Délmagyarország, 1963. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-20 / 16. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. január 20. SZERAFiMOVÍCS: KET HALÁL A moszkvai szovjetbe, a ™ főhadiszállásra, beállított egy bekötött fejű, szürke szemű leány. A borús októberi ég alatt, az ázott, hideg háztetőkön junkerek mászkáltak a kémények között, és puskalövésekkel teritették le a Szovjet térre kimerészkedő óvatlanokat. A fiatal lány Így szólt: — Semmivel sem tudok használni a forradalomnak. Szeretnék híreket hozni a főhadiszállásra a junkerekről. Beteget ápolni nem tudok, és úgyis van elég ápolónővér. Harcolni se tudnék, még sose volt a kezemben fegyver. De ha adnak igazolványt, hozok híreket. Az álmatlanságtól és tuberkulózistól beesett arcú elvtárs, aki olajos bőrkabátban ült az asztalnál, s Mauser-pisztoly volt övébe dugva, fürkészve nézte a lányt, és így szólt: — Ha becsap minket, főbe lőjük. Érti? Ha azok leplezik le, ott lövik agyon. Ha meg bennünket csap be, itt lőjük főbe. — Tudom. — Mindent meggondolt? A leány megigazgatta fejkendőjét. — Adjanak igazolványt, amivel átengednek minden őrségen, és adjanak olyan papírokat, mintha katonatiszt lánya volnék. Különszobába vitték, őrt állítottak az ajtó elé. 1/ ínn a téren ismét lövések söm* pörtek végig — egy junkerpáncélautó jelent meg, sortüzet adott és elrobogott. — Fene tudja, mi fán termett! Tudakozódtam utána, de hát mit szú-, mit az! — mondta a tüdővészes, beesett arcú elvtárs. — Persze, becsaphat. Dc azért adjunk neki papírokat. Elvégre sokat nem mondhat rólunk odaát. Ha meg rászed, lepuffantjuk. Adtak neki hamis papírokat, és a lány elindult az Arbatra, a Sándorlaktanyába; az utcasarkon mindenütt megmutatta az őrtálló vöröskatonáknak az igazolványt. A Znamenkára érve eldugta a vörös igazolványt. A junkerek körülfogták, é» bevitték a laktanyába az ügyeletes tiszthez. —' Szeretnék itt dolgozni, mint ápolónő. Apám a német háborúban esett el, a Szamszonov-féle visszavonulásnál. Két bátyám a Donnál harcol, a kozák csapatoknál. A kis húgommal maradtam itt. — Nagyon helyes, nagyon szép. örvendünk. A nagy Oroszhonért vívott hősi harcunkban örülünk minden igaz hazafi lelkes támogatásának. És maga katonatiszt lánya. Tessék parancsolni. Bevitték a fogadószobába. Teával kínálták. Az ügyeletes tiszt pedig ezalatt így •zólt az előtte álló junkerhez: — öltözzék munkásnak. Sztyep»nov. és menjen el a Pokrovkára. Itt a cím. Tudakozódjók a lányról, aki itt ül nálunk. Sztyepanov fogta magát, és fölvett egy kabátot, amelynek véres lyuk volt a mellén: akkor húzták le egy megölt munkásról. Fölvette a munkás nadrágját, elnyűtt csizmáját, sapkáját, és szürkületkor elindult a Pokrovkára. Boglyas, veres hajú polgártárs válaszolt a tudakozódásra, furcsán villogtatva szemét: — Igen, a kettes számú lakásban lakik egy olyasforma leány, a kis húgával. Ebadta burzsuj. — Hol van most? — Reggel óta nem láttuk Talán elfogták. TŐrzskapitány lánya, már ennyi is elég, liogy likvidálják a rothadtat. Mit akar tőle? — A cselédjük falumbéli volt, szerettem volna találkozni vele. No, köszönöm, isten áldja! |7Bte, éhségről hazatérve a junkerek kedve?kédve vették körül a szürke szemű leányt. Tortát, cukorkát kerítettek. Az egyik a zongorát verte, a másik letérdelt előtte, és virágcsokrot nyújtott át, mosolyogva. — Széts-érjük azt az átkozott csőcseléket, Máris jól megadtuk nekik. Holnap éjszaka peclig olyan ellentámadást indítunk a Szmolenszki piactól, hogy hírmondó se marad belőlük! Reggel elkísérték a lányt a katonakórházba, hogy segítsen a kötözésnél. Mikor az udvaron a fehér íalmelSzáz esztendővel ezelőtt, 1863. január 19-én született Szerafimovics, a világhírű szovjet íré. Diákkorától kezdve részt vett a forradalmi mozgalmakban. Egészen fiatal volt még, amikor három évre száműzték. Ekkor kezdte megjelentetni első elbeszéléseit, amelyek az élet elesettjeinek szomorú sorsát és az 1905-ös forradalom eseményeit mutatták be Szerafimovics főműve a Vasáradat című regény, amelyben a polgárháború hősi korszakának állított emieket. A világhírű szovjet Író 1949-ben halt meg. lett elhaladtak, a leány emberi alakot pillantott meg %a fal tövében: rózsaszín perkálinges munkás feküdt ott, lyukas talpú csizmája a sárban, feje hátraesett, bal szeme fölött sötét lyuk. — Kém! — vetette oda a leányt kísérő junker; elhaladt mellette, s jóformán rá se nézett. — Elcsíptük. A lány egész nap fürgén, ügyesen dolgozott a kórházban, és a sebesültek hálásan néztek fel sötét pillájú szürke szemébe. — Köszönöm, nővérke! Másodnap este hazakérezkedett. —' Mit képzel? Hisz az roppant veszélyes! Minden sarkon vörösőrség áll. Mihelyt kijut a mi körzetünkből, elkapják a vörös ördögök, nem sokat kérdezősködnek, csak lepuffantják. — Majd megmutatom a papírjaimat, hiszen civil vagyok. Nem bírom tovább. Otthon vár a húgocskám. Isten tudja, mi történik vele. Aggódom érte. — Jó, jó, a húgocskája vár, ez nagyon szép. De azért adok maga mellé két junkert, majd elkísérik. A lány riadtan emelte fel a két kezét. — Nem, nem, a világért se ... Egyedül megyek ..., egyedül... Nem félek semmitől. A tiszt .fürkészőn nézett rá: — No, jó ... Nem bánom. Menjen. "Rózsaszínű ing, a szem fölött sötét lyuk..., a feje hátrahanyatlott ...« ilépett a kapun és egyszeriben alámerült a sötétség tengerében, se nesz, se fény, se hang. A laktanyától rézsút indult el az Arbat téren át az Arbat kapuig. Kicsiny sötétséggyűrű haladt vele, amelyben látta saját magát. Egyéb semmi — egyes-egyedül van az egész világon. ' Félelmet nem érzett. Csak megfé szült minden idegszála. Gyermekkorában néha, ha apja elment hazulról, belopózott a szobájába, leakasztotta a falról, az ágy fölött függő szőnyegről a gitárját, lábát maga alá húzva leült, pengetni kezdte az efyik húrt, és egyre jobban megfeszítette; csavarta, csavarta, és a húr egyre vékonyabban, egyre panaszosabban szólt, egyre elviselhetetlenebbül, mint a szívet markoló szorítás ... ti-ti-tii, mindjárt megpattan, nem bírja tovább ... Hátán végigborsózott a hideg, homlokán verejték gyöngyözött Megrendítő, semmihez | sem fogható gyönyörűség! Így ment most a sötétben, nem érzett félelmet, csak a húr feszült egyre jobban, s szólt egyre vékonyabban, fájóbban: ti-ti-tiii... A sötétben aligalig látta magamagát. Egyszer csak kinyújtotta a kezét: házfalba ütközött. Rémület áradt végig egész testén, s homlokán, mint akkor, gyöngyökben ütközött ki a veríték. Házfal — pedig Itt a bulvár vasrácsának kéne lennie. Tehát eltévedt Nem baj, mindjárt visszatalál a helyes irányba. Foga vacogott, nem tudta leküzdeni belső remegését. Valaki gúnyosan föléje hajolt, és fülébe súgta: "Hiszen ez a vég kezdete ..., nem érted? Azt hitted, csak eltévedtél? Pedig ez a vég .. .