Délmagyarország, 1962. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-15 / 190. szám

2 DÉL-MAGYARORSZÁG Csütörtök, 1962. augusztus 16. Haza, haza anyukához«a§ Kedden este 7 óra utón néhány perccel futott be a sze­gedi állomásra a balatoni különvonat. Ezzel érkeztek haza Leltéről, Boglárról, Szántódról kétheti nyaralás után a Csongrád megyei gyerekek. Száll a dal, száll az ének. iislány nagy bőrönddel Nehéz leemelni a vasúti kocsi csomagtartójáról Egész Dél-Magyarországon megkezdődött a kender aratása A kora tavaszi szeszélyes időjárást és az ezt követő aszályt megsínylette a ken­dertermés is. Júniusban még úgy látózott, hogy idén gyenge termést takarítanak be a Dél-Magyarországi Rost­kikészítő Vállalat körzeté­ben levő állami gazdaságok és termelőszövetkezetek. Jú­liusban. azonban mintegy végszóra megérkezett a jó áztató eső, s rövid idő alatt a meleg idő hatására meg­nyúltak a kenderek, s a korábban becsültnél jó­val nagyobb termés lesz. Tavaly 14 ezer holdon ter­meltek kendert a DÉLROST­hoz tartozó öt megyében. A holdankénti átlagtermés ak­kor 35 mázsa volt vállalati szinten. Az idén 1500 holddal nö­velték a vetésterületet. Elsőnek Bács jjiegyében, majd ezt követően Pest, Csongrád és Békés megyé­ben is megkezdték a ken­deraratást. A Bács és Pest megyei gazdaságok földjén előreláthatóan 27—28 mázsás kendertermést takarítanak be. Békésben Sarkad környé­kén, Csongrád megyében Eperjes és Újszeged körzeté­ben várható a legjobb ter­més. Előreláthatóan az újszegedi körzetben el­érik a tavalyi 35 mázsás vállalati átlagtermés-szin­tet. A gazdaságokban minde­nütt géppel aratják a ken­dert Már tavaly rendelkez­tek annyi aratógéppel az ál­lami gazdaságok és gépállo­mások, hogy a szövetkezeti gazdaságokban is nélkülözni lehetett a kézi munkát. Az idén is szinte minden hold­ról géppel aratják a kendert. AKI ÚJRA TANULT JÁRNI lőjét közelebbről, s az eseteit töviről hegyire. Egy ismerő­söm, aki közel harminc esz­tendeje került el a szegedi Cserepes sori szükséglakások­ból a Viharsaroknak egy kis I tlii (Somogyiné felvételei) Boldogan ölelik -rég nem látott« gyermekeiket a szegedi szülök. Hegszünteti a holt szezont a népművelésben a TIT A Tudományos Ismeretter- tanak meg más dolgozó réte­jesztő Társulat összeállította gek számára is. A TIT jövő­1002/63. évi munkájának beni munkájának másik lé­irányelveit Egyik fő feladat- nyeges vonása lesz, hogy az ként — a pártnak a munkás ismeretterjesztés folyamatos­akadómiákról szóló határoza- sdgát igyekeznek egész évre ta alapján — az ismeretter- biztosítani. Arra törekszenek, jesztés akadémiai rendszeré- hogy egyetlen évszak se le­nek megszilárdítását tartják gyen holtszezon a népműve­szem efőtt. A jövőben a lésben. Ezért a társulat részt szakszervezetekkel egyetér- vesz például az üzemek, fal­tésben tógják az ilyen aka- vak tavaszi-nyári kulturális démiákat megszervezni, lehe- terveinek elkészítésében, a tőleg az üzem oktatási és to- téli hónapokban pedig újsze­vábbképzési terveivel össz- rű lesz, hogy a filmfőigazga­hangban. tósásigal közösen — népszerű A munkásakadémiákhoz tudományos filmek felhasz­hasonló jellegű és színvona- nálásával — falusi filmesté­lú ismeretterjesztést honosí- ket rendeznek. El se hinném a történetet, pes sor, s a hozzá kapcsolódó — Nem tud vigyázni? — ha nem ismerném a szerep- nyomorúságos élet szólította meg a rendőr. — Hajszóion múlott hogy el nem gázolták. Miért szabály­talankodik az úttesten? Végső elkeseredésében né- — Kérem, én most tanulok hány hete visszatért az én járni. idős ismerősöm Szegedre, — Járni?... — hüledezett