Délmagyarország, 1962. november (52. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-18 / 270. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1962. uovNstcf 19, K emény göröngyöket morzsolgattam széjjel a friss ásás végében és sajnálkozással néztem apámat, ahogyan fáradt mozdulatokkal kalapálta a megcsorbult ásó kopott hegyét. — Nehéz, ugye? — Az. Negyedik hónapja nincsen eső, a föld kemény, két ökölnyi darabokat fordít az ásó. Amíg otthon voltam, én gondoz­tam a kertet. Most is ismerem a fákat, a bokrokat, a ház előtti kis park elher­vadt virágait. Olyan a kert most ősszel, mint az öregember. Megcsöndesedett benne minden. Ernyedt sárga levelek borítják a fák alját, tar gallyak moccan­nak lustán a novemberi alkonyatban. Károgó varjú repül a földekre: leejtette a fáról szedett avas diót. Apám észrevette mélázó tekintetemen, hogy a nyugalomra készülő kertet vizs­gáltam. — Ilyen a természet. Látod, megtette kötelességét a föld, a termő fa én mo6t pihen itt minden. — Tavaszra újraéled a kert. Húsz esz­tendeig láttam minden évben. — Hát te, fiam? Hogyan gondolod a 6a) át tavaszodat? A kérdés nem lepett meg, de azért váratlanul ért. Nem is tudtam válaszolni. Még nem rendeztem magamban az éle­temet. — Az én tavaszom? Nem olyan egy­szerű, mint a szilvaíáé. — Megértelek. Apám száraz gallyat húzott kupacba a hosszú nyelű gereblyével. Én egy ba­rackfa törzséhez támaszkodtam és gon­dolatban próbáltam eligazítani a sorso­mat. Az utolsó kézmozdulatra még emlé­keztem. Lent feküdtem a homokos víz­ben, egészen a bomba mögött. Az ütőszeg helyén óvatosan lekapartam az iszapot és néztem a nyolc milliméteres klbiz­tosítást. Láttam, hogy az ütőszeg a hely­színen kiszerelhető. Régi. öreg angol bomba volt, biztosan Szolnokra irányí­tották a második világháborúban és cél­ját tévesztve a Tisza partjába fúródott. Az ütőszeghez nyúltam, de véletlenül egy favéggel megütöttem és a következő pillanatban finom zümmögést hallottam. Ösztönösen lehúzódtam az iszapos gödör fenekére. Mennydörgés rezgett felettem, szemembe csapódott a pocsolyás lé, aztán már nem emlékeztem semmire. — Fiam, hozzad csak ide a nagy kast szólt apám. Beleraktuk a gallyat, azután hátra­vittük az ól mögé. — Látom, a kezed Jó | — Éppen olyan erős, mint azelőtt. A pám tovább gereblyézett, én mö­götte álltam és emésztettem ma­gam, hogy miért nem vagyok én az, aki régebben voltam? Hiszen meg­gyógyultam, nincsen semmi bajom. Utó­lag megtudtam, hogy három hétig egy lyukas garast sem adtak volna az éle­temért. azután eszméletre tertem. De olyan furcsának találtam mindent, mint­ha még soha nem láttam volna kórter­met, fehér köpenyes orvost, műtőszobát, hőmérőt. Eleinte nem emlékeztem semmire és azt sem tudtam megmondani, hol van a házunk. Törtem a fejem, de a nevem­ben sem voltam biztos. A főorvos mondta,' hogy Galambos Béla hadnagy vagyok, kitüntetett tűzszerész. Erről én nem tudtam. Olyan voltam, mint aki aznap született a világra. — Anyádat sokáig nem engedték be a kórházba — mondta apám, izzadt hom­lokát törölgetve. — Katonakórházban ez a szokás. — Na gyere, vigyük el ezt a kast is. Emlékszem, leszedték rólam a kötése­ket és néhány hét múltán már csak apró foltok és hosszúkás vörös csikók marad­tak a bal vállamon és a felső karomon. Gyógytornára küldtek, azután súlyzókat kaptam. Október elején egy reggel pon­tosan emlékeztem mindenre. A baleset SIKLÓS JÁNOS A jp részleteire és arra is, hogy ez volt a harminckilencedik szerelésem. Ezen meg­buktam. Anyám arca merült föl emlé­keim mélyéről, szomorú szeme, apám nyugodt mozdulata. A kis ház, két hegyes tekintetű ablakával: a kertet olyannak láttam, mint most itt előttem. Néhány nap múlva megérkezett anyám. Fehér éjjeliszekrényemen regények sora­koztak, azokból olvasgattam. Először öt oldalt, azután tízet, később már egy