Délmagyarország, 1962. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-14 / 241. szám

6 i DÉL-MAGYARORSZÁG Szombat, 1962. október 19. Lobog, lobog a tűz nagy bokra csak nézem, nézem gondolkodva és mintha a fa sok tűz-nyelve egy-egy vigyorgó ördög lenne s az ördögök a négy hasábon vadul táncolnak semmi-lábon. Szét szaladnak, majd összebújva ugrálnak de elválnak újra, messziről egymáshoz hajolnak s hallhatatlan hangon dalolnak. A négy hasáb izzik a tánctól szikrák röppennek a parázsból s a legparányibb Üstökösként az elmúlásba futnak önként. Lobog a tűz s a füst mogorván helyet keres a fák nagy ormán de ott már a sötétség fészkel pipájából csöndet pöfékel s a füst, mint a fa kormos lelke tétován száll a fellegekbe. Lobog a tűz. Nagy, furcsa árnyak futnak neki az éjszakának és én csak állok, mint a bálvány gondolkodva az éj homályán a tűz fényén, magún a tűzön, amely minket szolgál, hogy fűtsön, világítson, ha kell, égessen rakétákkal a holdra menjen. Igen. A tűz lobog és éget > felidézi a sok emléket: ©-Yyerek koromban hányszor álltam a kovácsműhely ajtajában — kovács szerettem volna lenni hajnalban tűzzel, vassal kelni a pörölyt két marokra fogva vasat formálni és dalolva ritmust verni az üllő hátén és kormos lenni, mint a bátyám akit kovács inas korában irigykedve néztem s csodáltam, ki mindig elment korán reggel hamarabb, mint, hogy a nap felkel en arra jártam iskolába és reggelit vittem utána. Ott állt a tűznél zöld kötőben arcán a tény palástja rőten fején egy régi mlci sapka, ahogy elejét hátra csapta. A fújtató liheg zörögve, mintha egy rossz tüdő- hörögne. -Aztán egy bátor lendülettel lódítva üllőn már a tengely s a vöröses-fehér vas fénye egyre sápad a sok ütésre. Csodálatos e tompa ritmus ez a döngő, játékos himnusz, erő, mérték az ütésekben zene sem szólhat ennél szebben, ahogy a pöröly vad szavára a lds kalapács kacagása válaszol s szinte perlekednek, míg formát adnak a tengelynek. Aztán megállnak, elhallgatnak, mint kik a perben elfáradtak. Ügy álltam ott, mint a mesében a szegény legény, aki éppen megtalálta a boldogságot, amiért bejárt hét országot. GÁL SÁNDOR: /A LOBOG A TUZ HL lej kemény volt az inasélet ledolgozni a három évet lendülettel csak az bírhatta kinek bálványa volt a szakma s hogy azt elérje mindent megtett s nem inasnak ment — mindenesnek. Lacit ls küldték kútra, boltba és fát kellett vágni naponta szánkóztatni a mester lányát, kipucolni az ólat, kályhát. Havat seperni, kertet ásni s a kisgyerekre is vigyázni, befűteni a kemencébe ügyelni tyúkokra, tehénre. S ha mindez megvolt, ott a műhely milyen ügyesen bánt a tűzzel: keze alatt nőttek a lángok, forgatta a nagy kalapácsot reszelt, vágott, a lovat fogta az izzó vasat hajlította. A mesterséget úgy ismerte, mintha saját tenyere lenne. A szakmával már szinte játszott uralta ezt a kis világot, zengett a vas és rőt izzásba hagyta, hogy Laci átformálja s ő ráfot húzott a kerékre és haza gurigázott véle. helyére tette, de a gazda a pénzt a markába nem adta 1 éli este, ha havas úton ballagott haza és a kúton vékony ruhában lányok álluk összesúgtak: — jó a kovácsnak melegben van, szakmát tanulhat s három év múlva segéd úrnak szólítják s kenyere van, pénze vajon melyik lánynak nem kéne. S míg az artézi víz fehéren gőzölgött a csapon, edényen s a csönd hámlott a súlyos télről a borzas lányok kis lelkéből, mint madárról az elhalt pelyhek