Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-24 / 275. szám

KOPASZ ILDIKÓ; Vasárnapi ebéd II Mintha a fél város ideözMüött volna ebédelni ezen a vasárnapon, mozdulni is alig lehet a szűk kis étteremben. Minden asztal foglalt, s a bejárai felől még egyre jönnek az ünneplőruhás emberek. Bizonytalankodva lépnek beljebb, de éles fürkésző tekintettel néznek asztal után. Béla bácsi imbolygó tálrakománnyal a karján kacsázik az asztalok között Az ételkiadó-ablaknál elkeseredetten törölgeti kivörösödött tarkóját izzadó homlokát — Kész bolondokháza — panaszkodik a presszósnőnek. — Ezt kérem már nem lehet bírni! — Szép forgalmunk van ma — mondja a szőke nő, s nem néz a pincérre. Béla bácsi eleinte tartózkodó gőggel alít a presszógép és a kis ablak között Majd az évek koptatták a fekete ruhát — nem érdemes már a nyugdíjig újat venni — s koptatták az arc feszessége! is. A ruhát ugyan még kikeféli reggelente az asszony... (Hagyd, fiam. ezeknek? ...) Éjszakára pedig bcfáslizza a csomós, viszeres lábát. Cipői széttapos ódnak, de lúdtalpbetétje is egyre nő... A város egyik legelőkelőbb étterme volt Béla bácsié. Akkor nagyon szeretett felszolgálni. Az előkelő vendégeknek mindig mafia vitte ki a dísztálat Bal karján elegánsan lengett a fehér kendő, mint a nagyságosarszony karján az ezüstróka. — Két lencsefőzelék feltéttel! — kiáltják másodszor. Béla bácsi indul a tálakkal. — Két lencsefőzelék — mondja ő ls az asztalnál, és leteszi a vendég elé. — Béla bácsi, egy erőlevest! Lekésem a meccset! — azól át bizalmas bangón a másik asztaltól egy fiatalember. — Egy erőleves — ismétli gépiesen az öreg, s odapillant a szeme sarkából. — Szabin vagyok Béla bácsi, s olyan angol bélszint még nálunk sem csinálnak, mint a maguké — folytatja Jancsi, és aoIcatmondóan kacsint az öregre. Az biccent, s merev arccal lép tovább. — Sok a meló itt ls? — szól még utána barátságoson a fiú. Az öreg tarkója vörös, a kikeményített inggallér felgyűri a nyak ráncos, fellazult bőrét. Na©' zajjal most megy kl a kirándulócsoport az ajtóin. Béla bácsi nekikezd leszeríegetni az összetolt asztalok terítékét Tornyokba rakja a tányérokat: mélytányér, lapos tányér, savanyúsága® tálkák...' — Ez a taknyos a szomszédos Zöldfában pincér... Van képe kiöltözni, beülni Ide az étterembe!... — Kistányér, feketéscsészék... — Rendel! Ugráljam körül! Az anyja csorba fazékba rakja otthon élébe a paprikáskrumplit.. i — Fizet! — hívják a terem végéből. Az öreg akkurátusan rakodik tovább a tálcára. — Béla bácsi, ha lehetne a levest! — szól újra Jancsi is. — Láthatod mennyi dolgom van! Segíts legalább a terítékeket elvinni! A fiatal pincér meghökkenve néz az öregre. Az piszmog tovább. Mélyenülő szeme táskás, nedvesen fénylő fejbőrére néhány szál haj simul, húsos füle mögött, nevetségesen dús szürke pamat. Keze mintha remegne, a megrakott tálcán összekoccannak a poharak. Még egy tányértornyot fölemel, s imbolyogva megindul. Karján meglódul a rakomány. — Jaj, leesik! — Az öreg beharapja gyüröt alsóajkát, kezében helyrebillen a tálca. A fiatalember tétovázva feláll, majd gyors mozdulattal föltolja fehér inge kézelőjét — Na, adja csak, szakikám! Nehéz magának már az ilyen agyonrakott tálca. Az öreg morog valamit, aztán ketten mennek a tálalóhoz. Elől Jancsi. Óvatosan eltartja divatos zakójától a piszkos edényhalmazt Mögötte Béla bácsi lóbálja a törlőruhát, mintha felügyelne ró. Aztán beszól az ablakon, hangja leereszkedően parancsoló: — Egy erőlevest a fiatalembernek! — Fizetni! — türelmetlenkednek innenonnan is. — Megkapta a magáét — gondolja, míg fölényes hangon állítja össze a számlát — ... és kenyér? ... Az annyi mint... — Közben szemmeltartja a fiút. Jancs' már a he yén ül. Ingerülten nézi karóráját, majd tekintetével az öreget keresi. • — Én ugyan nem! — ágaskodik Béla bácsiban az Indulat. — Én őt? Alig néhány hónapja szabadult... Koszos disznó, vakaródzik... Ha enni akar. szolgálja ki magát!... És tényleg. A fiú hirtelen feláll, már kanyarodik is vissza asztalához a csésze levessel. Béla bácsi körülnéz. „Látták!?