Délmagyarország, 1963. június (53. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-30 / 151. szám

Vasárnap, 1963. június 23. DÉL-MAGYARORSZÁG s Űrrandevú után a holnap küszöbén A . r modern élet rohano, fokozódó gyorsaságot követel a mai embertől. A közlekedésben a hangsebességgel és azon fe­lül száguldó repülőgépek nyomulnak az előtérbe. A hírközlésben a rádió és a te­levízió vált uralkodó ténye­zővé, noha még vannak prob­lémái. De ami a postát illeti — levél-, csomag-továbbftás és távbeszélés — jelentős technikai feladatokat kell még megoldani a nagyobb gyorsaság érdekében. Külö­nösen világrész kapcsolatok­ban mutatkoznak a nehézsé­gek, noha a repülőgéppel tör­ténő levéltovábbítás és gyors­áru-szolgálat hatalmas mére­tekben épült már ki. A technika legújabb lehe­tőségei szülték meg azt a gondolatot, nem lehetne-e fel­használni az űrt postai cé­lokra is? Nos, amikor felme­rül egy megoldandó problé­ma a technikában, már rend­szerint adottak a megvalósí­tás lehetőségei is. Minden, ami a fejlődés egy bizonyos időpontjában utópia, megva­lósulhat egy későbbi időpont­ban. és rendszerint meg is valósul. Az űrtechnika tudósai már le­hetségesnek tartják egy "űr­postahivatal* megépítését és kifizetődő működtetését." En­nek az atom-meghajtású szer­kezetnek sematikus rajzát Ronald Bedford árszakértő tetté közzé. Az idemellékelt ábra felső része a szerkezet legfontosabb része, az atom­generátor. Nos, ez az »űrpos­tahivatal* táviratokat venne fal az űrben és továbbítana; telefonbeszélgetéseket bonyo­lítana le; televízió adásokat közvetítene. A bonyolult technikával létrehozott eme űrintézmény 12 darab mes­terséges hold rendszerében működne. Ez a 12 darab mesterséges hold körülbelül azonos pá­lyán s mintegy 7500 mérföld­nyi magasságban keringene a Föld körül. A már emiitett Ronald Bedford angol tudo­mányos szakértő szarint az első "űrpostahivatal* 1968 tá­ján kezdheti meg kísérleti működését. Más szakértők úgy vélik, hogy már két da­rab mesterséges bolygó egy bizonyos rendszerbe fogva al­kalmas arra, hogy az űrön át telefonösszeköttetést te­remtsen Európa és Ausztrá­lia között egészen rövid idő alatt. Nem kétséges, hogy az űrtelefon mérhetetlen anyag­megtakarítást jelentene. Óri­ási kábelmennyiségek szaba­dulnának fel — az időnyere­ségről nem is szólva. A merész tervezők kiszámították, hogy techni­kailag már lehetséges az úgy­nevezett "rakétakomp* meg­alkotása is. A "rakétakom­pok" segítségével megoldód­nék az űrön keresztül történő csomag és postai küldemény­szállítás problémája. E ter­vek megvalósulása esetén Európából Ausztráliába ugyanannyi időn belül jutná­nak el a levelek és csoma­gok, mint ahogyan ezek el­jutnak egy-egy mai nagyváros egyik kerületéből a másikba. A »rakétakompok« egyben az űrállomások szerelési mun­kafeltételeit is biztonságosan megteremtenék. A távolabbi tervek között szerepel az utasok szállítása az űrön át. Az öt világrész különböző "űrutasszállító központokról* űrrakéták re­pítenék az utasokat. Ezek a személyszállító rakéták elké­pesztően csekély idő alatt tennének meg óriási távolsá­gokat. A San-Francisco és Moszkva közötti távolságot, például, egy óra körüli idő alatt. E grandiózus terveket azonban csak jelentős anyagi eszközök ráfordításával lehet megoldani. Magyarán szólva, sok pénz kell hozzá. Csupán az előzetes kísérletek 400 mil­lió fontsterlingbe kerülnének. Ekkora áldozatot ma egyet­len állam sem képes egyma­ga vállalni. Mindinkább fel­merül a nemzetközi együtt­működés szükségessége. Ezt különben nemcsak pénzügyi szempontok követelik meg, hanem jogiak is. Az, amit némelyik nyugati politikus még nem akar felismerni vagy beismerni, sok nyugati tudós előtt már vüágos: Tár­sadalmi berendezésére való tekintet nélkül össze kell fog­niuk az államoknak bizonyos nagy tervek megvalósítására. Íme, a technikai fejlődés így lép fel politikai