* . Emberfölötti erőfeszítéssel tájékozódik: jobbra a Znamenka, balra a bulvár.. Ügy látszik, a kettő között indult el. Megint kinyújtotta a kezét: pózna. Távírópozna volna? Dobogó szívvel térdre ereszkedik, a földön tapogat: vizes, hideg Vasba ütközik a keze .,., a vasrács, a bulvár. Mázsás súly hull le szívéről. Nyugodtan feléli..., és megremeg. Mindért meginog körülötte, eltűnik a homályban, majd újra felbukkan. Meginog a világ, a házak, a falak, a fák: meginognak a villamosvezetékek, a sfnek, vérvörösen a vérvörös homályban. És hullámzik a sötétség is, zavaros-vörösen, hullámzanak az alacsonyan lecsüngő fellegek, véresen fellángolva. |||egindult arrafelé, ahonnét a néma lángolás jött, a Nyikitszkij-kapu felé. Különös: hogyhogy nem szólítja, nem állítja meg senki? Kapuk, kapualjak, sarkok sötétjében — jól tudja — mindenütt őrök rejtőznek, nem veszik le róla szemüket. Mindenki látja, vörös lángolásban lépked, a vörös lobogás kellős közepén. Nyugodtan megy, egyik kezében a fehérek igazolványa, a-másikban a vörösöké. Aki megállítja, annak megmutatja a megfelelő igazolványt. Az utca kihalt, csak az a gyászos-rőt lángolás kíséri. A Nyikitszkaján tombol a tűzvész. Dühödt lángnyelvek csapnak fel az alacsony, Vérvörös felhőkbe, amelyeken vérvörös füstgomolyok örvénylenek végig. Egy óriási ház valósággal izzik, kívül-belül átvilágítja a vakító fény. És ebben a vakító izzásban minden remegve, féktelenül száll fel a felhőkbe, csak a gerendák, a sínek, a falak feketéllnek mozdulatlanul, csontvázszerűen. Az ablakok pedig őrjöngve világítanak. Hosszú farkú tűzmadár száll fel a felhők közé szikrát szórva, minden recsegett, és izzón, szüntelenül sustorgott, és a sustorgás mindent elfödött körös-körül. A leány megfordult: a város sötétségbe veszett. Eltűnt a város mindenestül, épületeivel, templomtornyaival, sétatereivel, parkjaival, színházaival és nyilvánosházaival — elnyelte a sötétség, a mérhetetlen. És ebben a mérhetetlen sötétségben hallgatás lapult, s a hallgatásban valami rejtőzött: mindjárt előbukkan a névtelen szörnyűség... De nem, lapult a némaság, és a némaságban a várakozás. A leányon erőt vett a rettegés. Tűrhetetlenül perzselt a forróság. A leány továbbment. Mihelyt elért az első sötét sarokig, zömök alak bukkant elő, s a tűz visszfénye szuronyon villant meg. — Hová?! Ki vagy? A leány megállt, ránézett. Elfelejtette, melyik kezében melyik igazolványt fogja. Egy pillanatig habozott.., A .puska csöye melléig emelkedett. || ogy is történt? Jobb kezét akarta odanyújtani, s maga sem tudta ,, miért, a balt nyújtotta ki görcsösen, és szétnyitotta ujjait. A junkerek igazolványa feküdt a tenyerén. A katona leeresztette a puskáját, és ügyetlenül, merev ujakkal széthajtogatta a papirost. A leányt . sosem érzett, gyilkos remegés fogta el. Háta mögött az égő házból szikracsóva szakadt fel recsegve-ropogva,- és megvilágította a körhvéket. . A katona kér-1 ges tenyerén ott feküdt a junkerigazolvány — fordítva! "Nem tud olvasni!!* — Nesze. A lánv hálásan szorította markába az átkozott papirost. A katona még utánaszólt: — Hová mégy? — A parancsnokságra... A szovjetbe. — A mellékutcákon menj, mert lelőnek. A főhadiszálláson figyelmesen hallgatták: nagyon érdekes információkat hozott. Barátságosan elbeszélgettek vele, kérdezgették. A beesett arcú bőrkabátos kedvesen mosolygott rá: — Talpraesett kislány vagy. Csak vigyázz, nehogy bajba kerülj. tt zürkületkor, mikor a lövöldözés kissé alábbhagyott, visszament az Arbatra. A kórházba egyre több és több sebesültet