könyvével a hónom alatt kicsit elfogultan és szorongva csengettem be, azzal az elhatározással, hogy csak dedikáltatom a könyvet és nem zavarok. A felesége nyitott ajtót. Azonnal bevezetett, hellyel és cigarettával kínált, majd azt mondta: — Várjon, kérem, legyen szíves, körülbelül 20 percet. A férjemnek rengeteg aláírnivalója van még. Aztán átment a szomszéd szobába, bejelenteni. Petershagen azonnal kijött hozzám, betessékelt a dolgozószobájába, leültetett egy karosszékbe s még jóformán szóhoz sem jutottam, amikor megszólalt: — ön Magyarországról jön? Olyan messziről? Dehogy is várhat 20 percig. Azzal félretolt egy nagy halom könyvet az asztalon, odaült és kérdezett. „Naponta négy-öt órát írok ..." Munkáról, emberekről, egyéni problémáinkról beszélgettünk. S amikor — egy óra elteltével — komoly elhatározással távozni akartam, visszaületett a székbe és marasztalt: — Hová siet? Fontos dolga van? Hivatalos? — faggatott. — Maradjon még! Én természetesen szívesörömest maradtam. — Tudja, tegnap jöttem vissza a nyaralásból s most több kilós postát kell elintéznem. Délután dolgozni fogok. Naponta írok öt-hat órát. Hogy hogyan írok? Hát előbb kézzel, aztán kijavitgatom, többször elolvasom, megint javítok, majd a feleségemmel együtt átnézzük és ahol még akad csiszolni való, ott ismét csak javítunk, ö az első kritikusom. — Kiket szeretek legjobban a német irodalomban? A maiakra vagy a klasszikusokra gondol? — igyekezett pontosabbá tenni a kérdésemet. — Mindenekelőtt Thomas Mannt tisztelem, öt tartom legnagyobb mesteremnek az irodalomoban. Ahogy ő ír, szélesen, mint egy nagy folyó sodrával magával ragadva kicsit és nagyot, úgy szeretném- én is ismerni az életet és megírni. A másik kedvencem Ludwig Renn. Ismeri a nevét? Igen? Jó. És a Nemesség alkonya című regényét? Be kellett vallanom: nem. — Na, nem baj. Itt van! Kivette a könyvszekrényből megmutatni. — Pályánkban van egy sor közös vonás: a származás, a katonatisztként való kezdés, a késői tollragadás, no meg a nagy fordulat mindkettőnk életében: az űj megértése és magunkénak vallása. Irodalmi tevékenységéről egyébként csak annyit árult el: új regényén dolgozik. Három-négy évig írja. A címe egyelőre titok. Körülnéztem a szobában. Mint nagy hírességeknél, itt is a fényűzés jeleit kerestem. Hiába. Három műve ••fut* a könyvpiacon. Az egyiket megfilmesítették. Számtalan dísztisztség viselője. Luxusvillát, kocsit, mint a legtöbben ilyenkor, őnem vett. — Nem. Ez nem nekem való. Nézze, ebben a lakásban lakom 1938 óta. Ha akkor megfelelt, most ugyanúgy meg kell felenie. Sokaknak a hírnevükkel együtt növekszik a kocsijuk. Nagy siker — nagy autó; még nagyobb siker — új autó, egy méterrel nagyobb. Így van ez. Én ezt nem csinálom. Üdvözlet a szegedieknek Aztán megkérdeztem tőle, mit szólna, ha itthon elmondanám találkozásunkat, s bár nem volt szándékomban, de írnék róla. — Jól van fiatalember, nem bánom. Csak akkor ne felejtse el, kérem, átadni üdvözletemet a szegedieknek. Eljöttem. Kikísért az ajtóig. — De csúnya időnk van, már megint, mindjárt esik. Nem hozott esernyőt? Kezet nyújtott, erős, nyíltférfias szorítással. Különös — villant fel bennem —, a dicsfény, a hír ellenére valaki ennyire szerény és