fe­jezetet. Ez volt a napiparancs és este a főorvos kikérdezte az olvasott részek tartalmát. — Mára elég volt — vetett véget a napnak apám, és a szín alá pakolta a szerszámokat. — Sötétedik. — Szép ám az őszi szürkület. Én nem élvezem. Nem találom meg benne a szépséget. — Ja fiam, nézni nem elég. — Tudom. — Az a baj, hogy az emberek csak néznek, de kevesen látnak. — Lehet, hogy én is azok közé tarto­zom, akik nem látnak, csak néznek. Apám a tyúkok létráját arrább tette, bereteszelte az ajtót, hogy a patkányok ne jussanak be. Lassú mozgásán és szót­lanságán vettem észre, hogy most már # nem hagyja annyiba a beszélgetést. Ne­gyedik napja ülök itthon, és még semmit sem mondtam. Három, nap és lejár a szabadságom. Nem beszélhettem, hiszen még mo6t sem tudom, mi lesz a sorsom. F ölépülésem után bementem a lak­tanyába. őszinte szeretettel fogad­tak a többiek, talán még sziveseb­ben, mint apám. Valamilyen hős voltam a szemükben, a munkám, élethivatásom hőse. aki egyszer már legyőzte a halált. Üj akciókról beszélgettek előttem. A nagy „dögöket" majd nekem hagyják, mert én bátor, biztos kezű haver vagyok. Együtt ittunk, nevettünk, énekeltünk. Először olyan jól éreztem magam, mint a bevonulás után az első szabadságon, otthon a „dühöngőben". Éjfél után ked­vetlenné váltam, úgy éreztem, hogy már csak a testem van itt. Belül megborzad­tam, amikor egy újabb akcióra gondol­tam. Gyorsan elköszöntem és hazajöttem egészségügyi szabadságra. Most itt va­gyok. Sebesen morzsolódnak a napok, és nekem jelentkeznem kell. Űjra munkára Indítanak. — Kónya Ilus férjhez ment — lépett mellém apám. — Jól tette. — Nem meggyőződésből mondtad. — Abból én. — Hát jó. M ost már nem kerülhettem el a beszélgetést Feleslegesnek láttam az időhúzást. — Nem a Kónya Ilus a gondom. Sze­rencsém, hogy nőtlen vagyok, és nincs gyerekem. — Miért? — Á, egy gonddal több. — Mondd csak, Béla. mi bánt téged? — Semmi. — Fiam, legyél őszinte hozzám. Kibuggyant a könnyem, annyira fur­csának láttam megtört, idős apámat, és bennem is fölsajdult, mennyire fáj neki makacs hallgatásom, Fiatal éveit rám pazarolta, szakmát adott a kezembe, hajlékot teremtett a fejünk fölé, ós én most úgy viselkedek vele, mint felnőtt ember a kisgyerekkel. — Apám, én már nem az vagyok, aki voltam. Valamit elvesztettem. Megértően bólintott. — Talán mások nem értik meg. A pa­rancsnokom meg a gyerekek a lakta­nyában. — Ha igazad van, biztosan megértenek. — Egészséges lettem újra, de belül... Itt belül megszakadt valami, amit én nem tudok megmagyarázni. — Értem, fiam. Az ember nemcsak húsból és csontból áll. Engem is megvert nagyon az élet, tudom, mi a vergődés. Megfogtam hajlott vállát, bütykös, föl­des kezét és még egyszer sem éreztem annyira magam mellett az apámat, mint ezen a novemberi estén. — Hányszor voltam már veszélyben, amikor soha nem volt biztos, hogy élve maradok. Eddig ilyesmire nem gondol­tam. Ügy indultam a bombák közé a kijelölt feladat végrehajtására, mint aki biztosan győz. Nem hittem el, hogy van olyan bomba, amelyiket ne tudnék ha­tástalanítani. Elvesztettem a biztonság­érzetemet. Félek. Most már úgy indulok akcióra, hogy először leszámolok az éle­temmel. — Fiam, akkor ne nyúlj többé ütő­szöghöz. — De kinek mondhatom én meg? Gyávának tartanának a hátam mögött — Na. ez nem igy van. Hiszel te az emberekben? — A jóindulatukban nem nagyon, ta­lán a srácok megértenék. Bár lehet, hogy ők is gyávának tartanának. Apám nem szólt. — Akit egyszer megcsípett a kígyó, az már a gyíktól is fél. — Van más megoldás is. — Mi? — Szereljél le, és gyere haza. Elmégy a szakmádba, aztán ketten foglalkozunk a kerttel. Mesélt a kert szépségéről, a tavaszról, amikor virágba borulnak a fák, duggatjuk a hagymát, palántáljuk a paprikát meg a paradicsomot. Alkonyat táján locsolunk a növények alá. Esténként, a