hogy gyógyulására itt keres- a rendőr, majd hozzátette, sen orvoslást a Pulcz utcai — Maga bolondnak néz városába, most annyi év után intézetben. A csodát — engem? Láttam én, hogy kényszerűségből ismét vi- amellyel talpra állították, semmi baja a lábának, Úgy MiAto hogy egyedül, egy görbebot sétált, mint egy őrgróf. Ké­szon latta Szegedet Mióta ^^^^ *sétálgat rem, igazolja magát! innen elszármazott, vitte is „^j. a városban — nem is- Ismerősöm ekkor ldfordí­valamire az életben. Ahogy merem. Ez most nem is lé- totta üres zsebeit és mondta, szokták mondani: mára jól- nyeges, c-ak az alábbi törté- hogy semmi irata nincs, ... ... i ... L^ii, néssorozat, amely vele for- mert mind bent felejtette a szituált ember lett belőle. duU eJŐ * Pulcz utcai intézetben. Nem verekedte fel magát a Elgő ^ g bfrógágra - Maga ott lakik? - kér­tórsadalmi ranglétrán, in- tett. hogy valamelyik tárgya- dezte.a rendőr. , . kóbb pénzt keresett, s élte láson elszórakozzon, elüsse az — Igen ,Kerem- lsaíar0 De" a maga kispolgári életét a id°t, mint régen, amikor lcg ekkor hátralé­vi^wh.* mir^toH mint munkanélküli a tárgya- A , „„ff u^ , vidéki városkaban mindad- Iótermekben melegedett? s s távolabbról kerdezte: dig, amíg súlyos idegbeteg- közben okulti ahogy fiByelte ~ I"?8^ h?va,tórt- ha ség ágyhoz, illetve házához a társadalom mozgását. A szabad érdeklődnöm? a nem kötötte. tárgyalás már folyt, amikor = A Virág Cukrászdába belépett a terembe Illendően — igen.'... AKKOT tessei Azelőtt sem igen mozdult a bíróság feié bóiintott, majd visszafordulni. A cukrászda ki a kisvárosból közel tizen- helyet keresett magának. A amott van — mutatott visz­a Klsvar0SD01' " teremben két pad volt egy- szaíelé. 8 ezz*1 elköszönt az öt éve pedig a házából se, más mögött Mindkettőn ül- fn ismerősömtől, aki a biz­csak amikor hosszabb-rövi- tek, s ő a hátsóban foglalt °káért megkérdezte helyet két negyven év körüli debb időre befeküdt valame- asszony mellett. Kis idő múl- — Átmehetek most az út­lyik budapesti, gyulai vagy va a bíró az én ismerősömre testen? . . • mutatva megkérdezte: — Át! — mondta a rendőr, hódmezővásárhelyi gyógyin- _ Kérem> ön js vádlott? s hosszan utánanézett a biz­tézetbe. Súlyos idegbetegsége, _ Eéénnn?... — hebegte, 106 iárású lábadozónak. mindentől való félelme és s zavartan jobbra-balra ma- A ga mellé nézett, mintha más­tériszonya annyira elhatal- nak akarná átadni a kérdést . ,„ ' .... masodott rajta már legutóbb, _ Nem vaavok ^ vádiott . A ytilamoson ujabb lnci­, ... ... , . .. . yagy OK en vaoiou, dens érte az én ismerősömet hogy otthon butorrol-butorba tisztelt bíró ur. A központi megállónál fellé­kapaszkodva járt-kelt, vagy — Hát akkor miért ült pett a Rókus felé tartó vii­a falba fogódzkodva járta oda? lamos peronjára, s azon­körül a házat Szegedre sose — Azt hittem, a hallgató- nyomban rágyújtott egy Bu­. . ság, a közönség foglal itt he- davár-ra. A meg alló kocsi kívánkozott gyógyíttatni ma- ££ e vezetőnője meglepetten nézte gát mert visszatartották ré- — A közönség? - hümmö- a knrninábs majd se gi emiekei, az egykori Csere- gött a bíró, s rögtön intézke- ®e k'kapU,.az dett Egy külön padot, afféle ftgf f^J^3" kis kanapét hozatott az egy­szál "közönségnek* aki meg­elégedetten hallgatta végig a tárgyalást A következő nap délben a Boszorkánykonyha és a fő­posta közötti átkelőhelynek akkor vágott neki az én is­merősöm, amikor illő lett volna elsőbbséget adnia a gépjármüveknek. Miatta vagy , öt autó és motorkerékpár kényszerült hirtelen megáll ból és kidobta a kocsiból. — Ez a cigaretta hetven fillér, a