Délmagyarország, 1963. október (53. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-20 / 246. szám

Tanulók nem dolgozhatnak növényvédő szerekkel A Művelődési Közlönylegutóbbi számában rendelkezés jelent meg, amely szerint az általános iskolai gyakorlati munka közben növényvédő szerekkel nem foglalkozhatnak. Gimnazisták részére növényvédő gépész szakmai előképzés nem szervezhető, a szakközépiskolások ilyen képzéséhez pedig a gyakorlati munkák idejére új tanterv és — a növényvédőszértk alkalmazásával részletesen foglalkozó — útmutató jelenik meg. Azoknak a pedagógusoknak, akiket tanulmányi kirándulások, nyári táborozások, évközi és tanév végi termezőgazdasági üzemlátogatások. évközi és tanév végi termelési gyakorlatok, valamint nyári csoportos munkavállalások alkalmával a tanulók felügyeletével bíznak meg, ismerniük kell az Egészségügyi Minisztérium körlevelét. Ha a tanuló nyári szünidő alatt egyénileg szerződik mezőgazdasági munkára, ezt köteles bejelenteni az iskolaigazgatónak, aki — vagy az általa megbízott pedagógus — megadja a növendéknek az életkora szerint szükséges felvilágosítást A lakásfűtés egyik korszerű módja a gázfűtés. A hozzávaló fűtőnyagot nem kell szállítani, tárolni, pincéből felhordani, a kályhát kezelni. A Német Demokratikus Köztársaságból már meg is érkezett az első 2000 olyan gázkályha, amely mindenben megfelél a követelményeknek, ezek kizárólag a lakosság ellátására a kiskereskedelemben kerülnek eladásra. A készülék vidéken csak ott kapható, ahol városi gáz van, ugyanis a készülék sem földgázra, sem propán-butángázra nem alkalmas. A rönkök birodalmában Már régen készültem erre a napra, hogy terv és cél nélkül bebarangoljam a falemezgyár megnagyobbodott területét. Csak találomra, szerencsémre és jó sorsomra bízva, mit vet elém a farengetegben, amelyben több titkot és érdekességeket sejdítek. Lehét itt terv nélkül kóborolni? Lehet, csak ügyelni kell az embernek lépteire, hogy baj ne érje a sok pupozottra rakott lovas kocsi, hatalmas rönköket cipelő teherautó között Nem sokáig vagyok azonban idegen és társtalan az óriás máglyák között Alig teszek néhány lépést, máris ajánlják a témát: „Ezt nézze meg elvtárs, ezt írja meg!* Mit például? Tessék jól figyelni l —• Azt, hogy mit csinálunk mi. röntótériek. Írjon a gépekről, a darukról, amelyek sok terhet levettek már vállunkról — sorolják az írnivalót és én nézem a vagonkirakó brigádokat. Mert időközben ugyancsak rákapcsoltak. Az iparvágányon álló 12 vagon közül már nyolcat megszálltak. Az utolsó vagonnál. amelynek nincs oldala, csak támfák fogják össze az óriás fenyőgerendákat ott még hagyján. Lényegében csak a tartóoszlopokat kell kiemelni, s a rönkök engedelmesen gurulnak lefelé a lejtőn. Engedelmesen? Rohannak! Ilyenkor aztán helyén kell lenni a figyelemnek, a vigyázatnak, mert ha egyszer elindult a rönk, nincs ember, aki útját állja. A magasfalú vagonok kirakását egyelőre elképzelni sem tudom, de csakhamar „világosság* gyűlik. Autódaru érkezik, drótkötél feszül a faderekakra, s máris magasba emeli az okos vaskar a hatalmas szálfát, hogy helyére tegye, a máglya tetejére. A daru esze a karosszériában van. Innen irányítják az óriás kart Állok és nézem a motort, a darukezelőt. Ö rámnéz, s mintha azt mondaná: Tessék csak jól figyelni. Onnan, abból a kis vagonból kell kiemelni a 4— 5 méter hosszú fenyőt Igen, onnan, az emberek közül. Nincs nagy terep az emelésre és figyelnem kell a gép műszerfalára, s az emberekre. Itt nincs félreértés, nincs félrenézés, csak szoros együttműködés. Az ember és a gép együttmunkálkodása. Még a gondolatra is megborzongok: mi lenne, ha? ... Már mondják is: „Vigyázz a lábadra, körmödre ne koppintson a szálfa!