Délmagyarország, 1964. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

Í""m Makszim Rilszlrij: DALOK Ha ismert hangok zengik drága Szülőhazámnak énekét, Ügy érzem, mintha réten járva, Gyógyító füvet gyűjtenék. Hallok munkát és messzi harcot, Búgó kacajt és jajsikolyt — Látom nagy népem: izzó arcok Es tenger vér, mely érte folyt. És zeng a lányok tiszta vágya, És peng a meglendült kasza — Feltámad szivem ifjúsága, Űj, fényes hajnal hiv haza. Hazám dalát rajongva hallom, De mégsem szédülök bele, Sőt ujjongok, ha zeng más hangon Más föld baráti éneke. Mert nincs sehol oly nemzet, és tán Sohasem élt oly árva nép, Mely — bár a messzi múltban — némán Tengette volna életét. • Hányféle hang! Minő gazdagsági Akár Földünk szinárnyai! De mindet egy dallá olvasztják Az ember ősi álmai: Szorgos kezek hogy összefognak, Csatákban eggyéforrt szivek... A munkában csitult dal-szomjat Szeresd, mint hű nővéredet! Minden hangban, minden beszédben Keresd ama jövő szinét, Midőn kigyullad majd felhőtlen Szeretet fényétől az ég. Radó György fordítása I Tersánszky Józsi Jenő: Dalolnak a fecskék A nagy békeidőben a kőművesek gúnyneve a „fecske" volt. Talált rájuk, kétféle okból is. Merthogy a fecskék is nagy építőművészek. Meg hogy reggeltől estig csicseregnek. A kőművest az állványon valami egészen különö6 baj, gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát, vagy csapdossa kanalával a maltert. Egy-egy építkezésnek minden zege-zugából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a divatból a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomány néha igazán gyermeteg kedvességgel gügyögő irálya úgy fogalmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tört előre az egész világon és nálunk is ugyan-^ csak kiteljesedett ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik, azóta elhunyt, magyar író megírta és regélte, süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtatta rá szérűjét és a megye birtokosai, a párbajtól a csendörszuranyig mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt. hogy a jámbor író, édesanyjától örökölt több százholdas birtokán fölemelte a mezőgazdasági munkások bérét és mégis kitűnően, sőt több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa. Aztán a Tisza-háton, ahol a sétapálcát tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellérek, sommások, hatodos részesek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek maguknak sós vízben levest. És a külföldön negyven filléres árakon vesztegetett magyar cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekeinek, mert itthon háromszoros árú volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorítottuk Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodott, tüdővészben ziháló nemzedékszámra satnyuló és korcsosuló magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a tcJbbd ... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. Miért jutott most mindez az eszembe? Az ostrom utáni Budapestre gondoltam, egyik legjobban kikészített romnegyedre. Egy félig ép épület állványain, serényen folyt a munka. És hihettem-e fülemnek? Az állványokról, mindenfelől danolás hangzott... Hohó! A fecskék megint énekelnek! Ö, bárcsak soha, semmiféle átkos, páncélpénzszekrényekből, meg kapzsi gonosz lelkekből leselkedő új világromlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elvenni többé tőletek! ENDRÖDI ISTVÁN RAJZA Pesten még folyt az oet- Szemes rom, de nálunk már hónapok ——— óta cirillbetűs feliratok mutatták a hadiutakat. Megjelent az új valuta'is: a bor, lévén városunk lakosságának javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon Piroska: SAKK megúszta. Csányi is, mind-mind, éppen csak nekünk mázolt be Csókást. — Baj, baj! — csőválta a fejét az igazgató. — No, majd meglátjuk, mit határoz a kollégiumi bizottság. — De Buka bácsitól éppen ezért kaptunk jó vacsorát! — És az iskolában sem szólt senki! — Egy felelet alapján különben sem lehet. „ — Vagy újabban az elveket osztályozzák az iskolában? — Vacsora után hívattak bennünket, — Nagy szégyent hoztatok a kollégiumra. Példátlan, hogy közülünk bármikor, bárki elégtelen osztályzattal tért volna haza félévkor. Ezzel lerontottátok a tanulmányi átlagunkat és így nemcsak a Cseresnyés, hanem az Áchim András kollégium is megelőzött bennünket — olvasta fejünkre vétkeinket az -öreg'- Balla, a legtekintélyesebb kollégista. — De hiszen jót tettünk ... — Megmondtuk a meggyőződésünket... — Miért mindig csak ők beszélhetnek? — Van iskolai rendtartás, rendelet, az alól nem lehet kibújni! — No, persze, persze ... — Ezért úgy hdtároztunk, hogy neveteket beírjuk a Bzégyenkönyvbe az elégtelen osztályzat miatt . .., továbbá egy-egy kabátot vagy nadrágot kaptok a kollégium raktárából