Délmagyarország, 1964. március (54. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-22 / 69. szám

Kétszer találkoztam velük. Véletlenül. Utcán. Szemben. Nevettek. Messzire gurult a hangjuk. Elöl a lány. Szép arcú. Görög arcélű. Nemes hajlású orr, szelíden ívelt szemöldök. Csábos száj, az élet minden ízét elősejtető. Modem frizura, nagyvonalú karistolással esik magas homlokába. Kendője, mint szerető kezek, puhán ölelik át szép fejét. Szeme teli zsibbasztó lángokkal. Tűzimádók ismerhetik ezt a révületes mámort, ha a százszínű parazsakba néznek. Kezében két sárga mankót szorít. Rózsafából valót, politúrosat, egyedi rendelésre készült könnyűt, csöndes koppanásút Előre dobja a két mankót és utánarakja szépnek, arcához méltónak indult, betegségsorvasztotta lábát. Elöl a lány, utána a szülők. Karonfogva. Nevetnek. Minden ok a nevetésre. Veréb fázik az ágon. Panaszosan csivitel. Másik veréb röppen mellé. Hirtelen elszállnak együtt Nevetnek. Kisgyerek jön. Tejeskannát cipel. A kanna alja súrolja a földet Nevetnek. Hol az apa, hol az anya mutatja meg a nevetnivalót. Valakire rádudál egy kocsi. A valaki megijed és lábujjhegyre áll. Nevetnek. Csókák verekednek egy ház oromzatán. Nevetnek. És otthon is nevetnek. Ha tányér csörren, ha ajtó nyikordul, ha kifut a tej, ha szortyog a vízvezeték, ha téves kapcsolást hoz a telefon. Nevetve adnak pénzt a koldusnak, nevetve vesznek széksót a dorozsmai kisfiútól, nevetve vesznek a vásáron húsvéti rozmaringot. Az apa gondosan öltözött, komoly arcú szellemi munkás. Az anya bundás hölgy. Nevetnek Minden tréfát tudnak. Ujat és régit egyaránt. Pontosan, ahogy a vasutasok tudják a menetrendet. Amikor nincs fázó veréb, tejkannát cipelő kisgyerek, verekedő csóka, megijedt gyalogos, a tréfák kerülnek elő. Valaminek mindig lenni kell, mint a rádió műsorában. A szünet is műsor. A reggeli himnusztól az éjféli himnuszig. Üres járat nem lehet. Műsort, műsort! Amin nevetni lehet. Nevetik a vasárnapi krémest. Remeg a tálcán. Apa cigarettáját, ölébe esett a hamuja. A kandúrt, mert nyarvog álmában. Rutinosan nevetnek. Néha elég, ha Csak összenéznek. Már nevetnek. Azon is, ho© nincs min nevetni. Ho© milyen nevetségesen nevetségtelen az élet A lány Ő6zintén nevet Betegá©a óta az ima is nevetés. A fájdalom nevetés. A doktor bácsi nevetve adja az injekciót. Amikor lábára rakták a gépet, nevetés. Amikor beveszi a napi ©ó©szert, amikor hasonlókorú lányokat fiúkkal karolkozva lát sétálgatni, amikor szerelmespárok sugdolóznak, amikor árnyékos parki padokon közelébb húzódnak egymáshoz a szerelmesek, amikor moziszínészek csókolóznak a vásznon, amikor hasonló korú lányok házassági hírét olvassák az újságban, amikor elválásuk hírét hallják a szomszédoktól. A lány mindig őszintén nevet Tizennyolc éve nevetnek. Az apa nevetve könyvel, vagy bíráskodik, ü©intéz, szól hozzá munkaértekezlethez, ad kölcsön pénzt, amit soha nem kér vissza. Az anya nevetve vi©ázza napközben a lombikot, va© önt ve©szert a menzúrába, készít zárszámadó mérleget, rak el befőttet, szab ruhát, húzat fogat, panaszol félfejére és mosogat De este. Amikor vége a műsornak. Amikor becsuklak szép lányuk hófehér szobájának ajtóját, sírnak. A sírás erő©űjtés. Holnap is nevetni kell. Még sok Évig nevetni kell. A lány mindig őszintén nevet NÉMETH FERENC: r Uj magyar Mária-siralom 1919 Es ismét láték lovakat látásban, és hogy