végzett mun­ka után, nyugalommal kiültünk az ereszet alá, beszélgetünk, ahogyan a többi kerti ember teszi errefelé. Majd akad egy jó­ravaló lány is, hozzám illő, és begyógyul­nak a sebek, megtalálom az életben a de­rűset, a szépet. Megfontoltan, őszintén beszélt. Még so­ha nem hallottam, hogy ilyen hálára kö­telező lelkiismeretességgel gondolkodott volna sorsomon. Pedig már meglett em­ber vagyok. M agamban igazat is adtam neki a lelkem egyik felével, de a másik fele: a tűzszerészhadnagy lelke tiltakozott. Ilyenné neveltek, nem tehetek róla. — Mit szólnak a többiek? — Fiam, ha te a többiek véleményével törődsz, akkor korán meghibbansz — fog­ta keményebbre a hangját. — Ugyan, apám. — Nana, fiam. Az idő mindent meg­old. Nagy vezérek hullottak a porba, de az emberiség tovább élt. — Az egészen más. — Hidd el nekem, ha önmagad előtt rendben vjtgy, a többi eligazodik, viszont ha magaddal meghasonlottál, mindent el­veszett. Ugye, megértesz engem? — Meg. — Nem egy-két tűzszerészen múlik a hadsereg sorsa. — Ne tréfáljon velem. — Nincs kedvem. Győzd le önmagadat, akkor leszel a legerősebb. Érvek után kutatott. Fölöslegesnek érez­tem a további vitát. Úgyis én döntöm el az életemet. Lehet, hogy kimegyek egy új akcióra és ott maradok holtan, mert bizonytalanul megyek, de így legalább senki se nevez gyáva embernek. Diszesen temetnek, az­után úgyis elfelejtenek, mert ez az élet rendje. Talán így lenne jobb. Megszaba­dulni a rokkant lélektől, önmagam keres­gélésétől. — Maradjál velünk, fiam. Idősek va­gyunk már. Szükségünk is van rád. — Nagyon nehéz így élni. — Elhiszem. — Kár, hogy nem robbantam föl örök­re. — Szamárságokat beszélsz. — Talán nem is olyan nagy szamársá­gokat. — Nézd csak, fölbukkant az esthajnal­csillag. — Látom. — Én mutattam meg neked először. — Emlékszem, ebből a kertből. — Hát aztán mondd csak, a meséimre emlékszel-e? — Néhányra. Pedig már elfelejtettem valamennyit. Az élet sok-sok megpróbáltatása elsöpör­te belőlem a mesék világát. — A spártai jellemet... Tudod-e, ho­gyan meséltem? — Valami dereng, de nem tudom pon­tosan. — A spártai jellem nem egyszerű mese. — A történelemből ismerem. — Pedig jó ám, hogy ez a spártai jellem minden helyzetben kéznél van. rtettem a célzást Helyénvalónak is találtam. Tudtam én már koráb­ban is, hogy félelem nélküli hősök csak a mesében élnek. Érző, gondolkodó emberek lakják a földet. — Nézd csak, ezt a cseresznyefát ki­dobhatnánk. — Elkorhadt. — Reggel hozzákezdenénk. — Nem bánom. — Na, akkor gyere, vacsorázzunk. Anyád is lassan hazaér. É' GERENCSÉR MIKLÓS: VADGALAMBOK Tóidbepény (33) — Ha nagyapám is úgy tartja jónak, levelet írunk a köz­ponti vezetőségnek. Ott igazat kell, hogy adjanak. Pontról pontra megírunk mindent, ahogy a valóságban van. Jó lesz így?... Akkora meggyőződéssel beszélt, hogy Anti egyszerre el­felejtette egésznapi kétségbeesését. Azt hitte, minden utat sorompó keresztez és most ez a nagy szemű, halvány arcú lány tündéri bőkezűséggel ontja rá a reményt. Meghatódott­ságában maflán pislogott, a pici kanállal ügyetlenül birizgál­ta a fagylaltot. — Jó lesz — dörmögte rekedten. Elszorult a szíve édes­fájdalmasan, szája szögletén remegés vibrált. A bizakodás, hogy Klárit talán mégsem zárják ki a pártból, annyira jól­esett neki, hogy akár el is tudott volna aludni ettől a jó ér­zés tőL 31. Akik nem ismerték Cigle Mihályt, s először vetődtek otthonába, tévesen úgy ítélhettek volna, hogy remete ter­mészetű, amolyan világra fittyet hányó ember. Ilyennek mutatta őt az egész házatája. Kint a város szélén hatalmas cseresznyefa oltalmában bújt meg az alacsony, nyeregtetős épület, amelyhez hosszú organasövény mellett lehetett be­jutni a foghijas utcáról. A repkénypalástú ház mögött pici, de annál bujább kert pompázott, lugassal a közepében. A látvány megkapó volt, noha