megoldá­sok sürgetőjévé is. M. B. Egy óra és 5 perc alatt te­szi majd meg a Los Angeles —Moszkva után az az a ter­vek szerint 1990-ben már utasokat szállító hiperhang­gyorsaságú rakétával a ma­gasba röpített repülőgép, amelynek tervét Leston Fa­neuf, a Bell Aircraft Corpo­ration mérnöke készített el. Ahhoz, hogy egy óránál alig hosszabb idő alatt ezt az utat, amelyet most a leggyor­sabb járatú lökhajtásos gép 14 óra, 17 perces rekordidő­ben te'tt meg, óránként 24 ezer kilométeres sebességgel kell szállnia. Hiper-hang gyorsaság A mérnök szerint a hiper­hanggyorsaságú gép tulaj­donképpen két gépből áll majd. Kettejük összsúlya 375, tonna lesz, vagyis duplája a mcst legnagyobbnak számí­tó bombázó gépnek. Az egyik gép a hordozógép, amelynek az a feladata, hogy a kellő magasságban megadja a há­tán levő síneken álló másik gépnek a kezdeti sebességet. Szerepe tehát ugyanaz, mint az interkontinentális raké­ták első fokozatának. A gép huszonhét méter hosszúságú lesz. Csúcsában két pilóta ül egy elektronikus számológép mögött, amely megadja az indulás, repülés és leszállás manővereihez szükséges ada­tokat A gép "vakon* száll majd, mert a repülés okozta 1400 fokig is fokozódó hőség elől a gép kvarcablakait vastag titánérclemezek ta­karják el. A gép törzsében harminc utas számára rendeznek be fekvőhelyül is felhasználható üléseket. Az indulásról fény­jelzésekkel értesítik majd őket. Közel két kilométeres kifutópályán való száguldás után emelkedik a 15 fokos szögben fel a földről. Nagy körökben száll mind maga­sabbra s azután nekivág a Csendes-óceán feletti űrbe. Egyre fokozódó gyorsasággal harminchatezer méter ma­gasságba jutnak, amikor bekapcsolják a gyújtás máso­dik fokozatát. Megindul a ra­kétamotor és elindítja a hor­dozógép sínéiről az utasokat szállító gépet, amely most már a stratosférában igyek­szik Moszkva felé. Amíg a hordozó gép visszaindul Los Angeles felé, a másik gép gyorsasága óránként 23 750 kilométerre fokozódik. Bár a gép külső felülete izzásba kezd a súrlódás okozta hő­ségtől, az utasok mit sem éreznek belőle, mert a beépí­tett légkondicionáló gondos­kodik a kellemes hőmérsék­letről. Leszállás i Nyolcvan kilométer átlagos magasságban száguld tovább a gép s amikor a világűr közelébe ér, a külső felületek is lehűlnek s azután bár még egy órája sincsenek a levegő­ben, közelednek a célhoz. A sűrűbb légrétegek, amelyekre leereszkednek, lefékezik a száguldást s amikor a gyor­saság már 1000 kilométerre csökkent, a siklórepüléssel lefelé menő gép egyik segéd­motorját bekapcsolják, hogy a leszállásnál szükséges ma­nővirozást elvégezhessék. A moszkvai repülőtér felé ér­kezve körözésbe kezd a gép, gyorsasága most már órán­ként 370 kilométernek felel meg. További percek kelle­nek, amíg annyira lelassul a haladása, hogy a kifutópá­lyán roboghasson néhány ki­lométert. Két-három évtized... Így képzeli el az utat a tervező mérnök. Első hallás­ra fantasztikusnak tűnik az elképzelés. De nem lehetet­len. A szakértők utalnak ar­ra, hogy húsz évvel az első lökhajtásos kísérleti gép fel­szállása után most már az utasszállítást jórészt ilyen gépeken végzik. Az űrhajó­zás egyik leghíresebb szakér­tője, dr. Walter Dornberger szerint két-három évtized múlva már csak rakétahaj­totta gépek fogják a nemzet­közi utasforgalmat lebonyolí­tani. A hosszabb távokat per­sze a világűrön keresztül. K a Los Angeles-Moszkva: I óra 5 perc Mindeddig csak egyes földkörüli űrrepülésekről volt szó, s a távolabbi pers­pektívákban is csupán egy­egy, a Hold felé felbocsátott utasnélküli űrrakéta vagy holdkörüli pályára, esetleg a Venus irányában kilőtt auto­mata bolygóközi állomás ter­ve szerepel. S lám, most mégis az ismételt űrutazásra alkalmas űrhajókról és raké­tákról fogunk beszélni. Va­jon nem lesz-e túl sok itt a fantasztikus elem? (ez kell magához az építke­zéshez, majd az ellátáshoz), egész sereg teher- és sze­mélyszállító űrrakétára is szükség van. Nyilvánvaló, hogy előbb­utóbb hordozórakétákat kell építeni, amelyek ismételt űrutazásokra is alkalmasak lesznek. Enélkül aligha ha­ladhat jó ütemben a világűr meghódítása. A Marsról — vissza is kell jönni... \ z ü?1 itatás es az űrhajózás technikájának szédítő fej­- lode-ét bizonyítja, hogy öt éWel az első szputnyik felroppenese utan ténylegesen napirendre került a szovjet tudomány eredményeként az űrrandevú. A legmeggyőzőb­ben bizonyítja ez, hogy a technikai és tudományos fejlődés rohamos tempója következtében a valóság már túlszár­nyalja a tegnap fantáziáját. A ma ámulatából felocsúdva az emberek a holnap felé tekintenek s azt kérdezik: mit hoz a holnap, vagv mit hoz­hat? Mai tudományi és technikai rovatunkban a "ma elkép­zeleseit, terveit mutatjuk be, amelyek közül néhány még tantaziának tűnhet. A képen látható tartály ma még a képzelet szüleménye, de ki tudja, a már előkészületben levő újabb randevúnak talan fontos kelléke lesz. Lehet, hogy egy nagy tankoló űr­állomásra az utánpótlás a folyékony oxigén, esetleg rakéta hajtóanyag ilyen szállító tartályrakétával érkezik a földről A Föld „partjainál" Az ismételt űrutazásra al­kalmas űrhajók megépítése ma még természetesen áb­ránd, de néhány velük kap­csolatos kérdés máris fog­lalkoztatja az új tudományág művelőit. A távolabbi jö­vőben ugyanis elképzelhető, hogy például a Föld "part­jainál* a világűr tengerében, lakott, Föld körül keringő bolygóközi állomást rendez­zenek be. Ehhez azonban az szükséges, hogy rendszeres közlekedés legyen a Földdel Amikor az űrhajók és a hordozórakéták ismételt fel­használásáról beszélünk, gon­dolnunk kell arra is, hogy eljön az idő, amikor min­dennapos lesz a Föld-Hold­Föld vagy a Föld-Mars-Föld utazás. Nyilvánvaló azon­ban, hogy ekkor már egyál­talán nem lesz szükség arra, hogy minden alkalommal a Föld legyen az utazás kiin­dulópontja. Hiszen, hogy egy földi példát hozzunk fel: ha valaki TU—104-es repülőgépen utazik, a gép az illetőt nem a lakása ajta­jánál teszi le, hanem a re­pülőtéren, ahonnan buszon vagy taxin jut haza. Miért ne lehetne így a világűrben is? Ez egyébként nemcsak a legjobb, hanem valószínűleg az egyedül lehetséges megol­dás is egyben. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor eljön az ideje, a Földről rakétataxin utazik majd az utas a világ­űrben, a Földtől több száz kilométer távolságban elhe­lyezett kozmikus űrrepülő­térre, ahonnan immár na­gyobbfajta "távolsági* űr­hajón mehet tovább. Ez el­sősorban annyiban előnyös, hogy az ilyen "távolsági* űrhajó, amely maga nem térne vissza a Földre, nem kénytelen a légkörben re­pülni, nincs gondja a fel- és a leszállásra, ezért egészen másmilyen lehlet, mint a meglévő űrhajók és űrraké­ták. A bolygóközi űrrepülőtér A legnagyobb különbség valószínűleg a hajtóművek­ben lesz, amelyek nem a szokásos folyékony vagy szi­lárd üzemanyaggal működő rakéta hajtóművek lesznek. A nem földi, hanem egyes­egyedül világűrbéli kiinduló­pontra visszatérő űrhajók hajtóműve valószínűleg vil­lamosmotor lesz. Persze nem közönséges, hanem olyan, amelyben a sugár hajtóerőt — elektromágneses hatásra — a roppant erővel mozgó elektromos töltésű részecs­kék kilövelése szolgáltatja majd. A számitások szerint csupán az ilyen hajtóművek biztosithatják, hogy maga a repülés viszonylag kis ener­gia-felhasználással járjon, márpedig enélkül elképzel­hetetlen, hogy növelni lehes­sen az űrhajó hasznos terhét, súlyát. Sajnos az ilyen elek­tromos rakéta-hajtóművek hajtóereje azonban csupán ezreléke a szokásos rakéta­hajtóművekének, ezért a ki­lövésnél és a leszállásnál nem alkalmazhatók. Felhasz­nálási területük tehát csupán a világűr lehet, ahol földi hasonlattal élve, háztól há­zig, bolygóközi űrrepülőtértől bolygóközi űrrepülőtérig hajtják majd a rakétákat. K. G.

Next

/
Thumbnails
Contents