azokon ülőknek tüzes, veres és kén-kö színű fegyver derekok vólna; és a' lovaknak fejek mint az oroszlánoknak íejek, és azoknak szájokból tűz, füst és kén-ko jő va!a ki. Jelenések könyve Minden miénk volt már. Pihent a falu, végignyúlt visszaszerzett birodalmán, tó-szemein tükröződtek a csillagok. Fának támaszkodott a virrasztó őr, bujkált az ágak közt rézmellű szeretője a Hold. Álmodtam: kő és géphazám nőtt, civilruhában mentem fiammal a város felé. Hirtelen felhő jött, megkondultak a tornyok s tüzet legelészve felénk lépdelt egy hó-színű ló. Felriadtam. Eles sikoltás hasadt az éj fagyos üvegén. Sötét lovak cikáztak láthatatlan arcú lovasokkal, fém villogott meg tokolattüzek. Két ló között fehér ruhás nőt vonszolt két árnyék. Távol asszonyi zokogás félrevert harangszava kongott. Magamhoz vettem fegyverem és elindultam a ködlö tavaknak. A vizek teste dermedt A halak énekelnek Ugorj ide miközénk Hóhéraid elérnek Megnyúznak kiherélnek Fölszegeznek a fára Itt lágy iszap a tested Elrejti megmelenget Felosztasz a vizekben Ne kísértsetek ringató, lágy vizek, szelíd halak. Vörös seregek várnak. Előttem a szabadulás útja, de mögöttem a borzalom üget párás, érc-tajtékos gyászparipákon. A Hold-homályban fémes, setét kakastoll-tarajok hajladoznak, meredt fényű hüllő-szemek röntgenezik az éjszakát már. Agyzúgukban keresztespók szövi egyre a csőre töltött fegyverek arctalan skolasztikáját: tüzes, villogó késeket, a nyers hús égetett-pata-szagát, o lábak dobaját utak tetemén át, kék acélmadarak surrogását, lovak rémület-tágított szemét. A hajnal zászlait lengeti előttem: feltűzte fénylő szuronyát. De nyomomban az üldözők dobaja pereg, paták kivégző dobszava, éhes fegyverek foga villog torkomra s bikacsök csattog a nyihogásban, míg recsegő, részeg szavak verdesik vércsikosra a hajnali gyönge csöndet. Fut fut Fekete kitől Berezelnek az urak Rajtunk többet nem mulat Fekete Fekete hallod-e Fehér most ugy-e a pofád Nem ismernek rád a komák Ha nem volnál elég vörös Majd kivörösít a véred Mi kipirosítunk téged Késő már. Hát jöjjetek szembe halál állat-angyalai, rozsdás tajtékú lovakon, lengő gyász-fák, fűz-fák. varjú-fák, károgó tél-felhők, seregély-madárraj, rablói nyárnak, föld termésének! Elhagyott már a félelem: bikacsök vár, puskatus, kések, szuronyok, golyók. Arcomba sújtó kesztyűs paták, testembe taposó lakkcsizmás paták, lovakhoz kötözök, kőutakon kirojtolók. Az átmenti villa kertje gyümölcsös, itt lesz az én kálváriám. Kihajtanak a kopasz szilvafaágak, hulla terem fürtökben rajtuk, ingújjra vetkeztetve, csontig meztelenítve, vérrel áldoztatva, földre leszakítva. Mikor a hullákat szemeim már látják tiszturak szúrják ki szomorú világát, kábelek szaggatják cafatokra bőröm, kések húsom tépik, bikacsök az arcom, nemesurak fája nem bírja a testem, a földre szakadok, a vérszagú földre, amelyet kívántam a testvéreimnek. Testem odadobják a tetemek közé, homokkal beszórják, sebten megtapodják, úgy teszik a puszta földdel egyenlővé. Tiszturak a véres mészárlást bev'égzék s koccintanak rája tüzes pálinkával, koccintanak rája vérvörös szín-borral. Vörösbor kiloccsan a csengő pohárból, pálinka kicsordul vértől vörös földre. Szól az egyik akkor: vitézurak menjünk, deres lovam prüszköl, zabláját harapja, büdös paraszt hullák finnyás orrát sértik, bitang prolik teste valami ragályt szül, bokros lovam vörös pestisük