szakasz pedig csak ötven. Hát mit gondol, ked­vesem? — lobbant fel. — Megtanulhatta volna már, hogy a kocsin nem sza­bad dohányozni — mondta határozottan a vezetőnő. — Neeem? .,. Nem is tud­tam. Akkor még lehetett... — Mikor? — Huszonnyolc évvel ez­előtt. Azóta nem ültem vil­Ugyan kérem, palinak " s a motorosok és gépko- ePgem? ~ mondta a ^ csivezetők mint „ retono gúnyosan, ahogy ve­ahonnán iött De ő csak öreg ismerősömön, aki mas­anonnan jött... De ő csak nap mindezt elújságolta ne­kem és hozzátette: szidták, mint a és oda kívánták, gignézett az én fehér hajú ment tovább. A rendőr vi­szot ráfütyült, majd utána­szaladt. mert az én ismerő­— Nekem teljesen új az söm úgy vélte hogy neki élet- Most szaladhatok utána, senki sem fütyülhet, mint a valahol beérjem, kiskutyának. I* V. VADÁSZ FERENCt AZ ÖRVÉNY ^^ üLSSzanéz (21) EGY TALBÖL CSERESZNYÉZEL VELÜKiT Tegnap megint kaptam levelet. Mintha drótkefével borzolnának: -Tízéves a város, ünnepségekre készülnek — írja anyám. — Már húszezer lakosunk van, ötezren kaptak új lakást. Sok a munka, Péter a gántai bauxit­nál, az inotai alumlniumgyárban, a Ferenc és az Ernő a bányában. O, hogy éppen csak te nem tudtál velünk ma­radni*. És egy utóirat, szép, kerek betűkkel: -A halászcsárdában Pápai Nagy Jóska muzsikál. Azt játssza: Csak egy kislány van a világon*. Ezt Julika üzeni, anyám keresztlánya. Amikor el­jöttem, tizennégy esztendős nyiladozó rózsabimbó volt. Vajon szép lány lett belőle? Bizonyosan. Ah, Julika, in­kább hallgatnál, inkább semmit se üzennél. * Igen, az élet sem egyéb rossz tréfánál. Mostanában összefolynak a nappalok és az éjszakák. Szütelenül gon­dolkodom, álmaim ezeknek a gondolatoknak torz folyta­tásai. Nemrég rajtakaptam magam: nem tudtam, mit ál­modtam, mit éltem át a valóságban. Néhány gondolatom annyira a hatalmába kerített, hogy szinte éreztem, ta­pintottam tárgyukat. — Egyik álmomat — többször fel­idéződött bennem — jó ideig valóságnak hittem. Másnap bementem az ambulanciára. Ott csak azt tartják betegségnek, amit vágni, vagy kötözni lehet. De szerencsém volt: az orvos ráért — kedélyes, fiatal görög —, beszélgetni kezdett velem, S' láttam, mindjobban fi­gyelt arra, amit mondtam neki. Pedig csak néhány moz­zanattal érzékeltettem a helyzetet. Ha az egészet elmon­dom, abból semmit se értett volna. Apám valóságos sorsát gyermekkorom óta ismerem. Egy újpesti kommunista asztalos, Harsányi Jenő el­mondta egyszer az anyámnak, milyen volt Vándor Béla útja Miskolctól Lebenyig. Az utolsó kilométerektől a kró­nikást megkímélte a sorsa. Ha nem így történt volna, Bemmit se tudnák az apámról. Nekem talán jobb lenne. Üjra és újra előveszem, nézem Frank Pollack fény­képeit. Mit tegyek? Elküldjem valakinek, hogy nyomoz­tasson utána, próbálja megtudni, ki volt, mi volt ő? Még nem döntöttem, de valószínűleg összetépem a ké­peket. Nem az apám, én vérzek Lebenyben. -Váradi István elektrotechnikus vagyok — kiáltom hangosan, védekezőn —, tizennyolc éves koromban az US Navynél szolgáltam. Ott voltam a libanoni partraszállásnál is*. Harsány, kegyetlen nevetés a válasz. Visszhangzanak a pincefalak. Csuklómba csontig belemar a kötél. Füg­gök a fogason. Jön Kari Fischer. Valamilyen katonaruha van rajta. Nem a mienk. Halálfej fénylik a parolinján. -Non comisioned officer in the US Army*. — Nem bánt. Miért is bántana? Lakkcsizma van a lábán, feszesen lép. Angolul be­szél. Az asztalra mutat, barátságosan, mosolyogva kínál. Nagy, csiszolt üvegtál díszlik az asztalon. Fénylik, mint a napkorong. Ilyen sugárzó aranytányérnak rajzol­tuk elsős korunkban a napot. Sugarak