- — A rágó állkapcsok, zsírosan fénylő szájak mind gúnyos mosolyt rejtenek. „Látták! Mindenki látta!- — Apró szeme csillog a diadal tóiPorig alázta a befurakodottat! Az asztaloknál türelmetlenkednek az emberek. — Micsoda vén tetű ez a pincér — mondja egy fiatal lány, s megtapogatja tupírozott konty át. — Nem értem — kap a témán asztal társuk, egy kövérkés, szemüveges férfi, akinek már percek óta tetszik a kontyos — igazán nem értem, mért nem csinálnak már önkiszolgáló bisztrót ebből a kis lebújból.-j HORVÁTH ISTVÁN: HÉZSŐ FERENC ÜLŐ KISLÁNY Öreg paroszi Hallod: az őszi tücskök Rázzák a csendet. Már a nap szigorúan „Befelé!—t csenget. Itt ültem tavaszkor is: Kórók közt mostan. Magvaknak garmadáját Én álmodoztam Megérett új életté, Illatból, fényből — Hallgatom... Szél Jön erre. Egekig és fül. Pedig a falevelek Jelzik csak éppen. ö jár — az Idő — erre, S lehajol értecu. dekelt minket Csak az ő A Zetor ott állt éjszakánként Takácsék udvarán. Kicsi szövetkezet ez, nincsenek műhelyei, gépszínei, s az elnök megengedte. — Nálad van az a legjobb helyen. Józsi, kerített udvar, fedél alá tudod vinni, meg aztán úgyis te jársz vela Mindjárt nem volt olyan üres az udvar sem. Mert amióta nagyobb jószág nincs, valami szomorúság vert itt tanyát. A baromfit hátra telepítette az asszony, az első udvart fű verte föl, papsajt, meg porcsin, kétszer-háromszor egy évben ha megfordult itt egy szekér, mikor a gabonát meg a kukoricát hozták, annak a keréknyoma se látszott meg a füvön. S a gazdaember számára még mindig ijesztő a füves udvar. Szegényes, kihalt, mintha nem is laknák a házat De most már újra keréknyom látszik. A Zetor keréknyoma. Takács Józsi lótartó ember volt, szíve szerint nem ls annyira a jószágnak, mint a gvümölcsészetnek a bolondja, az ő szőlőjében termett itt először francia barack, addig csak az apró vad formát ismerték ezen a környéken, és az udvaron is van egy szilvaiája, melynek húrom ága háromféle termést hoz, még a levele is háromszínű, egyiké pirosas, a másik fehéres, a harmadik sötétzöld. Ez alatt a fa alatt áll a Zetor esténként. Ha meg eső mutatkozott, beállította a színbe, fedél alá. Takács megszerette a gépet Pedig először úgy volt hogy gyümölcsösbe kerül, nagyobb telepítést tervezlek a Sapka-hegyen, ahol csak gyönge birkalegelő van, de aztán elodázták, másra kellett a hitel, meg az erő. Addig is jobb a gépen, mint gyalogmumkán a növénytermesztő brigádban. — Ügy van az ember a géppel Is, mint a lóval — szokta mondani Takács Józsi —, a hangjáról megismerem. ha valami baja van. Egy idegen talán semmit se hall még, de én érzem, nem úgy veszi a lélegzetet, ahogy kellene. És ilyenkor fölgyújtotta a gangon a villanyt, s késő estéiig elbabrált a gépen. Néha a kislányt a hatesztendős Zsuzsikát fölültette a nyeregbe, s vele beszélgetett, míg a csavarokat igazgatta. Különben senkit nem engedett a Zetorra, hiszen ezért is Jó, hogy hazahozhatja az udvarba, nem kell félni, hogy kontár kezel; hozzányúlnak. Ma hajnalban először a nagy górétól vitték a kukoricát a darálóba, aztán reggeli után jött a telefon, hogy mehetnek tégláért. Lesz vagy három forduló, eltart estélig. Zsuzsikát bevihétné a lcenesztmamához Nagyligetre, elférne a pótkocsin, s az utolsó fuvarral hazahozná, de nem akar semmi kitérőt, jobb, ha korán végeznek. Le kellene festeni a kredenceit, az asszony még nem is tudja, hogy megvan hozzá a festék. A téglagyárnál simán ment minden, jó rakodókat is kapott, az a nagyszájú Zeleit, aki