megkapja! Lecsörren a pohár, pendül a sarkantyú, tiszturaklcal tüstént elrobog a hintó. Csönd lesz. A nap fénye időzik a tájon. Kertek alatt járkál egy fekete asszony. Kertek alól feljön szegény summásasszony, arra megyen halkal lopakodó lábbal, arra megyen s jajdul keserű sírással. Voltam embert senyvesztö Nyomorúság lánya Fiat szültem jövőmül Bajomban világra Ö lett az én reményem Szenvedések bére Kínzóimnak dölyfös arca Elsápadt nevére Zár lecsörrent fegyver hullt Koronák gurultak Az én fiam tudta jól Milyen lesz a holnap Nem ígért ő mennyországot • ígért mindég munkát Hanem nékem ideadta Magtárai kulcsát Sápadt arcom gyúlt pirosra Teljesedni kezdett Jaj de fiam hátába Gyilkos tőrt szegeztek Öh nekem én fiam Jöttél boldogságul Szegényül most szépséged Véred vize elhull Mit tettetek törvénytelen Megöltétek öt bűntelen Ámde anya fia nélkül Bú tőre sebébe mélyül Üjra szülni megfoganja A világnak visszaadja Ereje női hegyek élén Félelmetek folyók mélyén Jósága nöl mint a szikla Legördül a házatokra Anyját balkarja öleli Jobbja fegyverekkel teli Dördül a föld tarajosra Hullám elsimul laposra Porotok lesz magnak trágya Eljön fiam szép országa. A kacsaszájú csak azt érezte; va© ő forog, va© a világ. Aztán formás kis cigáftykereket hajított, talpra akart ugrani, de az agranómus már ott volt, felsegítette. Bal kezével fogta nyakánál a gramáncát, ho© csak pipiskedve érte a földet a kácsaszájű. Jobb keze pedig sebesen dolgozott. — Te tolvaj! Itt a pálinka elhoztam, jó-e? Kukoricát lopni jó fizetésért? Azt gondoltátok u©e, ho© reggel már a piacon Jesztek, eladjátok a szajrét, aztán üthetjük bottal a nyomát. Pedig én, mit 6zolsz hozzá, hamarabb beérek a piacra. Fájt már a tenyere, de még e©re osztogatta. Nem láthatta a sötétben, ho© szegény kacsaszájúnak már tisztára eltorzult az ábrázatja. Fényes műfogai is kipotyogtak, ű© érezte, ez már a vég. A helyzet borzasztóságát fel se érte ésszel. Az agronómus na©sokára elengedte a gallért, mivel az is éppen el akarta engedni az ő kezét. — Gyere csak, te tolvaj, itt van a motorom nem messze, utánuk megyünk. Majd te megmondod nekik — most már lihegett az agronómus is —, ho© hozzák csak vissza azt a kukoricát, nem az ő verejtékük áztatta annak a tövét. Karonragadta a kácsaszájút: — Gyere csak, te jómadár. — Az iroda előtt valóban motorra pattant az éjjeli kellemetlenkedő. A lefülelt éjjelör pedig az alapos megdolgozás után szó nélkül engedel meskedett. ír a nemzetközi út közelében jártak M

a kocsik, amikor a három tolvaj észrevette, ho© üldözik őket. Ke©etlenül verték lovaikat, csak hogy a na© utat elérjék. Ott már azt mondanak, amit akarnak. Más is szállít ott kukoricát. Szegény gebe lovacskák utolsó párájukat is csaknem kiadták, de a fürge motor mégis hamar elkerülte őket. Megfordult előttük a homokban s a reflektor keményes sütött a szemükbe. Pukkadt Berta, cselák Minyó, meg csosza Kónya mintha e©-e© kukoricacsutkát nyeltek volna. — Ugorj, te akasztófavirág, — sziszegte az agronómus a kácsaszájúnak. — Mondd meg nekik, ho© nem sikerült a kukoricavásár! Szél Jóskának minden porcikája reszketett. — Forduljatok vissza. Az agronómusz eltávsz van itt Én vagyok Szél Jóska. Az agronómus csak most vette észre, ho© a Rákóczi Tsz derék éjjeliőre a na© izgalomban valahol elhagyta a fogait A fájdalmasan pösze beszéd még na©obb rémületet keltett a cinkosokban. Ennek