Délmagyarország, 1964. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

1 SZEPESI ATTILA: FEBRUÁRI KÍVÁNSÁG A könyökök tusakodásában, üzletben, villamoson, reggel-este, elnézed az arcokat, melyek mint óceán habjai zúffnak körül, de rajtuk mozdulatlanok az Izmok, sem mosoly, sem harag most egyiken sincs, t és koppannak a kövön a szavak, • mint röptében jéggéfagyott madár, ha lehullik. Látni szeretnéd ilyenkor a pávaléptű tavaszi reggelt, ahogyan , fényes húrokat feszít ki a fákon, a templomtornyok közt is s rajtuk a kacéran csípős szelek játszadoznak, és fölenged arcokon a mogorvaság, mint ablakon a jégvirágok rajzolatai. (Vincze cdndráj rajzai vo'c'tf, ALSÓVÁROSI HÁZ RIZSARATÓK — Mihály! Holnap reggel behajtja a kishizót az Állatforgalmihoz! Megértette?!! — Mán hogyne érteném, Julis. Behajtom én, úgyis elérte mán a 126 kilót. Czinege Mihály 32 éves házasélete során hozzászokhatott az effajta parancsosztogatáshoz. Sokszor nem is tudja elképzelni, mi lenne vele, de mi lenne az egész házzal is, ha egyszer nem hallaná a másnapi tennivalókra kapott parancsokat: — Mihály! Holnap nem megyen a közösbe, hanem megreparálja a? istálló végit! Vagy: — Mihály! Esie, munkából jövet, hoz egyúttal egy zsák dudvát a malacoknak. A Kályvás végibe, az árokszélen jó kövérek vannak, onnan. Megértette? És Mihály 32 éve hűen teljesítette a parancsot: meghozta a dudvát, megigazította az istálló végit, megtapasztotta a ház falát, egymaga kutat fúrt az első udvaron, árkot szélesített a ház előtt, árusította a Piacon a korai zöldséget, vagy ha éppen úgy tetszett, bevásárolt az önkiszolgálóban. Egyszóval: minden parancsot szó nélkül végrehajtott. Hogy is mert volna ellenszegülni a parancsnak, mikor ő maga csak 63 kilót nyomott, míg párja alatt az egy mázsa is szégyenkezve hajlott meg Mihály báttya most is készséggel felelt: — Mán hogyne érteném, Julis... — Azzal bekapta a délről maradt csirkepörköltet nokedlival és uborkasalátával, levetette magáról az izzadt ruhákat, a sarokba helyezett ágyán végignyújtózott és magára húzta a takarót; Azt álmodta, hogy a kishízó megnőtt, megpuffadt, olyan lett, mint a gömböc. Megütötte a két mázsát is. Szép gömbölyű, pirosbőrű joksi lett. De nem is sokat csalt az álom, mert másnap tényleg szép súlyt nyomott a hízócska, majdnem elérte a 135 kilót is. Kedvesen simogatták tenyerét a piros papírpénzek, amiket az állatforgalmi embere leolvasott a markába. Minden rendben folyt volna le, mégis, egy kis hiba csúszott közbe, ami nélkül a mi kis történetünk nem sokat érne: Kucik Zsiga a lemérés előtt azt merte neki mondani, hogy az ő koszos malacát, — így: koszos malacát!! — át se veszik, nincs az még 100 kiló se, azzal úgy lapockán kanyarította ' a jószágot egy karóval, hogy az menten lerogyott farával a sárba. Hogy a kutya egye meg azt a Kucikot. Tört' már egyszer borsot az orra alá, mikor hazajött a traktoros iskoláról, valami félesztendeje, a talponállóban. De az nem olyan nagy dolog volt, Derék fiúk a magyarok, a magyarokkal tartok! — Sebesen dörzsölte a kötelek helyét, s feltámogatott. Odavánszorogtam a másik fához, kiszabadítottuk Ádámot is. Ájultan csüngött a kötélen, pofoztuk, lélegeztettük, úgy tért magához. Közben Jozef, a lengyel egyre suttogott. — Derék fiúk a magvarok. Tartsunk össze magyarok—lengyelek ebben a pokolban ... — Hol az ördögben vannak lengyelek? Itt csak egy lengyel van. Jozef, de jobb lesz hallgatni! — mondtam mérgesen. Ádám, ahogy magáhoztért s megértette, hogy kiszabadított bennünket a lengyel, megcsókolta, aztán rögtön indulni akart. De ez nem volt olyan könnyű, összekapaszkodtunk hárman: ko"zépen a lengyel, aki mindkettőnket segíteni akart, s elindultunk a nagy oázis irányéba. Én azonban óvatos voltam most már: — Ott is lehetnek légiósok! — Nem — mondta —. azt kellett volna megtisztogatnunk, de ellenállásba ütköztünk! Itt várják be ők a többieket — intett vissza a datolyaliget felé. Ádám nehezen boldogult egyedül, őt fogtuk közre, s úgy mentünk tovább. A nappal távolról látható oázis távolabbinak bizonyult, mint gondoltuk. A szomjúságtól cserepes volt a szánk, a nyelvünk feltapadt a szájpadláshoz. Jozef odaadta vizét. Ittunk, de ez nem oltotta el. Ki^önben is. valami furcsa szomjúság gyötört, olyan volt, mint a láz. A Szaharából most nem a sakátokat; kutyák ugatását, hazai neszeket hallott a fülünk. Mögöttünk elamradt az átkozott datolyaerdő, bátrabbak, bizakodóbbak lettünk, Ádám is lábrakapott ettől. Szótlanul és szaporán gyalogoltunk, ő pedig halkan fütyörészett. — Mit fütyülsz te magyar? — kérdezte Jozef. Ádám halkan és boldogan felnevetett. — Megtanítalak egy kis magyar dalra te lengyel! — mondta. — Kis gyerek voltam, akkor énekeltük ezt a falusi óvodában. És halkan dúdolta, énekelte néki a dalt. kidomborítva a szavakat, hogy könynyebben megtanulja, mígnem együtt énekeltük olyan boldogan, ahogy csak kisgyerek korunkban lehetett: Kiskacsa fürdik, fekete tóban, / Anyjához készül Lengyelországba ... ÍT nekeltünk halkan és mámorosan, újra és újra átcsörgedeztettük a kis gyerekdalt, ínyünkön olthatatlan szomjúsággal. ó. benne volt abban minden. Énekeltünk újra és újra, mígcsak előttünk nem sötétlett az oázis. A fák tövébe értünk, s négy puskacső villant elő a bokrok mögül. Kezünk fölemeltük, aztán kilépett egy arab. A történet itt félbeszakadt. Előttünk fehéren csillogott a szik. Balra megláttuk a gémeskút árnyát. Odamentünk, s kávája fölé hajolva a nagv favödröt megmerítettük a sötét csillogó vízben, aztán ittunk, ittunk, alig tudtunk betelni a hűvös vízzel a mohos favödörből. Szembe talpfák olajos szagát, távoli kattogást lebbenteti a feltámadó szél. csak a söröskorsót cserélte ki, amibe dohányhamut szórt. Akkor hagyta. Hanem ezt már nem lehet tűrni. Ezért meg kell fizetni. Itt az ideje. Háta mögött félredűlve, kibukva álldogált a kerítés, hirtelen kihúzott egy rozoga lécet, és mert Kucik már leadta sertését, hát öt magát célozta meg, de olyan ügyesen (vagy inkább ügyetlenül), hogy perceken belül pontosan a feje csücskin nőtt ki Kucíknak a daganat Az eset így esett, megesett. Pár óra múlva beszélt róla az egész falu, dehát minden csoda csak három napig tart:, ezt is hamar elfelejtették. Hozzájárult a feledéshez az is, hogy Kucik szó nélkül feltápászkodott, s eloldalgott. Úgy mondták, hogy elment a doktorhoz. Szóval jó helyre ment Ebben megnyugodott Czinege Mihály is, s hogy egészen megkönnyebbüljön, első dolga volt a faluszéli kiskocsmában torkát a legszebb magyar nótákkal rekedtre köszörülni, előbb azonban meg-megöblögetni. Történt pedig valami három hét múlva, hogy Czinegéjék nagykapuján féktelenül dörömböztek. Ugyan ki lehet az? A nagy zajra összeszaladtak a szomszédok kutyái. A postás volt. Szokatlan náluk a dörömbözés, mert igen ritkán kopogtat be hozzájuk a postás. Ha hoz is néha egy-egy küldeményt a" fiuktól Pestről, a? csak olyan egyszerű levél, amit csak be kell ejteni az ablak előtti kis virágoskertbe. Julis néni éppen az előszoba ajtajában állt. A zajra földbegyökerezett félmázsás lába. Még nagyobb lett csodálkozása, mikor egy kisebb cédulát alá kellett írnia, annak igazolásául, hogy a nagyobbikat, a sárgás-zöldest átvette. A postás aztán továbblépett dolgát végezni, Julis néni meg nekikezdett lassan betűzve a cédula olvasásának eképpen: „Idézés!... Könnyű testű sertés ...", tovább azonban nem bírta olvasni, mert fejét elfutotta a mérges vörösség: — Mihály! Mihály! Gyűjjön csak elő, maga hétnederü betyár! Czinege Mihály jött is nagy pislogva: — No mi a baj megint? Mit kell csinálni, hova menjek? — Hol a hízó? — rikácsolta Julis néni. — Hol a hízó? Ne pislogjon, hanem károgjon! — Hol a hízó? — isimételte Mihály báttya, szemét is kimeresztve, — hát hol lenne? A helyin. Az állatforgalminál. — Az adatforgalminál? — sziszegett Julis néni gúnyosan. — No, majd adok én magának! — Azzal szétnézett, és mert a kerítés itt az első udvaron se valami jó állapotban volt, kihúzott egy fogat, egy szép szál keményfa-lécet, amivel úgy eltalálta Mihály bátyánkat, hogy mostmár neki se kellett a lapos feje miatt szégyenkeznie. Közben Julis néni megeredt: — Megint csalt . lopott! Becsapja a saját feleségét. Piszok ember. Már akkor mondtam a szomszédaszszonynak, mikor részegen hazajött, hogy: ej, nem adták ingyen azt a bort. amit benyakalt... Igaza van a szomszédasszonynak: biztosan a piacon adta el a' hízót, az előleget visszafizette a vállalatnak, amivel meg alkudozással többet kapott érte, elitta. Biztosan így történt. Csak így történhetett. S most itt van ni, süljön ki a szeme, követeli rajtunk a vállalat a könnyű testű sertést... Hol a hízó, feleljen, mert nyomban széthasítom a fejét! — A kerítésléc újból felemelkedett, Mihály báttya jobbnak | látta, ha nem szól, hanem I szépcsendesen elillan nagyoIkat ugrálva az istálló végibe. Ott fel a padlásra, belesüllyesztette magát a puha szénába és a finom szénaillatban kezdte rendbeszedni gondolatait: Megtörténi már mással is, hogy megadta az adósságát, mégis újra követelték. Az adónál is előfordult, hogy Váci Mihály, aki pedig becsületes adózó, befizette a négyedéves adóját, s hát egy hét múlva mégis megjelent az udvarán a végrehajtó. Valami téves könyvelés miatt. Ha az adónál lehet téves könyvelés, az állatforgalminál is lehet. Na, hogy megivott a talponállóban egy par pohárral a Szamorodniból? Olcsó is, meg tiszta, dugaszolt bor. Abban nincs semmi becstelenség. Nem muszáj azért egy disznót elfeketézni ... Meg, hogy Kucikot fejbekólintolta? Jogosan, mert már akkor nem volt ott Kuciknak a hízója, hát őt magát kellett fejenvágni. Ütésért ütés jár. Ami igazság, az igazság. Este lett, mire le mert szállni a padlásról. Engesztelően állt meg a küszöbön: — Juliskám, ne haragudj, lelkem. Igazán mondom, leadtam a hízót. Tévedés van a dologban. — Menjen a szemem elől, gazember — hangzott a felelet, amitől Czinege Mihálynak összeborzadt feje búbján a daganat. Ekkor lépett be a kapun Csápon Gyula jószomszédja. — Na, szomszéd, megkapta az idézést? — Én-e? Miféle idézést? — így Czinege báttya. — Hát a tárgyalásrul. — Tárgyalásrul? Miféle tárgyalásrul? — Hát a Kucik fejenvágása dógában. Mondta Illés, a postás, hogy a szomszédnak is hozott. Hát hozni is kellett, mert a szomszéd az alperes. — Alperes? — csodálkozott Czinege báttya. — Én alperes? Julis néni közbesivított: — Ide nem jött idézés, csak a sertés ügyibe egy felszólítás. — Újra felpaprikázta magát: — Hej, ez a gazember! öklét rázta az öreg felé. Csápori szomszéd csak erőst köté magát az idézéshez: — Itt van. la! Zsebberiyúlt, kivette a sárga cédulát, messze eltartotta magától, mert csak a menyecskenéző szemüvege volt az orrán, és fennhangon olvasta: — Könnyű testi sértés bűntette miatt Kucik Zsigmond felperesnek