ugyan ha.ngos, lármás, örökké elégedetlenkedő, de bivalyereje van és most is úgy rakja a téglát, mintha üres papírdobozokat emelgetne. A másik meg a szófukar Susán volt, Zelei elválhatatlan társa és ivócimborája. Italkedvelő ember volt mind a ltot rakodó. A második forduló már jó délutánra esett. Nem mentek haza ebédelni, nincs most arra idő, csak úgy a körmük közül ettek szalonnát, zöldpaprikát és erre inni kellett, s beültek még az egyenesi kocsmába cgv fröccsre, amiből kettő lett, meg három, és fölbontattak egy-egy májkonzervet, jobb izű az ilyen nyári melegben, mint a szalonna. Mert sütött a nap hétágra. Téglarakásnál száll a piros por és csípi az ember bőrét, mint a paprika, az úton meg visszakavar a szürke por és fekete pontokban megragad az izzadságtól nedves pórusokon. És meleg a motor, és átforrósodik a tégla a pótkocsin. Még egy fröccsöt — Mért? A szegényember dögölje® Mindent meg lehet szokni. A halálfélelmet is. Mi is így voltunk. Megszoktuk tudatát a ránkváró, kiszámított halálnak. Nem magunk miatt féltünk. Aprócska fiúcskánk volt. őt féltettül;. Amikor felvarrtuk kabátkájára a arca, kicsi keze, ügyes tesárga csillagot, tudtuk, hogy kintete, játékos mozdulata élve nem kerülhet le róla. élt bennünk ezekben az Amikor az ember tudja, időkben. Hogy mi nem lehogy meg kell halnia, még szünk, jó, hát nem leszünk, akarhat valamit. Mi azt De azzal a gondolattal, hogy akartuk, ha halunk együtt, ő nem lesz, soha, soha nem egyszerre, kart karha öltve lehetett összeismerkedni, múljunk el abból a világból, Egy pillanatra megfordult ahol... Ezt akartuk. A meg- bennünk, hogy mérget szerhalni indulónak is vannak zünk. Akkor legalább tudjuk kívánságai. Mert féltünk, sorsát, tudjuk sírját, ő ieghogy egyetlen gyerekünket alább akárhogy is, itthon a szemünk láttára lövik marad. Itthon. De nem.! Hát agyon valami szomorú árok- melyik szülő tudja ezt...? parton, vagy kezeink között De akkor mit tegyünk, mit fullad meg a túlzsúfolt va- tehetünk? gonban vagy. vagy Az ő Készen álltunk az útra. elete fontosabb volt szá- ültünk a lekopaszftott latnunkra a magunkénál. Hogy káaban és minden pillanat1fsz> már nem ér- ban vártuk a parancsot az indulásra. És a lakásnak, ami egykor az otthont jelentette, csak a falai voltak. És már senki nem nyitott ránk ajtót. Már csak a parancshozó jöhet. És akkor vesszük néhány kilós csomagunkat és elindulunk. A sírunk, a halálunk felé indulunk. És a nap épp úgy süt odakünn, mint tíz, száz ezer év óta mindig. De nekünk a halálra kell gondolnunk. Szelíden süt a nap, nyár van, vágyakat, mohó vágyakat ébreszt az élet iránt. És az emberek is úgy járnak-kelnek az utcán, mint egyébkor szokás. Nem tudják, hogy hány, de hány család ül most a csomagján, és várja, várja a parancsot. És közben búcsút vettünk egykori lakásunk minden kis zúgáa j tói, hasznos és haszontalan amik körülfogták nem hosszú és nem gazdag életünket Búcsút vettünk a hűséges szeneslapáttól, a kcdvirsfényű olvasólámpánktól, könyveinktől, a vízcsaptól, ajtótól és ablaktól, és a fáktól, amelyek szemérmesen bámészkodtak be lakásunkba akkor is, amikor boldogok voltunk. És az évszakoktól, a tavasztól, ősztől, nyártól és téltől. Hisz mindezek, most hogy majd nem leszünk, a meg? — érvelt Zelei. — Ezt is sajnáljuk magunktól? Hát ki érdemli meg, ha nem mink? Jege volt az egyenesi kocsmárosnak, meg szódája, ami ritkaság ilyen meleg napokban. És jó hűvös öreg épület ez, vastag tömésfalakkal, meglehet kétszázéves is. azt mondják, betyárcsárda volt valamikor. Kint meg megcsapja az embert a forróság, még a szél is meleg, szinte perzseli a kart, a mellett, pedig a levegőmozgás hűteni szokott, legyezgetni. — Várjatok csak! Zelei megtöltetett csatost hideg fröccsét. egy legyen az útra, betekerte megvizesitett