már u©ancsak elvehettek a habokját. Az agronómus is most szeppent meg először. Ezek hárman vannak. Mi lesz, ha leverik? De nem pocsékolta az időt. Jó hangosan ordított, ho© csak ú© visszhangzott a szunyókáló határ. — Visszafordulni, mert mindenkit ledurrantok, mint e© kutyát. Ha tudták volna az atyafiak, ho© nem pisztolya, de még egy picurka bicskája sincs az agronómusnak, lehet ho© ők is másként beszéltek volna. Pukkadt Berta szólalt meg na©sokára. — Min©án. Erre a szóra cselák Minyó is szólítani kezdte a lovakat. Recse©e-ropo©a tekeredtek a rudak, na© ívből tértek viszsza a dűlőútra. Hosszú és kínos volt az út visszafelé. A horihorgas szőke fejű agronómus — bár napok óta alig aludt valamicskét — frissnek, könnyednek érezte magát. Tudta, ho© Szél Jóskát a hideg leli hátul, de nem törődött vele. — Lám, egész rendes, szófogadó emberek ezek — gondolta magában —, csak bánni kell velük. De azért ezt tón mégsem kellett volna Ki tudja, hová lettek a Szél Jóska fogai? Ez önbíráskodás volt a javából. És ha kiderül? Minimum meg kell csináltatnom a fogát. A két kocsi közben lassan begördült a major udvarába, odaálltak pontosan, ahonnan hiányzott a kukorica. Éppen olyan szótlanul, u©anolyan ©orsan dobálták lefelé, mint a pakolásnál fölfelé. Az agronómus csülökre állított motorján ült, szívta a cigarettáját. S néha rántott e©et-e©et a motor „fülén", ho© a nagyobb gáztól jobban túrázó gép fényénél jobban lássanak a szekereken serénykedő atyafiak. Berta a vége felé már attól izgult, ho© sikerül elköszönni az agronómustól. — No emberek, ha már eddig megvagyunk, akkor most szépen kifogjuk a lovakat, nekik is hely jut a közös istállóban. A társaságban biztosan jobban érzik magukat a l/vak is. Csodálkozni fog reggel az elnök, ho© az éjszaka mekkora csikókat ellettek a kancák. — Ha az agronómus elvtárs istent ismer, akkor ezt a szörnyű csúfságot nem töszi mög velünk. — lépett elő csosza Kónya. — Behozzuk mink azokat magunktól is. Tudjuk mi azt ho© nem lőhet ló a háztájiban. Hónap behozzuk — koiitrázott most már Berta is. — Ez még kevés. Maguknak is jönni kell emberek — uralta a helyzetet az agronómus. — Tudják mit? Történt, ami történt. Én hallgatni fogok, ha szót fogadnak nekem. Holnap megkezdik a munkát a közösben. Én pedig nem teszek feljelentést a rendörségnek. Ígérem, az elnöknek se szólok. Ha reggel hétkor nem lesznek Itt, akkor az azt jelenti, ho© mehetnek a rendőrségre. Tétován néztek egymásra az atyafiak. — Hát akkor elfogadjuk az ajánlatát az elvtársnak — mondták később egyszerre. — Siessenek emberek — könnyebbült meg az agronómus. — Reggelig még humhatnak egyet. A

z agronómus nem volt bent az irodában, amikor megérkezett a három cimbora. Szél nem jött, mert az elnök tudomása szerint neki éjjeli műszakja volt. Berta szólt tisztelettudóan az öreg dereshajú, veresorrú elnöknek. — Nézd Sándor, be©üttünk mink is. Ü© láttuk, nagyon sok a kukorica a közösben, kint ls van még belűle. Ha még most bekapcsolódunk a közös dologba, jutt abból nekünk is e© pár mázsa. — Hát ha a többi röndös embör olyan jól mö©an itt, akkor mink is kenyeret öhetünk a kolhozban — mondta Kónya. — De hát, miért ilyen soká? — tudakozódott az elnök. — Miért, miért? — évődött huncutul Minyó. — Az egyiknek több, a másiknak meg kevesebb köll a népnevelésbűi. Nekünk éppen ennyi köllött. Vasárnap, 1961, március 22. DÉL-MAGYARORSZÁG 7