* Afrikából hajózták A gőzölő medencék felől lánc csörög, villanymotor nyüszít. Az új 5 tonnás bakk daru egzótafát emel. Olyan másfél méter vastag faderekat, 35—40 mázsásat Valahonnan Afrikából hajózták, fuvarozták, s moét megérkezett végcéljához. Itt több hetes fürdő és gőzölés után a színfurnírszeletelő gépre kerül, s aztán mint megannyi „papírszelet*, utazik tovább a bútorgyárakba. Előbb azonban most lerakják ide, őserdei testvérei mellé, a rönktérre. — Na, látja elvtárs! Még erre mondják, hogy a falemezgyári munka könnyűipari jellegű. A mi munkánkra, a rönktérire pedig azt, hogy segédmunka. — Ezt Vidéki Imre, a rönktéri művezető sorolja. De sem ő, sem a többiek nem panaszkodnak. Igaz, szívesen vennék a több keresetet, de azért általában elégedettek az 1700—1800 forinttal, árúit havonta keresnek. Kell itt az elégedettség és a nyugodtság. Ilyen helyen nagyon fontos az öszszeszokottság, az egy akarat, az egy gondolat. Mert ha idegesség, kapkodás miatt a nagy súly visszaesik, emberélet lehet az ára. A fa szerelmese Erdőnyi fa, hasra fektetve, — jegyzem fel noteszembe, miután végigjárom a rönkteret. Vajon az itt dolgozók jártak-e már erdőben? Patai elvtárs országoshírű szakértője a fának, s az erdőnek is. Erdészkalapja is arról árulkodik; nemcsak szakértője, szerelmese is. Ezért alkotta újítótársaival a famozgatás könnyítésére újfajta gépeit. De vajon Vidéki Imre és a többiek, a brigádok tagjai, számszerint ötvenhatan hogyan vélekednek az erdőről, szeretik-e a fákat, amelyekkel annyit birkóznak itt reggeltől estig, sót néha vasárnap is, mert a szállítás most nem ismer ünnepnapot. Vajon mit csinálnak, ha egyszer eljutnának oda, ahonnan ez a rengeteg fa érkezik, a Kárpátokba, a Szovjetunióba? Többféle a válasz. Van, aki — mint elmondja — szívesen pihenne erdészlakban az élő, eleven fák között Sütne nyárson szalonnát s inna rá jó bort. kipihenné a rönktéri fáradalmakat. Vidéki Imre, a művezető előbb Záhonyban leszállna a vasútállomásnál, hogy megkérdezze, miért nem ütemes a szállítás, hiszen a Szovjetunióból rendszeresen jön a fa. Ügy tudják, annyi vagon halmozódott fel a határállomáson, Záhonyban, hogy már Csapon is vesztegelnek a szerelvények. Égszakaáás, földindulás Nem szőrit még a „cipő*, van elég nyersanyag, dehát melyik falemezgyári munkás ne fogadná szívesen az újabb szállítmányt — különösen ha olyan jó a fenyőrönk, mint amilyen mostanában érkezik a Szovjetunióból. Az utolsó sorokat vetem papírra, amikor mozogni kezd alattam a föld. Mi az? Egszakadás, földindulás? Nem, csak újabb rönkhegy indult le a csúzdán. Mit Írhatnék befejezésül, mint ezt a dörömbölést, amely nemcsak a földet mozgatja meg a rönktéren, hanem végigfut a gyár területén, be a hámozó, a bű torlapgyártó, sőt a gyümölcsládákat készítő üzemrészbe is. Mintha ez a dübörgés diktálná az ütemet, amely szép, egyenletes, mint a tervteljesítés. Nagy Pál KÉP AZ ÜJ SZEGEDI OGYESSZA VÁROSRÉSZRŐL OGYESSZAI ŐSZ 7. Miért jutott eszembe Fiaton D Megjelent a Csongrád megyei múzeumi füzetek 1. száma Akiknek Szeged, a megye, s a Dél-Alföld kutatása szívügye, folyton sürgetik a publikációs lehetőségek bővítését, helyismereti folyóirat indítását, helyi könyvkiadás szervezését, amint azt más városok példáin látjuk. Folyóirat tekintetében pl. Sopron, a könyvkiadást illetően Pécs, vagy akár Békéscsaba lehetne a minta. Örömmel fogadjuk tehát a nemrégiben a megyei tanácshoz kapcsolt múzeumok közös kiadványsorozatát is, amelynek első száma a minap hagyta el a nyomdát örömünket