törnek fel be­lőle. Szétterülnek, mint a kibontott kéve. Így dőlnek hanyatt kosárfonók keze alatt a vesszők, amikor már elkészült a kosár kerek feneke. A kosár­oldal függőleges, felfelé ágaskodó vesszői tántorognak, mint a részegek, míg körül nem fogják valamennyit sorba a vízszintesen egymáshoz simuló vesszők. A kristály gyümölcsös tál sugarai széjjelszőródnak, találkoznak azokkal az egy pontból lövellő fénycsíkok­kal, amelyek Frank Pollack gallérjáról, a halálfejről szó­ródnak szét. Ártalmatlan, játékos halálfej: csillogó dísz. A lentről-fentről szóródó fénysugarak ráborulnak a gazdag gyümölcsös tálra — narancs van benne, banán, datolyan, kókuszdió —, mint fényes fémpálcikák a ka­litkára. Körülfogják a gazdag tálat. Kari Int: egyek. Zavart, vagyok: nem tudom, hol vagyunk, s mikor. Térben, időben eltévedtem. Nyúlok a gyümölcshöz, de visszarántom a kezem. Alvadt vér borítja. Mutatom a körülöttem állóknak. Megint nevetnek. Aztán hatalmas lökés éri hátamat, s már belül vagyok a kalitkán. A fénylő tál— fölülről lá­tom — a kalitka feneke: hegynyi rajta a sok édesség. Nem léphetek rá. Egy nyújtó rúdján ülök — nem is nyújtó tulajdonképpen, hanem trapéz —, s magam alá akarom húzni illetlenül lelógó lábamat. De a lábaim me­revek, nem engedelmeskednek. Mintha elváltak volna a testemtől... A kalitkán kívül, a fénylő rács mögött szét­terpesztett lábakkal Frank Pollack áll. De hogyan ke­rülnek mögé, s mellé apám kínzói? Ilyennek képzeltem őket. S most mind egybegyűl­tek. Röhögnek. Körültáncolják börtönömet, a csillogó ka­litkát, amelyben déligyümölcs az étek és az alom. -Kínáld, Kari!* — biztatják Pollackot. S ő kifogás­talan gentleman-üke módon —' int —. mintha a hangját i6 hallanám: -Please mister Váradi*. Biztat: egyek. Ven­nék a gyümölcsből, de véres kezem zsibbadt, nem mozdul. S most Kari társai benyúlnak a rácsok közé, a ko­csikeréknyi megrakott tálra. Leszednek róla mindent. Fi­gyelem riadtan, mi történik. Minden testrészem sajog, halántékom iszonyúan lüktet, nyakamban feszülnek az erek. Semmi sem tart: testem, mintha engedelmeskedni készülne a szabadesés törvényeinek. De nem. Mágneses erő húz vissza, vagy... Mi ez? Ez volna a súlytalanság állapota? Testetlenül lebegek. Lent nyüzsögnek Frank embe­rei, zabálnak és harsányan röhögnek. Tekintetem a magasból a helyiség piszkos falára esik, a fogasra. Nem ruhák függnek ott, hanem felbontott disznók. A fogas egyik ágán egyenruhám foszlánya csüng, a kabátom karja, a szárnyas, pajzsos címerrel... A rács fényes rúdjai rezegnek, összezárulnnk és szét­válnak, elmosódnak. Már megint kivül vagyok a kalit­kán. Lefognak. Iszonyú kéz szétfeszíti a számat, s egy dohánybarna, vérfoltos faládából — a lébényi hentes lá­dája — ökölnyi fakanállal szürke, darabos sót tömnek belém. Puffadtra tömik a számat, egészen a torkomig. Ful­doklom, égek, nem kapok levegőt -Egy, tálból cseresznyézel velük?!* Lénárt hangját hallom messziről. Verejtékben úszó testtel ébredek. Hálás lehetek Lénártnak, hogy felkeltett. Ki tudja... Az orvos kevés szóból is ért. — Megviseltek az idegei — mondja. — Pihennie kel­lene. Súlyosbodhat az állapota. Kérjen szabadságot. Azt írtam az életrajzomba, hogy édesanyám 1952-ben meghalt. Hogy" tehettem ilyet? Brooklynban él az édes­anyám. Libanonban egyszer lőttünk a tüntetőkre Én is lőt­tem. Láttam, amikor egy asszony felbukott. Cédrusok alatt álltunk. Emlékszem: egy Ady-verssor járt az eszem­ben, kószáitan, zavarosan: -Sirászi kertben nincsen ró­zsa*. Valahogy így hangzott. (Folyt, kövj .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents