Délmagyarország, 1964. március (54. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-08 / 57. szám

SIMÁI MIHÁLY: A haditervből kimaradt A haditervből kimaradt, hogy Kovács János felesége állapotos és kék szemű... Különben mindenben megállapodtak; a hanyag vezérkari csuklókon könnyedén lépést váltottak az órák; az idő végtelen terepén csattogva elfoglalták kijelölt másodperc-állásaikat a parancsok; moccanatlan aknavetők, ágyúk és géppuskafészkek álltak ugrásra készen robbanó-töltetű hazafisággal a szívükben; a legér-jség hangulata kitűnő volt — különösen az újságokban — és a dögcédulák pontosan a helyükön fityegtek, megnyugtatóan precíz adatokat tartalmazva mindenről, ami kell. egy ilyen szép, előre megfontolt halálhoz... A fedezékben, pedig ott feküdt Kovács János szemközt az ellenséges éjjel. Eltöprengett, hogy lám ebből a haditervből is kimaradt az asszony meg a magzat meg az életbenmaradás legkisebb lehetősége is, és elgondolta, hogy egyszer jó volna már gépfegyverrel lekaszálni a dicshimnuszokat, dühösen és odaadással, mint odahaza a búzát.., GÁL SÁNDOR: JELENSÉG Autója van és televíziója magától süt, főz és mosogat a jól gépesített konyha. A fizetése háromezer havonta. A polcon üveg mögött á.ága és ixiskos könyvek, de futballról beszélgetni vele könnyebb, mint arról, hogy ki mikor és miért írta a könyvet. A kultúra még csak szobadísz nála épp úgy, mint az aszparátusz, a fikusz, vagy a pálma. ' Hatalmas rádiója, ha zenét sugároz (kizárólag csak táncdalt, vagy operettet) felvidul a lelke és giccses lesz. mint szobája falán a képek, melyek megcsúfolásai a drága keretnek. A perc embere ő, de ha szemébe mondanád, hogy kispolgár — lehülyézne, pedig nics más gondja csak a has. meg az ágy es megfigyelni, hogy X., Y. vagy Z. köszönt-e. KESZTHELYI ZOLTÁN: ¥ ígértem neked . . • ígértem neked tavaszt, futókás kis házai, ígértem neked gondtalanságot — Ö, hol van a tavasz, a kisház, a gondtalanság? Testéi lelkéből kiad nekem ezentúl erőt, hogy ismét ígérhessem az örömöt? Ki ad nékem erőt az egyedülléthez versek keltegetéséhez, a szerelemhez? Hosszú, hihetetlen mese voltál a nyúlfarknyi időben. S a földi messzeségben álombeli házban. modem bútorok közt jársz majd ide-oda, de nem tudom meg. hol az a ház. Nem lesz címed, melyet felírhatnék levelemre. az emlékezés lesz lakóhelyed. Évek múlhatnak, viharok söpörhetik széjjel a hajókat, tüzek hullhatnak, természeti csodák ejthetik ámulatba zsugorodó képzeletem — úgy őrizlek meg, csókjaiddal és simogatásaiddal, mint aki álmában mondott búcsút. » 1814. március 8-án — 150 esztendeje —, született Szig­ligeti Ede drámaíró, a ma­gyar népszínmű megteremtő­je, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Eredeti neve Szathmáry Jó­zsef volt. 1835-ben Garay Já­nossal és Vajda Péterrel lét­rehozta a magyar történeti drámairodalom fejlesztése ér­dekében a Pesti Magyar Drámaíró Egyesületet. Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színház tagja, rendezője, tit­kára, majd igazgatója lett. Életéről, munkásságáról ta­núskodnak mozaikjaink, me­lyekből felelevenedik a Lili­omfi. a Csikós írójának sok­oldalú és jelentős alakja. összesen 110 színművet fjrt, melyek 1883-ig 1252 előadás­ban kerültek színre a pesti Nemzeti Színházban. Művei­ben kora aktuális problémáit vitte színpadra. Társadalom­bíráló színműve a Fenn az ernyő nincsen kas (1858), A lelenc (1863). A munkásosz­tály iránti érdeklődését jelzi az 1871-ben bemutatott A strike (A sztrájk) című da­rabja. Érdekes megemlítenünk, hogy tizenkét forint havi fi­zetésért szerződött az újon­nan megnyílt pesti Nemzeti Színházhoz mint táncos, kó­rista és statiszta. Egy szerző­désébe az is bele volt foglal­va, hogy évente két darabot tartósak írni a színház részé­re. Akkoriban írói tantiém nem volt rendszei-esítve, írt hát Szigligeti Ede — szerző­désből. Egyik darabja Döb­rentei Gábornak megtetszett: — Amice. Majd adja ide nekem azt a darabot. Két héttel később Döbren­tei magához hívatta az írót és átadott neki nyolcvan da­rab húszast. Szigligeti bá­ránybőr téli sapkát viselt, lekapta fejéről és olvasatla­nul belesöpörte a pénzt és hajadon főve] rohant haza. Szigligeti Ede később tudta meg, hogy Döbrentei Gábor fordításnak jelentette be a darabot, s mint ilyet fizet­ték ... Amikor a Két pisztoly cí­mű színmüvét készült megir­A népszínmű megteremtője Szigligeti Ede születésének évfordulójára ni, az író képet akart magá­nak szerezni a börtönről. El­ment tehát Ballához, Pestvár­megye híres várnagyához és előadta kérését. Az irodalmi hajlamú Balla megértette az író célját. Azonnal felöltöz­tette Szigligetit és lekísértétte a vármegye börtönébe, de azt megmondta nelp, hogy elein­te ne szóljon, mert felisme­rik, hogy nem tartozik a bű­nözők közé és akkor nem lesznek vele bizalmasak, nem használhatja fel helyzetét. Szigligeti Ede levonult a börtönbe. Lehorgasztott fővel leült egy sarokba és búsult nagy betyárosan. Az egybegyűltek csakha­mar összebarátkoztak és Szig­ligeti örömére rabjátékot ját­szottak el: törvényt ültek egymás felett, tanítgatták egymást, hogy kelljen kiját­szani a bírót, komisszárust. esküdtet. Azután az a jelenet is élőfordult, hogy a vissza­került rab ledobta a szegről a tarisznyát, ahol az újdon­sült tolvaj tarisznyája füg­gött, mert ahhoz neki több joga van, aki ezt kiárendálta. Egyszer valamelyiknek eszébe jutott, hogy állítsák oda Szigligetit is, az is tanul­jon valamit, mert az még fia­tal. Szigligeti odaállt és az el­nöklő tolvajnak, aki az dlis­pgnt adta, olyan betyártörté­netet vallott be, hogy a többi rabok egyszerre fellázadtak és követelték, hogy az öreg betyár helyére, aki az alis­pánt „alakította", azonnal ül­tessék oda Szigligetit, aki kü­lönb dolgokat művelt, mint ők valamennyien. , Szigligeti Ede oda is ült s tanította társait úgy, mintha igazi betyár lett volna. Tet­szett is szörnyen. Egészen ad­dig, inig a lecsapott „alispán" hirtelen fel nem kiáltbtt: — Ej, nem szégyen) itek magatokat, hiszen sohasem volt ez betyár. Nézzétek, hogy ráncba van szedve a gatyája. S ha a hajdú idejekorán be nem jön a betyárok közé, „fe­ledhetetlen" jelenetet tanult volna Szigligeti Ede. Amikor elkészült a Két pisztoly-jad, a kővetkező nyi­latkozattal védte szerzői jo­gát a darab megjelenésekor. Az idézet a kinyomtatott da­rab végén volt olvasható: Minden becsületes és mű­velt emberről fölteszem, hogy az írói jogokat tisztelvén, ezen színművet egyezésem nélkül sem után nem nyo­matja, sem elő nem adatja. Pesten, augusztus 10-én, 1844. Szigligeti. Az író évtizedeken keresz­tül volt a Nemzeti Színház háziszerzője. Vele szemben hasztalan volt más szerzők tiltakozása. Egyszer a Pesti Divatlap éles megjegyzéssel így bírálta ezért a Nemzeti Színházat: Már szinte divattá valt azon visszaélés, hogy ha Szig­ligetinek új műve van, akkor az Övénél hamarább elfoga­dott új darabokat félreteszik s az övét három-négy Oszt*­ménnyel (díszlettel) felcifráz­va, nyakra-főre betanulva ad­ják. mégpedig reraesen egy­pár nappal vásár előtt, mi, te­kintve a minden t essz Jt le­nyelő vásári publikumot, a gyönge darabot is legalább kis időre, némileg talpra i 1­litja, jövedelmessé teszi,. Hogy az ily. leginkább egye­sek önérdekén alapuló speku­láció s más írók jogait sé*tŐ visszaélés semmiképp nem fér össze a Nemzeti Színház magasabb céljdival s