azonban lelohasztja, hogy mindjárt az elsőt el kell marasztalnunk. Az ízléses borítólap mögött ugyanis Katona Imre A múzeumi népművelés néhány kérdése című referátuma húzódik meg, aminek az égadta világon semmi köze sincs a megyéhez, sem akármely múzeumához, s bőven elegendő lett volna a múzeumok sokszorosított híradójában megjelentetni. Nem célom a szerzőt — aki tanulmányának megírása idejében a Művelődésügyi Minisztérium múzeumi főosztályának előadója volt — hiháztatni, mert beszámolója a maga nemében hasznos és jó, csupán nem ide illik. Fájdalmas ez, ha ugyanekkor a kiadatlan helytörténeti munkák garmadára gondolunk, amely hiába várja, hogy a megyei múzeumok napvilágra segítsék. A kis füzet fedőlapján kívül fölöslegesen ismétlődik meg a címe, s ezzel olyan hatást kelt, mintha alcímezve lenne. Ugyanígy a végén a szerző neve a különnyomat hatását kelti. Végül, de nem utolsósorban: gondatlanság, hogy a kiadvány nem különbözteti meg a szerzőt a csongrádi születésű hasonnevű és közismert néprajztudóstól, holott ez megtévesztő. K. L. Ha az ember mekben jár, majdnem mindenütt ezzel kezdődik a gyár történetéről a beszámoló: a telep a háború alatt teljesen elpusztult, szétbombázták, felgyújtották a németek. S ma már minden a helyén van. Láttuk az új városrészben épülő utakat, s köztük a Szeged utcát. Nagyon csinos! Igazán büszke lehet reá városunk. Visszatérve az elején elmondottakra, a konyakgyár — ahova pénteki napon mentünk —, ugyancsak bombázás áldozata lett De ma már nemcsak a régi üzemegységet építették fel, hanem a város különböző részein új telepeket is. Ami a látottakat illeti, igen érdekesek. Ahány termen keresztülmentünk, mindegyike telis-tele volt hordókkal. A mennyezetek alatti üvegcsöves vezetékekben itt-ott folyt a szesz, amint a munkások az üzemben dolgoztak. A levegő is olyan volt, hogy szinte megrészegedett volna tőle az ember. (Vagy legalábbis mi úgy éreztük.) Megnéztük a laboratóriumokat, a palackozó üzemrészt, s közben megtudtuk. hogy a gyártmányok között igen híres márkák vannak. A gyár egyik konyakfajtája például a Budapesten tartott nemzetközi versenyen harmadik díjat nyert Látogatás közben megismertettek bennünket a konyakok minőségének jelzésével, az üzemlátogatások során pedig meghívtak bennünket egy kis kóstolóra. Helyesebben: annak az eldöntésére, hogy melyik konyakféleségük jobb. Illetve, hogy megtanuljunk különbséget tenni a 3—15 éves konyakok között Hi, magyarok^-; vendégszeretettel, hogy az ördögnek sem nyugszunk meg addig, amíg a vendég lába rogyadozni nem kezd az italtól, vagy némi hajlandóságot nem mutat négykézláb felmenni a pincegarádicson. No, e szokás alól ogyesszai barátaink sem kivételek. A konyakgyárban pedig természetesnek vettük, hogy erre hivatalból kerül sor. Ahogy e dolog kezdődött azonban, igazán meg voltunk nyugodva. Láttuk, szó sincs itt az elmondottakhoz hasonló kísérletről. A konyakok minőségének „vizsgálata* ugyanis úgy történt, hogy a harmadik éves konyaktól felfelé évjáratonként öntöttek ugyan kétdecis poharunkba, de a megízlelés után a maradékot az asztalra helyezett edénybe kiönthettük. Senki nem erőltette a kitöltött konyak teljes elfogyasztását Egy-egy évfolyam megízlelése után citromot szopogattunk, vagy szendvicsekbe haraptunk és kóstoltuk a következő évjáratot. Így jutottunk el a 15 éves italig. Az az íz és az az illat, ami a 10 éven felüli konyakokat jellemezte, nehezen érzékeltethető. A régi közmondás azt tartja: nyugtával dicsérd a napot! No, lám, mégsem volt oly könnyű a konyakkóstolgatás, mint hittük. Mikor a végére értünk az -évjáratoknak*, házigazdánk udvariasan megkérdezte, hogy melyik ízlett a legjobban. Mi gyanútlanul meg is mondtuk a véleményünket. Nekem például a 12 éves tetszett legjobban. Házigazdánk ezt tudomásul vette, s a kövekező percben, mint akik titkos jelre érkeznek, a felszolgáló fürge lányok már tele is öntötték 2 decis poharunkat. Ekkor azután megkezdődtek a pohárköszöntők. Ezek közül is az olyanok, melyekre a poharat fenékig kellett üríteni. is történt! f lyemre leültem a köszöntő után, s tájékozódtam, hogy mi a helyzet, az öreg görög filozófus, Platón jutott az eszembe, aki idea-tanával megkettőzte a világot. Ugyanis, ahogy az asztal másik felére néztem, láttam ám, hogy ott nemcsak Pántya József barátom van jelen, hanem az ideája is. A továbbiakban is Igen erősen a platóni ideológia hatása alatt álltam. A tárgyak kettőzöttek maradtak, és meglehetősen homályosak. Ennyire egészen világosan emlékezem!... így Epilógus Káposzta,.. Káposzta... Hetven hold káposztaföld termését takarítják be a szegedi Felszabadulás Tsz baktói kertészetében. A holdanként! átlaghozam eléri a 250 mázsát. A káposzta részben az üzletekbe kerül, részben pedig a tartósító üzemekbe szállítják. Képünkön: a termést ládákba rakják. (Tóth Béla íelv.) A jó újságírók azt tartják, hogy bármily érdekes is egy riport, egy idő múlva az olvasók megunják. Ügy gondolom, hogy énrám, ki nem vagyok hivatásos újságíró, e szempont még fokozottabban vonatkozik. Fellapozom hát a noteszomat, s nézem a fényképeket. Bizony, még írhattam volna a Filatov Szemgvógyászati Intézetről, ahol olyan emberekkel beszélgettünk, akik visszanyerték látásukat. De most már úgy gondolom, hogy a mi szegedi orvosaink is egész biztosan eljutnak Ogyesszába. s visszatérve sokkal szakszerűbben beszámolnak n látottakról, mint ahogy nekem e területen módombon állna. A halász-kolhoz is megért volna egy beszámolót. F.gy nagyon kedves délután emléke fűződik hozzájuk, amint ott künn a tengerparton poharazgatás közben arra is megtanítottak, hogy mi módon kell enni a tengeri rákot. F.z a találkozás azért is érdekes maradt, mert két olyan személlyel találkoztunk, akik a felszabadító harcok idején Szegeden is jártak. Mária Kulikova a háború alatt szavitésznőként a rókusi általános iskolában — mely épület abban az időben kórház volt — tartózkodott. Vaszil Livenko tábornok volt a hadseregben, s ugyancsak részt vett Szeged felszabadításában. Jelenleg ö a halász-kolhoz párttitkára. Jó lett volna írni a Rosszija hajóról, mely üdülőket, turistákat szállít Batumiig, s ezenkívül a matrózok és a tengerészek életéről. Arról is beszámolhattam volrui, hogy mily élénk érdeklődés nyilvánult meg a magyar nép, s a városunk dolgozói iránt. A bevezető sorokban arról írtam, hogy a napok hangulatát és színét szeretném visszaadni. Most ahogy visszagondolok a sorokra, úgy érzem, hogy szebben élnek bennem a képek, mint ahogy írni tudtam. Hiába! Ogyesszát látni kell! Vasárnap este indultunk hazafelé. A repülőtérre kikisértek bennünket a város párt- és tanácsi szerveinek vezetői. Mielőtt felszálltunk a gépre, az ogyesszai úttörők a barátság zálogaként újra pionír nyakkendőt kötöttek a nyakunkba. s teletűzdelték apró jelvényekkel kabátunkat. S ahogy a TU 104-es pár perccel később lassan felemelkedett velünk, mi még egyszer visszapillantottunk a gyönyörű városra. Űjra ránkmosolygott a tenger, s zöldellő, fás utcáival a szélesre nyúló város. Azután keletre fordult a gép, és belerepült az alkonyi fénybe, mely olycn volt, mint Aladdin csodalámpája nyomán az Ezeregyéjszaka meséinek varázsa... Bánfalvi József Vasarnap, 1963. október 20. DÉL-MAGYARORSZÁG 9