hoztak be a környékről. A junkerek támadását a Szmolenszki piacnál visszaverték; súlyos veszteségeket szenvedtek. A lány egész éjszaka kötözte, itatta, biztatta a sebesülteket, akik hálás szemmel követték. A lány arca egyre beesettebb, egyre sápadtabb lett. Hajnalban berontott a kórházba egy munkásruhába öltözött junker, hajadonfőtt, eltorzult arccal. Odaugrott a leányhoz ... — Ez a ..., ez a lotyó ... elárult! A leány megtántorodott, arca előbb fehér lett, mint a fal, aztán elöntötte a vér. Halálraváltan kiáltott fel: — Ti..., ti gyilkoljátok a munkásokat, mert jobb életre vágynak ... Nekem ..., én nem tudok fegyverrel ölni, hát így pusztítottalak ... Odaállították a fehér falhoz, két golyó járta át a szívét, és a lány engedelmesen lefeküdt arra a helyre, ahol a rózsaszínű inges munkás feküdt. És amíg el nem vitték, sötét pillájú, szürke szeme merően nézett fel a szigorú, fenyegető októberi égre. Fordította: SZÜLLÖSY KLÁRA Varga Imre; / Kinek jogos e% az asszony • Úgy mond ók az asszo- Énekes Nagy Imre tanító úr, nyok mifelénk, maga, tanító nemcsak az cletben bikása az úr, igazságos ember. Azért Október Fényének, de — már kérdem hát, mondja csak: megbocsásson —, mint férfitényleg butuska asszony vol- ember -ls oklevelet érdemelnék én? Hogy miért kérde- ne. No Püski Etel, özvegyen zem? Majd mindjárt, mind- maradt Gyűri Gáborné, csak járt; várjon csak. ne kertelj, nem is egyszer Tudja, tanító úr, tavaly libbentél te át az Ugyina Mitélen egyesült a környékün- kusik tanyájába, amikor hétkön az addigi három téesz, közben Ttlés Lajosra'nem keiMégpedig a régi meg az új- lett számítani. Ez a Mikusik gazdák marakodásából sör- olyan bolondos ember, hogy ecet gyenge "Október fénye* nem csinált semmiből nagy aztán meg a "Sztálin örökö- ügyet. Ha mentem, mentem, sei* akarom mondani: a ka- ha nem, nem. Ha szóltam vápásokból álló "Tanácsköztár- lamiért. csak felhúzta vastag saság* szövetkezet, valamint szemöldökét: "Na és?!* a régi gazdák körülárkolt bi- mondta, s mindig olyat csírodalma, az "Egység*. No, pett vastag húsomba, hogy ezekből lett a »Jóreménység*, többet nem mertem szólni, s a mi elnökünk, ama taka- Hét nem is kavarom tovább, ros Takács Mihály, tudja, Megláttam ezt az édes emíélti erősen a karosszékét, bert a minap egy cserfes tihát adja a traktát ilyen ta- zenhét éves dögönyözőmarinácsnak, olyan minisztérium- V§1, valami Szűcs Zsuzsikának. amolyan követségnek, vai. Mondják ls a piacon a mifene, csak éppen arra téeszes asszonyok: "Ez a binincs esze, hogy folytassa a kás is lám! Hogy nem sül háziipari munkálkodást az ki a szeme* ötvenéves, és asszonyokkal, mint annak- egy tizenhét éves kis karperec előtte volt az Egységben. kell neki! Az ilyet is hogy Igy, hogy Jolán lanyojn 18 nem .miskároliák ki!* Kész. esztendős lett. hozzáadtam olajat öntöttek a tüzemre. Sánta Balogh Imréhez, akinek persze csak a neve sán- Szóval tanító úr, felpata. Gábor fiam pedig beruk- koltam a holmimat a Jórekolt Csabára örömkatoná- ménvség teherautójára az nak. így gondoltam: az én egyik este, s mikor setét Gyúri Gábor hites uram után fett, beállítottam vele ugyan hiába sóhajtozok én Ugvina Mikusik Mátyáshoz, tizennyolc esztendeje, nem ö, tanító úr lelkem, csak tér ő vissza a háborúk há- két éjszakát, meg három borújából, mivel pedig a lá- nappalt töltöttem ott, amínyomék odaköltöztek a Gyű- kor lélekszakadva hozzánk ri-fé!e tanyába, ahová én a nyargalt Jolán lánvom. Amitekintetes Gyúri család ta- kor kiritta magát, éneklő nácsi határozata ból idegen hangon hadarni kezdte, embert nem vihetek, egyszo- „Jaj) ja,_ édesanyám. el tetval ezért gondoltam ugy: S7ett téveszteni a házszáferjhez megyek. Na. nem hí- mot Hiszen úev volt hogy még a holttá nyilvánítás; szó- (Özík. Lám, most Daios 'tájai csak - ugy. Tetszik^^.-feött maWfc, és tuam- így szólott: Joli lányom, ne Rógi komája volt az én lepődjél meg, ha édes jó édes uramnak a szomszéd, ez anyádnak holttérét hallod, a fogatos Illés Lajos. Olyan Hát ón ezt- nem akarom, edes tömzsi, vállas ember; szava kedves, jó anyám! Itt valasincs tán, csak cudar ereje. mi tévedés lehet. De meg Jószívű ember volna ez, ta- Gábor öcsém is hazaengédnító úr! Mikor magam ma- ték a csabai laktanyából, radtam de sokat segített ez motoron, aki szintén ezt kianékem 'Fogattal, kézi erővel, balta: nem akarja édesKönnyített ő az.özvegyi gond- anyám holttérét "hallani...« jaimon is. Persze, az szemen- Ügy. nhoév mondóm, kedszedftt rágalom, mintha én vés tanító úr, leszaladt a vér jártam volna hozzá ' estén- cseppig" az arcómból. , . . ,, . A , , De mtknr ez az Ugyina Miként. Hogy ls tehettem vol- klJsIk Mátyág erre ls csah na?! Mit szóltak volna gye-- felhúzta a vastag szemöldörekeim? Inkább ő kocogott kit. s csák annvft rhondntt: be, tudja, tanító úr, szombat "Na és?!*, majd meg felült esténként, amikor már az a kerékpárjára, és elkgrikáetiyéimek elcsendesedtek a zott fütyörészve, akkor felfürdetés után. Jól megvol- támadt bennem az asszonyi tunk, kérem, olyan csendé méltatlankodás. Még akkor sen, mintha tizenkét év óta éjá?áka házaharcOlkodtam házasok lennénk. Ez a Lajos <pUski Sára édesanyám tamár úgy volt, szólni se kél- nyájába. Másnap este meg, lett neki, tudta a dolgát. Mi- rhiután a jóakaratú asszonykor Jolán lányomat férjhez társak meghozták a hírt, adtam, kérem, csak úgy ma- hogy megint látták a bigától belenyúlt a bukszájába, kást a piactéren avval a ris letett ötezer forintot a bú- szálós Szűcs Zsuzsival, kaptorTa. Ilyen embef. Most, mi- tam maj/am, s odaköltöztem kor említettem a lányom- Illés Lajoshoz. Fogadott ls nak, hogy azért egy negyven- az, de még hogy! Lássa csak éves asszonynak nem kell ország-világ, felgyújtotta a még készakarva fekete ken- tanyaudvaron mindén vildőt kötni a fejére, azt mond- lánykörtéjét. Nézte, nevette ta: ő nem bánja, ő kedveli hurcolkodásomat. Utóbb péIllés Lajos bátyját. -Olyan djS? mikor leültünk az aszáldott tutyimutyi ember, fej két végéhez akkor meg kukkerral' sem lelne édes- -(gy sfe,lt -Mert Etuskám, te anyám férjnek különbet.* nékem vagy jogos először is Hanem a galiba ott kezdő- az szegény volt komám dött, kedves tanító úr, hogy után. Gyűri Gábor után. megláttam a piacon Ugyina Másodszor és főképpen peMikusik Matyit. Hogy ls dig amiatt .n sjafírung mimondjam csak magának, ta- att> Rrnit Jolíin fenvodnak nító úr, szóval az én kedves vettf.m volt. Éried? Mert koma uramat, Illés Lajost Volt )j.t ész Püski Etel, már egyszer-kétszer, szó ami szó, „kkór is!-Ka, azért isten homegcsaltam. Hát nem va- zott!* gyünk mink esküdt élettár- _ ' sak, csak nem veszi a menny- „ T°ss6,< mondani' kedves . ' ... tanító ur, .maga mar a béli olyan szigorúan — gon- harmadik feleségénél tart, doltam butus asszonyfejjel, maga már sokat próbált emEz a Mikusik Matyi pedig, ber. nem vagyok én azért uramegek, higgye el, kedves kicsit butuska asszony?