méltó­ságával. azt már mások is erélyesen megemlíték a nyil­vánosság mezején, De hiába. Valljuk be őszintén: min­den hírlapi támadás elienére, Szigligeti számos műve bizo­nyult időállónak. Ezt bizo­nyítja válogatott drámai munkáinak 1960-ban Színmű­vek címmel megjelent kötele és a Liliomfi mai előadásai­nak vastapsos, szép színházi estéi. Révész Tibor II. József császár, aki -ka­lapos király* néven vonult be a magyar történelembe, a különböző tudományok mellett a zenét is kedvelte. Udvari szimfonikusai gyakor­ta rendeztek hangversenye­ket a bécsi palotában, s ilyen­kor az uralkodó sohasem hi­ányzott. Egy alkalommal a császár úgy határozott, hogy a kitű­nően működő szimfonikusok mellé egy tizennyolc tagból álló cseh fúvószenekart is al­kalmaz. Nem tetszett ez a császárnénak. Kérte Józse­fet, hogy mondjon le szándé­káról. A császári férj azon­ban hajthatatlan maradt. A felséges asszony bújában Si­i Qimn meonhoz. az éles eszéről és leleményességéről hires ud­vari bolondhoz fordult ta­nácsért. A ravasz fickó azt ajánlotta a császárnénak, hogy ígértesse meg az uralko­dóval: ha a nevezett zenekar felsül az udvari bemutatko­zón, akkor nem alkalmazza őket, sőt más fúvósokat sem invitál leszerződésre a palo­tába. így is történt. A császá­ri ígéret ünnepélyesen el­hangzott. A cseh zenészek ezalatt ví­gan éltek a számukra kije­lölt pompás szobákban és et­lek-ittak a felséges úr szám­lájára. Olykor a tudományuk gyakorlásáról sem feledkez­tek meg, s így várták a be­mutatkozóhangverseny nap­jának felvirradását. Ennek is eljött (fz ideje. Nqsza, elfog­lalták hát a helyüket a nagy szál legények a díszes terem dobogóján. Alant a kényes udvari nép hullámzott, s a díszpáholyban a császári pár pompázott felségesen. A szokatlanul nyurga kar­mester előbb szertartásosan meghajolt az uralkodói pá­holy felé, aztán elkezdte a dirigálást. Mivel éppen nyár dereka volt. és a nagy te­remben nyomasztóan hatott a kedélyekre a meleg, a zene­kar tagjain is erőt vett a bágyadtéig. Szívesebben mu­zsikáltak volna a bécsi Prá­ter . árnyas fái alatt, avagy odahaza egy hűs práoc.i csap­székben. s ezért gondolatuk bizony elkalandozott kissé az első trillák alkalmával. Egyszercsak váratlan dolog történt. A tarka-boliócruhás Simeon kapaszkodott fel macskaügye­sen a színpadra, s egy jókora félcitromot szopogatva, nagy kényelmesen letelepedett a buzgólkodó karmester lábai elé. A zenészek önkéntelenül is odafigyeltek. Bár ne tették volna. Ez lett ugyanis a vesz­tük. Látván a citromot, nyom­ban összefutott a nyál a szá­jukban. Legtöbbjük tüstént abba is hagyta a játékot. Voltak azonban olyanok, kik még erőlködni merészeltek. így az elóbbi szép melódiából fül­sértő hangzavar lett. A kar­mester kétségbeesetten meg­álljt vezényelt, s felsült fú­vósaival együtt majd a föld alá süllyedt szégyenletében. A császár hamarosan rá­jött, hogy a csalafinta bolond okozta a citrommal a bajt, s mellesleg azt is sejtette, ki húzódik az egész turpisság hátterében, de hát szavát ad­ta a feleségének, és azt nem másíthatta meg. A krónika feljegyzi, hogy az alaposan póruljárt cseh fú­vósoknak még aznap távozni­uk kellett a palotából. Ennek megtörténte után a császár keményen megdorgálta a su„ nyin lapuló Simeont, aki né­hány órával később tökéletes vigaszra lelt. Ugyanis száz csillogó arany ütötte a mar­kát. Ezt a szép kis summát ötletes tette jutalmául kapta a hálás császárnétól. Mondjuk meg őszintén: a bolond is szívesebben hallgat­ta a rangos pénzérmék pen­gését, mint az udvar• szint élőtt szereplő valamennyi ze­nekar egekeig ható muzsiká­lását. Rakovszky József Vásenwa, 1964. március «, DtL-MAQtAAQRSZAG 7

Next

/
Thumbnails
Contents