nem a gazda jómódját hirdet­te, hanem inkább a viruló nyár és a természetszerető ember barátságáról beszélt. Pásztor Anti, míg sorra-rendre elmondta búját-baját, gyakfen kipillantott a lugasból, hogy tekintetével békét és türelmet merítsen az alkonyban fürdő gyümölcsfa lombok­ról. Cigle Mihály ingujjban üldögélt a repedezett asztal má­sik végén. Ügy látszott, mintha bóbiskolna. Lyukacsos bőrű, hepehupás arcán sekélyebbek lettek a ráncok a nyugalomtól, csak a szája környékén sötétlett komorság. Néma maradt mindaddig, amíg el nem apadt Anti pa­nasza. Utána se sietett a beszéddel. Hatalmas termete lom­hán mozdult a széken, s mintha semmit se hallott volna, a távolba fürkészett, szúrós tekintettel. Unokáját figyelte, aki a házat környező cseresznyefák egyikén a lombok között bujkált. Anti is látta a cseresznyéért ágaskodó, karcsú ter­metű lányt. Panaszkodás helyett ő is szívesebben szedte volna a cseresznyét. — Nehogy lepottyanj, kislányom! — kiáltotta Cigle Mi­hály, olyan formán, mintha kissé bosszankodott volna. Az­tán Anti felé fordította nvugodt, tömör fejét. Az asztalra könyökölt gondterhelten, tétován méregette a legényt, majd fáradt kimértséggel szólt hozzá: — Rossz hírt hoztál. Baj, nagy baj, hogy sok a rossz hír mostanában ... Ha panaszt hallok, azon kapom magam rajta, hogy ég az arcom. Szegény Kincses. Megvédjük, ne bú­sulj. Ott azért mégsem, tartunk, hogy a Legjobbakat is el­intézzék egyetlen kézlegyintéssel. El kellett jönnöd. Rossz napot szereztél, mégis így az okosabb. Megmozgatunk min­den követ. A hosszú legény lomhán lógázta térdét, tűnődve bólo­gatott. Ernyedt kezefejét az asztalon hevertette, nézte vizs­gálón, mintha idegen ember kezével ismerkedne. A kert biz­tató szelídséggel fogta körül, mégis zaklatott forgószél ka­vargott benne. Cigle Mihály Ígérete, hogy nem hagyják bán­tani Kincseséket, egyáltalán nem csillapította, sőt súlyosabb­nak érezte aggodalmait, mert az öreg szavai mögött fölis­merte a kedvetlenséget, a tétovaságot. De túl a kézzelfogha­tó bajon, személyes szomorúságon, az egész levegő tele volt valami lehangoló tanácstalansággal, érthetetlen feszültséggel, amelynek okáról semmit nem tudott. Szerette volna kiaknáz­ni az alkalmat, számára most Cigle Mihály jelentette a min­dentudó bölcset. Akarta, hogy okos szavakkal hűsítsék kín­zó türelmetlenségének hevét, elfogadható magyarázattal ol­dozzák fel benne az egyre kúszálódó kérdéseket. Ernyedt ujjait hirtelen ökölbe rántotta, megnyugtatást követelően meredt Cigle Mihályra: — Honnan jón ez, ki okozza? ... Szükség van rá? ... Csak' úgy leltet szocializmus, hogy az ember gyomra tele van méreggel? Legalább az értelmét látnám ennek a sok szorításnak. Vagy rossz kommunista vagyok? Lehet, de mi­től jbbb kommunisták azok, akik nem törődnek azzal, hogy mások mit éreznek? ... Az öreg bensőséges jóindulattal, türelemre intőn nézett végig a legényen. — Ha én kérdeznék, ugyanezt kérdezném. Csak egy ki­csit higadtabban. Nem arra kérlek, hogy nyeld le az igazta­lanságot. Kincsest mindenképpen meg kell menteni. De ha jobban füstölögsz a kelleténél, könnyen terhére válhatsz azoknak, akik nem szeretik az ilyen harcias kíváncsisko­dást. . — Eddig olyan jámbor voltam, mint az ökör — pana­szolta Anti keserűen. — Elég. Világos beszéd kall már ne­kem. De mindig elhallgatnak, ha a lényeget kérdezem. Mondja meg hát: miért ellenség a járásnak az, akit Kin­cses a rokonának fogad? — Ha úgy igaz, ahogy elmondtad — szólt halkan, ké­nyelmes határozottsággal Cigle Mihály — akkor a járásnál van a baj. Meg följebb, meg még följebb. Annál nehezebb. — Nem veszik észre, hogy mennyi fölösleges bajt okoz­nak? ... — Ügy látszik, még nem. — Akkor pedig rossz helyre néznek. — Ez a gyanúm nekem is. — Hát akkor miért nem szól nekik?! (Folytatjuk.) \

Next

/
Thumbnails
Contents