bátorságotokért. Fellebbezésnek helye nincs, a kollégiumi bizottság ülését bezárom. Ezzel vége is lenne a diákkori történetnek. Vége lenne. ha nem lett volna még egy félév az iskolában kötelező hitoktatással. Volt, s mi éppúgy jártunk még ebben a félévben hittanórára is, mint a többiek. Talán azzal a különbséggel, hogy Csókási tisztelendő úrnak soha egyetlen szava sem volt többé hozzánk. Nem kérdezett, nem figyelmeztetett és nem is fenyegetődzött. Csak osztályozott év végén. Egy kicsit belerontott még egyszer a bizonyítványba, ha nem is elégtelennel. Mert közben csak eldőlt az utcán a harc. Ejhaj, igyunk rája! édesek voltak a fürtök, jóízű a bor is, bár a közbejött front miatt egyes pincékben megkéstek a fejtéssel Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak várakozással, néha „málinki robot"-ra mentünk krumplit hámozni, vagy romot takarítani. de többnyire otthon ültünk tetlenűl, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk és reménykedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Padpalkovnyik lakott nálunk. Egyébként ez a rendfokozatát jelentette. de mi névként használtuk, lévén valódi neve szamunkra kimondhatatlanul bonyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas. pincemély hangú, tekintélyt parancsolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, hogy azért beszél hangosan, mart haragszik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Ványuskával sem, aki sofőré és tisztiszolgája volt egyben. Vele is hangosan suttogott, pedig hozzá különösképpen gyöngéd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindannyiunknak lábujjhegyen kellett járnia, nehogy felébredjen a fiú. bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr helyettesítette. akit a könnyebbség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odább volt kvártélyom, s csaknem minden este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, különös, lányos, szomorkás hangon. Ma már nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a „málinki robot"on kívül egyikünk sem dolgozott. Az üzleteik üresek voltak, a hivatalokban tétlenkedtek az emberek, a közigazgatási tennivalókat a kommandatúra bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit, még finomságok is jutottak az asztalra. Ugyanis a Padpolkovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyában. Hol egy lőtt nyúllal, vaddisznócombbal, konzervvel, liszttel, kocka alakú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás nehézségeit figyelembe véve, csekély viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabadidőt kártyázással, olvasással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelentették. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiányos készletet magunk-fabrikálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragásával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt. akinek állandó magyarázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem értettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel-lábbal. s mire Péter is beállt kibicnek, máiigazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha bizrtatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosolygott, de soha nem szólt a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szokásos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne megtanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjszakára. Magával vitte a dobozt, annyi .szpasziva" kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi faragjuk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta viszsza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a legszebb példány volt. Kemény fából faragtam és göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel, magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet konyi — néztem rá szemrehányóan, 6 meg sajnálkozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fülének. Láttamj hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kezdett, miért ifi szóltam, szegény fiú, még a szivére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időin, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugtatni, hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz új ló, ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bízzam csak rá, helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük egymást. az másnapra ki is derült/ Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes. elfojtott örömmel újságolta: — Jeszt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa, mennyire örülök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a kilincshez kötve egy valódi felnvergezett ló állt. És Peter gyermekes, büszke, boldog mosollyal nézte: megfelél-e? Saombat, 1964. április 4. DÉL-MAGYARORSZÁG J