közvetlen maradjon. Ritkaság. — Viszontlátásra, viszontlátásra! És ez a Wiedersehen valóban egy őszinte kívánság: egészségben látni mégegyszer az egyébként nagybeteg idős férfit, akit megtörtek a súlyos évek, a nyugat-német börtönök, a halálos ítélet, s akit mégis lábraállított a tiszta lelkiismeret. Meghajtottam a fejem előtte mindannyiunk nevében. A tisztelgő meghajlás nem is annyira a világhírű írónak szólt, mint inkább a melegszívű magánembernek. Radnóti László Szabadi László, az ifjú olvasztár olyan rettenetes testi erejű ember, hogy már legendák keringenek róla az üzemben. A minap egy roszszul kapcsolt fenyőszál eldőlt az épülő állványból, egyenest a napközibe tartó gyerekekre. De Laci elkapta a hatalmas szálfát s bár térdre roskadt., semmi baja sem esett, se neki, se a gyerekeknek. Laci most ott hasal az édes nyáreleji napsugár aranyözönében a hévízi strandon. Mellette szép, szőke, búzavirágkék szemű fiatal aszszonv fekszik piros gumimatracon. Nemrég jöttek ki a forróvízű medencéből. A gyógyvizet Laci magasabb hőfokúnak érezte az asszony közelében. Mindketten "betegek* vagyunk — gondolta Laci. — Miért ne beszélgethetne egyik beteg a másikka]? A negyvenesforma, de harmincat mutató, teltkarcsú fiatal asszony szívesen áll szóba az ifjú óriással. — Maga? Mit keres itt maga? — Magát! — fog hozzá az udvarláshoz huszárosán Laci. Helyén van az ő esze. híres az üzemben a bemondásairól is meg a folytonos mókáiról. Jó munkás. S mindig nevet. Boldog ember, örül az ifjúságának. hatalmas erejének, de kicsit helyke is, hogy olyan nagyon tetszik a nőknek. Elbizakodott. Lám, ez is milyen kedvesen rámosolyog. Szép a fogsora is. De a lába! Gyönyörű! Hosszú. Egyenes. Formás. — Tyű! — Na, mi a tyű? — fordul felé egészen az asszony. — A maga lába. Csodaszép! Tudja, mit mondott Serge Lifar, a párizsi opera TASNADI VARGA ÉVA: Anyám Törékeny volt, oly szép és hamvas még, fiatal ágak hajoltak fejére. Űzte a gond — hívta a messzeség, de sohasem volt ifjúságra pénze. Sokszor még éjjel is csak dolgozott. Fakó volt mindig egyetlen ruhája, nem fogott rajta kínlódás, robot, s táncolva járt, ha szerelmese várta. Szelíden halt meg egy kék hajnalon, s róla beszélnek mind a legszebb versek, ott kint a szél, amikor hallgatom, s a dalok is, mit mások elfeledtek. Róla beszélnek mind a verssorok, s szobrát faragják ragyogva a rímek... Piros láng volt, mely könnyen ellobog, s tündöklő fehér emléke a szívnek. balettmestere a maga lábáról? — Az én lábamról? Hisz sose látott. — Épp azért, mert nem látta. Mert ilyet még ő se látott. Mert ő azt vallja, hogy egy millió nő között egy ha akad, akinek hosszú, egyenes és formás a lába. Maga az a milliomodik. A fiatal asszony önkéntelenül kinyújtotta a lábát, végigtekintett rajta és sóhajtott. — Na jó. Szóval mi baja magának? Minek magának Hévíz? — Egy kicsit reumás lettem. Megizzadtam és kimentem. Nálunk hatvan fokos a hőség. Most már vagy egy órája, hogy együtt hevernek itt, áz áldott nap alatt Laci elmesélte, hogy hűsölni izzadtan kiment az udvarra, ahol pedig mindössze csak huszonkilenc fok volt a meleg. — És ez nekünk hűvös. Ugye, ez is relativitás? — kacag Laci az asszonyra, de már le is hajol fölébe, és mielőtt az még