Délmagyarország, 1964. február (54. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-02 / 27. szám

Újvidéki tanulmány Radnóti Miklós költészetéről Bori Imre doktori értekezése A szomszédállamok magyar irodalmi életének munkásai közül talán a vajdaságiakat jellemzi leginkább a magyarországi fejlődéssel való együttlépés, a hazai könyvés folyóirattermés állandó és tervszerű szemmel kisérése, kritikus befogadása, az irodalmi hagyomány újjáértékelő vállalása. A Forum kiadó különféle publikációi, főként a havonta megjelenő Híd számai, rendre tolmácsolják a magyar könyvkiadás fontosabb termékeit a jugoszláviai olvasóknak. A köré tömörült kritikusi, tanulmányírói gárda egyik tehetséges, irodalmunk kérdéseiről írott esszéivel a figyelmet már korábban magára vont tagja, Bori Imre, az újvidéki egyetem magyar tanszékének asszisztense, most Radnóti Miklós költészete címmel kétszáz gépelt lapnyi terjedelemben doktori értekezést készített, amely ezúttal is megérdemli a magyar visszhangot. Kisebb részleté A költő és a halál címmel a Híd októberi számában látott napvilágot A tanulmány szerzője tudatosan mellőzte a költő életrajzának vizsgálatát, kirekesztette tárgyalásából a kortársak és irodalomtörténészek állításait, s — jóllehet munkájának bibliográfiájából kitetszően ismeri az idevágó szakirodalmat — egyes-egyedül a költői életműre támaszkodik megállapításaiban. Ahogyan bírálója Sinkú Ervin írja referátumában: »a költői rr.ú részei, időrendi egymásra következése és egésze esztétikai elemzésének eredményeiből rekonstruálja a költő életútját és korát". Noha kerüli a polémiát, szemmel látható kételyei vannak a kortársi emlékezések torzításaival és irodalomtörténészeink »sejtéseivel" szemben, némi joggal a belemagyarázást is szemükre vetve. Következtetései csak addig terjednek, ameddig erre az oeuvre följogosítja. »S Borinál; sikerül — idézzük ismét Sinkót — tisztára a műre, a versek szövegére támaszkodva világossá tenni, hogy ez a költő a maga egyéni sorsát költészete minden fázisában valami egyéni sorsot meghaladó, egyetemes kataklizmával azonosította anélkül, hogy ez az egyetemes megváltást jelentette volna a kiközösített ember végsőkig ; elhagyatott magányától". Figyelemre méltóan elemzi Bori Radnóti szegedi korszakának sajátosságait, így a "Városi költőnek" a ncpi írókhoz, a népi mozgalomhoz való bonyolult viszonyát. »Mitikus érdeklődést mutat — mondja Radnótinak a primitív, néger népművészet iránti figyelmét vizsgálva — s nem foiklorisztikusat«. Szintén szegedi éveinek lírájából következtet a munkásmozgalommal való kapcsolatára is. Szerinte — s ezzel a hazai Radnóti-kutatóknak nyilván lesz vitatkozni valójuk — ebben az ihletésben született verseinek "gmberi hitelük van ugyan, de hiányzik belőlük a költői hitel, a képzelet tette". A költő, vonja le tanulságul ennek a másfél-két esztendős szakasznak kísérleteiből, akinek közlési formája a lírikus monológ, nem tudott »mozgalmi költővé" szűkülni. A "költő is vagyok meg proletár" korszak mégsem maradt nyomtalan az életében. A saját hang meglelésében különös jelentőséget tulajdonít Bori a Járkálj csak halálraítélt című kötet (1936) verseinek. Radnóti lírája ekkor — mondja — "oly érzésvilág kifejezése, lett, amely a két háború közötti és a háború alatti emberiség egy értelmiségi típusának jellemző megnyilatkozása volt a fenyegetett, de csak lélekben védekező emberé, a humánumnak egy passzív rezisztenciáját az embertelenség mindent elborító hulláma közepette vállaló magatartásé". Az elkerülhetetlen halál tudata megváltoztatta Radnóti költészetének irányát. Mindaz, ami élet, lírájában egy távoli múlt édes emlékévé oldódik, a jelen pedig az élet tagadásává, s a költészet az emberség egyetlen menedékévé. Mint a Magyar Szó jelenti, január 18-án az újvidéki egyetem bölcsészeti karán Bori Imre megvédte "Radnóti Miklós költészetéről« című doktori disszertációját. A magyar irodalomtörtémetírás is termékeny vitát, értékes gazdagodást vár Bori Imre tanulmányának megjelenésétől. A szegedi korszakra vonatkozó rész közlésével a Tiszatáj e gyümölcsöző vita kezdeményezője lehetne. P. L. E

lérkeztem abba a korba, amikor már „kísérteteket" látok, vagy legalábbis legénykori cimboráim embernyi, sőt kopaszodé fiait. Legtöbbjük annyira hasonlít ifjúkori apjához, hogy nehezemre esik oda nem rohanni — megölelni, és elkiáltani magamat: — Szervusz egy komáim! De régen is volt, amidőn ezt cselekedtem, kilépve a körúti Pillangókávéház ajtaján és szembe találtam magamat a munkába siető haverok egyikével-másikával. Ami eddig történt velem ilyen kisértetlátás, az mind gyermekjáték ehhez a mostanihoz, a Virág utcában megesetthez. A Csillag utcai piacra járok es mindig a Virág utca végén jövök ki belőle. Hát egyik reggel, amikor a könyvesbódét elhagyva, a virágárusok közt rátértem a Medve tér felé vivő járdára, szembe jött velem egykori — negyven év előtti — lakótársam es szívbéli pajtásom: Szigony Ádám! Szakasztott ő volt, pedig az emlékezetem azt súgta: — Nem, nem lehet ez az egykori Ádi! És én mégis hirtelen megálltam, a szívom a torkomban dobogott és ölelésre tártam két karomat. Szólni már nem szólhattam, mert ez a mostani Szigony Ádám, a karján lejtő tündéri látomással együtt, eltűnt • a Virág utca forgatagában. Hogy ki is volt Szigony Ádám? Én kosztosdiák voltam Fuszek néninél és szobabérlő, Ádám pedig ágyrajáró, és a konyhában lakott, meg kovácsínas — mai nyelvre lefordítva: ipari tanuló —, Kelen mesternél a Xisrókus utcában. Számunkra — diákok számára —, meg a minden rendú-rangú kisvárosi ifjúság számára. Kelen nevezetessége annyi volt, hogy minden leányt beleszámítva, az egész helységben néki voltak a legszebb leányai, kivált Marianna a legidősebb, a tizenhat esztendős volt gyönyörű. Szerelmesek voltunk bele mi főreáliskolások, a rákóczisták, , de még a karcída' flangáló Ferenc József intézeti jogászok is. A legigázabbul mégis Szigony Ádám, a kovács szerette. Mi az hogy szerette? Imádta, mert feleségül is akarta volna venni, ami nem is csoda, hiszen Marianna olyan szép volt, hogy amerre járt, még a fák ágai is lejjebb ereszkedtek, hogy jobban láthassák és beszívhassák haja selymének illatát. Az a bolond Ádám, a múhelyi munkán kívül, még Kelen mester lakásán is, a kötelező házi munka elvégzése után is vállalt még munkát, csak minél tovább lehessen Marianna közelében. Még a nagyon apró testvérek pesztrálását is vállalta, mert tudvalevő, hogy a mester özvegyember volt és a háztartását Marianna vezette. Szigony Ádámmal körülbelül egyidőben kerültünk, ebbe a szigorú erkölcsű, ódon városba — Fuszeknéhez. Ö valahonnan a legeldugottabb bakonyi dombok tövéről, én pedig a Balaton legtávolabbi sarkából, onnan, ahol a tündérmadarak — a nemeskócsagok — élnek, ö a konyhai vasBotfSí Pazázs jőtsff * YT ágyon álmodott, én a kis cselédszoba rézágyában heverésztem. Csak ritkán találkoztunk, ő mindig nappal kelt, de azért az idő gyorsan elszállt. Négy esztendő múltával én „felléphettem" az ötödik osztályba, Ádám pedig felszabadult, segéd úr lett és pénzt keresett. Pénze ugyan csak kevés volt, mert Kelen tnester inkább a Törökbéstyába hordta, amit a lópatkolás jövedelmezett, de azért ez a pénz mégis több volt, mint amit én hazulról kaptam, meg a rózsadombi úri diákok tanításával én megkerestem, így azután idővel a segéd úr költözött a kisszobába — a rézágyon hálni, én pedig kikerültem a konyhába. B

ecsületére válik, megengedte, hogy az ő távollétében a kisszobában magoljak, mert a konyhában Fuszek néni állandóan zörgölődött, és maga-magának — vagy a puszta falaknak — panaszolt, hogy a régen elhalálozott férje-ura bizony csak vékonyka kegydíjat, és nem nyugdíjat hagyott rá. A diákok egy része — kőztük magam is — érettségi előtt megfeledkeztünk, sőt egyikünk-másikunk ki is gyógyult Marianna iránt érzett érzelmeiből, csak Ádám maradt változatlan érzelmeiben. Ezt az is bizonyítja, hogy Kelen mester a legtöbbször csak dörmögött, de nem fizetett, Ádám mégis maradt nála, és közben visszaköltözött a konyhabeli vaságyra, én meg újra elfoglaltam a kisszobát, a benne lc,vő rézággyal együtt. Éltünk csendes békességben, mint két utazó, akiknek nyolc esztendőn keresztül együtt kell járni az élet útjait, akár tetszik, akár nem. Istenem mertnyi krumplit és kenyeret megettünk érettségimig. Amikor már nagyon untuk magunkat a Fuszek-féle konyhában, vagy a leánderes udvaron, akkor ki szoktunk ballagni a parkba — bámészkodni. Én kerekre nyílt szemekkel csodáltam a hajóhintákból ki-ki villanó női lábszárakat, Ádám pedig mindig lehunyta pilláit, ha egy-egy szoknya a szokottnál valami kicsit jobban meglebbent. Egyik estén — szombat volt és május — Ádám nagyon izgatottan érkezett haza. Látszott, valami rendkívüli esett meg vele. Végre, amikor Fuszek néni „visszavonult" kinyögte: — A mester úr... — Na, mi történt a kiuzsorázóddal, azzal a pálinka ... — Te, ki ne mondd! — vágott a szavamba, majd hosszú hallgatás után megszólalt: — Meggyulladt benne a pálinka! — Na, és te ennek nem örülsz? — Eh, gyerek vagy te még. iskolás, ehhez te nem értesz. — Aztán csak mondta kérdezetlenül. — Itt maradt Marianna egyedül, egy rosszul felszerelt műhellyel, meg egy féltucat gyerekkel. Meg a magáéval, akit „szerzett" (meg kell hagyni, Marianna leányaszszony szebb volt, mint valaha) — gondoltam és nem mondtam ki én, aztán sietve mégis megszólaltam: — Nincs itt pajtáskám semmi baj. Búsoljon a Törökbástyás, te pedig majd rendet csinálsz a műhelyben! — Igen, igen — mondta Ádám —, de Marianna ... — Értem komám, hogyne érteném — válaszoltam és máris vonultam vissza a szobámba. Mennyi szerelmes verset frtam én abban az időben, és törzsmegrendelőim voltak a környék násznagyai. , Félóra múlva elkészült a költemény. Ádám egész éjjel tanulta és reggel elment kinyitni a műhelyt, de este még kapuzáráskor sem volt otthon. — Na szegény Ádám — aludtam el, de azért négy hét múltán én is olt baktattam a nászmenetben. Azt sohasem sikerült megtudnom, hogy az én költeméhyem hozzájárult-e Ádám boldogságához, de annyit méa hallottam, hogy felnevelte az árvákat mind, azt a legkisebbiket meg a nevére is iratta, meg azután most itt van ez a minapi találkozás. K

ésőbb azt is megtudtam, hogy idősebb Ádám már követte Kelen mestert, nem ugyan mintha a pálinka gyúlt volna meg benne, hanem belepusztult az embertelenül sok munkába, de ifjabb Szigony Ádám már mérnök, két gyermek apja és imádja feleségét, Marianna nagymama pedig boldog szemlélője ifjabb Ádámék boldogságának. Miért tartottam fontosnak mindezt elmondani? Mert esíembe jutott, hogy idősebb Ádám hiába patkolt tömérdek hintóslovat, őt nem kocsi vitte, csak gyalog ment az esküvőjére, viszont ifjabb Ádámnak egy Skodája áll benn a Fillér utcai garázsban. lágból kikerült ifjú éraelemdús, őszinte, igazhitű vallomása. • Ami ezután történt, az már nem ilyen szép és nem is ilyen egyszerű. Nagy Sándor remek ívű pályáját megakasztotta a sokféle rangos elismerés. Egyik szeme örömtől csillogott, a másik meg a nagydíjak súlya alatt nedvesedett „Kinyílt előtte az élet", mert a művész elismerését követte a tucatnyi közéleti szerep, szavának, írásának megnőtt az árfolyama. A szorgosan küzdő, írásaiért megszenvedő fiatalember megismerkedett egy lezserebb életformával, amelyben a reprezentatív jelleg dominált és ez élvezetesebb, könnyedebb, mint az irodalmi gyötrődés a nyelvvel és a gondolattal. Kevésbé fárasztó elnökségben ülni, mint viaskodni és életerős, valóságos regény- és novellaalakokat szülni... Nagy Sándor önmagát áltatva sodródott az évekkel, miközben néhány apró írásnál több nem jött ki írógépéből. A nagy kitüntetések-sarkallta becsvágy világraszóló alkotás gondolatát ültette el benne, azt a hamis illúziót, hogy ennyi kitüntetés birtokában jobbat, időtállóbbat teremt, mint bárki más. Soha nem mondta ki ezt az érzést, de kínlódásaiból szó nélkül is ez csendült ki. Hamisan értelmezte egész akkori kultúrpolitikai koncepciónk alapján az irodalom „maiságát". Mait alkotni akkor sem annyit jelentett, mint a napi politika aktualitásához kötni az irodalmat, minthogy ma sem jelenti azt. Anélkül, hogy tagadnánk az égetően időszerű probléma felvetésének fontosságát a művészetben, nem keverhetjük össze a művészetet .a napi agitációval, mert bár egyazon ideológiai területei munkálkodhatnak és kell is, hogy munkálkodjanak, de más-más eszközökkel és funkcióval. Nem lehet a nemzetközi politika állandóan változó légköréhez kötni a maradandóság igényére számottartó irodalmi alkotást. Mint az idő is bizonyítja, ez hamis illúzió volt, torz értelmezése az irodalom maisúgának. Nagy Sándor később észrevette, hogy az irodalom maisága ós a napi politika aktualitása közötti összefüggés nem az, amit ő elképzelt. De a maiság hamis értelmezése fél évtizednyit csípett a legszebb alkotó esztendőkből. Nem múlt el nyomtalanul fölötte sem a korábbi évek politikájának belső „cikcakk"-ja, sőt a belső politikai áramlatok érzékelésében alig tudott tájékozódni. Autodidakta volt, ez a tanulási forma úgy látszik, nem adott elég rendszerezettséget számára a marxista műveltség tekintetében, s ehhez járult elhibázott koncepciójának felismerése, s ez a két tényező átmenetileg megingatta hitét azzal a renddel szemben, amelynek mindent köszönhetett. Nehezen disztingvált a valóságo.s és a vélt bajok bonyolult szövevényében. Kálváriás életút ez, a meghasonlások és a gyötrődések olyan útja, amelyet eredményesen csak nagyon szilárd jellemű emberek tudnak végigjárni úgy, hogy minden megrázkódtatásból érős lélekkel kerüljenek ki, alkotó energiával és alkotó kedvvel, eleven, élő mondanivalóval ... Nagy Sándornak ez ideig, úgy látszik, nem sikerült. önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy e szépen induló író buktatókkal teli útja véget ér-e? Ami a közéleten és a' társadalmi életen múlik, szerintem minden megtörtént ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lehessen élni és alkotni hazánkban. Hiszen nagyon sok ifjú gondolat vált életvalósággá az utóbbi hét esztendőben... Qlyan ifjú álmodozás, amely sajátja a nagysándori embertípusoknak. Szabad lett a nép, szabad hazában... Független, egyenes derekú nemzet lett letiport nációnk... A munkás már nem az, mint másfél évtizeddel korábban s kultűrvilága sem az már, mint a korábbi években volt. Ha a négy esztendővel ezelőtti parasztembert a maival összehasonlítjuk, olyan nagy változást látunk gondolkodásában, az élet jelenségeiről alkotott felfogásában, hogy szinte alig hisszük el. Szükségtelen a társadalmi viszonyok fejlődését agitatív, érvelő módon egy alkotó művész elé tárni, hiszen ezt önmaga is látja. Nemcsak a demokratizmust a közéletben, az egészséges fejlődést a szellemi életben — nem hagyva figyelmen kívül az egészségtelen vonásokat —, hanem azt az erőteljes optimizmust, alkotnivágyást, amely laboratóriumokban, írói műhelyekben, a piktúra művelőinek vásznáról sugárzik — észreveszi a vizsgálódó művész mutogatás nélkül is. A talpraállásnak az úgynevezett objektív feltételeit a marxista—leninista pártpolitika biztosította. Az a kérdé«, hogy a talpraálláshoz megvan-e a szükséges szellemi és lelkierő Nagy Sándorban. Ha olyan ifjú hevüléssel és alkotóvággyal indul harcba önmaga legyőzéséért, mint amilyen elánnal indult az irodalmi életbe majd húsz esztendeje ..., akkor képes legyőzni önmagát. Igaz. ez nehezebb és nagyobb erőt igényel, mint mások legyőzése. • Nem hánytorgatom én a múltat, tévedne, aki ebből a gondolatkörből valami ilyesmit olvasna ki. Az ellenkezőjére törekszem: a jövő útjának adjusztálására. Éppen Nagy Sándornál, az alföldi tanyavilág szép és nagy reményekre feljogosító tollforgatójánál, mert értékének enyészetre vetése vagy kallódása irodalmunktél von el talán egy szép gyöngyszemet vagy gyöngysort. Csak értékes emberek érdekében emelnek szót, s én Nagy Sándort, írásai alapján, annak tartom. Olyan sok értékünk azért még nincs, hogy "eggyel több vagy kevesebb" alapon gondolkodjon bárki is, akiben él egy szemernyi felelősség is a holnapért. Szinte tudom az ellenvetéseket: "mit számít egy tollforgató". Van, akinek valóban "mit számit" nem egy tollforgató. Csakhogy nem ilyen vélemények után igazítják a szellemi élet szekerét, mert ilyen „eligazítással" végzetes kátyúba kerülhetnénk. Akiben van tehetség — és ezt már bebizonyította —, azzal nem szabad nem törődni! Nem úgy, mint egy évtizede, az elvtelen ajnározás időszakában történt. Elvi alapon és felelősséggel, amelyben az értékmérő mégiscsak az asztalra tett műalkotás. A művész helyett a mű beszél, mert ha a mű hallgat és csak a művész beszél... nem azonos értékű esettel van dolgunk. Nagy Sándornak nincsen megírt munkája most már több mint egy évtizede. Lehet, hogy ez az időszak a szellemi és lelki lehiggadás, a messzemenő következtetések levonásának periódusa volt, amelyből megtisztultan, megújultan lép majd elő Nagy Sándor. Nagyon remélem, hogy szilárdabbá váló érzelmi világgal járja a buktatókat és kaptatókat, s felgyalogol újra a Parnasszusra, mert szerintem, ott a helye. Beszéltem az ellenvéleményezőkkel, akikből már elpárolgott a remény, s nem is a kálváriás útban látják a kudarcok — a nagy hallgatások — okát, hanem Nagy Sándor művészi vénájának pangásában és akaratgyengeségében. Lehetséges, hogy a szkeptikusoknak a véleménye igazolódik? Nem tudom lehetséges-e, bár én nem hiszem, mert aki a műalkotás gyötrelmesen szép útjára hágott és végigjárt ott egy-két kanyart..;, az többé nem tud letérni erről az útról. Ideig-óráig más utakra is rájárhat, de az életerőt és életcélt adó útja mégiscsak ez marad. • A Thinger bárónő című novellát már elhagyom. Leteszem a Szabadulás napjá-t a csomóba fogott könyvkaravánok tetejére, s felveszem a gondot, a Nagy Sándorét, a bajai tanyák környékéről indult fiatalemberét, aki fölött egy tucat esztendő szaladt el már a Megbékélés óta. Ha írói pályára teremtette a sors, jelentkezik majd, nem védekező replikával, hanem egy új kötettel. Tőle függ. Senki mástól, csak tőle. Vasárnap, 1964. február 2. DÉL-MAGYARORSZÁG 7