messzehangzó álmok repkedtek. Lányok, lányok fázós madárkák, akik Lacit esténként látták nem tudták ők, hogy az inasnak enni, ha maradt akkor adtak s akkor mehetett haza este, hogyha a műhelyt rendbe tette s nem tudták mennyi sértő szóval csipkedték, mint tüzes fogóval.., Ábrándoztak. A víz csobbanva jelezte, hogy tele a. kan na aztán felkapták s mosolyogva elsétáltak vele a hóba. Er ' mlékszem, egyszer a lányoknak csinált parányi réz-patkókat és gyűrűket is ezüst pénzből, hogy ragyogtak azok a fénytől. Aztán az egyik szombat este az asztalra réz embert tett le. Akkora, mint a hüvelyk ujjam de tetőtől talpig rézből van. Nézegettük a réz emberkét kis1 kalapját, arányos testét, cipőjét, orrát s általába úgy néztünk rá, mint egy csodára. / Még most ls úgy látom előttem réz kalapban, réz felöltőben és úgy nézett a szemlélőre, • mintha elnézést kérne tőle. Aztán fogta Laci s kacagva pici kalapját lecsavarta hát a réz-emberke fejében tűzkő szikrázott kis keréken a tűz átugrott a kanócra s a kis ember égett lobogva. A kacagás kitört belőlünk könnyezve jobbra-balra dőltünk néztük az öngyújtót nevetve, nagyon tetszett a réz-emberke. I* elszabadult — mennyi igazság rejtette el e szóba magvát s mennyi titkos reménnyel ékes vágy fordult a segédlevélhez. Anyánk úgy sírt a boldogságtól, ahogy sírni nem láttam máskor pedig olyan a szegény asszony, annak mindig van mit sirasson, annak mindig társa a bánat úgy mint a folt a ruhájának. Ügy sírt, ahogy csak anya sírhat ' amit a tollam le sem Írhat. Halk öröm, mély bánat volt abban ami elvész Itt a szavakban, öröm, mert, hogy Laci segéd lett s bánat, mert hej, nehéz az élet súlyos a gond és sok a munka az amire kell arra sem futja. Lacj. is majdnem sírt. de persze magát mégis megemberelte s elcsukló hangon megfogadta: anyánkat dolgozni nem hagyja majd ő keres, csak ne dolgozzon anyánk kl úgyis beteg asszony. Arra nem gondolt: a családba még négyen jártunk iskolába és, hogy neki is ruha kellett mert csak annyi volt, amit felvett s nem tudta még, hogy a segédek, azok is vékony pénzen élnek. szakmáját nagyon szerette s már nem volt fáradt minden este keresett is és így futotta a barátokkal táncra, borra. Sőt az egyik vasárnap este kerékpárt vett csak úgy részletre. Öcs ka volt szörnyen csupa rozsda féltünk, hogy széthull darabokra smirgliztük négyen három este és aztán Laci befestette. Büszkén járt vele, mint egy újjal s majd összetört a » segéd úrral*. Mindig szerelte, ragasztotta sokszor a hátán hazahozta s féléjszakán a gyertya mellett csinált valamit a tengelynek láncnak, küllőknek, a pedálnak, de azzal ment dolgozni másnap. Mi drótszamárnak hívtuk mindég Lacinak ezt a féltett kincsét, mely páráját végképp kiadta, mikor egy lányt vitt haza rajta. fi, 's mert így járt a kerékpárral gyalog ment ezután a lánnyal. Tán még ő sem tudja, hogy hányszor kísérte haza a tanyáról a moziba s utána vissza, csoda, hogy még a lába bírta, de a láb itt nem is jött számba, az ütemet a szív diktálta. Hej a legény, még ha kovács is elmenne az a másvilágig egy lány után, illetve mellett s Laciék is de sokat mentek tánciskolába, aztán bálba és utána ki a tanyára. De legtöbbször mégis sétáltak kevés pénze volt a bátyámnak. Mennyi bolondság, mennyi tréfa fűszerével volt dús a séta. Laci tudom, már nem is bánta, hogy összetört a kerékpárja nem érdekelte semmi más csak megfoghassa kezét a