tiltakozhatna, két-két ujjával felcsippenti a gumi-mtaracot, az asszonynyal együtt, s olyan könnyedén emeli a napsütés irányába, mintha pólyásbabat helyezne odébb. — így ni — mondja elégedetten. — Hát mit kell itt magának fészkelődni? Majd én mindig odábbrakom. — Maga borzasztó erős! — álmélkodik a nő. — Hiszen én csaknem hatvan kilót nyomok. — Az is súly? Üljön ide a tenyeremre, félkézzel eltartom. .. Eltartanám — suttogja Laci, szinte önmagának, mert a szó visszhangzik benne és csúnyán tetszik neki ez a szép nő. — Kétezerötszázat keresek ... Nőtlen vagyok ... — Maga szép! — kacag az asszony. — Hát hány éves? — Huszonegy. — Nyert! És nősülni akar? Engem akarna elvenni? Első látásra? — A regényekben is van ilyen ... Mindjárt megtetszett nekem. — Olvadékony olvasztár! — tréfál az asszony, de már a beszélgetés kezdeté óta nein veszi le a szemét arról a karcsú, vállas, sportemberforma fiatal férfiről, aki a hatalmas hárs alatt egy -tupírozott* hajú, formás, fekete lánynak udvarol, igen belterjesen. — Az... — veszi észre végre Laci, és a zöld, kalmükvágású szeme elborul. —• Az tetszik magának... — Az — mondja az aszszony nagyon komolyan. — Féltékeny rá... hogy annak a lánynak... és akkor maga elvesztheti ... — Féltékeny vagyok- merthogy elveszthetem. Laci megdöbbenve látja, hogy az asszony kek szerrösf egy meg nem született könnycsepp fényesíti. — Maga özvegy. Nem kérdi. Megállapítja. — Igen. Honnan tudja? — Itt a gyűrű helye. Fehér. Mostanáig hordta. Mert a helye nem barnult le. Azért... Azért mertem... Fiatal özvegy, gondoltam, most eljött ide, Hévízre s levette a gyűrűt. Levetette a gyászt. Szép. Fiatal. Csodaszép a lába! Férjhez akar menni. És... rém tetszik nekem ... Hát azért gondoltam ... De ha azt szereti... Ha csakis őt... — Azt szeretem. Csakis át szeretem. — Régóta ismeri? — Régóta. — Már több, mint egy hete? — gúnyolódik keserűen Laci. — Már több, mint huszonhárom éve. Gyuri. Légy szíves! — kiáltott most a nő hirtelen — s Laci úgy hallotta, hogy kissé ingerülten ia — a fiatal férfi felé. — Mindjárt, drágám! —• kiáltott vissza amaz. — Persze. Ö idősebb, mint én — hajtotta le fejét Laci. S gyorsan megkérdezte: — Hány éves? — Huszonharmadikban van. — De hiszen az imént azt mondta, hogy már töbh, mint huszonhárom éve ismeri ! Szóval már a születése előtt- ismerte? — keseredett el végképp Laci. — Már a születése előtt ismertem — vetette szemét igen komolyan Lacira a nő. Most ért oda hozzájuk a fiatal férfi. Az egyetlen férfi, akit ez a fiatal özvegy szeret. Laci búsan nézett rá és felállt. Az asszony feléje fordult: — Engedje meg. Szabadi úr, hogy bemutassam magának a fiamat K FEHÉRVÁRI ERZSÉBET: TE HOZUDÓS lislány poroszkált az úton. Vékony kis testét féloldalra húzta a nagy kanna súlya. Csoszogva túrta az árokpart vastag porát. Korán volt még. —„_—_ Alig jártak az utcán. Egy recsegö-ropogó hatalmas teherautó húzott el mellette. Akkora porfelhőt csapott hogy egészen beburkolta a kis alakot. A kislány dühösen utánakiáltott: — Hülye! Hülye! Megfordult, s lehuppant az árok partjára. Lehúzta a szandált, kifolyatta az apró, szúrós homokot belőle. Az eget bámulta hosszan. Kristályos kékjére kénsárga kacskaringókat pipált a gyár. Tűnődve