Czinege Mihály alperes ellen indított ... — Hát nem sertés? — csapta össze a kezét, nagyot rikoltva Julis néni, mintha legalábbis lakodalomban volna és éppen ő volna a menyasszony, amikor vőfény uram járja vele a menyasszonytáncot. — Nem a könnyű testű sertés? Mihály, Mihálykám, hallja-e( nem a sertés. Csak könnyű testi sértés. — Csak! — sziszegte Czinege Mihály, miközben megtapogatta a fejét. Valami nagyot, hősieset akart mondani, de nem jutott szóhoz* majd megfulladt, mert Julis néni átölelte mázsás testével* megsimogatta fején a daganatot, aztán, mintha semmi sem történt volna, így szólt nagyokat lujtatva boldogságában: — Jól van na, Mihálykám* menjen, intézze el gyorsan azt a semmiség testi sértést, aztán igyekezzen arn haza, mert befogjuk máma a másik két könnyű sertést is hízóba. Már le is szerződtem rájuk az állatforgalminál. Fejenként felvettem utánuk 400 forint szerződéses előleget. Az etetés, miskárolás* oltás magára vár, lelkem* hát igyekezzen haza. Valamit magának is csinálni kell! Mihály báttya ment is, de csak későn délutánra ért haza, lógó fejjel. A kert alján merte csak a házat megközelíteni. Mikor elérte az istállót, ott eltűnt. Nem mutatkozott aztán a ház körül. Julis néni későn délután éppen az istálló padlására akart felmenni egy nyaláb szénáért, de a létrát sehol sem találta. Kereste mindenütt, de sehol. Ejnye, hova tűnhetett a? a padláslétra? Felkapja a fejét, hát a padlásajtóból kilátszik a létra vége, de mellette meg ott csiílog-fényllk Mihály báttya daganata is. — Mit keres ott.' Mihály? — Hej, baj vah'Julis, Juliskám, nagy baj van. — Mi baj volna, életem? De nem sokáig hívta életemnek, meg lelkemnek. Perceken belül megtudta Julis néni, hogy hites urát, aki 32 éves nyugodalmas házasélete során csak gyarapított a háznál, 400 fmáftira büntették a bíróságon, amiért Kucik Zsigmond lején 8 napon belül gyógy,uHósebet ejtett. Óriási pépz, az^a 400 forint, az egyik leszerződött kishízó előlege annyi . Borzasztó ezt még hallani isv Négyszáz forfnt. Mintha szíyenszúrták volna Julis nénit*•/elkiáltotta magát: — Aljas gazember!! — és összeesett. Nagy szerencse' volt, hogy Mihály báttya péra!<vesztette el lélekjelenlétét;! hősiesen leugrott a padlásról és egy nagy pohár vízzel megitatta, majd nyakonönfőttqfJulis nénit. Hanem ami* biztos, biztos: mikor kezdett lábraállni Julis néni, újra' felszaladt a padlásra az'öreg és felhúzta a létrát maga mellé. Az már aztán nem tartozik a nyilvánosságra, hogy másnap délelőtt, do még délután is, miről beszélgetett meghitt kettesben egyszer az utcai szobában* másszor a konyhában, az istállónál, aztán az udvaron körbe-körbe, hol kint. hol bent Czinege Mihály báttya meg Julis néni. Csak annyi bizonyos, hogy még jó hétig egy frissebb daganat fityegett Mihály báttya feje búbján, a régi fonnyadt tövében. lukács miklós: VERS BÉKÉÉRT Anyánk szivünkben őrzött mosolyat ne rebbentsd vijjogó idő — soha, játszi gyermekek felett rózsaág ringasd a kismadarat karodba. Dübörögték az iszonyat hangjait a halál hernyótalpas futárjai, e földből ősök porladó csontjait hegyetzüzó förgeteg dobálta ki. — Nem fegyvert, mi kalapácsot, fcos-iii markolunk, gépekkel ölelkezünk, lányok a rét virágporát hozzák bokáikon, tiszta a szerelmünk. Munkából ha jövünk haza, — karonfogva vezess haza tücsökzengés Béke, alkonyokból szívünket csillogva ( emelhessük a ránctalan égre. — Ej csillagkoszorúja ha kiragyog, őrizd álmainkat kedves kisszobánk, reggelbe majd kitárjuk az ablakot, Virágok, mosolyogjatok visszaz ránk. Vasárnap, 1964. április Zti. DÍL-MAGYARORSZÁG 7