lánynak, hazakísérje, megcsókolja és éjjel ábrándozzon róla. tél a bolyhos éjszakában mogorván bandukol magában. A háború már elviharzott messzebb villognak már a harcok, de döreje még idé rebben az ágyúknak s a föld megrezzen, mint ideges ló a vásárban, ha tapogatják ketten-hárman. A földeken hó bolyha fénylik törött kocsin, tankon fehérlik s a háború bolygatta síkon szétszórva mindenféle lim-lom. Ilyenkor télidőn az ember lefekszik még a verebekkel, forgolódik, morog az ágyban terveket forgat az agyában hátra tekint, előre gondol, vére, mint a macska dorombol, majd hanyatt fekszik a Sötétben s az árnyékokkal babrál ébren, így feküdtünk mi is hallgatva, egészen állig betakarva, csak Laci forgolódott halkan, pedig nem volt meleg a paplan. Majd megszólalt: hogyha engednék akkor én nősülni szeretnék. J anuárban nyikorgós hóba indultunk a lakodalomba kinőtt ruhában, frissen nyírva szemünk és fülünk sarkig nyitva s összefutott az ember nyála, mire kiértünk a tanyára. Morgott a bőgő, mint a medve, ha korán jön ki a hidegre az apróbb hegedűk meg ríttak, bennük vékony hang-bokrok nyíltak és messze szállt mámoros szánkon, hogy: .. Megugrott a Hortobágyon .. Aztán táncra hívott a nóta, öregje Ifja együtt rótta, a menyasszony jőrt kézről kézre s Laci olyan aggódva nézte, hogy ki kéri és kivel táncol, ki ad többet érte és hányszor kl nevet rá s 6 kire vissza s a sok táncot vajon még bírja s ő mikor kapja vissza végre, hiszen mégis csak vőlegénye. Hajnal felé még állt a lagzi, hej ritkán lehet így mulatni, ki kell használni az alkalmat, nem mindig ülünk lakodalmat. írós a nagy mulatozás közbe három orosz katona jött be. Minthogyha ketté vágták volna elhallgatott muzsika, nóta. A táncosok ijedten álltak és bámulták a katonákat A csendtől ők is megszeppentek és jobbra, balra tekintgettek és láthatták, hogy a szemekben a tétovázás árnya lebben, . hogy félig ijedten és félig megelégedve őket nézik. Érződött, hogy a percnyi csendben valaki kell, hogy cselekedjen. Egy mozdulat, egy szó már végleg eldöntheti, hogy a vendégek miért jöttek és mit akarnak, tisztelik e a lakodalmat. S az egyik, a magyar szót törve, a fiatal párt üdvözölte, köszöntötte a házigazdát és a násznép apraját, nagyját. Apám félénken megkérdezte: egy vacsorát megennének-e? Ök elfogadták s mosolyogva intettek, hogy szóljon a nóta. A zene eleinte gyáván lopakodott a kedv létráján, s a táncosok ls csak topogtak félre pislogtak, sugdolóztak, de lasvsan csak felmelegedtek fokára az iménti kedvnek, s a muzsika is már nyerítve lopta be jókedvét a szívbe. A katonákat tűzbe hozta a pattogó muzsika, nóta s jártak guggolós orosz táncot, nekünk a szemünk, szánk elállott. Később a csárdást is próbálták, de azt már ügyetlenül járták. S ekkor az öreg házigazda vállalkozott hogy megmutatja. Int a bandának és az rákezd — na nézd továrts így járják ezt — s öreg bokáját összecsapta, lábát a dalra igazgatta és járta járta asszonyával s összekacsintott a kozákkal. IC "int mér a hajnal tüze égett s fölgyújtotta a messzeséget, halvány vörös fény lobbanása vetült a földre és a fákra. En kint álltam a derengésben s hunyorgó szemmel néztem, néztem, ahogy jött, jött, a vörös hajnal égre feszitett sugarakkal s bontotta a csönd pókhálóját vigyázva, mint a sebet bontják. Csak álltam ott szoborrá váltan ilyen hajnalt még sohse láttam. Olyan volt, mintha messze, messze egy nagy kovács műhelye lenne.