nézte. Olyan, mint a tojás sárgája. Eszébe jutott a tojás, amit húsvétra kapott Ilonka nénitől. Olyan szépet még sohasem látott. Rettenetesen vigyázott rá. Dugta öcsi elől is. Anyu mégis kidobta. Azt mondta, büdös, ő nem tűr ilyesmit a lakásban. Sírva kei-este a roncsait. Tényleg büdös volt. Mint ez a füst. Ezt mégis mindenki kibírja. Anyu is. Eszébe jutott, hogy haza kell vinni a tejet. Meg suliba is kell menni. Sóhajtott, üregesen felcihelődött. — Hol a csudában voltál eddig? — csattant az anyja hangja. — Hányszor mondtam már, hogy siess! Ne csavarogj! Legalább ilyenkor ne! — Nem is csavarogtam... Csak, amikor jöttem hazafelé, találkoztam a Jóska bácsi autójával, és fölvett. Én nem akartam. de azt mondta, hogy hamarabb hazaérünk- Haza is értünk volna, de a Somosék előtt defektet kaptunk:.. — hadarta szemrebbenés nélkül a kislány. Az anyja szúrós szemmel vizsgálta. — Te megint hazudsz?! Megállj, csak jöjjön haza apád ... — De... Tessék elhinni — bizonygatta kicsit csendesebben. Az anyja ekkor már mással volt elfoglalva, csak öcsi kezdte rá: — Nem is igaz. Csak kitaláltad, hogy a Jóska bácsi autózni vitt. Hazudós vagy, tudod, hazudós. Hazudós, hazudós... — Fogd be a szád! — sziszegett rá. De öcsi nem hallgatott. Este az volt az első, hogy apának árulkodott. — Apuka! Zsuzsi már megint hazdudott. A kislány gyilkos tekintetet vetett rá — Nem is igaz... — próbálta bátortalanul menteni a menthetőt, de tudta már, hogy elkerülhetetlen a pofon meg a lelkifröccs. — Azt mondd meg, mit csináljak már veled? Kitől örökölted ezt a természetet? Tőlem nem. az biztos. Az apád világéletében becsületes ember volt. Eme fizetett rá mindig. Ama a gyönyörű anyádra ütöttél te. Az ő lánya vagy. Ha még egyszer hazugságon kaplak, szedheted is a sátorfádat és mehetsz hozzá. Én nem vesződök veled tovább. Megértetted? — Meg. Persze A kislány alulról felfelé pislogott az apja szigorú arcába. Szája félig siróan, félig durcásan lefittyedt. Hát hogyne értené, hisz minden este hallja ugyanazt a nótát. — El is megyek. Ügyis megszököm. Nem is érdekel — motyogta magában, míg a másik szobába ment a pizsamájáért. lirtelen sötét rémület szakadt rá A szoba minden sarkából iszonytató rémek ugrottak elő Kimeresztett körmökkel közeledtek felé. Elállták az útját, megbénították, fojtogatták. Keze remegve tapogatott a villanykapxsoló után, de az... eltűnt... Felsikoltott és ész nélkül rohant viszsza, ahol fény van, világos van. — Na, na, na! Mi van veled? — apja nyers hangja riasztotta fel. — Félék — zokogta és fúrta, rejtette fejét apja piszkos, foltos munkásnadrágjába. — Félsz? Mi a fenétől? Ilyen nagy mafla lány, és sikoltozik, ijedezik a sötét szobában? Nem esz meg senki. Mért nem kapcsoltad fel a villanyt? Te kis szamár. H A kislány még ott hüp»p)ögött, remegett sokáig az apja ölében, s amikor megérezte a fején apja nehéz kezének simogatását, lassan megnyugodott. Már nem haragudott az apjára, és úgy döntött, hogy mégsem megy el. Különben is kihez menne? A nagyanyjához? Oda csak vonattal lehet menni, és sok pénz kell hozzá. Kovácsékhoz? Ott megtalálják. Vagy költözzön tényleg a Katihoz? Azt mondják, az az ő igazi anyukája. Ez nagyon furcsa, mert neki tulajdonképpen most