asztalkendőbe, melyből már elfogyott az élelem és még jégdarabokat is kért a kocsmáros tói, berakta a kendő ráncaiba. — Mehetünk. Ügy ittak aztán, üvegből. — Hajts, Józsi, ne törődj semmivel. Takács kellemesen érezte magát, jól dolgozott a motor, mint az egészséges ember szívverése, könnyedén porzott a pótkocsis rakomány dombnak föl, völgynek le. A falu szélén jártak már, ott, ahol ^ ^ kanyarodik az út A második fuvarral, i ^fonduTártg 'értelmetieiTka— Fogd meg, Józsi — nyújtotta elő- catokka válnak. Gazdátlan re az üveget Zelei a potkocsiróL — Nem kell. — Fogd meg. mert odadobom. — Várj, míg elhagyjuk a kanyart. Elhagyták. Itt már egyenes, de lejtős volt az útszakasz, Józsi hátranyúlt az üvegért, és közben fékezni kezdett. Már a kezében volt az üveg, amikor hirtelen nagy lökést érzett, hátrabukott a nyeregben és elsötétült előtte a világ. Ismerte jól a gépét, mint a gazda az állatait, a legkisebb szusszanását, zörgését is észrevette. De most nem kévék voltak a pótkocsin, nem darászsákok, hanem vassúlyú téglák. Azok alól szedte ki Takács Józsit a bivalyerejű Zelei, míg a csöndes Susán beszaladt a faluba, hogy telefonáljanak a mentőkért világkóborokká. Majd nem tudják miért voltak, vannak és lesznek. Jó szolgák voltak. Velünk pusztulnak. Életünk rendje az ő életük rendje is. Amint elmentünk innét, felborul a rend körülöttük. Más utcákból már sorakoztatták a sárga csillagosokat. Velünk sem késlekednek, ha eljött az idő. Fél nap, egy nap? A fiú is érezhette, mi várhat ránk. Játékaihoz már nagyon régen nem nyúlt. A legkedvesebbjeit is csak messziről nézte és öreges arccal üldögélt a 6emmibe bámulva. A lábát nem lóbálta, nem kívánkozott az udvarra, nem kívánta barátait rá nem bújt hozzánk sem hízelegve. S amikor hosszú sorokban mentek az utcákon a szomorú szemű sárga csillagosok, nem kérdezte, kik ők. Egyik barátját megpillantotta közöttük, amint a nagyapjával kézen fogva ballagott Csak annyit mondott: Tóni már elindult. Csöngettek. Mennünk kell! Nem. nem. a hírhozó jött A szomszédasszony. Nem szokott hozzánk járni. Öt gyei-ekük volt és csak a férj keresett. Nagy. szomorú, gyűrött ember volt. A kendergyárban a törő gépen dolgozott. Az asszony zavartan állt az ajtóban. Repedtre mosott kezét a köténye alá dugta. — Az wram azt mondja, ha törvénytelenítenék a gye. rekiiket, megmaradna? Ki gondolhatott erre? Pár hónapja úgy becsukódott életünk ajtója, ablaka, hogy a2on remény be nem szökhetett. — Ha törvénytelenítenénk? — Az uram azt mondja, hogy egy jogász, egyetemi tanár, is segítene ebben. Mi megesküdnénk az urammal, hogy törvénytelen! És megesküdtek. Két égő gyertya között esküdtek meg, hogy törvénytelen a gyerekem. Két napon bélül jött a parancs az indulásra. A fiú hatodik gyereknek maradt a szomszéd családban. Bolondság, de szinte boldogan indultunk férjemmel oda, ahonnét kevesen jöttek viszsza. A gyerek mentve, mehetünk, csinálhatnak, amit akarnak. Azért maradt aggodalom. Hátha kifürkészik? Hátha, hátha?... De nem. Hiszen a munkásék is költöznek. Nem új lakásba, de tágasabba. Elmennek innét Ott meg már a munkás nevén él majd a gyerek. Él és nagy lesz és emlékezni fog az igazi szüleire. Egy éven bélül visszatértem. A férjem odamaradt Nem természetes halállal halt meg Amikor a fiam elvégezte az egyetemet és az oklevelet kérte, anyakönyvi kivont kellett hozzá. Nézi a fiam az anyakönyvi kivonatot. Ügy nézi, mint gyermekkorában nézte utolsó napjainkban elhűlt játékait Messzire néz, mint akikor. — Mire gondölsz, fiam? — Apámra. Szeretném az ő nevét. t — Megbántanánk vele a nevelőszülőt. Sokat köszönhetünk neki. — Sokat. De apám nevén szeretném az oklevelet. Egy hét múlva megesküdött az az ember feleségestől, hogy törvényes a gyerek. 6 OÍL-MAGYARQRSZA* Vasantap, 1963. november 24.