két anyja van. Van a mostani, a Klári anyu, meg az igazi. De őket csak úgy emlegetik itthon, hogy „a Kati" meg az a „bestia". Régebben meg ő volt az anyukája. Klári anyura azt mondják, meglátszik rajta, hogy csalt mostoha. Mindenki azt kérdezi, hogy meg szokta-e verni? S úgy sajnálják, úgy csókolgatják, ha azt mondja, igen. Juci néni olyankor ad neki egy kétforintos fagyit. Pedig anyu csak egyszer verte meg. Akkor is csak egy pofont kap>ott. mert a reggelinél szemközt öntötte az Öcsit kávéval. Ö bőgött, mert öcsi nem kap>ott ki, és azt mondta: — Meglátszik, hogy anyuka mostoha. Egy igazi anya nem verekszik. Erre anyu sírni kezdett, és azóta nem .verte meg. De azért nagyon szigorú. Mindent elmond apának. A múltkor is milyen nagy ügyet csinált a tányér körül. Éppen hogy csak megebédeltek, anya elszaladt a kertbe, ö meg azt gondolta, hogy meglepi anyut és elmosogat egyedül. De nagyon megforrósodott a víz, meg öcsi is mindig ott kotnyeleskedett, aztán az lett a vége. hogy egy tányér összetört. Nagyon megijedt, mert, nagyon szép tányér volt. Először úgy döntött, hogy a cserepeket elássák, mint egyszer a spenótot, de rájött, hogy ezt úgyis kifecsegi öcsi. és elsüllyesztette a szemetesvödörben, öcsinek meg fagyit ígért, ha nem árulja el. Az egész délutánt nyomasztó félelemben töltötte. Már azt hitte, baj nélkül elmúlik a nap. amikor anva észrevette. Kihúzta a bűnjeleket a vödörből. Benne meghűlt a vér. — Szent isten! A készletem!.— anyu egészen belesápadt. — Ki törte össze? — s olyan szemekkel nézett rá, hogy elsüllyedni lett volna a legjobb. — Ki törte öösze? — idegesen 6üvített anyu hangja. Körülötte zúgott minden. Leszakadni készült a konyha. — Nem ..., nem tudom ... — hebegte. Aztán mentő ötlete támadt: — Biztos apuka. — Apuka?? Mikor? Most már maguktól jöttek a szavak: — Igen, apuka. Hisz csakugyan megtörténhetett volna ma is. högy apa váratlanul hazaszalad bekapni valamit, ideges és véletlenül leejt egy tányért, ö biztos nem kap kiérte. — Tényleg itthon volt apád? Nem is mondtad — csodálkozott anyu, s egyelőre ezzel el is volt intézve a dolog. Szerencsére örai nem volt odabent. Hanem amikor este anyu csak úgy mellékesen, de egy kis éllel odavetette apának, hogy: — Mi volt veled délben? Mért voltál ideges? — hirtelen nagyon-nagyon kicsire zsugorodott a széken. — Én ideges? Miért? — ap>a nem értette. Bezzeg értette ő. Most olyasmi jön, amire legjobb nem is gondolni. — Te hát. Még egy tányért is összetörtél ... A készletből... — magyarózta szemrehányóan anyu. Apa végre megértette a dolgot. Nagyon mérges lett. Csúnyát káromkodott és elővette a nadrágszíjat. Olyan nagyon még sohasem kapott ki. Hiába mondta, hógv ő csak elmosogatni akart, apu meg sem hallotta. Vörös volt az arca, mint a cékla és egyre kiabált. — Majd én megtanítalak a becsületre. Kiverem belőled annak a rifkének a természetét, vagy mész hozzá ... Majd én megtanítalak... E

ettenetesen tud fájni a nadrágszíj. Igaz, hogy csak először. Aztán már nem érzett semmit, csak látta, ahogy közeledik... Az ágyban tért magához. Anyu ült mellette. Mozdulatlan volt az arca. — 'Látod — mondta csendesen. — Ha6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vaőamap, 1964. július ifi.